Lekció: Rm 5:1-6
Alapige: JSir 3:22-26
Énekek: MonGYÁdást
Amikor tavaly év végén Pápai Mihály polgármester úrral beszélgettünk a podcastjében zárókérdésként azt tette fel nekem, hogy a 2024. évre milyen előremutató igét tudnék mondani. Akkor ott rövid gondolkodás után a Jeremiás Siralmai legismertebb igéjét említettem azzal a gondolattársítással, hogy miközben lángol körülöttünk a világ, mi magunk békességben élhetünk, ezt becsüljük meg, keressük meg egymással a megbékélés útját. Nos nem úgy tűnik, mintha ezen az úton járna a világunk és az országunk.
Elém került egy jópofa, nagyon igaz és egyben kedves mém ezzel kapcsolatban. A szerzetesek megkérdezik a lelki vezetőjüket: „Böjtben mit nem szabad enni, atyám?” Egymást, fiaim, egymást!”
Most a böjti időszakunkban Isten újra elém hozta ezt az igét, hogy ezen keresztül beszéljek böjti üzenetként a remény ajándékáról. Alapigénk a JSir 3:22-26
Szeret az Úr, azért nincs még végünk, mert nem fogyott el irgalma: 23minden reggel megújul. Nagy a te hűséged! 24Az Úr az én osztályrészem – mondom magamban –, ezért benne bízom. 25Jó az Úr azokhoz, akik benne reménykednek, akik hozzá folyamodnak. 26Jó csendben várni az Úr szabadítására.
Ha felidézzük a Jeremiás Siralmairól szóló könyvet, ennek az Igének a hátterében egészen más helyzet bontakozik ki, mint amit én abban a decemberi podcastban mondtam. Mert igen, hálás szívvel elmondhatjuk azt, hogy bár meg nem érdemelten, de mégis tapasztaljuk azt, hogy nem fogyott el irántunk a mi Urunk irgalma – „napról napra gondot visel rólunk szabadító Istenünk” [Zsolt 68:20], aki „nem bűneink szerint bánik velünk és nem vétkeink szerint fizet nekünk” [Zsolt 103:10]. Ennek az Igének az alapján teljesen érvényes ez az üzenet is.
De amikor Jeremiás ezt az éneket – ami egy gyászének – énekelte, akkor Isten népe egy nagy nemzeti tragédia kellős közepén volt.
Amikor Júda fellázadt a babiloni elnyomás ellen, Babilon seregei felvonultak és ie. 588-ban ostrom alá vették Jeruzsálemet, a szent várost. Két év alatt felőrölték a védműveket és az ellenállást. Porig rombolták a várost, és az egy igaz Isten templomát, lakatlanná tették a várost.
A Jeremiás Siralmairól szóló könyv a Jeruzsálem miatti gyászénekeket tartalmazza a teljes mértékű pusztulás miatt. De Jeremiás nemcsak a pusztulást látta, hanem a pusztulás okát is: azt mérhetetlen gőgöt, önzést, bálványimádást és istentelenséget, amely a választott népet ide juttatta. Viszont mindeközben, a sötét mélység legalsó gödrében látott még mást is.
A gyászénekek szinte kellős közepén elhangzik ez a csodálatos vallomás:
Szeret az Úr, azért nincs még végünk, mert nem fogyott el irgalma: 23minden reggel megújul. Nagy a te hűséged! 24Az Úr az én osztályrészem – mondom magamban –, ezért benne bízom. 25Jó az Úr azokhoz, akik benne reménykednek, akik hozzá folyamodnak. 26Jó csendben várni az Úr szabadítására.
Szeretném még egyszer hangsúlyozni: ezt nem egy békés, nyugodt élet kellős közepén mondja, amikor rádöbben az érdemtelenségére, és ezért hálát ad, hanem a legnagyobb lelki mélységben, a totális pusztulás reménytelenségének a közepén. Hogy értsük, nézzük meg, hogy honnan jut el ide:
Kavicsot rágatott velem, hamuba kényszerített engem. Elvette békességemet, elfeledtem, mi a jólét. 18Már azt gondoltam: Nem lehet reménykednem és bizakodnom az Úrban! 19Üröm és méreg nyomorúságomra és hontalanságomra gondolnom; 20mindig erre gondol, és elcsügged a lelkem. [JSir 3:16-20]
Innen azonban mégis ki tud tekinteni és azt mondja:
De ha újra meggondolom, reménykedni kezdek: 22Szeret az Úr, azért nincs még végünk, mert nem fogyott el irgalma …
Mit lát Jeremiás a füstölgő romok felett, az elpusztult város látványa felett, az életben maradt deportáltak tömegei felett. Mi az, ami miatt a teljes pusztulás mögött is látja az élet reményét, ami mégsem önámítás. És erre szeretném helyezni a hangsúlyt.
Mert a remény, a reménység a világ fiainak szótárában az önámítással rokon értelmű kifejezés. Sajnos a keresztyének is nemegyszer rácsúsznak arra, hogy a remény egyenlő az önámítással. Erős a késztetés, hiszen itt szólal meg bennünk Csokonai hangja a Reményhez:
Főldiekkel játszó
Égi tűnemény,
Istenségnek látszó
Csalfa, vak Remény!
Kit teremt magának
A boldogtalan,
S mint védangyalának,
Bókol úntalan.
Síma száddal mit kecsegtetsz?
Mért nevetsz felém?
Kétes kedvet mért csepegtetsz
Még most is belém?
Csak maradj magadnak!
Biztatóm valál;
Hittem szép szavadnak:
Mégis megcsalál.
Látjuk – Csokonai a reményt összetévesztette az önámítással; az önámítás viszont ténylegesen megcsal.
Ezzel szemben Jeremiás az elképzelhetetlen és felülmúlhatatlan mértékű pusztulás láttán is tudja azt mondani: szeret az Úr, azért nincs még végünk. Mert még mindig nincs végünk teljesen.
Mire vezeti mindez Jeremiást? Döbbenetes, de nem átkait szórja az ég felé, hanem a háláját emeli fel. Hatalmas a veszteség, hatalmas a pusztulás, ő mégis úgy fordul Istenhez:
Ha újra meggondolom, reménykedni kezdek …
Ez abból a lelkületből fakad, ami már megismerte Isten igaz szívét; abból a lélekből, aki nem csak az ajándékaiért keresi az Urat, hanem az Ő közelségéért, ahogy Ászáf is megfogalmazza:
De nekem olyan jó Isten közelsége! [Zsolt 73:28]
Hogyan fogalmazza meg Jeremiás ennek a reménységnek az alapját?
Isten szeret
Istennek nem fogy el az irgalma
Istennek nagy a hűsége
Mindezt a nagy nemzeti tragédia után – amikor bárki feltehetné a kérdést Jeruzsálem romjaira, az elesettek holttesteire mutatva: ez talán az ő szeretetét mutatja? Az irgalmatlan pusztulás után hogy mondhatja, hogy nem fogyott el az irgalom? Hát hogyan beszélhetünk a hűségéről, ha így el tiporhattak a babiloniak?
Mégis hirdeti, mert fel tud nézni arra az Istenre, aki népét olyan nagy szeretettel formálta ki Ábrahám utódaiból, szabadította meg Egyiptomból, hordozta a pusztában, nekik adta a megígért földet, királyt és templomot adott nekik. Mindeközben ez a nagy szeretettel hordozott nép újra és újra megkeményítette a nyakát, megkövérítette a szívét és lázadt Isten ellen. Hiába volt minden figyelmeztetés, intés, prófétai szó. És amikor mindennek következménye utolérte őket, Jeremiás – aki mindezt Isten kijelentése nyomán előre látta és hirdette – meggyászolta Jeruzsálemet és Júdát -, ugyanakkor ahogy felnézett Istenre, látta az ígéretet adó és hűséges Istent, aki még így sem felejtette el ígéreteit, amit adott Ábrahámnak, Mózesnek Dávidnak; a nagy pusztulás képei alatt és fölött látta a maradékot, és hit által látta a választottak jövőjét. Mindezt csak hittel, az ígéretet adó Istenben való hittel láthatta.
Isten szeret; nem fogyott el irgalma, nagy a hűsége.
Ahogy Pál apostoltól a Római levél 5. fejezetében a hívőket soha meg nem szégyenítő reménységről ír, akkor is erre a három dologra mutat rá.
- A hívők átélik, hogy miután megbékéltek Istennel a szívükbe áradt Isten szeretete a nekik adatott Szentlélek által.[5]
- Irgalmából már akkor meghalt értünk Krisztus, amikor még erőtlenek voltunk. Erőtlenek voltunk a bűn hatalmával szemben, magunk is ítéletre méltó bűnösök. Isten azonban irgalmából már előre elkészítette számunkra a menekülés útját. Ezért járulhatunk hitben ahhoz a kegyelemhez, amiben már benne vagyunk.
- Isten hűsége, hogy ahogy a megpróbáltatásink között járunk, amely állhatatosságot, kipróbáltságot munkál, erősíti bennünk ezt a reménységet. Ezért olyan nagy ajándéka a kegyelemnek a böjt, amelyben az ember gyakorolja magát a megpróbáltatások közötti állhatatosságában. Mert mindennek a végén Isten hűségesen a dicsőséget ajándékozza nekünk.
Az Istentől hitben kapott reménység nem az önáltatás, önámítás, hanem a nem látottak felőli bizonyosság ajándéka.
Erről tett bizonyságot egy fiatal keresztyén édesanya, akinek a 8 éves kislánya Down-szindrómával született. Már ez is nagy megpróbáltatás volt a számára, de 6 hónapos korában olyan epilepsziás rohamokat kapott, ami tovább súlyosbította az állapotát, mind a testében, mind az agyában. Elmondta, hogy ahogy megértették a helyzet súlyosságát az életük egy folyamatos zarándoklattá vált az ismeretlenbe. Hétről-hétre ott ültek a kórházban a fizikoterápiás szőnyegen és arra vártak, hogy az izmai mozduljanak és az agyában levő zavar megnyugodjon. Eközben a szerető, jóakaratú emberek újra és újra kérdezgették, hogy mikor teszi meg az első lépéseit, vagy mondja ki az első szavait. „Nem voltak válaszaink” – mondta. A haladás fájdalmasan lassú volt, és időnként az erőfeszítéseiket teljesen hiábavalónak érezték. Ezt tetézte tovább az, hogy a járvány alatti lezárások miatt, nem tudtak kórházba, foglalkozásokra menni, otthoni online terápiás foglalkozásokra kellett átállni, ahol az egyetlen kapaszkodó a számítógép képernyője maradt. Ez az édesanya elmondta, hogy már teljesen elvesztette a reményt, már ott volt, hogy átadja magát a kétségbeesésnek, a férje azonban kitartott és tartotta benne is a lelket. A lezárások után újrakezdődtek a foglalkozások és a kórházba járások. A kislány most második osztályos, de még önállóan nem tud felállni, csak segítséggel tud járni.
„Egy alkalommal, ahogy fogtam a lányom kezeit, és ott állt előttem és egy dicsőítő ének dallamaira, billegett és énekeltek elengedte a kezét és nekiindult; elindult valami nem látható, valami szent felé: a Megváltó szerető karjaiba. Ahhoz, aki megérti emberségünk mélységeit is, aki jól ismeri fáradt testünket és fájó szívünket, aki szeretettnek és drágának tart bennünket és még engem, a kételkedőt, a cinikust, a kétségbeesettet magához ölel. Az az Isten, aki szólt Illéshez, mind a viharban, mind a csendben, felgerjeszti törékeny reményeinket, és ahogy a Jeremiás Siralmaiban is halljuk, a türelmünket és a kitartásunkat erősíti. Azt nem tudhatom, hogy a lányom az életnek ezen az oldalán fog-e bármikor is szaladni, de azt tudom, hogy Isten jó „azokhoz akik benne reménykednek” – és az életnek a túlsó oldalán, minden korlát és akadály nélkül szaladhat Isten országának dicsőségében és örömében.”
A böjti időszak arra is hív bennünket, hogy elmélkedjünk a saját törékenységünkön és eszünkbe jusson, hogy a reménység egy drága ajándék ebben tükör-világban, ami csak homályosan tükrözi vissza Isten kimondhatatlan dicsőségét. De mégis dicsekszünk azzal a reménységgel is, hogy részesülünk Isten dicsőségében.
Szeret az Úr, azért nincs még végünk, mert nem fogyott el irgalma: 23minden reggel megújul. Nagy a te hűséged! 24Az Úr az én osztályrészem – mondom magamban –, ezért benne bízom. 25Jó az Úr azokhoz, akik benne reménykednek, akik hozzá folyamodnak. 26Jó csendben várni az Úr szabadítására.
Jeremiás mindezt az elképzelhetetlen pusztulás közepén ragadta meg a Lélek által – mert túllát mindazon a sötétségen, ami ráborult a választottak életére. Ez viszi előre ennek a földi életnek a megpróbáltatásaiban Krisztus gyermekeit, amit Túrmezei Erzsébet is 1951-ben írt, „Csak alagút” c. versében így ragad meg:
„Hisz Jézus is így biztat mindig
a sötét alagúton át.
A végtelennek tetsző éjszakában
egyre hallom vigasztaló szavát:
„Hiszen hazatartunk a fénybe!
Hamar elérjük a kaput,
és akkor minden sötétségnek vége!
Ne félj, ne sírj! Hiszen csak alagút!’’
Csak alagút – de hazatartunk a fénybe.
Ámen.
[1] Zsolt 68:20
[2] Zsolt 103:10
[3] JSir 3:16-20
[4] Zsolt 73:28
[5] Rm 5:5