Nyomtatás

Hálapénz, csúszópénz, kenőpénz, jatt

Olvasóink értékelése:  / 3

- Minden, amit nem tudunk a borravalóról -

Sorozatunk minden egyes alkalma közül ez volt a legzavarbaejtőbb, és az erről szóló jegyzetünk lesz a legfrappánsabb!

Bővebben: Hálapénz, csúszópénz, kenőpénz, jatt

Nyomtatás

"Kérdezze meg kezelőorvosát, gyógyszerészét!"

Olvasóink értékelése:  / 1

- A gyógyszerlobbiról és a kuruzslásról -

 

Csak egészség legyen! - biztatjuk egymást, és kincsnek tartva az egészséget, nem is csodálkozunk rajta, mekkora teret kap társadalmunkban a gyógyszeripar és az orvoslás mindenfajta ága. Felmérések szerint az USA-ban a lakosság ¾ része szenved valamilyen gyógyszerfüggőségben, és mielőtt rosszallóan csóválni kezdenénk a fejünket, tegyük hozzá, hogy itt Európában mi magyarok különösen fegyelmezetleneknek számítunk a gyógyszerhasználat terén. (Elsősorban az antibiotikumok, a vérnyomáscsökkentők és az altatók, nyugtatók azok, amelyekkel helytelenül élünk).

Itt lenne a helye egy, a gyógyszerlobbit leleplező cikknek, de ilyet olvashatunk másutt. Mint ahogy hallhatunk figyelmeztetést arról is, hogy az üzleti ággá formálódott hivatalos egészségüggyel szemben kifejlődött (vagy megmaradt) egy nem kevésbé üzleti érdekeltségű gyógyászati ág, amelyben igen nehéz elválasztani a jótékony természetgyógyászatot a sarlatánságtól. Csak példaként említjük, hogy sok-sok rákos beteg itta reménykedve a Preventa nevű, és nehéz vízként címkézett terméket, mire a gyártó céget megbüntették.

Félelmekkel, tévhitekkel és kényszerképzetekkel élünk együtt. Mert vannak dolgok, amelyekben könnyedén tulajdonítunk hozzáértést a magunk számára – ilyen az, hogy, hogyan tanítson a tanár, hogyan prédikáljon a lelkész –, de az egészségünket misztériumnak tartjuk (az is), és nagy tisztelettel adózunk a szakembereknek.

Ezek után igazán zavarba ejtő, amikor a szakemberek egymásnak ellentmondó gyógymódokat ajánlanak. Édesanyaként többen átéltük, hogy az egyik orvos leszidott minket, amiért a másik orvos utasítása szerint jártunk el. És nem is a megalázás fájt igazán, hanem a tanácstalanság és az aggodalom, mert a gyerek még mindig nem volt jól.

Mi segíthet minket, hogy ne érezzük magunkat oly árvának ebben a fehér köpenyekkel, idegen szavakkal és színes tablettákkal teli világban? Az, hogy észben tartjuk, a misztériumnak nincsenek szakemberei. Természetesen el kell ismernünk, sőt hálásnak lennünk minden felfedezésért, amit az orvosok, kutatók az emberi szervezettel, annak működésével és gyógyulásával kapcsolatban tettek!

De a felfedezéseken és eredményeken túl számolnunk kell a határokkal: nincs orvos, aki átláthatná a szervezet egészét, és aki számolhatna minden szervezet egyediségével. Az egészség megmaradt misztériumnak. Egyetlen szakértője van: az, aki nemcsak megalkotta, de szüntelenül figyeli is. Akárhány lélegzetvételünk bizonyítja figyelmét és kegyelmét.

Istent éltetőnknek és gyógyítónknak is nevezi a Biblia.

Miként segíthet minket, ha ezt elfogadjuk?

  • Először is nagyobb bizalmatszavazhatunk a testünknek. Bár a bűneset miatt sok hibával dolgozik, és az évek alatt egyre romlik, mégis többre képes, mint hinnénk. Isten úgy alkotta meg, hogy bizonyos fokig képes legyen megújulni a minket ért hatások között. Egyre több orvos vallja azt az elméletet, hogy a megbetegedés nem más, mint a minket érő testi vagy érzelmi(!) konfliktusokra kialakuló szervi elváltozások, vagyis értelmes biológiai válaszreakciók. Ha ez így van, megkérdőjeleződik, hogy minden elváltozást kezelnünk kell-e? Hiszen ha a minket érő konfliktusra reagálva a testünk elkezd egy munkát, amellyel legyőzni kívánja a konfliktust, akkor ezt a munkát nem megakadályozni, hanem támogatni kellene. Ilyen munkája a testnek például a láz, amelyet néhány évtizede még a hivatalos irányzat szerint mindenképpen csillapítani kellett, de ma már egyre több orvos tekint rá türelemmel – persze bizonyos korlátokig. Ide tartozhat a hányás, hasmenés is, amellyel a szervezet méregteleníti önmagát. (És itt is megjegyezzük, hogy figyelni kell a veszélyekre.)

    Több bizalmat érdemel tehát a testünk, és nem kell minden esetben az ügyeletre rohanni. Megfigyelhető, hogy az aggódásra hajlamos édesanyáknak mennyivel gyakrabban köt ki a rendelőben, kórházban a gyermeke, míg „lazább” szülőtársaik jóformán csak a védőoltásoknál kell, hogy bemutassák csemetéiket. (Természetesen itt sem gondatlanságra kívánunk buzdítani ezzel – kétséges esetben inkább forduljunk orvoshoz, minthogy otthon maradjunk!)
  • Másrészt, ha a szervezetünk a betegséggel egy konfliktusra reagál, akkor nem elég a tünetekkel foglalkoznunk! Legfontosabb dolgunk a feltárás: mi az a konfliktus, ami a mélyben dolgozik? (A fizikai és kémiai hatások mellett ez lehet egy veszteség, túlhajszoltság, bűn...) Rálelhetünk-e, tehetünk-e ellene valamit – és ez a kérdés nem a könnyen bekapható bogyókhoz vezet, hanem a Legnagyobb Diagnosztához, azután akár komoly életmódváltáshoz.

  • És itt jön az a fogalom, amellyel a legtöbb bajunk van, amelyet magunkhoz méltatlannak tartunk, amelyet kedvünk, szabadságunk tolvajának vélünk: a fegyelem. Az egészséges életmód csodálatosan megalkotott testünk rendeltetésszerű használata. Alapjait (a helyes táplálkozás, a sok mozgás, a munka és pihenés megfelelő ritmusa – sőt, ide sorolnám az erkölcsös életet is) már kisiskoláskorban tanítják, és bőségesen kapunk róla később is információt, hiszen az egészséges életmódról divat beszélni. Ám kialakult az a vélemény is, hogy az egészséges életmód kellemetlen életmód. Nem kétséges, hogy jár lemondásokkal, amik – különösen kezdetben – nehezünkre eshetnek, de érdemes meghallgatni azok beszámolóit, akik nekivágtak: mennyivel jobban érzik magukat a szabályok betartása mellett! Ám ők kevesen vannak, a legtöbben diétára, mozgástervre fittyet hánynak. Hogy jobban kifejezzük a véleményünk: tespedtek vagyunk! (E tekintetben az orvosok egy kissé tényleg osztoznak az isteni mivoltban: csodákat vár tőlük a nép, de engedelmeskedni, és az utasításokat fegyelmezetten követni nem akarja.)

Kimondhatjuk-e mindezek után, hogy az Istenben bízó ember egészségesebb ember? Talán így lenne, ha Isten is az egészséget tartaná legfőbb kincsünknek. De ő nem azt tartja annak. Bár figyelme komplex, egészségünknél drágább neki a jellemünk és örökké tartó jólétünk. Ezért nem hárít el minden balesetet, fertőzést, ezért kérhet minket akár a testünk beáldozására is egy nemes szolgálatban. Ezért vannak betegségek, amelyből nem gyógyítja meg a hozzá imádkozót.

De egyet mindenképpen kimondhatunk: az Istenben bízó ember békességgel bír. Akár egészséges, akár beteg, akár a halállal néz szembe. Ezért bír annyi józansággal, hogy ne érezze magát a gyógyszerlobbi markában, és ne kapkodjon a csodadoktorok, szenzációs és eddig titkolt kezelések után.

Az Úr a te gyógyítód – mondja a Szentírás. Betegségeink sem az ő kompetenciáját sem az ő jóindulatát nem tudják megcáfolni. Ideje imádkozni.

Nyomtatás

Mikor kell nekem vásárolnom?

Olvasóink értékelése:  / 1

- A boltzárról -

Azokban az ínséges időkben (ez az ínséges idő egy évig tartott), amikor vasárnap nem lehetett vásárolni (csak kisebb boltokban), úgy tűnt, az egyik legfőbb probléma, hogy miként oldhatnánk meg az égető szükségként és hirtelenjében felmerülő hiányokat. Elfogy a kenyér, a vécépapír, éppen vasárnap. Mi legyen? A panaszok sokasága azt jelezte, hogy ez húsbavágó kérdés. Ám volt, aki talált megoldást, hadd idézzünk most egy ilyen bejegyzést: „Nekem megvan az a különleges képességem, hogy tudom, mi kell a hétvégére, és megveszem szombaton. Immár 14 éve. Tiszta scifi.”

Mások arra hivatkoztak a boltzár elleni tiltakozásul, hogy ők vasárnap szoktak, vasárnap tudnak vásárolni. És senki ne szabja meg nekik, hogy mikor kell vásárolni.

Sokan azért követelték a boltok nyitvatartását, mert azt mondták, amúgy sincs idő a hajtás közepette megállni. „Vasárnap meg nem pihenünk, akkor készítem föl a gyerekeket a következő hétre.” - mondta egy édesanya.

A döntés tavasszal nagy ünneplést kísérve született meg: s ma már vasárnaponként újra várnak minket az üzletek. Minthogy a nép végül is nem szavazott, hát az sem derült ki, mennyien örülnek vagy bánkódnak a dolog miatt. (A kereskedelemben dolgozó barátaink csendes lemondással fogadták a hírt.) Idővel a kutya sem fog arról beszélni, mi lenne jobb.

Mi mégis szóba hozzuk a vasárnap kérdését – nem mintha küldetésünknek tartanánk, hogy felelevenítsük a viszályt és harcoljunk a kötelező pihenőnapért, hanem mert a ma már elhalkult, de nemrégiben még heves vita valami sokkal fontosabbról szólt, mint a boltzár.

Arról, hogy a magyar ember nem tud mit kezdeni a vasárnappal.

Vagy talán mégis, hiszen így nevezte el: a vásár napja. S ha nincs benne vásár, hova lesz a nap?

Alig merjük ezzel kapcsolatban megemlíteni a teremtés rendjét – hat napon át dolgozz, és végezd mindenféle munkádat, de a hetedik nap...! - hiszen gyanakvó társadalmunkban mindenki tudta, hogy erre megy ki a játék. Sokan okosan, elszántan meg is mondták: juszt sem fognak vasárnap templomba menni. Tényleg nem jöttek.

Ám szeretnénk mégis idecitálni azt a bizonyos negyedik parancsolatot, mert talán kevesen tudják, mit csomagolt bele Isten.

A hetedik nap ajándékát. Nem egy törvényt, amely lopja a jogainkat, az időtöltés és az akarat szabadságát, hanem egy ajándékot. Ami – ha csak a kevésbé gazdag oldalát nézzük - a bioritmusunkat óvja, vele az egészségünket.

A ritmus gondolata tökéletes. Mert valószínűleg mindig voltak, akik a hét napból hetet (nyolcat) dolgoztak volna, és mindig voltak, akik hármat. Isten igazságos volt. Hangyaszorgalmúak és művészlelkek, főnökök és munkavállalók iránt is. (Merthogy a negyedik parancsolat külön kitér a foglalkoztatottakra is!)

A pihenőnapot persze ki lehet adni hétköznap is, de a ritmus már megtörik, regenerálódásként sokkal kevésbé hatékony, ha mindig máskor kell pihenni. Az együttlétet pedig végképp megnyirbálja. A családok védelme kimondott célja volt a törvény megfogalmazóinak, és meglehetősen sok kritikát kaptak miatta. (Kezdve onnan, hogy sokaknak nincs pénze vasárnap bábszínházba vinni a csemetéit, odáig, hogy mi jogon kényszerítjük vasárnap munkára a bábszínház dolgozót.) A boltzár kapcsán kiderült, hogy mi magyarok nem szeretnénk több időt tölteni a családjainkkal. Mert nem tudunk mit kezdeni egymással.

Ha már adott a nap, amikor nincs iskola, óvoda, hát a legvonzóbb családi program a vásárlás. Számos riportban vallottak az édesanyák arról, hogy családjuk számára ez az együttlét legpraktikusabb és legkellemesebb formája, és hogy a gyerekek mennyire igénylik ezt a programot. Sok gyerek játszóházba is kerül ezalatt (valóban izgalmas hely, bár talán az együttlét fogalma sérül).

A vásárlás jótékony hatásairól valló emberek nem álszent agitátorok, egy igen hitelesen élő csoportról van szó, hiszen a munkaszüneti napokon az üzletházak olyan népes tömeget és olyan élénk társadalmi életet mutatnak fel, amivel nem vetekedhetnek a parkok és kulturális intézmények, a templomokat ne is említsük.

Vagyis eljutottunk oda, hogy a vásárlás szükségszerű és hasznos tevékenysége szórakozás, családi összetartó erő, népünnepély lett.

Jézus igen szelíd emberként járt a földön. Közismert, hogy egyszer hozták ki a sodrából: mikor a templomba ment, és azt látta, hogy az emberek boltot csináltak belőle. Most nem tesszük ennyire próbára a türelmét: a boltokból csináltunk templomot. Vasárnaponként bevonul a nép a szentély hatalmas, ablaktalan, termeibe. Csodálja a festett ikonokat, amelyek megtanítják miként kell élni. Követi a hirdetett igét. Megerősödik a tömeg erejétől. Neveli gyermekét. És áldoz. Valódi elkötelezettségéről tanúskodva óriási összegeket áldoz. Vagy éppen az özvegyasszonyi két fillérjét adja oda.

Ostort ragad-e Jézus? Vagy rájött, hogy nem versenyezhet a multik színes szolgáltatásaival? Egyáltalán hogyan tölti ő a vasárnapjait? Tényleg, miként tölti vasárnapjait manapság a Mester? Hisszük, hogy ugyanúgy, mint korábban, hiszen ő tegnap, ma és mindörökké ugyanaz. Elég részletes beszámolók maradtak fent Jézus vasárnapjairól (akkor szombatjai voltak): gyógyított, mentett, beszélt; vagyis orvos volt, mentős, tűzoltó, lelkész minden, akinek tényleg dolgoznia kell vasárnap, és fittyet hányt a szabályokra, hogy mások szerint mire való a hetedik nap. Azt is mondta, hogy ő ura a hetedik napnak. Kevesen tudják, hogy leginkább ezzel húzta ki a gyufát, és jórészt a hetedik nap miatt tették a keresztre.

Félreértette őt az, aki azt hiszi, Isten a legnagyobb agitátora a boltzárnak. Hogy Isten meg akar minket szegényíteni, és be akar hajtani minket az árusoktól megtisztított, kongó templomaiba. Jézus azt mondta a a vasárnapról (persze szombatnak nevezve), hogy az értünk van. Egy nap, ami ajándék nekünk. Isten megáldotta ezt a napot, másként fordítva: boldoggá tette.

Isten többet akar, mint egy kormányrendelet. Meg akar tanítani minket vasárnapot tartani. Együtt lenni a családtagjainkkal. A barátainkkal. Boldognak lenni.

Szívesen gondolkozik velünk vasárnap, alkot velünk, kirándul velünk – szívesen csinál mindenfélét, amit nem szoktunk hat napon át. Mert tudja, hogy szükségünk van rá, hogy a hetedik nap más legyen, mint a többi. Szükségünk van aktivitásra, intimitásra, spiritualitásra.

Az, hogy nem erre vágyunk vasárnap reggel, az nem azt jelenti, hogy nem erre van szükségünk. Vonzóbb lehet a tévé előtti fotel és a kijárt útvonal a szétnyíló üvegajtókig és azon túl. Főleg, ha ezt szoktuk meg. De azért nem erre van szükségünk.

A gyereknek még kevésbé. Akkor sem, ha ő is ezért nyafog.

Létezik egy boldogabb vasárnap. Nem csak bolt nélkül. Lecke nélkül is. Fűnyírás nélkül. Másként élve. Aki erre rászokik, ezt szereti meg. Ez a másfajta vasárnap kóstoló a mennyből.

És itt most hadd válaszoljunk annak a riportbeli édesanyának, akit arról kérdeztek, a rosszemlékű egy év alatt, hogy ha már zárva vannak a boltok, szóba jöhet-e a templom. „Majd ha lesz a templomban játszóház, akkor megyünk. Addig nem.” - szólt a felelet. Nos, nálunk a mi gyülekezetünkben van játszóház. A pici gyermekekkel érkező mamákat kihangosítással rendelkező, kanapékkal teli szobával várjuk az istentisztelet ideje alatt. Ugyanakkor nagyobbacska gyermekei korosztályuk szerint három csoport foglalkozásán vehetnek részt. A család együtt énekelhet. Sőt rendszeresen szoktunk együtt ebédelni is, sokan, finomat. Az egy jó nap.

Nyomtatás

"Lehet-e boldogulni hazánkban?"

Olvasóink értékelése:  / 2

- Avagy ki teszi jól: aki megy vagy aki marad? -

 

Még az „Apának leni jó!” hirdetéshez címezve találtam rá a mondatra: „De nem itthon.” Vajon tényleg olyan rossz Magyarországon, hogy már az apaság sem az igazi nálunk? A kérdésről beszélgetve kiderült, hogy többünk családját érinti a téma: gyermekeink, testvéreink vannak külföldön, ki tudja meddig, ki tudja, hazatérnek-e egyáltalán.

Próbáltunk mérleget vonni, s úgy találtuk, hogy valóban többet lehet keresni számos országban, s valóban több marad a zsebben még akkor is, ha az adott országban a kiadások is magasabbak. Valóban megéri külföldre menni tanulni – amint azt már a reformáció idejében is megtették a magyar fiatalok, akik nélkül protestantizmus talán el se érte volna hazánkat. Tanulni az egyetemeken tudományt, és tanulni a munkahelyeken munkamorált. Valóban vannak lehetőségek, amelyek külföldön elérhetőek, nálunk nem.

És persze ott van a mérleg másik serpenyőjében a gyökerek, kapcsolatok szakadása, a jöttment identitás.

Mi lehet a mérleg eredménye? Billegés. Billegni fog a mérleg mindaddig, míg azt méricskéljük, menyit kell befektetnünk, és mennyit nyerhetünk itthon illetve külföldön, s hol kapunk végül többet.

Ám van egy másik másik kérdés is, amit méricskélhetünk. Az, hogy hol adhatok többet. Nagyon naivnak, akár álszentnek is tűnhet a kérdés feltevése, de nem az. Valójában ott gyökerezik a cím felvetésében: hol boldogulhatnék jobban? Ott leszek boldog, ahol több kerül a zsebembe, vagy ott, ahol érzem, hogy szükség van rám, ahol hasznos vagyok? Nagyobb boldogság adni, mint kapni.

Önmagában persze a hasznosság kérdése sem fogja eldönteni, hol boldogulnánk jobban, s úgy tűnik, Isten sem jelöl ki egyetlen utat. A Biblia nem ad alapot arra a fajta hazafiságra, ami manapság oly divatos lett. (Isten népének történetében az élet védelme megelőzte a hazához való ragaszkodást, és a szétszórattatás, az üldözöttek elvándorlása nem csak szomorúsággal, de áldással is járt Isten tervében.) Pál pedig azt mondja, nekünk a mennyben van polgárjogunk. Ezért a keresztyén ember egyszerre hontalan ezen a földön és egyszerre világpolgár – azaz mindenhonnan hazavágyik (a mennybe), és otthon van mégis mindenütt, akárhova megy. Így vállalja az üldöztetést, és így indul misszióba. S bárhova ér, ott építkezik. Jeremiás az idegenbe hurcolt embereknek írja Isten üzenetét: Építsetek házakat, és lakjatok bennük! Ültessetek kerteket, és egyétek azok gyümölcsét! (...) Fáradozzatok annak a városnak a békességén, ahová fogságba vitettelek benneteket, és imádkozzatok érte az Úrhoz, mert annak békességétől függ a ti békességetek is! (Jer 29:5,7)

Ezért nem is azt tartjuk olyan szomorúnak, ha fiataljaink felkerekednek és messzire mennek, hanem ha fiataljaink azt az egyetlen kérdést viszik magukkal, „hol kapok többet?” Önzésükért azonban hamis dolog őket szidni, mert jórészt a mi generációnktól tanulták. Számos családban, ahol a csemetéik „naivan” tanítók, ápolók akartak lenni, a szülők maguk szólták le őket: „azzal nem lehet keresni”. És oda jutottunk, hogy méltatlanul lenézett nálunk minden segítő szakma.

Ezért azt kívánjuk, menjenek bátran a mieink külföldre – és tegyék jobbá a világot! Lehet menni pedig nem csak nyugatra, de keletre is, délre is, ahol várják az önkénteseket, ahol országnyi szigeteken nincs orvos.

Menjenek a mieink külföldre, és hozzák haza, amit tudnak, hogy jobbá tegyék hazánkat! Így járták be ifjaink régen is az okos nyugatot, így hozták haza a 16. századi deákok a protestantizmust, a 19. századi ifjak a reformtörekvéseket.

Aki pedig hazajön, vagy aki mégis itt maradt – azt mi jó szívvel biztatjuk, ne csüggedjen! Nem is olyan rossz hely ez a mi országunk. Sokan vagyunk, akik szeretünk itt élni. No persze, morgolódunk mi is hol ezért, hol azért, mégis úgy látjuk: földi helynek éppen megteszi ez a vidék. Sőt!

Nem is olyan régen kaptak szárnyra a hírek arról az országról, ahol – a felmérések szerint – ma a legmagasabb az életminőség. Ez az ország Norvégia. Célpontja most is sok kifelé igyekvő magyarnak. Minket azonban elborzasztanak a napvilágra került intézkedések, amiket a norvég gyermekvédelmi hivatal hozott. Elborzaszt a jogtalanságuk, elborzaszt az állam diktatórikus fellépése. Borzadunk attól, hogy hasonló essék meg velünk. És örülünk, ha itthon csak morgolódnivaló akad.

Kiket mond Jézus boldogoknak? A lelki szegényeket, a sírókat, a szelídeket, az igazságra szomjazókat, az irgalmasokat, a tiszta szívűeket.

Ezen az alapon igen, lehet boldogulni Magyarországon!

Nyomtatás

"Arra születtünk-e, hogy szüljünk?"

Olvasóink értékelése:  / 2

- A gender-elméletről és az önmegvalósításról -

Az utóbbi időben nagy port kavart néhány megjegyzés, amely arról szólt – különböző személyiségektől különböző stílusban és különböző hangsúllyal – hogy mi nők az anyaságban találhatjuk meg önmegvalósításunknak azt a formáját, amire rendeltettünk. Ezeket a nyilatkozatokat hallgatva sokan a sötét középkort emlegették, és a gender-elmélet tudományos eredményeire hivatkozva támadták a nyilatkozókat.

Röviden összefoglalva, mit is jelent a gender-elmélet: azt tartja, hogy nemiségünket elsősorban nem biológiai adottságaink határozzák meg, hanem az arra ráépülő viselkedésforma. Azaz - a mi esetünkben - azért lettünk nők, mert ezt várták el tőlünk (már akkor, mikor rózsaszín rugdalózót adtak ránk), és ezt tanították nekünk („légy kedves!”). Mivel mindez nem csupán megkötözi a személyiséget, de évszázadokon át nagyon sok visszaélésre is adott okot (a nők kegyetlen elnyomása ma is sok helyütt probléma), a ma emberének feladata, hogy az elvárások alól felszabadítsa a személyiséget, és lehetőséget adjon arra, hogy mindenki szabadon formálja identitását, s ezzel együtt megválaszthassa saját nemét.

Ennek az iránynak nyilvánvalóan nem felel meg, ha valaki azt mondja: „A nő nembeli beteljesülése az anyaság.” (Idézet Bagdy Emőkétől) És nyilvánvalóan nem fér bele, hogy elvárásként érzékeltesse a szülést.

Minket, gyáli asszonkákat is érint ez a vita. Miért szülünk? Ki tűzte elénk a pályát, amit futunk? És jó nekünk ez a pálya, amit futunk?

Valószínűleg a történelem során sokkal több nő kívánta, bár született volna férfinak, mint fordítva. A legtöbb korban és a legtöbb helyen nőnek lenni azt jelentette, „kevesebbnek” lenni. És a nő számára a lehető legnagyobb teljesítmény az anyaság volt.

Felróhatjuk-e Istennek ezt a rendet? Férfi-e az Isten?

Úgy találtuk, hogy Isten - bár sok példázatban hasonlítja magát férfihoz illetve nőhöz, anyához vagy apához - mégsem jelenti ki magát sem férfinak, sem nőnek. Mikor azonban az embert saját képmására megalkotta, akkor férfivá és nővé osztotta meg magát az emberben. Minthogy a kettő, a férfi és a nő együtt lett képmássá, elképzelhetetlen, hogy Isten bármelyiket is megvetné vagy kisebbnek tartaná. Minden erre irányuló törekvés emberi igyekezet. Bár ez az igyekezet a történelemre erősen rányomta a bélyegét.

Azt is hisszük azonban, hogy Isten a férfiban és nőben különbözőt alkotott, hiszen nem két férfit, nem is két nőt teremtett, hanem férfit ÉS nőt. Sőt: a férfiből a nőt. Különbözőségükben és egymásrautaltságukban – együtt hordozzák az istenit.

Amikor az ember adott nemiségét és rész szerint való voltát tagadja, akkor az Istent próbálja plagizálni. A harmadik nem eszméje: csak egy újabb próbálkozás, hogy szakítsunk a fáról – amelynek gyümölcse azt ígéri: olyanok lesztek, mint az Isten!

Megalapozatlannak tartjuk tehát a gender-elméletet, és e tekintetben megerősítenek minket a tapasztalataink is.

Gyermekeinket figyelve azt látjuk, hogy a különbözőség akkor is kibuggyan belőlük, ha nem tanítjuk azt, vagy legalábbis tompítani szeretnénk. Szelídnek nevelt, fegyvert sosem látott fiaink a kertben játszva sorra feltalálják a kardot és a pisztolyt, hódítanak, felfedeznek és versenyeznek. Míg leányaink plüssöket etetnek a legnagyobb boldogsággal. Az ősi és adott különbözőségre persze rárakódtak a sztereotípiák („a lányok kevésbé érdeklődnek a matematika, illetve a természettudományok iránt”, „a nők rosszabbul vezetnek autót”, „a nőket inkább foglalkoztatja a külső megjelenésük, mint a férfiakat”), és ezek bezárnak minket. Szívesen lemondunk a sztereotípiákról.

Ám, ha a különbözőségben legősibb vonásainkat is elveszik tőlünk, nem szabadabbak, hanem szegényebbek leszünk. Bizonytalanabbak, ezért sértődékenyebbek is. Talán ez lehet az oka, hogy sokan oly szenvedélyesen hördülnek fel a nőiességről szóló mondatokra. Mint a következőkre is:

„Mi, nők magunk mellé, fölé helyezzük párunkat, hogy védjen és szeressen minket. […] Ez az alárendelődő, szeretetteli odatartozás, amely határtalanul átadja magát, nem félve, hogy önmagát kiszolgáltatja, és rábízza magát a férfi szeretetére, ez a tiszta nőiség megnyilvánulása.” - mondja Bagdy Emőke, és mi nem tartjuk sértőnek a szavait, sőt, ismerjük a boldogságot, ami ebből a nőiességből fakad.

Nem gondoljuk azt, hogy a nő gyermek és férfi nélkülne élhetne teljes életet, ám azt gondoljuk, hogy saját adottságait, „rész szerint való volta” miatti korlátait megtagadva nem fogja megtalálni helyét, és nem fog tudni kiteljesedni.

Ezért szeretnénk, ha a gender-elmélethez igazított pedagógiával és a média hamis képeivel nem bizonytalanítanák el gyermekeinket abban, hogy kiknek születtek.

Szeretnénk, ha leányaink olyan társadalomban nőnének fel, ahol megbecsült pozíció a segítőtársként élő nő szerepe. Szeretnénk, ha leányaink még találnának férfiakat, akikbe jó beleszeretni, mert valóban férfiak.

És szeretnénk, ha leányaink nagyobb alázattal hallanának tőlünk a szerelemről és az anyaságról. Ha azt tanulnák meg tőlünk, hogy a szerelem misztikum (Pál annak tartja), az anyaság pedig ajándék és kegyelem.

Sajnáljuk, ha két, ellentétes táborba próbálják tömöríteni a „főállású” anyákat és a dolgozó nőket. Ha olyan szavakkal dobálózunk egymás felé, mint „karrierista” és „háztartásbeli”.

Miközöttünk van orvos és tanár is, és van, aki főállású anyaként van otthon. Úgy találtuk, hogy az életünk alatt több szakasz is váltja egymást, melyekben a család és a kifelé való szolgálat közötti hangsúly változik. Az, hogy anyák vagyunk, nem határozza meg identitásunkat, és nem jelöli ki a feladatainkat egy életre. Nem jó „csak” anyának lenni. Sőt, éppen gyermekeink számára lesz a legfelszabadítóbb, ha azt látják, hogy édesanyjuk fontossága nem belőlük ered, sőt anyjuknak van baráti köre, hobbija, küldetése. Isten elég gazdagnak teremtette személyiségünket, hogy mindez (a hobbi, a küldetés...) beleférjen az anyaság mellé, és elég nagylelkűnek is teremtett minket ahhoz, hogy egy időre (évekre? évtizedekre?) háttérbe szorítsuk ezeket a magunk számára a gyermekeink érdekében. Tapasztaljuk, hogyha döntéseinknek nem kell kényszerből születniük, akkor ez a két terület inspirálólag fog hatni egymásra, és sokkal kevésbé fáradunk ki anyai és házon kívüli hivatásunkban egyaránt.

Ha egy kissé körülnézünk Európában, kitűnik, hogy hazánk élen jár abban, hogy az édesanyákat támogassa abban , hogy minél tovább otthon maradhassanak kisgyermekeikkel. Felmérések szerint mégsem boldogabbak a magyar gyermekek a többi nemzet gyermekeinél, sőt. Mi lehet az oka? Számunkra úgy tűnik, a hazánkban a nők sokkal inkább akarnak megfelelni annak a képnek, hogy az édesanya mindent a gyermekért tesz, és sokan eleve elhibázottan futnak neki a nagy a feladatnak. Az újdonsült kismama bezárja magát, rövid idő alatt elkényezteti a kicsit, rövid idő alatt kifárad maga is, és hamarosan menekül saját gyermeke elől. Akkor a szeme fényét rábízza a megfelelő intézményre (bölcsi, ovi, iskola), és felüdül a munkahelyén. De boldog nem lesz senki: sem ő, s kiváltképp nem a gyermek.

Az, hogy hazánkban oly sok a kimerült, vagy az anyaságról szóló nyilatkozatoktól megbántott nő, azt sejteti, hogy sokan élnek hiányérzettel együtt, és sokan bizonytalanok a saját szerepükben. Sokan vannak, akik nem fedezték fel gazdagságukat, vagy nem merték gyakorolni a nagylelkűséget. Mert anyának lenni nem kötelező, hanem kiváltság: a lehető legnagyobb jelentőségű, legnagyobb kockázattal járó, legtöbb kreativitást igénylő és legtöbb örömet hozó pálya.

Jó lenne, ha újra tanulni lehetne arról, mit jelent nőnek születni, ha újra becses lenne – nemcsak szülni, de – a gyermekekért áldozatot is hozni. És jó lenne, hogyha ezekről szólna valaki, azért nem járna virtuális kőhajigálás.

Talán magányos gyermekből is kevesebb lenne.

Nyomtatás

"Testvérben az erő"

Olvasóink értékelése:  / 7

- A gyermekvállalásról -

„Akinek testvére van, felnőttként is segítőkész. Jól teljesít versenyhelyzetben. Akinek testvére van, felnőttként is önzetlen. Ne feledd, egy testvér a legtöbb, amit gyermekednek adhatsz! Testvérben az erő.” - szól a hirdetés.

Lehet-e reklámozni a gyermekvállalást? Mármint óriásplakátokon, rádión keresztül? Tehet-e nyilatkozatot politikus, melyben gyermekvállalásra biztatja az állampolgárokat?

Úgy tűnik, nem - legalábbis a felzúgó visszhang szerint semmiképpen. A visszhang szerint indiszkrét és ízléstelen, de még inkább diktatórikus ez a mód.

Mi itt, az asszonka-órán kicsiny kis szelete vagyunk társadalmunknak. De felmértük, kire hogyan hatottak a hirdetések, mikor először találkozott vele, és kiderült, hogy tetszett nekünk. (Még nem tudtuk, hogy fel kellett volna háborodnunk.)

Naná, hogy a visszhang mibennünk is különböző szólamot ütött meg. Annak, akinek csak egy gyermeke van – mert hiába várta, remélte a másodikat – fájdalmat okozott a hirdetés. De fájdalma ellenére is úgy találta, az üzenet szép.

Szép, mert az élet mellett voksol. A mobiltelefonok, az egzotikus utazások, a fehérneműk után a több négyzetméteres táblákon testvéreket nyomtak a szemünk elé, és róluk szólt a győzködés, hogy jó lenne az nekünk.

Diszkriminatív, az nem vitás. Nem mindenki adhat gyermekének testvért, sőt, oly sokan vannak, akik egyáltalán nem is szülhetnek. De diszkriminatív a jakuzzi reklám is, amely pedig, amely pedig összehozza a családot. Mi lesz azokkal, akik nem engedhetik meg maguknak? Mégsem emeljük fel a szavunk miatta. Nem érezzük személyünk elleni támadásnak azt sem, ha szemüvegreklámra téved a tekintetünk, pedig egészséges a szemünk.

Persze szokatlan az életet reklámozni.

Ám ha az élet pártolásának jegyében mondjuk a faültetést szorgalmazták volna a hirdetések, az valószínűleg népszerűbb lett volna. A jóindulatot senki nem kérdőjelezte volna meg, és feltehetőleg nem háborodtak volna föl oly sokan, arra hivatkozva, hogy mit tegyenek azok, akiknek nincs kertjük. Mind tudtuk volna, hogy a reklámoknak és hirdetéseknek megvan a maga célközönsége. És még számukra is meghagyja a döntési jogot. Az ország nem oszlott volna meg a kerttulajdonosok és a kerttel nem rendelkezők között, sőt az utóbbiak szurkolhattak volna az előbbiek táborának.

Nem értjük, e mostani kampánynak miért kellene társadalmunkat megosztani. Miért kellene az egykéseknek és gyermekteleneknek úgy érezniük, rájuk támadtak? Miért kellene azt képzelni, hogy a nagycsaládosok most a kezüket dörzsölik?

Bár meg kell hagyni, jólesik nekik minden kedves szó. Mert mindeddig nem sokat kaptak belőle. A többgyermekes édesanyák hosszan tudják mesélni emlékeiket, miként szokták az emberek aposztrofálni, ha kicsit népesebben jelennek meg valahol.

„Mint az egerek!” - hallotta egyikünk, mikor négy gyermekkel vonult fel vásárolni.

„Hülye vagy!” „Felelőtlen vagy!” - ezeket a harmadik gyermek születésekor szokták mondani az ismerősök, rokonok. A negyediknél pedig megkérdezik, mikor jön a következő. (Nem latolgatva azt, hogy egy egygyermekes édesanya milyen indiszkrétnek szokta találni ezt a kérdést.)

Valljuk be, ezek a hangok sokkal inkább jellemzik a közvéleményt, mint az egykések lesajnálása. És ez a vélekedés nem csak a többszörös anyukák számára bántó, de társadalmunk számára is romboló. Ezért nem elhibázott szándék ezt a vélekedést, a közvéleményt formálni.

Meg kell hagyni, a hirdetés szövegében akad némi kivetnivaló.

Igazuk van azoknak, akik felemlegetik, hogy ismernek önző embereket, akik nagycsaládból jönnek, és nagyszerű, segítőkész embereket, akik pedig egykék. Megjegyezhetjük, hogy Hitler édesanyja hat gyermeket szült, Rákosi Mátyásék pedig tizenhárman voltak testvérek. És viszont.

Ám ha ezen az alapon söpörjük le a hirdetés szövegét, elfelejtkezünk arról, hogy minden szövegnek megvan a maga műfaji sajátossága. Ennek is. A reklámszövegek minden korban rövidek és figyelemfelkeltőek voltak. Ha most nem törekedtek volna erre a szöveg alkotói, akkor szívesebben értenénk vele egyet. Akkor így hangzana:

„Akinek testvére van, ÁLTALÁBAN felnőttként is segítőkész. ÁLTALÁBAN jól teljesít versenyhelyzetben. Akinek testvére van, ÁLTALÁBAN felnőttként is önzetlen.”

Ezek az állítások felmérésekkel igazolt tények. Nem is csodálkozunk rajta, ha végiggondoljuk, miként nő fel az a gyermek, aki számára az egymásrautaltság, az alkalmazkodás és az osztozkodás természetes élménye a létnek, és miként formálódik az a gyermek, aki ráérez arra, hogy azért van egyedül, hogy minél kevésbé osszák meg a rászánt szeretetet, figyelmet és javakat. És itt máris kitűnik: nem a testvérek száma, hanem a szüleik indulata a nagyobb erő egy gyermek jellemfejlődésében. S ezért lesznek érzékenyek, figyelmesek, nyitottak azok az egykék, akik magukba szívták szüleik szomorúságát, a hiábavaló vágyakozásukat a második után, vagy akik azt látták meg szüleiktől, hogy az osztás és osztozás helyetti félelem helyett a mások szolgálata, és önmaguk szétosztása a lételemük – hivatásukban, emberek közötti forgolódásukban.

Azután ezt mondja a szöveg: „Ne feledd, egy testvér a legtöbb, amit gyermekednek adhatsz!”

Vitatkozhatunk. Nem fontosabb-e a biztos alap, a feltétel nélküli szeretet...? Talán.

Az egyik édesanya közöttünk elmesélte, hogy évekkel ezelőtt – mikor még sehol nem voltak a botrányos plakátok – leánya egy kistestvérért könyörgött. A kicsi megfogant (negyedikként a családban), és az édesanya kiírta érzéseit. Így kezdődött a vallomása:

„Nagyobb ajándékot nem adhatsz gyermekednek, minthogy engeded, hogy testvérei szülessenek.”

A gondolat tehát nem új keletű. S ha nem is ért vele egyet mindenki - ám a reklámszövegek már csak ilyenek: nem érvelnek, nem vitatkoznak, hanem hangsúlyoznak és azzal együtt túloznak. Ma Magyarországon nem árt hangsúlyozni, hogy a testvér érték.

S vajon szabad-e az államvezetésnek ezt hangsúlyozni? Vagy inkább meg kellene ijednünk, hogy gyermekeink agyában, és a mi méhünkben turkálnak kampányukkal?

Ha így érzünk, és elég következetesek vagyunk, akkor be kell ismernünk, hogy gyermekeink agyában turkál számos egyéb eredetű hirdetés is. Nem kevés frusztrációt okozva. Mégsem féltjük csemetéinket felettébb, hisz jó esetben ott vagyunk mi, szülők, hogy az üzeneteket segítsük feldolgozni.

S hogy a méhünkben turkálnak-e? Van ország, ahol ezt megteszik. Kínában. Ahol több millió fős állami apparátus felügyeli, hogy neszülessenek testvérek. Ellenőrzik a nők menstruációs ciklusát, kötelezően helyezik fel a spirált, sterilizálnak, és végrehajtják a kényszerabortuszokat. És ahol lassan ráébrednek: öngyilkos programba kezdtek.

Mi, gyáli asszonkák úgy látjuk, hazánkban még nincs ok az ijedelemre. Sőt. Örülünk, hogy olyan országban élünk, ahol értéknek nevezik a testvért.

Talán az eddig írottakból úgy tűnhet, elkötelezettek vagyunk a kampány kitervelői iránt. De az az igazság, hogy amennyiben pártpolitikáról lenne szó, ha akarnánk sem tudnánk egységes véleményre jutni. Ebben megoszlunk. Az élet igenlésében azonban egyet értünk.

Egyet értük abban is, hogy erő van abban, ha a testvér nincs egyedül. „Mert ha elesnek, föl tudják segíteni egymást.” Mert meg tudnak melegedni egymás közelében, és mert „ha az egyiket megtámadják, ketten állnak ellent.” (Préd4:9-12) A gyerekek sejtik ezt, és a legtöbbjük testvérre vágyik. Testvérért sír, és testvérért imádkozik.

Erő van a testvérekben a szülők számára is:„Mint a hős kezében az íjak, olyanok a serdülő ifjak. Boldog az az ember, aki ilyenekkel tölti meg a tegzét: nem szégyenül meg, ha ellenségeivel van szóváltása a kapuban.” (Zsolt 127:4-5)

És erőt jelentenek a vállalt gyermekek a nemzet számára is. A statisztikák, előrejelzések, migrációs áramlatok vitathatatlanul erről beszélnek – miért ne formálhatnánk át a száraz adatok üzenetét egy egyszerű szlogenné: „testvérben az erő”?

Mondjuk ezt úgy, hogy valljuk a különbözőséget: minden család teherbírása és szerepvállalása egyedi, Isten őrizzen attól, hogy limitet állítson fel valaki, mennyitkell szülni.

Azt sem hisszük, hogy akár egy kampánysorozat, akár egy juttatási rendszer lobbantaná fel a szerelmet sok házasságban, hogy az Ádámkák után megfoganhassanak a Lilikék.

Valljuk, hogy gyermeket vállalni szerelemből és vágyakozásból érdemes. Készen a csodára. Készen a nagy kalandra. Készen a természetfölöttibe hajló boldogságra, készen az elviselhetetlenséget súroló szomorúságra. És elszánva magunkat a feltétel nélküli szeretetre.

Van, hogy nem dönthetünk, de van, hogy dönthetünk: készen állunk-e minderre?

Közösségünk egyik tagja elmesélte, hogy második, harmadik, negyedik gyermeke születésekor népes vendégköréből bőven kapott kritikát: „Elment az eszed?” - kérdezték. És sajnálták őt. Eltelt jó néhány év, barátnőnk gyermekei cseperedni kezdtek, a vendégkör fiatalasszonyai pedig talán öregedni kezdtek. Egyszerre ez is, az is megvallotta: „Neked volt igazad.” És most sajnálják magukat.

Kevés olyan emberrel találkozhatunk, aki megbánta, hogy vállalta a gyermekét. De sok olyannal, aki bánja, hogy nem vállalta. A TB rendszer összeomlásánál is nagyobb rém a magány.

Egy hatgyerekes, sokunokás nagymama osztotta meg, hogy összefutott egy régi ismerősével. Az egyik lányának a volt osztálytársának az édesapjával. Az osztálytárs egyke volt, s az időssé lett édesapa bágyadt irigységgel mondta a nagymamának: „Sietsz, ugye? Én ráérek. Egy gyerek ugye nem jön túl gyakran. Milyen jó neked, hogy hozzád jönnek.” És még beszélgetett volna, de nagymamánk valóban sietett. Várták.

Ha utóbb oly sokan érzik úgy, hogy rosszul döntöttek, miért ne lehetne a fiatalokat arra biztatni, hogy döntsenek jól? Ha különben a magány fenyegeti őket, miért lenne indiszkrét most az élet vállalására hívni őket?

Isten is döntésre hív az élet mellett: „Elétek adtam az életet és a halált, az áldást és az átkot. Válaszd hát az életet, hogy élhess te és utódaid is!” (5Móz 30:19)

Nyomtatás

Hölgyválasz

Olvasóink értékelése:  / 2

- A gyáli „asszonkák” -

Mi, hölgyek (a gyáli „asszonkák”) válaszolni szerettünk volna. Mire? Arra, ami bőrünkig ér, ami körbezúg minket. Így születtek a következő írások egy-egy aktuálisan felröppenő hírrel, közszájon forgó témával kapcsolatban. Születésük közös ügy volt, tea mellett esett.

Közösségünk évek óta összejáró, együtt gondolkozó csoport. Persze állandóan változunk: munkaidő, szülés (nem tea melletti), költözés is formálja tagjaink sorait, olykor sokan vagyunk, máskor kevesebben.

Vitatkozni is szoktunk, mert nem élünk meg mindent ugyanúgy. De valami közös bennünk és valami nem változik az idők során: egy kősziklán állunk. Nem akarunk sodródni.

Kősziklánk az a Beszéd, amiről hisszük, hogy a Teremtőnk mondta. nekünk.

Van véleményünk. Van válaszunk. És azért akarjuk hallatni, mert úgy találtuk, hogy az alapján élni.

Gyimóthy Dóra

"Testvérben az erő"

"Arra születtünk-e, hogy szüljünk?"

"Lehet-e boldogulni hazánkban?"

"Mikor kell nekem vásárolnom?"

"Kérdezze meg kezelőorvosát, gyógyszerészét!"

Hálapénz, csúszópénz, kenőpénz, jatt

Nyomtatás

Ki kicsoda gyülekezetünkben?

Olvasóink értékelése:  / 8
Interjú Knittel Tamással
 
Mesélj magadról és a családodról! Ki vagy te? Mivel foglalkozol?
Knittel Tamás vagyok.1965-ben születtem,hívő szülők gyermekeként.
Feleségemmel,és három gyermekemmel Gyálon lakom.Két nagykorú fiam,és egy 13 éves lányom van.
A BKV-nál buszvezetőként dolgozom.
Mivel töltöd szívesen a szabadidődet?
Szabadidőmben egy-egy jó meccset szívesen megnézek.Szeretek olvasni keresztény könyveket,Joó Sándor,Cseri Kálmán,és Billy Graham könyveket olvasok a leggyakrabban.
Mikor és miért lettél hívő?

Bővebben: Ki kicsoda gyülekezetünkben?

Nyomtatás

Julika-bizonyságtétel

Olvasóink értékelése:  / 3

"Mindenre van erőm a Krisztusban, aki megerősít engem." - Pál apostol Filippiekhez írt levelének 4. része, 13. verse. Ez  a gyülekezetünk ez évi igéje. Ebben a mondatban benne van nemcsak a lényeg, hanem szinte minden, ami az eddigi, most 20 éves szolgálatomat jellemzi.

Igen. Most 20 éve léptem be a lelkészi hivatalba Isten elhívásából. A gyülekezetbe 23 éve tartozom, 23 éve adtam át életemet Jézus Krisztusnak, az én Uramnak és Megváltómnak. Templomtakarítással kezdődött a szolgálatom, ezután "utcaapostol" lettem. (EFJ szedő)

Bővebben: Julika-bizonyságtétel

Nyomtatás

Megbocsájtás

Olvasóink értékelése:  / 0
„… bocsássatok meg egymásnak, ha valakinek panasza volna valaki
ellen…” (Kolossé 3:13)
 
Gordon MacDonald írja: „Egy emlékkép mélyen belém égett,
amikor egy értekezletre repültem, ami további szolgálatomat nagy
mértékben meghatározta. Tudtam, hogy kétségbeesett szükségem
van lelki tűzre, ami bölcsességet ad, és segít alárendelni magam
Isten céljainak.

Bővebben: Megbocsájtás

Ami jön

Bejelentkezés

Üzenőfal

Latest Message: 2 hónappal, 2 héttel Ezelőtt
  • Kozma Ivánn : Üdv:Rózsa
  • Kozma Ivánn : Az orgona nagyon hangos. Elnyom minden egyéb(lelkészi és gyülekezeti éneket.
  • Kozma Ivánn : Kozma Ivánné:
  • Marika : Köszönöm Zsolt! sikerült. Szép vasárnapot!
  • bankizsolt : A főoldalon.
  • bankizsolt : Szia! Bal oldali menü sorban az élő istentisztelet, vagy középen a sárga keretben.
  • Marika : Sziasztok! sajnos sehogyan sem jön be az Istentisztelet! egyik böngészőből sem. csak a régiek!
  • bankizsolt : Üdvözlök minden hallgatót.
  • bankizsolt : Áldás békesség!
  • JKriszti : Áldás, békesség! Áldott húsvétot kívánok!
  • dodoneni : Áldás Békesség! Először hallgatom innen az Istentisztelete, nagyon jó, ha valaki elalszik akkor is van lehetősége bekapcsolódni. Nekem szólt az istentisztelet. Köszönöm Uram!!!!
  • bankizsolt : sokan hallgatják rajtatok kívül.
  • bankizsolt : Próbáld ki másik böngészőben.
  • Gyuricza csa : Áldás békesség! Sajnos múltkor sem, meg most sem lehet hallani az istentiszteletet... :(
  • bankizsolt : Akinek nem működik az élő hallgatás, az próbálj ki másik böngészővel.
  • bankizsolt : Áldás békesség!
  • Bagica1 : Áldás békesség! Nagyon jól hallható volt.Köszönetem Isten áldjon Mindnyájunkat! Ámen!
  • Tóth Richá : Szia!
  • Bagica1 : Miért nem hallani? Nincs közvetítés?
  • Bagica1 : Nincs közvetítés? Miért nem hallani?
  • BorZ : Leállítottam és újraindítottam, most már teljesen jó, köszi!
  • BorZ : Köszi, alakul, csak még dadog
  • BorZ : Sziasztok, nálam megszakadt az adás
  • Zsu22 : Jaj, de jó Istentisztelet! Dicsőség neked Uram! Áldás! :-)
  • MacCsider : Sziasztok! Jó 5let a böjtnapló.
  • haluzsuzsi : Áldás Békesség! Megtaláltuk a Messiást!
  • Bagica1 : Áldás békesség!Boldog ú Esztendőt kívánok szertben,békességben!
  • bankizsolt : Áldás békesség!
  • gyimo : ÁB!
  • bankizsolt : Esetleg innen? United States California Saratoga

Csak a regisztrált felhasználók számára engedélyezett a hozzászólás