Dicsőítés a pusztában

Lekció: Mt 4:1-11
Alapige: Zsolt 63 (1Sám 23)

A keresztyén ókor egyik meghatározó lelki mozgalma az egyiptomi remeteség kialakulása, amely egyben megteremtette a keresztyén szerzetesség alapjait is. Ezek közül a szerzetesek közül emelkednek ki a sivatagi atyák, akiket a „testvér” elnevezés helyett azért kezdtek el „atyáknak” szólítani, mert a többi szerzetes azt látta, hogy az atyákban Isten a szent életűség különleges módjaiban nyilvánul meg. Ezeknek a sivatagi atyáknak az volt a céljuk, hogy a pusztaságban tisztultabb lelkiséghez jussanak, visszahúzódjanak a világi élettől és annak kísértéseitől és a magány csöndjében az Istennel való párbeszédhez a legmegfelelőbb hely a sivatag.

Indíttatásuk valóban szent volt. Remete Szent Antal például keresztyén családban született, és egy alkalommal az istentiszteleten arra a felismerésre jutott, hogy neki szól Máté evangéliumából a felolvasott szakasz:

„Ha tökéletes akarsz lenni, menj el, add el vagyonodat, oszd szét a szegényeknek, és kincsed lesz a mennyben; aztán jöjj, és kövess engem.”[1]

Ezt követően Antal eladta a családi birtokot, és ami nem volt szükséges a húgáról való gondoskodáshoz (azért erre figyelt), azt mind a szegényeknek adta és kivonult a líbiai sivatagba.

Nem ítélkezve Remete Szent Antal sivatagba való remetei visszavonulása fölött, de a bibliai kijelentés mégis a sivatagban való létnek valami egészen más vonatkozásait mutatják be a számunkra.

Ma azt fogjuk megnézni, hogy Dávid király számára mit jelentett ez. Röviden összefoglalom Dávid sivatagi bujdosásának eseményeit, majd megnézzük, hogy ez a szakasz az életében, hogyan vált dicsőítéssé. Folytatjuk tehát Dávid életének megismerését dicsőítéseinek és zsoltárainak fényében. Alapigénk az 1Sám 23 és a Zsolt 63, de ebből most csak a zsoltárt olvasom fel.

Dávid zsoltára, abból az időből, amikor Júda pusztájában volt. 2Ó, Isten, te vagy Istenem, hozzád vágyakozom! Utánad szomjazik lelkem, utánad sóvárog testem, mint kiszikkadt, kopár, víztelen föld. 3Így nézek rád a szentélyben, hogy lássam hatalmadat és dicsőségedet. 4Mert szereteted az életnél is jobb, ajkam téged dicsőít.

5Ezért téged áldalak, amíg élek, nevedet imádva emelem föl kezem. 6Mintha zsíros falatokkal laktam volna jól, úgy ujjong az ajkam, és dicsér a szám. 7Fekvőhelyemen is rád gondolok, minden őrváltáskor rólad elmélkedem. 8Mert te voltál a segítségem, szárnyad árnyékában ujjongok. 9Ragaszkodik hozzád lelkem, jobboddal támogatsz engem. 10De akik pusztulásomra törnek, a föld mélyébe kerülnek. 11Kardélre hányják őket, sakálok eledelévé lesznek. 12De a király örül Isten előtt. Dicséretet mondanak, akik rá esküsznek, a hazugok szája azonban bezárul.

Egyre mélyebben a pusztába

Dávidot utoljára a filiszteus Ákis király udvarában láthattuk, ahol félelem olyan cselekedetekre vezérelte, amely később szégyennel töltötte el.

Dávid el is jött Gátból és Adullámba menekült, ami Júda hegyvidékén, eredeti lakóhelyétől Betlehemtől kb. 20 km-re DNY-ra helyezkedik el. Itt csatlakozott hozzá a rokonsága és még négyszáz elnyomott és elkeseredett ember. Innen Móábba vitte a családját és feltehetően a dédanyja Ruth rokonsága révén menekültstátuszt kért családja számára Móáb királyától. Prófétai útmutatásra azonban ő maga és emberei továbbmentek Móábból a Júda földjén található hereti erdőbe.

Nem sokkal később azt hallotta Dávid, hogy Keíla városát megtámadták a filiszteusok fosztogatták a környékét és felszabadította a várost (Sefélá alföld). Ezt jelentették Saulnak, aki rögtön mozgósította is a seregét, hogy Keílában a városba szorult Dávidot elfoghassa. Amikor Dávid ezt meghallotta, az Úrhoz fordult azzal a kérdéssel, hogy Keíla lakói ki fogják-e szolgáltatni Saulnak? Az Úr válasza egyértelmű volt: ki fogják szolgáltatni. Pont azt, aki felszabadította őket. Nyilván nagyobb volt a félelmük Saultól, aki Nób egész városát kiirtotta, miután a nóbi papok segítették Dávidot, mint Dávid iránti hálájuk, hogy megszabadította őket a fosztogató filiszteusoktól.

Dávid így kénytelen volt innen is továbbmenekülni arra, amerre menni tudott. Ez az irány pedig a délvidék, Júda pusztája volt, ahol Dávid sziklavárakban tartózkodott. Ezek nem igazán épített várak voltak, hanem olyan magaslatok, amelyeket elhelyezkedésük miatt könnyebb volt megvédeni. Egyre délebbre, egyre pusztább helyeken találhatott menedéket. Végül a Zíf pusztájában olyan menedéket talált, ahol Saul nem találta őt meg, pedig nagyon kereste. Isten nem engedte, hogy megtalálja.

Rátalált azonban valaki más – a barátja Jónátán, aki barátságból lelkileg erősítette Dávidot és még közös terveket is szőttek arról, hogy milyen lesz az, amikor Dávid elfoglalhatja az őt megillető trónt. Erre már nem kerülhetett sor, mert Jónátán elesett a gilbóa-hegyi csatában, ahol Saul is végül meghalt. De a zífiek is elárulták őt, aminek következtében Dávid még délebbre húzódott a Máón pusztájába. Még lakatlanabb vidék.

Három dolgot láthatunk így Dávid életében: azt, hogy folyamatosan elárulták őt, ami miatt nem szűnt meg az üldöztetése,  egyre mélyebben kellett visszahúzódnia a pusztába, az elszigeteltség, az elveszettség és a kétségbeesés helyére.

A puszta

És itt kell megértenünk a puszta jelentőségét. A sivatagi atyákkal ellentétben a puszta nem a visszavonulás, a megszentelt élet és az Istenre figyelés különleges helye, hanem egy félelmetes hely, az emberi élettől való elszakadás helye, a kétségbeesés helye, az Isten nélküliség helye.

Bár különleges helyzetekben a pusztában is megnyilatkozik Isten – ez Izráel pusztai vándorlásának is egyik nagy tapasztalata, de ez Illés próféta tapasztalata is, aki szintén a pusztába menekült Jezábel elől. De úgy gondolta, hogy Isten elől is, a szolgálat elől is, ahol Illés meg akart halni. Isten azonban itt is utolérte Illést és számonkérte a meneküléséért és visszaküldte őt a szolgálatba.

A puszta ezért a kétségbeesés és a halál helye, a gonosz és a démonok lakhelye. Izráel népének nagy engesztelő áldozatában is megjelenik ez, amikor a két kecskebak közül az egyiket arra szánták, hogy vétekáldozatul bemutassák az Úr előtt, a másikat pedig kivitték a pusztába, hogy vigye a nép bűneit Azázélnak, a pusztai démonnak.

Ha pedig megnézzük Jézus megkísértésének a történetét, akkor azt olvassuk, hogy a Szentlélek azért vitte el őt a pusztába, hogy ott próbára tehesse az ördög. Így a puszta, a megkísértés és a próbatétel helye is.

Ebből is megérthetjük, hogy Dávid úgy érezte és érezhette, hogy egyre kétségbeesettebb a helyzete. Az állandó veszély és a bujdosás Dávidot is komolyan próbára tette. Nemcsak fizikailag és hanem lelkileg is, hiszen okkal érezhette volna azt, hogy minél mélyebben van a pusztában, annál távolabb kerül Istentől és Isten ígéreteinek megvalósulásától.

Így érkezünk meg a 63. zsoltárhoz, amelyben azt látjuk meg, hogy Dávid hogyan éli meg vagy hogyan éli túl  ezt a kemény pusztai próbatételt.

Dávid hitvallása a pusztában

Dávid dicsőíti az Urat, amit egy határozott hitvallással kezd:

Ó, Isten, te vagy Istenem ...

Ez a határozott hitvallás adja meg az egész zsoltár alaphangját. Nem számít, hogy hol van, nem számít, hogy hogyan jutott ide, nem számít, hogy mennyire reménytelen vagy éppen kétségbeejtő a helyzete, ezzel kezdi. Még így is és most is ez megmarad a számomra: te vagy az én Istenem, mert te vagy az Isten.

Erről nem hajlandó lemondani akkor sem, amikor úgy tűnik Isten egyáltalán nem mutatkozik meg az életében. Nincsenek látványos és csodás fordulatok – bár Sámuel könyve elmondja nekünk azt, hogy Saul azért nem találhatta meg Dávidot a pusztában, mert Isten nem engedte meg neki[2]. Ezt azonban Dávid nem láthatta tisztán. Ő csak egyet tapasztalt: nem előre haladnak a dolgok, hanem hátra. Nem jobbak lettek a körülmények, hanem rosszabbak. És nem azokat a kérdéseket tette fel, amit olyan sokan: „Ilyenkor hol vagy Isten?” „Van-e egyáltalán Isten, aki törődik velem?”

Ha értjük azt, hogy a puszta a kísértés helye, ahogy Jézus életében is az volt, Dávid életében is az volt, akkor most azt látjuk, hogy amikor Dávid így kezdi pusztai dicsőítését, hogy

Ó, Isten, te vagy Istenem ...

akkor azokat a kísértéseket veri vissza, hogy kételkedjen Isten és az ő személyes kapcsolatában. Pedig nem érzi közel magát Istenhez, sőt nagyon is távol érzi magát tőle, hiszen a hitvallást így folytatja:

hozzád vágyakozom! Utánad szomjazik lelkem, utánad sóvárog testem, mint kiszikkadt, kopár, víztelen föld.

Dávid körülnéz és azt a pusztát látja maga körül, ami víz után szomjazik, és pontosan ezt éli át a lelkében, ezt a vágyat Isten után.

Most pedig szűrjünk le egy nagyon fontos tanulságot a saját magunk számára:

Keresztyén lelkiségünk mélységét és minőségét nem az fedi fel, hogy milyenek vagyunk, akkor amikor kies földön járunk, hanem az, amikor lelki, érzelmi és fizikai pusztaságba jut az életünk.

Nem véletlen, hogy Jézust a szolgálatának a kezdetén vitte a Lélek a pusztába, hogy megkísértse őt az ördög. A pusztai próbatétel volt az, amire az ember Jézusnak is szüksége volt, hogy lássuk:

Mivel maga is kísértést szenvedett, segíteni tud azokon, akik kísértésbe esnek.[3]

 ő a Fiú, szenvedéseiből megtanulta az engedelmességet,[4]

Éppen azért, amikor az életünk pusztaságba jut – nem a Remete Szent Antal féle pusztaságba – hanem a magára hagyatottság, a meg nem értés, a próbatétel, a kudarcok és szenvedések pusztaságába még ezért is és eközben is dicsőíthetjük Istent, a mi Urunkat azzal, hogy megvalljuk, hogy ő a mi Istenünk.

Hiszen nem pusztaság-e a hívő ember számára az, amikor olyan környezetben kell dolgoznia vagy tanulnia, ahol egyedül van, vagy kiszorított kisebbségben van a hitével és a hite miatt? Dehogynem pusztaság.

Nem pusztaság-e a számodra, amikor úgy érzed, hogy az ügyeidben előre kéne haladnod, de nemhogy előre nem haladsz, hanem egy helyben topogsz, vagy éppen egyre jobban háttérbe szorulsz, ahogy Dávid is egyre jobban kiszorult a pusztába? És minél több erőfeszítéssel próbálsz úrrá lenni a problémán, mintha minden mégis egyre hiábavalóbb lenne? Dehogynem pusztaság.

És miközben egyre jobban háttérbe szorulsz el tudod-e mondani ezeket a dicsőítő szavakat:

Ó, Isten, te vagy Istenem, hozzád vágyakozom! Utánad szomjazik lelkem, utánad sóvárog testem, mint kiszikkadt, kopár, víztelen föld.

Az Isten utáni vágyakozás a dicsőítés egyik legcsodálatosabb formája. Mert akkor nem az istenpótlékokban és a bálványokban próbálod Istent helyettesíteni, hanem vágyol az élő Isten  után, aki egyébként éppen a sivatagba vitt téged. Nem tőle függetlenül jutottál a pusztába.

Mert ahogy Jézust a Lélek vitte a pusztába, hogy próbára tegye az ördög, Dávidot is Isten vitte a pusztába, hogy próbára tegye hitének mélységét és minőségét. Így a te pusztád is Istentől jövő puszta.

A betegágy pusztasága. A kudarcok pusztasága. A kiközösítettség és kiszorítottság pusztasága. Az alávetettség pusztasága. Amikor már odáig jutsz, hogy ez az élet nem is élet. De van jobb az életnél.

Az életnél jobb

Szereteted az életnél is jobb, ajkam téged dicsőít.  Ezért téged áldalak, amíg élek, nevedet imádva emelem föl kezem. Mintha zsíros falatokkal laktam volna jól, úgy ujjong az ajkam, és dicsér a szám.

Ott a pusztában Dávid az élet perifériáján azt mondja: van jobb az életnél. Ez pedig a te szereteted.

Tudjátok ezt csak egy olyan ember tudja így kimondani, aki szereti az életet. Nem egy életunt, az életbe belefáradt ember mondatai ezek, hanem egy életerős, céltudatos, de nagyon megpróbált ember mondatai. Dávid igenis szereti az életet, ahogy az a Pál apostol is szereti az életet, aki mégis azt tudja mondani:

Mert nekem az élet Krisztus, és a meghalás nyereség![5]

Ha elolvassuk a Filippi levélnek az első fejezetét, abból egyáltalán nem azt szűrhetjük le, hogy Pál megkeseredettségből vagy életuntságból mondta volna ezeket. Egyszerűen ő már látta mi a jobb, de úgy látta, amíg a küldetése erre a földre rendeli, azt is nagyon szívesen vállalja Krisztusért.

Ha az élet és Krisztus szeretete között kellene választanod, melyiket választanád? Dávid tudta a választ és pont ott a pusztában találta meg a választ.

Lehet-e a pusztában dicsőíteni az Urat? Dávid ott a pusztában is megtalálta az utat Istenhez a dicsőítés útján, miközben utána vágyakozott.

Megerősítés a pusztában

Ebben pedig két dolog erősítette:

1. A szentély látása

2. Királyságának a látása

Mind a két látás az ígéreteken alapult. A szentély is csak ígéret volt Dávid számára, és a királyság is csak ígéret volt Dávid számára.

A szentély látása

Ő még a szentélyt még csak nem is látta, mégis azt tudta mondani:

Így nézek rád a szentélyben, hogy lássam hatalmadat és dicsőségedet.

A szentély – az Isten temploma – olyan messze volt Dávidtól ott a pusztában. De ő előre látta azt a szentélyt, ahol Isten lakik. Előre látta azt a szentélyt, amit majd Jeruzsálembe fog vitetni, azt a szentélyt, ami megépül a Sionon, bár ő nem építheti meg, majd a fia. És prófétai módon előre látta azt a szentélyt is, amit Ezékiel látott, a messiási királyság mennyei szentélyét, aki maga az Isten lesz.

Ezékiel azt látta, hogy az új templom – a szentély – küszöbe alól forrás fakadt és ez körbefolyt a templom oldalai mellett, egyre több és több lett, egyre mélyebb és mélyebb lett és ahová folyik, mindenhol élet fakad. Ez a templom nem más, mint Krisztus, akiből élet fakad, amely elér minden nemzethez, néphez és törzshöz és a Lélek mindenhol az örök életet fakasztja a világ népei és nemzetei között, hogy azután mindannyian, akik a Krisztusban életre keltek eljussanak a mennyei szentélyig, aki maga Isten, és akiről János így tesz bizonyságot:

Nem láttam templomot a városban, mert az Úr, a mindenható Isten és a Bárány annak a temploma.[6]

A Szentírás többféle képben és a bibliai történetek szimbolikájában elmondja nekünk, hogy földi életünk zarándoklat a pusztán át. És van olyan, amikor tényleg egyre sivárabbnak és kilátástalanabbnak látszik minden. De újra és újra bátorít bennünket Krisztusban a mennyei szentély képével. A pusztán át haladunk Isten szentélye felé. Ezen az úton Krisztus a Lélek által ellát bennünket élő vízzel a gyülekezeti közösségben, sőt a gyülekezeti közösség az az új templom, ahonnan élő víznek folyamai ömlenek[7]; így jön velünk Krisztus mint vizet adó kőszikla a pusztán át[8]. De az igazi szentély, ahol Isten hatalmát és dicsőségét látjuk az a mennyei szentély lesz.

Dávidot a szentély hitbeli látása is az Úr dicsőítésére sarkallta a pusztában.

Királyságának látása

A másik pedig királyságának a látása.

 De a király örül Isten előtt.

Ezt Dávid akkor énekli, amikor még nagyon messze van a királyságtól, sőt a pusztaság pont azt sugallja, hogy egyre távolabb van a királyságtól. Mégis hit által tudja, hogy király lesz. A legkétségbeejtőbb, legkiszolgáltatottabb helyzetében is.

A keresztyénség történelme és a bibliai kijelentés is azt mutatja, hogy Krisztus tanítványai folyamatosan kiszolgáltatottak és alárendeltek ebben a világban. Tudom, hogy ennek ellen lehetne vetni az egyháztörténetnek azokat az időszakait, amikor a keresztyénség politikai értelemben is uralkodott, és ránk lehet olvasni azokat a bűnöket is, amelyeket ezekben az időszakokban Krisztus nevében elkövettek. De ez a keresztyénség globális történetének az egészhez képest viszonylag kis szelete; a keresztyénség, a Krisztus-követők élete nagyobb részben alávetettségben és kiszolgáltatottságban telik el ebben a világban. Ez nem kell, hogy konkrét keresztyénüldözésben nyilvánuljon meg, megjelenik szimpla keresztyénellenességben.

Hadd mondjak el csak egy egyszerű példát, hogy ez még ott is így van, ahol hivatalosan keresztyéndemokrácia uralkodik vagy épül. A beiratkozó elsősök szüleinek tájékoztatót szervez az iskola, ahova – még – meghívják a hitoktatást szervező egyházak képviselőit is, akik bemutatkoznak a szülőknek, elmondják, amit gondolnak arról, hogy mit kínálnak a hittanoktatáson keresztül. Majd ezt követően az iskolaigazgató a beszédében kitér arra is, hogy mégis miért ne válasszák a szülők a hittanoktatást.

És mit ígér Krisztus azoknak, akik vállalják ebben a világban a hozzá tartozásból és az ő követéséből fakadó pusztai létet, a kiszorítottságot, kiszolgáltatottságot, hátratételt, kiközösítést, az ellenséges közeget – és gondoljunk azokra a testvéreinkre, akik a világnak olyan részén élnek – az üldözöttséget. Az apostoloknak és rajtuk keresztül az egyház egészének ezt ígéri

én rátok hagyom a királyságot, ahogyan az én Atyám rámhagyta azt; hogy egyetek és igyatok az én asztalomnál az én országomban, és királyi székekbe ülve ítéljétek Izráel tizenkét törzsét.[9]

És a Jelenések könyvében megerősíti ezt az ígéretet:

Ne félj attól, amit el fogsz szenvedni. Íme, az ördög börtönbe fog vetni közületek némelyeket, hogy próbát álljatok ki, és nyomorúságotok lesz tíz napig. Légy hű mindhalálig, és neked adom az élet koronáját.[10]

Dávid látta a királyságát – és ez megmutatja nekünk is királyi koronánkat Krisztusban. Ne félj a pusztától, ahova Isten visz, hogy próbára tegyen. A puszta Isten gyermekei számára a dicsőítés helyévé lehet, ahol legyőzheti félelmei, kétségbeesései, reménytelenségei kísértéseit Krisztus nevének ereje által.

 

[1]Mt 19:21

[2]1Sám 23:14

[3]Zsid 2:18

[4]Zsid 5:8

[5]Fil 1:21

[6]Jel 21:22

[7]Jn 7:38

[8]1Kor 10:4

[9]Lk 22:29-30

[10]Jel 2:10

© Gyáli Református Egyházközség. Minden jog fentartva.
Free Joomla! templates by Engine Templates
A weboldal sütiket (cookie-kat) használ, hogy biztonságos böngészés mellett a legjobb felhasználói élményt nyújtsa.
Ok