Dicsőítés az élet végén

Lekció: Jn 21:15-19
Alapige: Zsolt 71

 Letöltés, meghallgatás!

Bednárik Károly bácsi gyászistentiszteletén csütörtökön azzal a gondolattal kezdtem az igehirdetést: „Minden jó, ha jó a vége.” De beszélhetünk-e így az egész élet végére tekintve? Lehet jó egyáltalán az élet vége, függetlenül attól, hogy az ember hány évesen megy ki a világból? Vagy ha valaki túl fiatalon – balesetben vagy betegség következtében hunyt el – akkor csak rossz végről beszélhetünk? Vagy jó végről csak akkor szólhatunk, ha valaki szép kort megérve, elalszik és nem kel fel, egy ilyen vágyott szép halál formájában? Egyáltalán bibliai értelemben nézve az ilyen szép halál az ideális?

Néha ezzel vigasztaljuk magunkat és erre vágyunk. A Szentírása azonban ezt nem nevezi igazán fontosnak. Sőt egy helyen még azt is említi, hogy a hívőknek

„sok nyomorúságon át kell bemenniük az Isten országába”[1],

anélkül, hogy különösebben részletezné azt, hogy milyen nyomorúságról lehet szó: lehet üldöztetés, lehet öregedés és betegségek; az apostolok Jézus tanítása és a saját tapasztalatuk nyomán hamar felfedezték, és ezért erősítették a hívőket azzal, hogy az ő útjuk sem mentes a nyomorúságoktól, viszont mégis lehet beszélni jó végről, ahogy azt teszi Pál apostol:

Mert én nemsokára feláldoztatom, és elérkezett az én elköltözésem ideje. Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam, végezetre eltétetett nekem az igazság koronája, amelyet megad nekem az Úr, az igaz bíró ama napon; de nemcsak énnekem, hanem mindazoknak is, akik várva várják az ő megjelenését.[2]

Az apostol is sok nyomorúságot élte meg, végső nyomorúsága az utolsó római börtön és a kivégzés – „de végezetre eltétetettnekem az igazság koronája …” Ez Pál apostol életének az összefoglalása.

Ezért tanít bennünket a Zsidókhoz írt levél is így:

Ne feledkezzetek meg vezetőitekről, akik az Isten igéjét hirdették nektek. Figyeljetek életük végére, és kövessétek hitüket.[3]

Maga az Írás is bátorít bennünket arra, hogy figyeljük meg azoknak az embereknek az életét, akik Krisztusban éltek, hogy megbizonyosodjunk reménységük valódiságáról és kövessük a hitüket.

Elérkeztünk Dávid életének végéhez. Egy olyan zsoltárt választottam, aminek a szerzőjéről nincs bizonyos tudomásunk – nincs rá bizonyíték, hogy Dávid írta, arra sincs, hogy nem. A korai magyarázók egyetértenek abban, hogy ez a zsoltár leginkább Dávidhoz köthető, mert a fordulataiban visszaköszönnek Dávid megismert életének és hitének mozzanatai. Így fogunk mi is erre a zsoltárra tekinteni. Mai alapigénk a 71. zsoltár és arról beszélünk, hogy milyen fontos az élet végén is Isten dicsérete.

1Hozzád menekülök, URam, ne szégyenüljek meg soha! 2Ments meg, szabadíts meg irgalmasan! Fordítsd felém füledet, és segíts meg! 3Légy erős kősziklám, ahova mindig mehetek, melyet segítségemre rendeltél, mert te vagy az én sziklaváram. 4Istenem, ments meg a bűnösök kezéből, az álnok és erőszakos emberek markából!

5Mert te vagy, Uram, reménységem, te vagy, URam, bizodalmam ifjúkorom óta. 6Te voltál támaszom születésem óta, te hoztál ki anyám méhéből, téged dicsérlek szüntelen. 7Sokan csodálkoznak rajtam, mert te vagy erős oltalmam. 8Szám dicséreteddel van tele, dicsőítlek mindennap. 9Öregkoromban se vess el engem, ha elfogy az erőm, ne hagyj el!

10Mert ellenségeim azt mondják rólam, akik életemre törnek, így tanácskoznak: 11Elhagyta őt Isten, üldözzétek, fogjátok meg, mert nincs, aki megmentse! 12Ó Isten, ne légy távol tőlem, Istenem, siess segítségemre! 13Megszégyenülve vesszenek el, akik ellenem támadnak! Borítsa szégyen és gyalázat azokat, akik vesztemre törnek!

14Én pedig szüntelenül remélek, és folyton dicsérlek téged. 15Igazságodról beszél a szám és szabadító tetteidről mindennap, bár nem tudom felsorolni őket. 16Az ÚRnak, az én Uramnak nagy tetteit hirdetem, egyedül a te igazságodat emlegetem. 17Istenem, te tanítottál ifjúkorom óta, mindmáig hirdetem csodáidat. 18Istenem, ne hagyj el késő vénségemben sem, míg csak hirdethetem hatalmadat, nagy tetteidet a jövő nemzedéknek. 19Istenem, igazságod a magas égig ér, mert hatalmas dolgokat vittél véghez. Van-e hozzád hasonló, Istenem? 20Sok nyomorúságot és bajt láttattál velem, de újra megelevenítesz, még a föld mélyéből is újra fölhozol engem. 21Igen naggyá teszel, hozzám fordulsz, és megvigasztalsz.

22Én is magasztallak hárfával, hűségedért, Istenem! Lantot pengetve éneklek neked, Izráel Szentje! 23Ujjong az ajkam, ha tenéked zenghet, lelkem is, amelyet megváltottál. 24Nyelvem is mindennap emlegeti igazságodat, mert szégyen és gyalázat érte azokat, akik vesztemre törtek.

1. Dávid életének rövid összefoglalása

Megismertük Dávid életének legfontosabb részeit, és azt, hogy életének ezeket az eseményeit ő hogyan élte meg hitben, hogyan formálódtak ezek imádsággá, amelyek az Urat, az ő Istenét és a mi Istenünket dicsőítették. Sok helyzetben láttuk Dávidot:

1. Láttuk kiválasztottságának felismerésében

2. A Lélek által felkenve

3. Harcban

4. Kiszolgáltatottan

5. Barátságban

6. Elárulva

7. Üldöztetésben

8. Elhagyatottan a pusztában

9. Önfeledten dicsérve az Urat

10. Haragját az Úr elé öntve

11. Bűnbánatban

12. Veszedelemben is békében

És mindezek közben mindig Isten dicsőítése volt a középpontban.

Ma pedig öregkorában. Dávid életének végéről is ír Sámuel második könyve és a királyok első könyve. Ebben vannak Dávidnak imádságai, intelmei az utódjához Salamonhoz, téves rendelkezései, és öregkorának betegségei, összefoglalások és visszatekintések.

Most ezekből a történetekből nem emelnék ki semmit sem, koncentráljunk magára a zsoltárra, amely egy idős ember könyörgése életének a vége felé tartva.

2. A zsoltár üzenetei

2.1. Kőszikla az elhagyatottságban

A zsoltár első üzenete az, hogy az Úr az az elhagyatottságban is megmarad menedéknek.

Hozzád menekülök, URam, ne szégyenüljek meg soha! … Légy erős kősziklám, ahova mindig mehetek, melyet segítségemre rendeltél, mert te vagy az én sziklaváram.

Az élet végének egyik nagy próbatétele az elmagányosodás. Az ember eleinte erre nem is nagyon gondol, azután ahogy halad előre az életben felkészületlenül éri. Kirepülnek a gyerekek és családot alapítanak. Az unokák is felnőnek, egyre ritkábban látni őket. És minél előrébb halad az ember az életkorban, annál inkább érzi, hogy egyre többen mentek el mellőle, egyre több ember válik emlékké az életében – szülők, testvérek; lehetnek akár még gyermekek és unokák is. Fogynak a barátok. És egyre bizalmatlanabbul, egyre több félelemmel nézünk szembe az élettel. Mintha szaporodnának az ellenségek – ahogy a zsoltárban is megjelenik ez a gondolat. És ha maradnak is az ember mellett mások, mégis egyre jobban befelé fordul.

Ezt a magányosodást nehezíti az, hogy az idősödő ember egyre nehezebben érti az életet, és őt magát is egyre nehezebben érti meg a dinamikus, fiatal és rohanó környezete. Ő már lelassul az életnek egy másik tempójára és azt érzékeli, hogy körülötte minden annyira felgyorsul, hogy követni sem tudja. Fájdalmasan látja, hogy mennyire nem ér már rá senki. Többen megpróbálják felvenni a tempót, több kevesebb sikerrel.

A zsoltáros úgy dönt, hogy nem befelé fordul, hanem felfelé. Azt kéri az Úrtól, hogy legyen az erős kősziklája. Dávid máshol is nevezte az Urat kősziklájának, sziklavárnak, aki menedéket nyújtott az ellenség ellen.[4]

Az elmagányosodás azt a hamis érzetet is keltheti az emberben, hogy Isten is elhagyta őt. Egyáltalán nem annyira egyértelmű lelki folyamat, hogy az ember minél inkább magára marad, annál erősebb lesz a hite az Úrban. Lehetne ez egy természetes folyamat, de nem az. Ezt az érzést tovább erősítheti, ha ráadásul a rosszindulatú ellenségre hallgat, aki megszólalhat a bensőjében rosszindulatú sugalmakkal vagy embereken keresztül:

Elhagyta őt Isten …

Amikor az ember úgy érzi, hogy megfeledkeztek róla, akkor az az érzés is felkúszhat a szívébe, hogy még Isten is megfeledkezett róla. Különösen érzékeny terület ez az idős ember és a gyülekezet kapcsolata tekintetében.

Vannak emberek, akik az egész életüket aktív gyülekezeti tagként élik le, azután szépen csendben elmaradnak és azt élik át, hogy a közösség is megfeledkezik róluk. Ez sokszor bekövetkezhet, be is következik minden közösségben. Minden közösségben felfedezhető ez a jelenség. Pedig Isten közelségét, a kőszikla menedéket éppen a gyülekezet gondoskodó figyelme tudja erősíteni.

Szeretném felidézni egy kedves emlékemet arról, hogy az embernek hogyan lehet így menedék a gyülekezet közössége, és élheti át azt, hogy elmagányosodásában sem kell nélkülöznie Isten jelenlétét az életében.

Gyülekezetünk alapító tagja Takács Bözsi néni volt, akit én már olyan idős emberként ismertem meg, aki az egészségi állapota miatt már nem tudott rendszeresen eljönni a gyülekezetbe – bár nem lakott messze, itt az Árpád-Szent István sarkán. Gyerekei, unokái sem laktak Gyálon. Azonban egyvalamihez ragaszkodott. Minden nagy ünnep második napján kérte, hogy vigyük el neki az úrvacsorát. Ő aznap korán kelt, és mindig elkészítette ebédre a hidegtálat és a szendvicseket, amelyhez az alapanyagokat egy korábbi presbiterünk és felesége vásároltak meg neki, akik egyébként is rendszeresen figyeltek rá.. Ragaszkodott ahhoz is, hogy mindig családostul menjünk, sőt amikor még segédlelkészünk is volt, akkor ő is jött családostul. Én nagyon áldott lelki alkalmakként emlékszem erre az időszakra. Mindig istentisztelettel kezdtük, azután együtt ebédeltünk és nagyokat beszélgettünk a régmúltról, a lelki és élettapasztalatairól. Bözsi néninek ezek valódi istenélmények voltak még öregkorában is. És a beszélgetésekben soha nem engedte meg magának azt a luxust, hogy arról panaszkodjon, hogy mennyire megfeledkeztek róla, ő mennyire elmagányosodott. Soha – mert volt lelki közössége Istennel és ebben a lelki közösségben kereste a kapcsolatot a saját gyülekezetével is.

Az elhagyatottság, az elmagányosodás időszakával szemben lehet kérni az Urat, hogy maradjon meg menedéknek és kősziklának.

2.2. Erő az erőtlenségben

Az élet vége felé haladva az ember átéli azt is, hogy fogy az ereje. Már nem tud úgy lépést tartani a fiatalabbakkal. Nem tud úgy emelni dolgokat.

Még általános iskolás vagy fiatal gimnazista voltam, amikor az utcán egy idős néni megkért, hogy vigyem neki egy kicsit a szatyrát, mert nagyon nehéz. Amikor átvettem a szatyrát szó szerint megkönnyeztem annyira pihekönnyű volt. Majdnem olyan, mintha üres lett volna – éreztem én. De nem ő.

Fogy az erő és mit kér Dávid?

Ha elfogy az erőm ne hagyj el!

Tisztában van az élet realitásaival. Az erő mindenképpen fogy. És minél tovább jutunk a korban, annál jobban fogy. Nem egyformán fogy, de fogy. Az erőtlenség érzete csak erősíteni tudja az elhagyatottság érzetét. Jézus Péternek is beszélt erről az élményről:

 Bizony, bizony, mondom néked: amikor fiatalabb voltál, felövezted magadat, és oda mentél, ahova akartál; de amikor megöregszel, kinyújtod a kezedet, más övez fel téged, és oda visz, ahova nem akarod.

De vajon hogyan élheti át ezt a hívő ember? Mit jelent, hogy ne hagyjon el, ha elfogy az erő. Mert az erő elfogy – amíg e testben élünk, annak a valóságában élünk, hogy a testünk porsátor – legalábbis a Biblia így nevezi.[5] Nevezi még külső embernek is, ahogy a korinthusiaknak írja:

 ha a külső emberünk megromlik is, a belső emberünk mégis megújul napról napra.[6]

Annak, ami kívül történik, pont az ellenkezője történik belül a hívők életében az Írás szavai szerint. Vagyis, ha a test erőtlenedik is az a lelki ember, aki Krisztusból született folyamatosan erősödik. Ezért nyugodtan kérheted Istentől azt, hogy ahogy fogy az erőd a külső emberben, a belső ember pedig erősödjön továbbra is ezzel szemben.

2.3. Végigtekintés az életen

Ahogy Istenhez fordul és közben végigtekint az életén, azt látja, hogy az Úr végig vele volt.

Mert te vagy, Uram, reménységem, te vagy, URam, bizodalmam ifjúkorom óta. Te voltál támaszom születésem óta, te hoztál ki anyám méhéből, téged dicsérlek szüntelen. … Istenem, te tanítottál ifjúkorom óta, mindmáig hirdetem csodáidat.

Az élet végének közeledte a visszatekintés és az élet összegzésének ideje is. Mit mutat meg Dávid nekünk ebben az imában? Azt, hogy tisztában van vele kinek az akaratából van az élete, ki vezette őt ifjúkorában és kitől tanulta a lelki dolgokat.

Dávid születéséről nem sokat tudunk, csak annyit, hogy apjának legkisebb fia volt. Az ifjúságáról már többet megismertünk – apja juhai mellett pásztorkodott és itt érte annak a híre, hogy Isten őt választotta ki Izráel királyának. Megkapja a Szentlelket úgy, hogy egész életében vele maradt. Ifjúkorában szállt szembe Góliáttal a Seregek Urának nevében. Ifjúkorában került a királyi udvarba előbb zenészként, később katonaként és hadvezérként. És mindezt egyedül és kizárólag annak tulajdonítja, hogy az Isten iránti engedelmességben és bizalomban telt az élete. Dávid egész élete Isten jelenlétében telt. Egy olyan nép és egy olyan család körében, ahol jelen volt Isten, jelen volt az istenfélelem. Dávid ezért nagyon hálás az Úrnak, mert rendkívüli ajándék.

De nagyon sok olyan hívő van, akinek vannak olyan időszakai az életüknek, amikor még nem Krisztusban jártak – Dáviddal ellentétben nem gyermek- és ifjúkorunkban lettünk Isten gyermekeivé. Nekem is a családom teljesen Isten nélkül élt, nem hallhattam és nem tudhattam semmit az élő Istenről. De amikor hívőkké lettünk és úgy tekintünk az életünk korábbi történéseire és eseményeire – legyen az akár jó, vagy akár rossz, máris más megvilágításba kerül minden. Felfedezzük Isten kegyelmes keze nyomát – ő volt akkor is és igazgatta az életünket, amikor még semmit sem tudtunk róla. Úgy igazgatta, hogy megérkezzünk hozzá és meghalljuk a szavát.

Dávid, amikor visszatekint az életére elkerül egy csapdát. A nosztalgiázás csapdáját – „a régen minden jobb volt” kesergésének csapdáját. Egyvalami alapján gondolkodik személyes életének múltjáról: bármerre járt, bármi érte őt, bármi, amit megélt az Isten előtt volt; és bármikor támaszkodhatott Istenre. Ezért akar most is – még inkább Istenre támaszkodni. Tud úgy visszatekinteni az életére – itt is Isten volt a támaszom; azon a nehézségen is Isten segített túl. Abban az időben, bár még nem is ismertem őt Isten cselekedett az életemben. De miután megismertem őt, még inkább rá támaszkodtam: ő adta a társamat, ő vezetett a hivatásomhoz, ő segített ki a nehézségből. Mindenhol ott volt, mindenben mögöttem állt – és ha időnként keményebb kézzel is kellett hozzám nyúlnia az csak azért történt, hogy az igazságban vezessen. Így tud végigtekinteni az életén.

2.4. Panasz helyett dicsőítés

És legvégül panasz helyett dicsőíti Istent. Amikor az ember úgy érzi, hogy elmagányosodik, érzi hogy fogy az ereje automatikusan adja magát a kísértés, hogy egyre több legyen a panasza. Mert nem úgy történnek a dolgok, ahogy megszokta és elképzelte; mert egyre kevesebb befolyással bír a saját életére. Mert sokkal könnyebb a rosszat és a nehézséget látni, mint Isten szeretetteljes gondoskodását; különösen a romlás realitásai között.

Dávid mégis ezzel fejezi be a zsoltárt és így fejezi be az életét:

Én pedig szüntelen reménykedem, és folyton dicsérlek téged. Igazságodról beszél a szám és szabadításodról mindennap, mert oly számtalan az. Az ÚR Isten nagy tetteivel járok, csak a te igazságodat emlegetem!

Van olyan ember, akinek másból sem áll az élete, csak panaszkodásból és vádaskodásból. Ez se jó, az se jó, ennek sem így kellene lenni, annak sem úgy kellene történnie. Közben teljesen elvesztik a reményüket, nem látják Isten igazságát és ezért nem is beszélhetnek róla, és végképp nem járhatnak az ÚR Isten nagy tetteivel. Neki az a szándéka, hogy amíg csak levegőt tud venni mindig Isten nagyságáról beszéljen:

 Istenem, ne hagyj el késő vénségemben sem, míg csak hirdethetem hatalmadat, nagy tetteidet a jövő nemzedéknek.

Dávid egy dolgot kér az Úrtól – nem könnyű szép halált, hanem azt, hogy amíg él, addig hirdethesse Isten hatalmát az utána jövő nemzedéknek.

Amikor a Zsidókhoz írt levélben arra szólít fel az Írás, hogy „figyeljetek életük végére, és kövessétek a hitüket”, egy nagyon fontos dologra is figyelmeztet:

Vajon ha valaki figyeli az életedet, akkor mit lát? Olyan életet, amelynek a vége az örök élet?[7] Vagy inkább azt mondja: na ezt nem. Ebből nem kérek. Nem kérek egy olyan ember életében, akinek nagyobbak a panaszai, mint az Istene.

2.5. Az el nem fogyó reménység

De mért akarja Dávid ennyire megosztani isten nagy tetteit mind a saját, mind a jövő nemzedékével. Azért, mert nem fogy el a reménysége. Akinek az élete múlik, annak a reménysége is egyre kevesebb lesz. Akinek az élete telik, annak a reménysége is egyre több lesz.

Én pedig szüntelen reménykedem ...

Ugyanis a lelki ember reménysége is lelki. Sokszor éppen a reménységünk leplez le bennünket. A testi gondolkodású embernek a reménysége is testi reménység. Vagy a testre nézve vár segítséget Istentől, vagy a testi cselekedeteiben bízva reménykedik egy boldog jövőről. A lelki ember reménysége azonban lelki. Azaz nem a testből remél megváltást, hanem a kegyelemből, és amikor segítséget vár Istentől az arra a reménységre tekint, amit Isten a Krisztusban nyújtott a számára.

Ezért fejezi be így a zsoltárt:

Sok nyomorúságot és bajt láttattál velem, de újra megelevenítesz, még a föld mélyéből is újra fölhozol engem.   Igen naggyá teszel, hozzám fordulsz, és megvigasztalsz. Én is magasztallak hárfával, hűségedért, Istenem! Lantot pengetve éneklek neked, Izráel Szentje! Ujjong az ajkam, ha tenéked zenghet, lelkem is, amelyet megváltottál.

Dávid hite és reménysége, amiért az Úrhoz fordul dicsérettel, utolsó leheletéig az a megváltás és a megváltásban nyújtott feltámadás és az örök élet.

Dávid vigasztalása a feltámadás és az örök élet. Dávid éneke a feltámadás és az örök élet. Ahogy egész élete imádsággá és Isten dicsőítésévé formálódott, úgy életének a vége is.

Talán most sokan – az ifjabbak azt gondolhatják, hogy a mai üzenet csak az idősebb nemzedéknek szól, de ez nem így van. Isten az egész életünkre fel akar készíteni bennünket – már ifjúkorban az időskorra is. Sokszor úgy tekintünk fiatalként az előttünk levő időkre, az öregkorra különösen is, mint a romlás időszakára, amitől félünk. De ez a zsoltár arra akar megtanítani minket, hogy soha ne félelemmel nézzünk szembe a jövővel, hanem mindig Istenben való bizakodással és reménységgel, mert Isten végig ott lesz velünk a Krisztusban, ahogy megígérte. Ámen.

 

 

[1]vö. ApCsel 14:22

[2]2Tim 4:6-8

[3]Zsid 13:7

[4]pl. Zsolt 18:3

[5]vö. 2Pt 1:13-14

[6]2Kor 4:16

[7]Rm 6:22

© Gyáli Református Egyházközség. Minden jog fentartva.
Free Joomla! templates by Engine Templates
A weboldal sütiket (cookie-kat) használ, hogy biztonságos böngészés mellett a legjobb felhasználói élményt nyújtsa.
Ok