Nyomtatás

Éden: amit elveszítettünk

Olvasóink értékelése:  / 0
ElégtelenKitűnő 

Alapige: 1Móz 3:21-24 Lekció: 1Móz 2:10-25

Audio clip: Adobe Flash Player (version 9 or above) is required to play this audio clip. Download the latest version here. You also need to have JavaScript enabled in your browser.

 

A Keresztkérdések c. tanfolyamunk bevezető alkalmán az indító beszélgetésben feltesszük azt a kérdést: „Ha feltehetnél Istennek egyetlen kérdést, amire szeretnéd, hogy válaszolna, mit kérdeznél?” Egyetlen kérdés. Nyilván azt az egyetlen kérdést tennénk fel, ami a legjobban foglalkoztat bennünket.

Két héttel ezelőtt a konfirmációi órán is feltettem ezt a kérdést az ifjaknak. Egy pár percet gondolkodtak, azután a többség azt mondta: nem tudják mit kérdeznének. Úgy érzik, hogy ha Isten ezt a lehetőséget felajánlaná a számukra, akkor egyszerűen lefagynának. … Van benne valami. Viszont utána megkérdezték: Zsolt bácsi mit kérdezne?No, ezt a kérdést én szoktam feltenni – mondtam nekik – és nem nekem szokták feltenni. Bevallom megfogtak, de nem akartam kitérni a kérdés elől. Ahogy gondolkoztam, arra jutottam: ha kérdezhetnék Istentől, azt hiszem a menny felől érdeklődnék tőle. Mert igaz, hogy a Biblia nem keveset beszél a mennyről, de sok más kérdés is igazgatja a fantáziámat ezzel kapcsolatban. Ezek után arra jutottam, hogy van-e jobb adventi téma, mint a mennyre való várásról beszélni. A most következő adventi vasárnapokat a mennynek fogjuk szentelni – amennyit négy alkalomra bontva a Szentírásból megtudhatunk. Ma arról lesz szó, amit elveszítettünk. 1Móz 3:21-24

Az ÚRisten pedig bőrruhát készített az embernek és feleségének, és felöltöztette őket. 22Azután ezt mondta az ÚRisten: Íme az ember olyanná lett, mint miközülünk egy: tudja, mi a jó, és mi a rossz. Most azért, hogy ne nyújthassa ki kezét, és ne szakíthasson az élet fájáról is, hogy egyék, és örökké éljen, 23kiűzte az ÚRisten az Éden kertjéből, hogy művelje a földet, amelyből vétetett. 24 És miután kiűzte az embert, odaállította az Éden kertje elé a kerúbokat és a villogó lángpallost, hogy őrizzék az élet fájához vezető utat.

Miért is kell beszélnünk a menny kapcsán arról, amit elveszítettünk? Azért, mert bár sokszor sóhajtozunk és gyötrődünk a jelenlegi világ állapota miatt – természeti vagy ipari katasztrófák, személyes tragédiák, betegségek, nyomorúságok, kizsákmányolás, az emberi erőszak vagy felelőtlenség által okozott mérhetetlen szenvedések miatt, de ez mégis csak addig a sóhajig jut el, hogy milyen jó lenne, ha ezek nem lennének, mennyivel jobb lenne az életünk. Valóban jobb lenne ezek nélkül, de ez meg sem közelíti azt, amit az Édenben elveszítettünk Ádám által.

Antoine de Saint-Exupéry azt írja: „Ha hajót akarsz építeni, akkor ne azzal kezd, hogy munkásokat toborzol és fát gyűjtesz velük, szerszámokat adsz nekik, kiosztod a feladatokat és tervrajzokat készítesz, hanem keltsd fel bennük az olthatatlan vágyat a végtelen tenger iránt.”

Ahhoz, hogy a menny ajándéka kinyíljon előttünk, hogy Isten a mennyről tudjon beszélni velünk szükségünk van arra a szenvedélyes vágyakozásra a menny után és életünknek, aminek következtében az életünk a mennyre való várakozásban telik. Meg kell értenünk, hogy a földi életünk csak átmeneti és mindennek az életünkben csak akkor van értelme, ha a mennyhez visz minket közelebb. Ezért fontos, hogy tisztán lássuk, mit is veszítettünk el, hogy mi az, ami a miénk volt, de most már nem a miénk, mert Ádámban mi magunk dobtuk el magunktól. Ezért az a célom, hogy ha lehet egy szenvedélyes vágyakozásra gyújtsalak benneteket a menny után. Hogy akarjátok a mennyet, hogy várjátok a mennyet és készüljetek a mennyre.

De sokszor éljük át azt, hogy valamit csak akkor értékelünk, ha már elveszítettük, elpazaroltuk, tönkretettük. Ami a miénk volt, egyáltalán nem gondoltuk, hogy vigyázzunk rá, értékeljük és hálásak legyünk érte. És amikor a saját figyelmetlenségünk, felelőtlenségünk, gonoszságunk miatt már nincs, sóhajtozunk utána: bárcsak komolyabban vettem volna.

Ezért fontos, hogy lássuk: mi azért nem élünk bűntől, gonoszságtól, szenvedésektől és haláltól mentes boldog életet, mert magunk adtuk át az életünket az ördögnek Ádámban és ezen a személyes bűneink nem segítenek, csak tovább rontják a helyzetünket.

Amikor az Édenről olvasunk és hallunk, akkor abban azt láthatjuk meg, amit elveszítettünk, elpazaroltunk és amit ezért Isten el kellett, hogy zárjon előlünk.

Az Éden: nem mese

Amit mindenképpen el kell mondanom az Édenről, hogy az Éden nem mese. Igaz, hogy az Éden leírása szöges ellentétben áll a tapasztalt valósággal, de akkor sem valami olyan mese, amit az ember talál ki vágyakozása közben. Nem olyan mese, mint a mézeskalács házikó vagy a kolbászból való kerítés meséje. De nem is valamiféle mitologikus vagy szimbolikus leírás egy vágyott állapotról, ami sohasem volt. Az Éden leírása annak a valóságnak a megjelenítése a számunkra, amit elveszítettünk. Nem a vágyaink múltba vetítése, hanem az emberiség múltja a teremtés után egészen a bűnesetig.

Az Édenkert leírásáról mindenképpen ezt jegyezzük meg, hogy az nem a mesék és mítoszok világába tartozik, és amikor az elveszített Édenről beszélünk akkor valami olyanról esik szó, amit Isten valóságosan megteremtett, megformált és az embernek adott.

Mindezek után nézzük meg, hogy mit is veszítettünk el.

Élet Istennel

A legfontosabb, amit elveszítettünk, az az Istennel való élet. És ezt az életet a teljes és álarc nélküli bizalom jellemezte. A Biblia leírása erről nagyon szűkszavú, csak a Mózes első könyve harmadik fejezetében találunk rá utalást:

Amikor azonban meghallották az ÚRisten hangját, amint szellős alkonyatkor járt-kelt a kertben, elrejtőzött az ember és a felesége az ÚRisten elől a kert fái között.1

Pár szó, ami azonban mégis nagyon beszédes. A bűneset előtt Isten és az ember bizalmatlanság és félelem nélkül találkoztak. Ez azt is jelenti, hogy az ember bár szolgált Istennek, hiszen feladata volt az Édenben az, hogy művelje és őrizze a kertet, de Istennek és Ádámnak a viszonyát mégsem az úr-szolga viszony határozta meg, hanem egy igazi bensőséges barátság, aminek a szeretet volt az alaphangja. És éppen ez a lényeg: az ember az Édenben minden korlátozás nélkül élvezhette Isten szeretetét. Semmi bizonytalanság vagy félelem nem volt benne.

És ez a legtragikusabb, ami elveszett a számunkra. Amikor azt halljuk, hogy Isten mennyire szeret minket, akkor éppen ez ami a leginkább kétséges a számunkra. Az emberek legtöbbször nem Isten létét vagy hatalmát vonják kétségbe, hanem a szeretetét. Persze nem a boldog pillanatainkban kétségeskedünk ezzel kapcsolatban. Akkor még elhinni is hajlandók vagyunk. Még azt is mondjuk, hogy nagyon szeret az Isten.

De amikor ránk zúdulnak sorban az érthetetlen fájdalmak. Amikor nem értjük, hogy miért kell egy kisgyereknek kiszakadni a biztonságot jelentő környezetből, amikor egy fiatal anyuka élet-halál között lebeg és a kicsi gyerekek és a férje sírnak utána, amikor újra és újra falakba és kudarcokba ütközünk, amikor a terveink és vágyaink összeomlanak, pedig Istentől kértük és vártuk azokat. És kiderül, hogy szomjazzuk a szeretetet, és nem értjük, hol van az az Isten, aki azt mondja, hogy szeret minket, hiszen ha szeretne, nem érnének minket rossz dolgok, csak jók.

Ez a szeretetéhség az, ami olyan erősen meghatározza az életünket. Amit Éden óta nélkülöznünk kell, ami felől mindig bizonytalanok maradunk, és próbáljuk pótolni valahogy máshogy. Ahogy Jeremiás is mondja egy helyen:

Engem, a folyóvíz forrását, elhagytak, hogy víztartókat vájjanak, repedezett falú víztartókat, amelyek nem tartják a vizet.2

És keressük és kutatjuk és várjuk – és öntudatlanul is minden erről szól az életünkben. Hogy valahol át tudjuk élni azt a szeretetet, amit ott az Édenben vesztettünk el.

A héten vetítették „Az egy bébiszitter naplója” c. filmet. Egy bájos kis film, amiben nagyon jól kiütközik ez a szeretetszomjúság. Egy friss diplomás fiatal lány elhelyezkedik egy manhattan east-side-i elit családnál dadusként. Egy olyan családról van szó, akiket olyan sokan irigyelnek a megvalósult amerikai álomért. Egy férj, egy feleség és egy gyerek. És hamar kiderül, hogy ebben a családban mindenki a szeretet után szomjazik.

A kisfiú, akit az anyja folyamatosan dadákra bíz, mert a vásárlások, a szépészeti időtöltések és a jótékonykodás mellett már nem ér rá a gyerekére. Az apa is, az anya is mindent megad a gyereknek az idő és a szeretet kivételével – ezért a kisfiú a dadába kapaszkodik és tőle várja, amit a szüleitől nem kap meg.

Az asszony csak magával törődik, de aztán kiderül, hogy az egésznek az a célja, hogy a férje figyeljen rá és törődjön vele. És annyira erősen szomjazza a férje szeretetét és elismerő pillantását, hogy már azt sem bírja elviselni, ha mást szeretnek, ezért nem tűri, hogy a dada a szabad idejében randevúzzon valakivel.

A férj a munkája mögé rejtőzve menekül a családból, és idegen nőkkel olcsó szerelmet lop, és látszik rajta, hogy el sem hiszi, hogy őt lehet igazán szeretni, undok, utálatos és önző, aki meg van győződve arról, hogy őt csak akkor szeretik, ha ő saját magát szereti mindenek előtt. Mindenki szomjazza a szeretetet, amit nem kap meg és önzővé, kiállhatatlanná válik. Mindez miért? Mert olyanoktól várjuk, hogy feltétlenül szeressenek minket, akik erre képtelenek – mivel ez az amit egyedül Istentől kaphatunk. Olyan ez mint a tenger vize – víz, de mégsem képes oltani a szomjat, csak még szomjasabbá tesz.

Isten nélkül ilyenekké válunk egymás számára. Az első tehát, amit elveszítettünk az az élet Istennel.

Biztonságos élet

A második, amit elveszítettünk az a biztonságos és békés élet. Az Éden kertje egy olyan hely volt, ahol semmiért sem kellett aggódni, semmitől nem kellett félni. Nem volt semmi ami veszélyeztette volna az életet: sem betegség, sem erőszak, sem halál – hiszen ott volt az élet fája a kert közepén. Az embernek semmi mást nem kellett tennie, csak kinyújtania a kezét az élet fájának gyümölcse után. Az ember teljes mértékben átélhette Isten gondoskodását és eszébe sem kellett jutnia annak, hogy mindez veszélybe kerülhet. Azt olvassuk

Nektek adok az egész föld színén minden maghozó növényt, és minden fát, amelynek maghozó gyümölcse van: mindez legyen a ti eledeletek. 30Minden földi állatnak, az ég minden madarának és minden földi csúszómászónak pedig, amelyben élet van, eledelül adok minden zöld növényt. … A kert minden fájáról szabadon ehetsz, …

Ez a biztonságos élet a következőket jelentette:

  1. A munka öröm és boldogság forrása volt, és nem a megélhetés kényszere miatt kellett dolgozni – hiszen azt mondta Isten – minden fáról szabadon ehetsz. Egész egyszerűen átélhették Isten teljes gondoskodását.

    Ezzel szemben az Édenen kívül mit kell átélnünk? Isten előre megmondta: „legyen a föld átkozott miattad, fáradsággal élj belőle egész életedben! 18Tövist és bogáncsot hajt neked, és a mező növényét eszed. 19Arcod verejtékével eszed a kenyeret, míg visszatérsz a földbe, mert abból vétettél. Bizony por vagy, és vissza fogsz térni a porba!”

    Ezzel szemben azt kell átélni a munkával kapcsolatban, hogy muszáj dolgozni a megélhetésért. De az is sokszor milyen keserves és hiábavaló. Mert valahogy sohasem lesz elég a fizetés, sokszor a munka sem több mint értelmetlen időpocsékolás, semmi sincs benne az alkotás örömében, nem több az értelme, mint a pénzkereset; de még ebben sincs mindig öröm, mert a keservesen megkeresett jövedelemre már mindenki tartja a markát: az állam, a biztosítás, a szolgáltató, a hitelező, és van, amikor belekotorászik a tolvaj is. És bár a hívő emberek tudják azt, hogy Isten gondoskodása és gondviselése nem szűnt meg, még most is ő az, aki gondoskodik rólunk, de ezt egyrészt akik nem ismerik Istent nem látják és ezért azt gondolják, hogy nekik kell gondoskodni magukról, másrészt az Isten gondoskodásának az édenien aggódásmentes, félelemmentes és szabad átélését mégis elveszítettük. És az újjászületéssel ebből valami mélyebbet és többet érhetünk ugyan meg, de a földi életünkben ez sohasem fog 100%-ig rendelkezésre állni, hogy igenis vágyakozzunk a mennyei élet után.

  2. Hiányzott minden erőszak, nemcsak az ember életéből, hanem az egész teremtett világ életéből is. Az állatok sem voltak ragadozók, hanem kizárólag növényevők. Hogyan? Az oroszlán is? A farkas is? Igen. Ez sokak számára tudom, hogy hihetetlenül hangzik, de a Biblia nagyon világosan beszél erről. „Minden földi állatnak, az ég minden madarának és minden földi csúszómászónak pedig, amelyben élet van, eledelül adok minden zöld növényt. És úgy történt.”3

    Biztonságról csak ott beszélhetünk, ahol nincs erőszak, ahol az egyik élőlény nem oltja ki a másik élőlény életét azért, hogy megegye. Amikor az ember engedetlensége miatt a bűn beáradt a világba, ezzel együtt betört az erőszak is. Miközben Káin gyűlöletből megölte a testvérét, a világ átka is kiteljesedett és az állatvilág tagjai is erőszakosakká váltak egymással szemben. Ellenség lett az ember és a természet, és ellenségekké váltak az élőlények is. Megszűnt az a biztonság az Éden után, amiben semmiféle erőszaktól nem kell félni. És a helyzet nem jobb, hanem folyamatosan rosszabb lesz. Olyan mérhetetlen tempóban pusztul a föld élővilága, hogy el sem tudjuk képzelni. Egy friss állapotfelmérés szerint az Európai Unió területén az emlősök 42%-át, a madarak 43%-át, a kétéltűek (mint a békák) 30%-át, a hüllők 45%-át és a halak 52%-át fenyegeti a kipusztulás veszélye. Miközben folyamatosan az életünk védelmére és biztonságára törekszünk, teljes mértékben feléljük az élet lehetőségeit is – először a környezetünk számára; végül a magunk számára.

  3. Harmadszor ez a biztonság egy érzelmi biztonság volt. Nemcsak Ádám és Isten, hanem Ádám és Éva között is. Nem kellett egymás előtt sem leplezni, sem szégyellni semmit. Nem kellett félniük egymástól: hogy mit fog szólni a másik, hogyan feleljek meg a másiknak.

    Nemrég volt egy kedves fiatal pár esküvője. Fél év sem telt el, már külön voltak, a fiatal férj teljesen értetlenül és kétségbeesetten állta az eset előtt; míg a feleség azt mondta, hogy a férje egy nehéz helyzetben magára hagyta őt és bizonyítsa be, hogy férfi. Annyira szomorú ez, de nagyon is valóságos történet.

    Csodálatos az a kapcsolat, ahol már semmit sem kell bizonyítani és semmiféle elvárásnak nem kell megfelelni, mert annyira a magamat adom a másikért, hogy ez még csak szóba sem kerül. De újra és újra azzal kell szembesülni: bizonyítani kell, megfelelni kell, ezért szégyellem és takargatom azt, aki belül vagyok, a gyengeségeimet, a bizonytalanságaimat és a bűneimet. Félünk a másik gondolataitól, rettegünk mások véleményétől, mert azt szeretnénk, ha jót gondolnának felőlünk, mert akkor érezzük magunkat biztonságban – és ha ez nincs meg egymást vádoljuk, ahogy Ádám és Éva is elkezdték vádolni egymást. Elveszett az érzelmi biztonság.

A szabadság

Végül elveszett a szabadság. Az ember valami számunkra felfoghatatlan szabadságban élt a bűneset előtt. Honnan tudjuk? Onnan, hogy nem volt törvény és szabály, csak egy!

A kert minden fájáról szabadon ehetsz, de a jó és a rossz tudásának fájáról nem ehetsz, mert ha eszel róla, meg kell halnod.

Semmilyen más szabály és törvény nem volt. Csak ez az egy.

Minden ember vágyik a szabadságra. És ezt úgy gondoljuk, hogy akkor valósulhat meg, ha törvényi kötöttségektől mentesen élhetünk szabadon. És ez igaz – egészen addig, amíg nem jön közbe a bűn. Ilyen volt az ember élete az Édenben. Törvényi kötöttségektől mentes szabadság.

Persze lehet mondani azt, hogy na de azért mégsem volt teljesen szabad, ott volt az az egy szabály. Ám legyen: hasonlítsuk össze a mai élettel – Magyarországon is hány és hány törvénynek és szabálynak kell megfelelni. Adótörvények, polgári törvények, büntetőtörvények, ilyen rendelet, olyan szabályozás. Csak ha forgalomba megyünk autóval mennyi mindent kell betartani: táblák, elsőbbségek, lámpák, jogosítvány, forgalmi, biztosítás és még ki tudja mi.

A bűn miatt közbe kellett jönnie a törvénynek, aminek egyik célja az volt, hogy amennyire lehetséges óvja az emberi életet a teljes zűrzavartól és pusztulástól. Már az Ószövetség 248 parancsot és 365 tiltást, tehát több mint 600 törvényt tartalmazott. De hol van ez már attól a hihetetlen mennyiségű jogszabálytól, értelmezéstől, bírói döntéstől és határozattól, amely újra és újra termelődik, amelyek között már képzett jogászok is eltévedhetnek, mert az élet egyszerűen megköveteli. A bűn mindig talál új utakat magának és valahogy meg kellene állítani.

Ehhez képest az az egy szabály maga a szabadság. Ez a szabadság veszett el az Édennel együtt. Erről sóhajt Ady Endre is a Karácsony c. versében:

Nem volna más vallás,
Nem volna csak ennyi:
Imádni az Istent
És egymást szeretni…
Karácsonyi rege,
Ha valóra válna,
Igazi boldogság
Szállna a világra…

Elég lenne ennyi is. De elvesztettük ezt az Édent és nem elég. A bűn lehetetlenné teszi, hogy elég legyen.

Van-e visszaút?

Legvégül arról váltsunk pár szót, hogy van-e visszaút az Édenbe? Van-e visszaút az elveszített élethez Istennel, van-e visszaút a biztonságba és a szabadságba? Isten világossá teszi, hogy ez az Éden elveszett, oda visszaút nincs.

És miután kiűzte az embert, odaállította az Éden kertje elé a kerúbokat és a villogó lángpallost, hogy őrizzék az élet fájához vezető utat.

Ezért is van kudarcra ítélve minden kísérlet, amely az elveszett Édent próbálná meg valahogy visszaállítani emberi eszközökkel. Mert ahova az ember beteszi a lábát ott megjelenik és felgyorsul a pusztulás.

De hála legyen Istennek, ez még nem a történet vége. Mert bár az Édent elveszítettük, a szeretet utáni szomjúság, a biztonság utáni vágy és a szabadságra való éhség által ott maradt bennünk Éden emléke. Ez a szomjúság, vágyakozás és éhség az, ami nyitottá tehet minket arra, hogy várjunk a mennyre, amelyet Isten készített el az őt szeretőknek. A menny, amely megnyílt, hogy eljöjjön az Isten Fia, meghirdesse a mennyek királyságát, átadja nekünk az elveszett Éden helyett a mennybe szóló meghívót.

Az Édent elveszítettük – de a menny még előttünk van. Adjon a Szentlélek mindnyájatoknak olyan vágyakozást a menny után, amivel megértitek, hogy bár az Éden elveszett, Édesatyánk a Krisztusban „valami különbről gondoskodott”4. Ámen.

Erről fogunk beszélgetni a következő vasárnapi alkalmakon.

11Móz 3:8

2Jer 2:13

31Móz 1:30

4vö. Zsid 11:40