Nyomtatás

Mennyire értékes az elveszett juh?

Olvasóink értékelése:  / 1
ElégtelenKitűnő 

Lekció: Mt 9:9-13

Alapige: Lk 15:1-7

Letöltés, meghallgatás! 

 

 

Vannak bizonyos igeszakaszokkal kialakult érzéseink – ahogy mindig olvassuk azokat. Ez vagy abból fakad, ahogy először találkoztunk a történettel és akkor értelmeztük és akkor mindig ugyanúgy értelmezzük; akár úgy, hogy megszólító, megérintő magyarázatot hallottunk és úgy értelmeztük és azután mi is mindig ugyanazon az értelem nyomán olvassuk újra és újra az igéket. Azután történik valami az életünkben, ami valahogy más megvilágításba helyezi ugyanazt az igét. Nem változtatja meg az értelmét – hacsak eleve nem értelmeztük rosszul – hanem kitágítja és elmélyíti. Egy ilyen példázatot és történetet szeretnék megosztani veletek a Lukács evangéliumából. Lk 15:1-7

A vámszedők és a bűnösök mindnyájan igyekeztek Jézushoz, hogy hallgassák őt. A farizeusok és az írástudók pedig így zúgolódtak: „Ez bűnösöket fogad magához, és együtt eszik velük." Ő erre ezt a példázatot mondta nekik: „Ha valakinek közületek száz juha van, és elveszít közülük egyet, vajon nem hagyja-e ott a kilencvenkilencet a pusztában, és nem megy-e addig az elveszett után, amíg meg nem találja? És ha megtalálta, felveszi a vállára örömében, hazamegy, összehívja barátait és szomszédait, majd így szól hozzájuk: Örüljetek velem, mert megtaláltam az elveszett juhomat. Mondom nektek, hogy ugyanígy nagyobb öröm lesz a mennyben egyetlen megtérő bűnösön, mint kilencvenkilenc igaz miatt, akinek nincs szüksége megtérésre."

Amikor ezt az Igét olvassuk rögtön eszünkbe jut, ahogy Jézus saját magáról úgy beszél:

Én vagyok a jó pásztor. A jó pásztor életét adja a juhokért.[1]

Vagy Dávid királynak, a pásztorfiúból lett uralkodónak az imádsága is rögtön eszünkbe jut:

Az Úr az én pásztorom, nem szűkölködöm.[2]

És kialakul bennünk az Úrról egy olyan kép, amit maga az Úr mutat nekünk önmagáról, hogy ő az a jó pásztor, aki azt mondja:

Az elveszettet megkeresem, az eltévedtet visszaterelem, a sérültet bekötözöm, a gyengét erősítem, a kövérre és az erősre vigyázok; úgy legeltetem őket, ahogy kell.[3]

Ez teljesen rendben van. De azután ezt az Úrról kapott képet hajlamosak vagyunk továbbvetíteni arra, hogy egy jó pásztor ilyen. Egy romantikus kép alakul ki bennünk a pásztorokról, hogy milyen is egy igazi pásztor.

És akkor jöjjön az a történet, ami a számomra – és remélem a Lélek által számotokra is – ennek a példázatnak és az Úrról alkotott képemnek az elmélyítését adta.

Nemrégiben a nyáron egy rövid erdei sétát tettünk Németbánya környékén a gyerekekkel és két kutyával. Kisétáltunk egy közeli tóhoz, ott megálltunk és a gyerekek köveket dobáltak a vízbe, Dórival beszélgettünk, egyszer csak feltűnt, hogy nagy a csend körülöttünk, a két kutyát nem látjuk sehol. Hívom az egyiket, sehol semmi. Hívom a másikat, ő nem sokkal később nagyon izgatottan feltűnt, majd látszik, hogy nagyon tudatosan indul vissza a bozótosba, mintha mutatni akarna valamit. Ezt megtette kétszer is, odajött hozzám, majd elindult vissza bozótosba, ami egy mély hasadékba vezetett. Mivel elég meredek volt, kerülőúton mentem be az erdőbe, hogy elérjem azt a hasadékot. Hívom a kutyákat, hallom, hogy az egyik jelez valamit. Megyek a hang irányába és a hasadék mélyén két szikla között meglátom az egyik kutyát. Közelebb küzdöttem magamat a bozótban, és akkor látom, hogy a kutya lefog valami nagy szürke csomót. Nos, akkor a hívásomra már egyből jött a kutya és akkor látom, hogy egy sérült juhot találtak, aki valahogy beleesett abba a hasadékba, és ott feküdt sárosan, véresen, és elsőre úgy tűnt, hogy a lába is törött. De még élt. Hát az biztos volt, hogy az az állat ott elpusztul, ha úgy marad. De hát mit kezdjünk vele?

Ahogy tanácskoztunk, arra jutottunk, hogy visszamegyünk a faluba és utánaérdeklődünk, hogy nincs-e ott a gazdája, vagy nem kell-e valakinek. Elmentünk a könyvtárba, ott megkérdeztük a könyvtárost, aki megkérdezte, hogy fehérfejű? Mondom igen. Akkor azt biztos a Csabié, a németbányai villámárvízkor neki csatangolt el öt birkája, amiből négyet néhány napja láttak a bánya környékén, ez lehet az ötödik.

Szóltak is a Csabinak, aki nem sokkal később meg is érkezett a könyvtárhoz, ott elmondtam neki, hogy találtunk egy sérült birkát egy hasadék mélyén, talán az övé.

„Fehérfejű?” - „Az”. „Szarvatlan?” „Az” Egy darabig ott álldogált, elbeszélgettünk, valahogy nem akaródzott neki elindulnia, kicsit kelletlennek tűnt. Kérdeztem tőle, hogy nem megyünk, mert lassan besötétedik, szívesen elmegyek vele, megmutatom, hol van, nem kell keresgélnie. Akkor beültünk a kocsiba, kimentünk a tóhoz, megmutattam neki a juhot. Akkor már állt a juh, de a lába nem volt törött, csak a bőr nyúzódott le csúnyán a lábáról. Megfogta a birkát, nézte jobbról, nézte balról „bele nem lóg?” nem lógott. Most „sározzam vele össze magamat, meg a kocsimat?”

Aztán egy nagy sóhajjal fölkapta a birkát és kimászott a hasadékból, én meg visszaballagtam a kocsihoz. Látom, hogy jön üres kézzel. „Mi van?”, „Á, nem jó ez már semmire, gyapja se jó, össze van harapdálva húsnak se jó, ez már semmire se jó. Minek kóborolt el, magára vessen” - mondta, majd beültünk a kocsiba és hazamentünk. Az a birka már semmilyen értéket nem képviselt, megenni nem lehetett, megnyírni nem lehetett, feljavítani, ha egyáltalán még lehetett volna pénzbe és időbe került volna, kivitte a hasadékból, majd otthagyta. Megmondom őszintén, nem erre számítottam. Mert bennem is ott volt a jó pásztorról szóló bibliai kijelentések sorozata – és ezért mást vártam a Csabitól is.

Amit most először szeretnék kiemelni. Ezt a történetet nem azért mondtam el, mert a Csabi rossz pásztor. Egy olyan székely emberről van szó, aki kisgyerekkora óta ezzel foglalkozik – az egész pásztorkodás a kisujjában van, tudja, hogy egy juh mit igényel, mit ér. Nem egy városi amatőr. Ha pedig azt mondja, hogy az birka már semmit sem ér, nem éri meg a fáradságot és ezért otthagyja az erdőben, mert magának kereste a bajt, amikor elcsatangolt, mindenféle szentimentalizmus nélkül; én csak annyit mondhatok: övé, ő ért hozzá. De felkavart a történet.

És a következő héten visszaköszönt a történet a napi bibliaolvasás során, amikor a most felolvasott alapigét olvastuk.

„Ha valakinek közületek száz juha van, és elveszít közülük egyet, vajon nem hagyja-e ott a kilencvenkilencet a pusztában, és nem megy-e addig az elveszett után, amíg meg nem találja? És ha megtalálta, felveszi a vállára örömében, hazamegy, összehívja barátait és szomszédait, majd így szól hozzájuk: Örüljetek velem, mert megtaláltam az elveszett juhomat.”

És ahogy olvastam a példázatot és a hozzá tartozó környezetet, rájöttem, hogy ez is egy kontrasztpéldázat. Mert amit tapasztaltam, az pontról pontra az ellenkezője volt annak, mint amit Jézus mondott el.

Mit is értek az alatt, hogy kontrasztpéldázat? Jézus példázatainak nagy része ilyen. Amikor Jézus úgy mond el egy történetet, hogy abban az üzenetet éppen egy csavarban fogalmazza meg. A példázatok nagyon nagy részének a megértéséhez úgy jutunk közel, ha megértjük, hogy hol a csavar.

Jézus példázatainak olvasásakor néha egészen egyértelmű, hogy valami csavar van benne – csak nem feltétlenül értjük, hogy az mi akar lenni? Ilyen a hamis sáfár példázata;

Van, amikor világos a csavar, és tudjuk, hogy Jézus kifejezetten feddő céllal mondja – mint ahogy az irgalmas samaritánus példázatát. Amire egy hallgató rögtön azt mondja: Nem, ilyen samaritánus nincs. De pont ezen keresztül mutatja meg azt, hogy milyen is az Isten szerinti felebaráti szeretet. Hogy ha nincs, akkor legyen azokon az embereken keresztül, akinek Krisztus kegyelméből megújult az élete.

A gazdag ifjú példázataként ismert példázat szinte csak ilyen csavarokból áll. Annyira erős példázat, hogy hatalmas árnyékot vet a másik kettőre, ami megelőzi, az „Elveszett juh” és az „Elveszett drahma” példázatára.

De hol a csavar mai példázatunkban? Amikor Jézus felteszi a kérdést:

Ha valakinek közületek száz juha van, és elveszít közülük egyet, vajon nem hagyja-e ott a kilencvenkilencet a pusztában, és nem megy-e addig az elveszett után, amíg meg nem találja?

Automatikusan azt gondoljuk, hogy természetesen adódik a válasz, hogy mindenki elmegy az elveszett után. Tényleg? Megéri a fáradságot, hogy az ember a pusztában keresgélje az elveszettet, ahol oroszlánok, medvék és farkasok zsákmányául eshetett? Ha pedig meg is találja, amire kicsi az esély, tényleg olyan állapotban találja, hogy megéri hazavinni? Hiszen valószínűleg már semmit sem ér – semmire nem jó, még levágni sem.

Kikről mondja Jézus ezt a példázatot?

A vámszedők és a bűnösök mindnyájan igyekeztek Jézushoz, hogy hallgassák őt.  A farizeusok és az írástudók pedig így zúgolódtak: „Ez bűnösöket fogad magához, és együtt eszik velük.”

Jézus a vámszedőkről és bűnösökről – prostituáltakról, tolvajokról, csalókról és a beteg nyomorultakról mondja a példázatot. Az utóbbiak a bűnös kifejezésbe beletartoztak, hiszen az igaz nem betegedhet meg a farizeusok gondolkodási rendszerében; vagy legalábbis minimum meg kell gyógyulnia.

Ennek alapján azt gondoljuk, hogy ott a csavar a példázatban, hogy azok, akiket az emberek értéktelennek tartanak Isten számára még mindig értékesek. A gondolataink rendszerint abba az irányba mennek tovább, hogy Isten még mindig látja bennük az értékest, annak ellenére, hogy az igazak társadalma már értéktelennek tekinti őket. Pontosan azzal próbálunk meg hízelegni magunknak, hogy Isten mindennek ellenére az értékest látja bennünk, mert értékesek vagyunk, akkor is ha mindenki értéktelennek lát.

A csavar a példázatban azonban nem itt van. A csavar ott van a példázatban, hogy Isten – aki itt a pásztor -  az értéktelen után megy, az értéktelent viszi haza és az értéktelennek örül.

Tudom, hogy ez így elsőre furcsán hangzik, de fontos, hogy megértsük a helyzetünket Istennel szemben. És addig ezt nem tudjuk megérteni, amíg nem értjük egészen mélyen és pontosan a bűn súlyát és hatását az életünkre.

Hogyan tekintünk a bűnre? Úgy mint a ránk fröccsent sárra? Amit csak le kell mosni és újra tiszták leszünk? Vagy inkább olyan a bűn, mint a romlás a húsban? Ahogy már átjárta teljesen használhatatlanná válik.

Az Írás egyértelműen arról beszél, hogy a bűn nem felületi kosz – hanem egészen mélyen átjárja az életünket, ahogy a romlás a húst. A Római levélben Pál azt mondja:

amint meg van írva: "Nincsen igaz ember egy sem, nincsen, aki értse, nincsen, aki keresse Istent. Mind elhajlottak, valamennyien megromlottak, és nincsen, aki jót tegyen, nincs egyetlen egy sem.[4]

Később azt írja:

Azt a törvényt találom tehát magamban, hogy - miközben a jót akarom tenni - csak a rosszat tudom cselekedni.[5]

A bűn annyira átjárta az életünket, annyira megrontott, hogy ha egy őszinte pillanatban változtatni akarnánk – akarnánk a jót tenni, akkor is csak a rosszat tudjuk cselekedni. Legalábbis ezt mondja Isten Igéje.

A csavar tehát ott van a példázatban, hogy Isten azután megy, hogy megkeresse, ami teljesen értéktelen. Nem azt mondja el, hogy annak ellenére, hogy mindenki értéktelennek látja, ezzel szemben Isten értékesnek.

Vámszedők és bűnösök.

Lévi – akiből lett Máté – egészen addig elveszett és értéktelen Isten számára, amíg a vámszedő asztalnál ül.

A nő, aki árulja a testét, egészen addig elveszett és értéktelen Isten számára, amíg kiárusítja önmagát.

De nemcsak róluk van szó. Egészen addig elveszett és értéktelen az életed Isten számára, ameddig az életed arról szól, hogy a szabadidődet csak arra használod, hogy az élvezeteidet – és itt nem kell mindjárt a bűnös élvezetekre gondolni – keresd. Amíg az anyagi javaidat önnön gyönyörűségeidre fordítsd. Vagy egyszerűen csak arról, hogy hogyan tarthatod fenn a saját életedet ebben a világban.

Tehát nem arról van szó, hogy Isten látja az értékeset abban, amit mindenki más értéktelennek lát. Sokkal inkább arról, hogy Isten a teljesen értéktelent és a haszontalant is megkeresi. Nem sajnálja az energiát arra, hogy megkeresse és miután megtalálta, magához vigye és örüljön neki – hogy azután Lévi otthagyja a vámszedőasztalt és Mátéként új életet kezdjen. Hogy az, aki addig önmagának élt, többé ne éljen önmagának, ahogy az Írás mondja:

Mert a Krisztus szeretete szorongat minket, mivel azt tartjuk, hogy ha egy meghalt mindenkiért, akkor mindenki meghalt; és azért halt meg mindenkiért, hogy akik élnek, többé ne önmaguknak éljenek, hanem annak, aki értük meghalt és feltámadt.[6]

Ez Isten minden mértéket meghaladó szeretetének a lényege – az a csoda, hogy annyira szereti az értéktelent, hogy szeretete az értéktelent értékessé teszi. Nem hagyja ott sérülten, sárosan és betegen, ahogyan az érdemelné – mert magának köszönheti, hanem hazaviszi és örül neki.

Jézus ezt a példázatot úgy mondja el, hogy mindenképpen rólunk szóljon. Mert vagy úgy szól rólunk, mint a vámszedőkről és bűnösökről, akik rádöbbentek, hogy mennyire elveszett és értéktelen az életük nemcsak az emberek, hanem Isten számára is – annyira megromlottak. Vagy pedig úgy szól rólunk, mint a farizeusokról, akiknek az egész élete azzal telt, hogy Isten és emberek előtt bizonyítsák saját értékességüket.

A székely pásztor, akinek elkóborolt a birkája és sérülten feküdte egy sziklahasadék mélyén, otthagyta a bárányt az erdőben, mert már teljesen értéktelen volt a számára. Hozott egy teljesen racionális döntést – nem éri meg bajlódni vele, mert már semmit nem ér. Ha nem szentimentálisan nézzük a történetet, elítélhetjük-e azért, hogy nem pazarolta az energiáit egy az ő szemszögéből teljesen értéktelen és haszontalan állatra?

Ezzel szemben nézzük meg, hogy Isten mi mindent tesz meg azért, hogy megmentse az értéktelent. Elküldte a Fiát, hogy megmutassa: irgalmasságot akar és nem áldozatot. Hogy nem kell az egész életünknek azzal telnie, hogy önmagunkat, másokat vagy Istent megpróbáljuk győzködni értékességünkről – hanem ismerjük fel teljes értéktelenségünket, ahogy elveszve a szakadék mélyén arra vágyunk, hogy valaki kimentsen onnan – szeressen minden értéktelenségünk ellenére, és hogy az ő szeretete adjon értéket és értelmet az életünknek.

Isten pedig úgy küldte el a Fiát, hogy minden értéktelenségünket és bűnünket felvitte a fára, hogy azután tisztán és bűntelenül térhessünk meg Atyánkhoz és valóban nagy öröm legyen az életünk felett. Hogy végül úgy keljünk fel mint Máté a vámszedő asztaltól és megkapva életünk értékét és értelmét kövessük Jézust az életben, a szolgálatba és végül a mennyei örömbe.

Egyetlen kérdés szegeződik most szembe veled? Hogyan szól rólad ez a példázat? Úgy, mint a vámszedőkről és bűnösökről, akik értéktelenségükből megtértek Jézushoz? Vagy úgy mint a farizeusokról, akiknek – legalábbis szerintük – nem volt szükségük megtérésre?



[1]Jn 10:11

[2]Zsolt 23:1

[3]Ez 34:16

[4]Rm 3:10-12

[5]Rm 7:23

[6]2Kor 5:15-16