Nyomtatás

A keresztyénség nem kötelesség, hanem elkötelezettség

Olvasóink értékelése:  / 0
ElégtelenKitűnő 

Lekció: Lk 7:36-50

Alapige: Fil 2:12-13

Letöltés, meghallgatás! 

A csütörtöki konfirmációi órán feldobtam a kérdést, hogy milyen ünnep közeledik? Eleinte csönd, majd elhangzik a válasz: halottak napja. Igen. Ez lett ünneppé. Meg a halloween. De nekünk reformátusoknak mégis csak valami más. A reformáció. Nem tudom, hogy volt-e valaki, aki már föltette a kérdést: miért is ünnepeljük a reformációt, ezt az egyháztörténeti fordulatot? Hiszen hol van ez a karácsonyhoz, a húsvéthoz vagy a pünkösdhöz képest, amelyben Istennek az üdvösségünkért elvégzett nagy tetteire emlékezünk és betelünk annak az erejével? Van-e köze egyáltalán a reformációnak az üdvösségünkhöz?

Emberileg a reformátoroknak köszönhetjük a felismerést, az evangéliumnak az újrafelfedezését, hogy Isten Jézus Krisztusért üdvösséggel ajándékozott meg, ezt nem lehet megszerezni, kiérdemelni, ingyen kegyelemből kaptuk. Hogy az üdvösségünk kizárólag és kifejezetten Isten munkája. Mégis – nem marad észrevételnül az életünkben. Alapjaiban változtatja meg ez a felismerés a reformátorok életét, az egyház életét és minden egyes ember életét, a mai napig, akinek a szívébe elért az evangélium. Amiről szeretnék ma beszélni az a megújult emberben lévő változás minősége. Ezt pedig így foglalom ma össze: a keresztyénség nem kötelesség, hanem elkötelezettség.

Alapigénket most a filippi levél 2:12-13-ból olvasom

Ezért tehát, szeretteim, ahogyan mindenkor engedelmeskedtetek, nem csupán jelenlétemben, hanem sokkal inkább most, távollétemben is, félelemmel és rettegéssel munkáljátok üdvösségeteket, 13 mert Isten az, aki munkálja bennetek mind az akarást, mind a cselekvést az ő tetszésének megfelelően.

1. Isten munkálkodott és munkálkodik

Legnagyobb tette, hogy egykor Fiát leküldte a mennyből, aki a keresztig volt engedelmes, s akit felmagasztalt dicsőségébe (5-11.v.). Ezzel az isteni tettel lettünk az üdvösség birtokosai.

A szót ma már nem értjük, mint cél nem érdekel, mert más igényeink vannak: siker, népszerűség, teljesítmények, hatalomszerzés stb. Az üdvösség nemcsak több ezeknél, hanem más is: testi-lelki egészség, szabadság, mentesség a bűn és a halál félelmétől. De azért is más, mert minden, csupán földi értéket a „rozsda és a moly fog megemészteni”, az üdvösség az örök életet jelenti. Ezt Isten már megadta, de naponként át kell élni, ennek tudatára kell ébredni.

Ezt nyerte meg, élte át az asszony, aki Simon farizeus házában könnyeivel öntözte Jézus lábát, a hajával törölte meg és olajjal megkente.

Saul megszabadult a törvény átkától s az egykori farizeus a megtapasztalt üdvösség birtokában mondhatta: nekem az élet Krisztus, a meghalás nyereség[1].

Szerzetesi cellájában az üdvösséget, Isten igazságát megérdemelni akaró Luther megszabadult gyötrő kérdéseitől, s elmondhatta, hogy semmi sem szakíthatja el őt Krisztus szeretetétől[2].

A létbizonytalanságban, a halál félelmének rabságában élő ember élete nyugvópontra jut, amikor hittel elfogadja, amikor tudatára jut, hogy Isten életét szilárd talajra, az üdvösség alapjára állítja. Ez biztonságot, lelki egyensúlyt jelent, mert már most érzi szívében az örök élet kezdetét[3]. Ez az érzés, tudat, bizonyosság maga az üdvösség.

Isten nem csupán megtette ezt, hanem most is munkálkodik bennünk: erősíti akaratunkat, késztet az ő kedve szerinti cselekvésre. Nem hagy magunkra. Ma éppen azért adunk hálát, hogy a reformátorok szolgálata által kezünkbe adta, közel hozta hozzánk az írott Igét, a Bibliát s a tiszta igehirdetést. Szentlelkével munkálkodik bennünk és közöttünk, hogy az üdvösség jó ízét érezve életünk jusson nyugvópontra.

Isten tudja, hogy az akarás megvan bennünk, de a jó véghezvitelét nem találjuk[4], ezért munkálkodik bennünk, hogy a magunk akarata fölött és ellenére ismerjük el az ő jó akaratát, mert ez javunkra van.

2. A elkötelezett ember felelőssége

Alapigénkben egy érdekes parancsot olvasunk: „munkáljátok üdvösségeteket” Mintha mindez tökéletesen ellentmondana mégis mindennek, amit a reformáció lefektetett. Első megjegyzés: ezért kell mindig minden gondolatot több ige fényében is megvizsgálni a Szentírásban.

Az üdvösség munkálása parancs a gyülekezet tagjai felé. De milyen parancs ez? Ezzel nem kötelezni, hanem elkötelezni akar a munkálkodó keresztyén életre. A megváltott, az üdvösség „birtokába” került ember nem kényszerből engedelmeskedik, hanem mert megérti, hogy tartozik Istennek, de tartozik saját magának is, hogy a már megnyert üdvösséget munkálja. Ez azt jelenti, hogy törekszik az ennek megfelelő életvitelre és azon munkálkodik, hogy az őt elhívó Isten szentsége egyre jobban átformálja szentségre.

Tiszteletreméltó lehet, ha valaki jó cselekedetek vagy bármi más vallásos szertartások, hagyományok által akarja megszerezni az üdvösséget. Ez azonban olyan kényszerű kötelességtudatot jelent, amely görcsösséghez vezethet. Az önsanyargatás, az üdvszerzésre irányuló zarándoklat, az elmondandó imádságok mennyisége, az egyházi adományok összege nem üdvösségszerző cselekedetek. Ez azt jelentené, hogy mi Istennel együtt munkáljuk az üdvösséget, vagy a parlagi filozófia szintjén, illetve ilyen közmondásként: „segíts magadon, Isten is megsegít”, „ember tervez, Isten végez”.

Amit Isten értünk tett, az rajtunk kívül történt, mint ahogyan Krisztus alázata és felmagasztaltatása is egyedül Isten dolga volt (lásd a Krisztus-himnuszt, 5-11.v.). A reformátorok egyik jelentős felismerése éppen az volt, hogy az üdvösség egyedül Isten munkája.

Isten egyedül üdvözítő munkájából nem következhet semmittevés. Az üdvösség nem letét, amelyet kiváltunk, nem poggyász, amelyet a megőrzőbe helyezünk s majd csak az örökkévalóságban váltjuk ki, addig pedig tétlenül várjuk, hogy vonatunk megérkezzék. A rajongásra vagy a passzív meditációra sem késztet Pál, sem itt, sem máshol.

Isten üdvtette bevégzett tény, ez lekötelezettség, hogy ennek megfelelően munkálkodjunk, az isteni cselekvés adomány, amiből következik a feladat.

Aki nem munkálja az üdvösséget, az visszautasítja a Lélek belső munkáját, s csak arról ad bizonyítékot, hogy soha meg sem ismerte mit jelent az evangéliumból nyert üdvösség. A teljes üdvösség teljes elkötelezettségre kell, hogy indítson.

Ahogy indította Luthert – és a felismerés után valóban teljes erőbedobással szolgálta az üdvösség evangéliumát. Ahogy indította Kálvint, aki eleinte nagyon nem akart Genfben a reformáció élére állni, de Guillome Farel lánglelkű szavai annyira megijesztették és megrendítették, hogy megértette nem állhat ellen a hívásnak. Ahogy indította Dévait – akiről az e havi Gyáli MiÚjságban írtam röviden, pár megemlékező szót. És ahogy indít benneteket.

Nem kötelesség, hanem elkötelezettség. Ahogy ma bemutattam az ifjakat, éppen az jutott eszembe: két évig együtt tanulunk. És már a konfirmációra való felkészülésben is kettéválik, sokszor felismerhető: kötelességből vagy elkötelezettségből végzik a tanfolyamot. Jézus pedig még tisztábban látja a különbséget, mint ahogy a felolvasott lekcióban is látta nagyon jól a különbséget a vendéglátó farizeus és a bűnös nő között, akinek azt mondta:

„Megbocsáttattak a bűneid, hited megtartott, menj el békességgel.”[5]

Befejezés

Kötelesség vagy elkötelezettség? Tudjuk, hogy miként szabadult meg Luther a kínzó kérdésektől – tudjuk, hogy Isten minket már az üdvösség „birtokába helyezett”. Ez elveszi az ijedtséget, a bizonytalanságot. Marad az, hogy állandó vigyázással, Isten akaratának megfelelően, felelősen éljük keresztyén életünket. Ha ez megvalósul, akkor már most, itt a földön a hívők közösségében örülhetünk Isten kegyelmi ajándékának, az üdvösségnek.



[1]Fil 1:21

[2]Rm 8:38-39

[3]Heidelbergi Káté 58.

[4]Rm 7:18b

[5]