Legyetek imameghallgatássá!

Nyomtatás

Alapige: Fil 2:3-11

Letöltés, meghallgatás!

 

„Semmit ne tegyetek önzésből, se hiú dicsőségvágyból, hanem alázattal különbnek tartsátok egymást magatoknál; és senki se a maga hasznát nézze, hanem mindenki a másokét is. Az az indulat legyen bennetek, ami Krisztus Jézusban is megvolt: mert ő Isten formájában lévén nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel, hanem megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, és magatartásában is embernek bizonyult; megalázta magát, és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig. Ezért fel is magasztalta őt Isten mindenek fölé, és azt a nevet adományozta neki, amely minden névnél nagyobb, hogy Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és földalattiaké; és minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére.”

Amikor Pál apostol a gyülekezetet arra buzdítja, hogy amikor valamit tesznek, azt elsősorban ne önmagukért tegyék, hanem másokért; ne a saját hasznukat helyezzék előtérbe, hanem másokét; ne a saját dicsőségüket építsék, hanem Istenét, és ne fuvalkodjanak fel senkivel szemben, még azokkal szemben sem, akik méltatlannak látszanak velük szemben – akkor ezt a buzdítást arra alapozza, amit Krisztus vitt végig értünk. Röviden vegyük ezt végig.

Felhívja a figyelmet arra, hogy milyen indulat volt Jézusban. Ez az indulat volt az ami Jézust indította a következőkre:

Mind-mind olyan dolgokat foglal össze, amit mi nem vagyunk hajlandók másokért önként vállalni, sokkal inkább szeretnénk elkerülni ezeket, vagy ha már benne vagyunk, sóhajtozunk, hogy kikerüljünk belőle azt mondogatva magunknak, hogy ez nem lehet Isten akarata. Ha ez nem lehet Isten akarata, akkor Jézus, amikor otthagyta a mennyet, valami nagy butaságot csinált és nagyot tévedett.

De a folytatásból kiderült, hogy nem tévedett: megmentette halálával a bűnösöket, és Isten visszaemelte jobbjára a dicsőségbe, de most már azokkal együtt, akikért lemondott a mennyei- és földi előjogairól, akikért szegénységet, szenvedést és halált hordozott.

De miért tette ezt Jézus? Biztosan azt mondanánk erre kapásból, hogy szeretetből – és természetesen igazunk lenne. De van más is.

Az emberek várták egy olyan Messiás eljövetelét, aki megoldja az életük problémáját, aki békességre vezeti őket, aki meggyógyítja tönkrement életüket, aki olyan kapcsolatot teremt Isten és közöttük, amire ők képtelenek erkölcsösséggel és vallásossággal. Gondoljunk csak a két templomi kisöregre, Simeonra és Annára – böjtöltek és imádkoztak a Megígért eljöveteléért, ezért Jézus nemcsak egy ígéret, hanem egy válasz, egy imameghallgatás is.

Isten világossá teszi, hogy az életünk onnantól kezdve válik értelmessé, hogy azonosul az életünk Jézussal. Ez az azonosulás nemcsak azt jelenti, hogy végre kapcsolatom van Istennel, végre örök életem van, végre meggyógyulok, végre rendbe jönnek az anyagi dolgaim. Van, ami ebből automatikus – pl. az örök élet, van ami meg nem is biztos. De van, valami, ami ellen sokszor küzdünk, nem akarunk és nem akarjuk elfogadni Isten akaratának. Hogy az az indulat legyen bennünk, ami Krisztus Jézusban is megvolt. Ez az önmagát megosztó és szétosztó indulat.

Megvan-e bennetek ez az indulat? Mert ha igen, akkor egy csoda lesz az életetek. Ahogy Jézus élete imameghallgatás volt, úgy válik a mi életünk is imameghallgatássá – persze nem globális méretekben, mint Jézusé, de azok számára mindenképpen, akiknek szüksége van a szolgálatra.

Egy történettel szeretném befejezni – hogy hogyan válhatunk magunk is imameghallgatássá, ha végre eljutunk oda, hogy elfogadjuk Isten hívását arra, hogy az az indulat legyen bennünk, ami Jézusban is benne volt – és nemcsak a barátaink, hanem vadidegenek számára is. (A barátainknak könnyű imameghallgatássá válni.)

Egy kaliforniai középiskola diákjai három hónapon keresztül készültek arra, hogy a húsvéti szünidőre Mexikóba utazzanak, és ott segítsenek a szegényeken. Imádkoztak Istenhez, hogy használja őket csodálatos módon. Nagy várakozással a szívükben el is utaztak egy Mexicali melletti kis gyülekezethez.

Amikor vasárnap reggel megérkeztek a kis faluba, azt látták, hogy a templom, ahol szolgálni akartak, csúnyán leégett. A tető beszakadt, már csak a négy fal állt. Óvatosan léptek be az épület maradványai közé, ahonnan egy éneket hallottak felcsendülni spanyolul. Egy elcsigázott, csüggedt lelkész és kilenc gyülekezeti tagja, akik éppen délelőtti istentiszteletük közepénél tartottak, zavart tekintettel fogadta őket. Nyilvánvaló volt, hogy nem érkezett meg hozzájuk az a levél, amelyben a csoport a szolgálati szándékát jelezte, így aztán fogalmuk sem volt róla, hogy a csoport eljön, hogy velük töltse ezt a hetet.

Az ének után a lelkész megszakította az istentiszteletet, hátrament a középiskolás diákokból álló csoporthoz, és azt kérdezte tőlük: „Qué pasa?” (amit a csoport így értelmezett: „Ugyan mi a csodát kerestek ti, gazdag fehér gyerekek, itt, a mi templomunkban?”).

Hosszas hallgatás után az egyik tanuló megszólalt:

Keresztyén fiatalok vagyunk, és azért jöttünk ide, hogy szolgáljunk.

Amikor a lelkész ezt meghallotta, a szeme megtelt könnyel.

Hat hónappal ezelőtt valakik a faluból felgyújtották a templomunkat – magyarázta. – Azóta imádkozunk, hogy Isten küldjön segítséget, de már feladtuk a reményt, hogy valaha is jön segítség. Dicsőség Istennek!

A harmincöt tanuló döbbent csendben állt. Sokszor hallották már, hogy Isten használni akarja őket, és most életükben először meg is tapasztalhatták. Csodálkozásában az egyik tanuló odafordult egy másikhoz, és azt mondta:

Ezt nem tudom elhinni. Imameghallgatássá lettünk!

Imameghallgatássá lenni – óriási öröm. Óriási ajándék – ehhez azonban Krisztus indulata kell, ami őt is arra indította, hogy átlépje a távolságot közte és köztünk. Legyetek imameghallgatássá. Ámen.

Tags: , ,