A megbízható (fő)pap

Lekció: Jn 11:45-52
Alapige: Zsid 4:14-16

Van-e szükségünk papra? Visszatérő kérdése ez az embernek, a mai emberének különösen is.

Valójában mi a kérdés? Az, hogy egy embernek, akárkinek, lehet-e közvetlen kapcsolata az élő Istennel? Sokan, nagyon különböző indíttatásból, eleve elutasítják a papok létének jogosultságát, nemegyszer kártékonyabb emberfajtának állítják be, mint a politikusokat. És hogy igazukat bizonyítsák nem nehéz valódi bűnöket és embertelenségeket találni a papság körében is, ha pedig ezt még egy kis fantáziával is megfűszerezik, általánosítják és nagyító alá helyezik, akkor sikerül elborzadni és másokat is elborzasztani. Igazuk van-e, az így érvelőknek?

Nos, ahogy az ember kialakítja a maga istenekeresésének rendszerét – ezt nevezzük a vallásnak – mindig megjelennek azok a közvetítők, akik a láthatatlan világ, és a látható világ közötti közbenjáró szerepet vállalják fel. Sámánok és jósok, mágusok és papok, mind-mind ezt a közbenjáró szerepet akarják betölteni az ember és Isten, az emberek és a láthatatlan világ között.

Van-e szükség egyáltalán ilyen közvetítőre – vagy fogalmazzuk meg újra a kérdést: lehet-e közvetlen kapcsolatunk Istennel papi közvetítő, közbenjáró nélkül is? Biztos vagyok benne, hogy most szinte mindenki azt mondja: igen. És jó reformátusként még magunkban hozzá is tesszük: ez éppen a reformáció egyik nagy vívmánya, és nagy bibliai felfedezése, amit egyetemes papságnak is nevezünk.

Pedig a válasz az, hogy nem. Közvetlenül senki, de senki nem mehet Istenhez. Papi közbenjárás nélkül lehetetlen Isten elé menni. Nem az a kérdés, hogy van-e szükségünk papra, mert a Biblia szerint igen, szükségünk van papra. Hanem az a kérdés, hogy milyen papra van szükségünk és hogy milyen az a pap, akire a Biblia szerint szükségünk van? Erre ad választ a mai bibliai üzenetünk böjt első vasárnapján a Zsid 4:14-16-ból:

Mivel tehát nagy főpapunk van, aki áthatolt az egeken, Jézus, az Isten Fia, ragaszkodjunk hitvallásunkhoz. Mert nem olyan főpapunk van, aki ne tudna megindulni erőtlenségeinken, hanem olyan, aki hozzánk hasonlóan kísértést szenvedett mindenben, kivéve a bűnt. Járuljunk tehát bizalommal a kegyelem trónusához, hogy irgalmat nyerjünk, és kegyelmet találjunk, amikor segítségre van szükségünk.

Böjt 1. vasárnapján a tekintetünket már előrevetjük a húsvét ünnepére, amelynek két fő mozzanata van:

1. Jézus áldozata a kereszten, ahogy meghal értünk engesztelő áldozatként;

2. Jézus feltámadása a halálból a halála utáni harmadik napon, amely esemény számtalan vigasztaló üzenetet hordoz, de most csak egyet hadd említsek: a feltámadás megüzeni, hogy az engesztelő áldozatot a mennyei Atya elfogadta, az érvényes, a bűnök bocsánata érvénybe lépett.

A János evangéliumából felolvasott szakasz pontosan ezt a húsvét felé fordulást végzi el bennünk. Jézus szolgálatában a prófétai korszak lassan véget ér, és elkövetkezik a főpapi korszak, amit azután a királyi korszak követ.

Református hit Krisztus hármas tisztéről

Reformátusként a konfirmáció közben megtanuljuk, hogy Jézus azért a tökéletes felkentje Istennek, mert három isteni felhatalmazással bíró szolgálatot egyesít önmagában és juttat tökéletesen érvényre.

Először is egy olyan próféta, aki hiánytalanul és tökéletesen hirdette Isten igéjét. Tökéletesen hirdette az Atya akaratát, ezzel helyére tette például az istenképünket, a világképünket, az emberképünket, az önmagunkról alkotott képünket.

Másodszor egy olyan főpap, aki saját magát áldozta fel engesztelő áldozatul értünk.

És végül egy olyan király, aki most a mennyből uralkodik Igéjével és Szentlelkével – ami azt jelenti, hogy nemcsak a mennyben van, hanem valóságosan jelen van az életünkben hatalmával és erejével, hogy a bűnnel, az ördöggel és a halállal megküzdjünk és győzzünk; és majd visszatérése után bevon királyi uralmába az újjáteremtett mindenség fölött.

Térjünk vissza a János evangéliuma szövegének jelentőségére.

Jézus földi életének első korszaka egyértelműen a prófétai korszak volt. Jézus meghirdette a megtérést, az Isten országa eljövetelét és elmondta a meghívást Isten országába. Azt pedig, hogy erre Isten Fiaként valódi felhatalmazása van, és ő nem egy önjelölt próféta, önjelölt messiás, bizonyította az életét kísérő jelekkel.

Bebizonyította, hogy ő úr a természet erői felett – borrá változtatta a vizet, lecsendesítette a tengert, 5 kenyérrel és két hallal jóllakott ötezer ember és még maradt is, és más egyéb történetek is még eszünkbe juthatnak.

Bebizonyította, hogy ő úr a betegségek és a szellemvilág sötét erői felett. Vakok látnak, sánták járnak, leprások megtisztulnak, ördögi megkötözöttek megszabadulnak.

És mindezeken túl bizonyítékot adott arra, hogy hatalma van a bűn felett is, joga van megbocsátani a bűnt, valamint megszabadítani a bűnnek a terhétől és örök következményétől.

Ezeket a megerősítő bizonyítékokat a jelek és csodák adták.

Amikor húsvét előtt a főpapok és a farizeusok összehívták a nagytanácsot, akkor egy nagyon komoly problémával szembesültek. Kifelé sohasem ismerték volna el, de a belső használatra szánt tanácskozáson – ami végül kiszivárgott (nemcsak ma van szivárogtatás) – azt a dilemmát kellett valahogy feloldani, hogy nem tudnak mit kezdeni Jézus jeleivel.

A jelek, mint tények makacs dolgok. Korábban ugyan megpróbálták Jézust befeketíteni azzal, hogy a gyógyításai az ördög segítségével mennek végbe, de Jézus kérlelhetetlen logikával bemutatja azt, hogy ez azért lehetetlen, mert az ördög nem fog a saját érdekei ellen cselekedni, márpedig az, hogy valaki meggyógyuljon, valakinek helyreálljon az élete, valaki a lelke gyógyulásának útján odataláljon Istenhez, az az ördögnek nem érdeke. Az ördögnek az az érdeke, hogy nyomorban tartson, megkötözve tartson, a hazugságokkal behálózza úgy az életedet és a gondolataidat, hogy észre se vedd, hogy hazugságokban és megtévesztésben élsz.

Azt mondják a nagytanácsban:

„Mit tegyünk? Ez az ember ugyanis sok jelt tesz.”[1]

Nem tudnak mit kezdeni vele, mert nem akarják elfogadni. Végül arra jutnak, hogy nem engedik meggyőzni magukat a jelektől, hanem megölik Jézust, hogy az övék maradjon a nép. Kajafás főpap mondta ki a végső szót, ami egy akaratlan próféciává is lett:

jobb nektek, hogy egyetlen ember haljon meg a népért, semhogy az egész nép elvesszen.[2]

Döbbenetes, hogy Isten akaratát mondta ki, anélkül hogy tudta volna, vagy hitt volna benne, sőt egészen mást gondolt róla, mint ami valójában volt.

Ami fontos: ennek a bibliai szakasznak az a célja, hogy egy átmenetet képezzen Jézus szolgálatának prófétai szakasza és főpapi szakasza között. Lezárul a prófétai korszak és elkezdődik a papi korszak. Jézus szolgálatának főpapi szakasza felé fordul.

Jézus – főpap

Alapigénk első állítása az, hogy Jézus főpap. Ezzel a levél az olvasókat egy nagyon fontos ószövetségi áldozatra emlékezteti, nevezetesen az izráeli vallás főpapjának az évente egyszer bemutatott nagy engesztelő áldozatának.

A főpap a nagy engesztelési ünnepen mehetett be a Szentek Szentjébe, hogy ott az engesztelés vérével könyörögjön a népért. Ugyanakkor ő is fogyatkozásokkal és bűnökkel terhelt ember volt, akinek magáért is engesztelő áldozatot kellett bemutatnia. A Biblia állítása elég világos, amikor azt mondja, hogy ezek az áldozatok egyébként nem képesek arra, hogy eltöröljék a bűnöket, ezért kell évről évre megismételni. Márpedig a bűnöknek el kell töröltetni, mert bűnös ember nem mehet Isten elé.

Ezért van szükségünk a főpapra. Egy olyan főpapra, aki egy olyan áldozatot tud bemutatni, ami ténylegesen eltörli a bűnöket. Úgy eltörli, hogy azokat Isten nem kéri számon. Ez a főpap Jézus. Ez a közbenjáró Jézus.

Jézus az a közbenjáró, akire szükségünk van. Közbenjáró nélkül nem mehetünk közvetlenül Istenhez. Ezt maga Jézus is világossá teszi, amikor azt mondja:

Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam.[3]

Meg kell értenünk és el kell fogadnunk, hogy nincs közvetlen bejárásunk Istenhez, csak Jézuson keresztül. Ha mi közvetlenül akarnánk Istenhez menni, akkor biztos, hogy nem Istennel találkozunk. Akkor legfeljebb a saját istenképünkből megkonstruált bálvánnyal találkozhatunk, de ő nem Isten. Pál is leírja ezt az igazságot:

Mert egy az Isten, egy a közbenjáró is Isten és emberek között, az ember Krisztus Jézus, aki váltságul adta önmagát mindenkiért tanúbizonyságként a maga idejében.[4]

Tehát a Biblia határozott és egyértelmű válasza:

1. Szükségünk van papra Istenhez.

2. Ez a pap Jézus, aki engesztelő áldozatával közvetít, hogy Istenhez mehessünk.

A főpap jellemzése

Ezek után úgy jellemzi a főpapot, hogy benne megbízhatunk, közbenjáróként tényleg rábízhatjuk az életünket, akinek a nevében és akinek a közvetítésével már ténylegesen mehetünk Isten szíve elé félelem nélkül.

Miért bízhatunk tehát benne? Ez a következő kérdés, és erre ad választ ez a jellemzés.

1. „Áthatolt az egeken”

Először is azért, mert a nagy főpap, „áthatolt az egeken”. Jézusról tudjuk, hogy ő kétszer is áthatolt az egeken. Egyszer amikor a mennyből a földre jött. Erről beszél a születés csodája, a testöltés csodája. És még egyszer áthatolt az egeken, amikor feltámadása után negyven nappal a mennybe ment.

Itt lehet szó mind a kettőről, de talán a hangsúlyosabb a születés csodája, amikor

„Isten formájában lévén nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel, hanem megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, és magatartásában is embernek bizonyult”[5]

Pontosan azért bízhatunk meg Jézusban a bűnbocsánatunk és az örök életünk felől, mert egy ekkora utat tett meg értünk ahhoz, hogy megkeresse és megtartsa az elveszett életünket.

Gondoljunk bele, hogy a menny és a föld távolsága olyan nagy, hogy az nem mérhető. Mert hogy a menny – amit az „egek” szó fejez ki – az már egy másik világ, egy másik dimenzió. Jézus nem egy másik bolygóról, egy másik csillagképből jött, hanem a mi számunkra nem érzékelhető világ távolságából. E világ mértékegységeivel nem is fejezhető ki mindez – sokkal inkább egy olyan minőséggel fejezhető ki, amit a Jelenések könyve így ír le az alászálló mennyei várossal kapcsolatban:

és letöröl minden könnyet a szemükről, és halál sem lesz többé, sem gyász, sem jajkiáltás, sem fájdalom nem lesz többé, mert az elsők elmúltak.[6]

Ekkor a távolság. Amikor Jézus a nagy főpap áthatolt az egeken, azt a világot hagyta ott, ahol nincs könny – és alászállt a könnyek völgyébe, ahol olyan sok a sírás, hogy azt mondja:

Boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak.[7]

Amikor Jézus a nagy főpap áthatolt az egeken, azt a világot hagyta ott, ahol nincs halál, sem gyász, hogy alászálljon a halál árnyékának völgyébe, ahol rá is a halál rettenete vár, hogy magára vállalja a halált, de nemcsak a test halálát, hanem a pokolra való alászállásnak azt a kínját, ami a mi bűneink méltó büntetése.

Amikor Jézus a nagy főpap áthatolt az egeken, azt a világot hagyta ott, ahol nincs fájdalom, sem jajkiáltás, hogy azután a mi

betegségeinket viselje és a mi fájdalmainkat hordozza[8].

Ezeket úgy vette magára, hogy mindezeken keresztül is higgyük, hogy ő megszabadított az örök gyötrelemtől.

Ezért bízhatunk benne, mert ő ekkora utat tett meg azért, hogy nekünk út nyíljon az Atyához, az Istenhez.

2. Együttérez velünk

A következő, ahogy jellemzi és amiért megbízhatunk ebben a főpapban az, hogy „együtt tud érezni velünk.” Hétköznapibb és talán érthetőbb is, ha így fordítjuk a Biblia szövegét:

„nem olyan főpapunk van, aki ne tudna együttérezni velünk a gyengeségeinkben”

De itt jön egy furcsa fordulat. Mi abból indulunk ki, hogy csak akkor érthet meg bennünket igazán valaki, aki ugyanolyan bűnös mint mi vagyunk. Az együttérzésről nagyon sokszor hamisan és manipulatívan azt gondoljuk, hogy csak az érezhet velem igazán együtt, aki ugyanolyan bűnös mint én – vagy legalábbis nem érzékelteti velem azt, hogy baj lenne, hogy bűnös vagyok. Az együttérzésétől egyfajta igazolást várunk az engedetlenségeinkre.

Jézusról pontosan az ellenkezőjét mondja a Biblia. Ő azért alkalmas arra, hogy megbízzunk benne, mert nem bűnös. Ő nem követett el bűnt. Valamiben azonban mégis hasonlít hozzánk. Abban, hogy a kísértés napról napra ugyanúgy vette körbe mint bennünket.

Azt mondja Isten, hogy a mi nagy főpapunk nem azért tud együttérezni velünk, mert maga is bűnös, hanem azért, mert emberként megismerte a kísértés erejét és legyőzte azt.

Együttérez velünk – azaz ismeri azt, hogy milyen hatalmas és pusztító a bűn ereje.

Együttérez velünk – mert tudja, mennyire nehéz ellenállni a bűnnek – akár csábít, akár fenyeget, akár zsarol.

Együttérez velünk – és éppen ezért áthatolt az egeken, hogy nekünk adja áldozatul az életét, hogy áldozatának ereje legyőzze a bennünk uralkodó bűnt és közbenjárónk legyen Istennél. Ő nem megoldás nélkül érez velünk együtt. Nem úgy érez velünk együtt, hogy odaül mellénk a gödör alján és mi ott maradunk. Ő úgy érez velünk együtt, hogy kiemel a gödörből, hogy határozott nemet mondunk minden bűnre az életünkben, határozott nemet mondunk minden hamis gondolatra, minden önsajnálatra, minden gonosz gondolatra a másikkal kapcsolatban.

3. Bizalommal a trónushoz

Azt mondja, hogy megbízhatunk ebben a főpapban, ezért

Járuljunk tehát bizalommal a kegyelem trónusához, hogy irgalmat nyerjünk, és kegyelmet találjunk, amikor segítségre van szükségünk.

A kegyelem trónusához a főpap közbenjárására mehetünk. Ezért van szükségünk erre a főpapra.

Ma megterítettük az Úr asztalát. Ha hiszitek, hogy ez a kegyelem asztala, a megújulás vacsorája, a bűnök eltörlésének pecsétje – akkor gyertek bizalommal és irgalmat nyertek, kegyelmet találtok. Ámen.

 

[1]Jn 11:47

[2]Jn 11:50

[3]Jn 14:6

[4]1Tim 2:5-6

[5]Fil 2:

[6]Jel 21:4

[7]Mt 5:4

[8]vö. Ézs 53:4

© Gyáli Református Egyházközség. Minden jog fentartva.
Free Joomla! templates by Engine Templates
A weboldal sütiket (cookie-kat) használ, hogy biztonságos böngészés mellett a legjobb felhasználói élményt nyújtsa.
Ok