A harmadik testvér

Lekció: Jn 1:1-18

Alapige: 1Pt 3:18

Letöltés, meghallgatás

Gondolom a Talentum-kör szolgálatát nézve többen ráismertek Jézusnak arra a példázatára, amely ihlette ezt a darabot.De akik ismerik ezt a példázatot azt is megállapíthatták magukban: ahogy Jézus ezt a példázatot elmondta – nem így történt.

Csak nagyon röviden hadd foglaljam össze azok kedvéért, akik nem egészen pontosan ismerik azt, ahogy Jézus elmondta.

Volt egy apának két fia. A fiatalabb testvér türelmetlenségében úgy gondolta, hogy nem várja ki azt, hogy örököljön, ezért apjától elkérte örökségi jussát még annak halála előtt. Meg is kapta az örökrészét és el is ment messzi földre, míg bátyja otthon maradt az apja mellett. A fiatalabb fiú azonban nem ügyesen vállalkozásba fogott, és gyarapította az örökségét, hanem felélte az egész vagyont úgy, hogy elmulatta. Amíg tartott a pénz mulatott és szórta a pénzt ételre italra, nőkre szerencsejátékokra. Ez a fiú egyre mélyebbre süllyedt, míg végül disznópásztorként tudott csak elhelyezkedni. Aki egy ideig az élet császárának érezhette magát, már csak egy hajléktalan koldus volt, akinek a disznók étele is megfelelt volna, ha kapott volna. Ebben az állapotban jutott eszébe, hogy milyen egy szolga helyzete az apjánál, és inkább lesz szolga apja házában – ha egyáltalán visszafogadja – mint ilyen nyomorult koldus.

Az elhatározást tett követte, hazatért és elkezdte mondani apjának bűnbánó szavait, de be sem fejezhette, hanem apja szeretettel átölelte, a legszebb ruhába öltöztette, gyűrűt adott az ujjára és levágatta a hízott borjút, így ünnepelte meg fiának hazatérését.

Amikor az idősebb testvér hazaérve megtudta, hogy mi történt és mi az a nagy öröm a házban, sértődötten visszavonult és számonkérte apját amiatt, hogy így fogadta vissza léha öccsét, közben azt is a szemére hányta, hoy soha sem érezhette apja szeretetét. Az apja erre úgy válaszolt, hogy ő mindig szeretetének közelében lehetett és élvezhette annak minden előnyét; most inkább örülnie kellene, hogy testvére visszatalált.

A vietnámi háborúban egy fiatal katona eltűnt bevetés közben.A család semmiféle hivatalos csatornán keresztül nem kapott róla információt, ezért a bátyja elrepült Vietnamba, és az életét kockáztatva bejárta a dzsungelt és a harctereket az öccse után kutatva. A hatalmas veszély ellenére sem sérült meg, mert mindkét oldalon halottak róla és tisztelték az ügyet, amiért jött. Sokan csak így nevezték: a „testvér”.[1]

Ki ne szeretne közülünk egy ilyen testvért. Nem egy olyat, aki mindig zrikál, mindig leszól, mindig csak fölányeskedik. Ki ne szeretne egy olyan testvért, aki ha kell az életét is kockáztatja értünk szeretetből. De jó, ha elmondhatjuk, hogy ilyen testvérünk vagy testvéreink vannak. De az általános tapasztalat mintha más lenne a testvérek viszonyában. Inkább olyasmi, amilyennek Jézus mutatja be a két fiút.

De ki az a testvér, aki a Talentum-körben megjelenik?Aki utánamegy az elkóborolt tékozlónak, aki keresi az apai képmás alapján az elveszettet? Ki az, aki bejár országokat, hegyet-völgyet, hogy megkeresse és hazavigye az elveszetettet? Beszélhetünk-e egyáltalán a példázat kapcsán egy harmadik testvérről?

Bár a példázatban rejtve marad – Jézus nem beszél róla nyíltan – de igen, van egy harmadik testvér, akit Tim Keller a „Valódi idősebb testvér”-nek nevez. Aki elindul azért, hogy megkeresse és megtartsa az elveszetettet. Azt az elveszetettet is, aki lázadásával messzire ment az atyai háztól.

Az egész példázatban ott van láthatatlanul, de mégis felismerhetően egy harmadik testvér, akiről Jézus nem beszél, de aki maga a Beszélő és akiről Péter így tett bizonyságot az 1Pt 3:18-ban:

Mert Krisztus is szenvedett egyszer a bűnökért, az Igaz a nem igazakért, hogy Istenhez vezessen minket, miután halálra adatott test szerint, de megeleveníttetett Lélek szerint.

Péter apostol olyan egyszerűen és világosan érzékelteti azt, hogy nélküle egyáltalán nem lennénk képesek hazatálálni Atyánk házába. Péter ezt joggal írta, hiszen azt tanulta Jézustól:

„Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam.”[2]

A példázatot sem érthetjük meg Jézus nélkül, a mi valódi idősebb testvérünk nélkül.

Mert a távol levő tékozló fiú sem érhet haza nélküle. Aki elégedetlenségéből fakadó lázadásával eltékozolta apjának szeretetét, az egész életét, amit atyjától kapott. Szeretheti-e még őt ezután az apja? Ezt már ő sem gondolta így, mert még nem ismerte igazán az apját.

De az otthonmaradt jófiú – a szófogadó, a sikeres, aki minden társdalmi normát tiszteletben tartott, az erkölcsös, dolgos fiú; aki felsőbbrendű gőggel tekintett kisebb testvérére, aki semmiben nem érhetett fel hozzá. Aki minden alkalmat megragadott, hogy leszólja, megszégyenítse és megalázza az ő mércéjének meg nem felelő öccsét; aki ezt azután sem hagyta abba, hogy az apja befogadta a másik szeretett fiát is a házába: ugyanúgy leszólja, lenézi és áskálódik ellene, üzenget róla, mert még mindig nem felel meg magasszíntűen képmutató elvárásainak. És miközben magával olyan elégedett, apjának szeretetével nagyon is nem az – és testben bár közel van apjához – a szíve mégis annyira távol van tőle. Ő sem érhet oda apja szeretetéhez Jézus, a valódi idősebb testvér nélkül.

És a példázatban ott van ez a valódi idősebb testvér – nem hús vér formában, nem emberi szereplőként, hanem az apa szeretetében jelenik ő meg. Aki mindkét fiához szeretettel fordul, mindkét fiát szeretettel várja az apai ház örömébe. Ez az a szeretet, ami Jézusban öltött testet, aki testet öltve lett az apa képmása. Az a képmás, ami a bűn miatt olyan mélyre temettetett bennünk.

Van olyan testvérünk, aki még mennyei dicsőségét is otthagyva jött el, hogy bejárja ezt a földet, hogy megtaláljon minket és visszavigyen az apai házba, amelyet már Ádámban elhagytunk. Ez a testvér a testet öltött szeretete mennyei Atyánknak, és ő szenvedélyesen keresi bennünk is azt a képmást, hogy előhozza belőlünk azt, akinek valójában teremtettünk. Ennek a titkát önti versbe Reményik Sándor: Istenarc c. költeménye.

Egy istenarc van eltemetve bennem,
Tán lét-előtti létem emlék-képe!
Fölibe ezer réteg tornyosul,
De érzem ezer rétegen alul,
Csak nem tudom, mikép került a mélybe.

Egy istenarc van eltemetve bennem,
Néha magamban látom, néha másban.
Néha állok, mint fosztott ág, szegényen,
Ha rossz órámban eltűnik egészen
Alter-egóm az örök vándorlásban.

Egy istenarc van eltemetve bennem,
A rárakódott világ-szenny alatt.
A rámrakódott világ-szenny alól,
Kihűlt csillagok hamuja alól
Akarom kibányászni magamat.

Egy istenarc van eltemetve bennem,
S most ásót, kapát, csákányt ragadok,
Testvéreim, jertek, segítsetek,
Egy kapavágást ti is tegyetek,
Mert az az arc igazán én vagyok.

Egy istenarc van eltemetve bennem:
Antik szobor, tiszta, nyugodt erő.
Nem nyugszom, amíg nem hívom elő.
S bár világ-szennye rakódott reája,
Nem nyugszom, amíg nem lesz reneszánsza.

Ez az, amiért Jézus eljött közénk. Hogy megtörténjen a nagy ünnep: bár az Isten-képmásra rárakódik a világ szennye: Jézus által legyen reneszánsza.

Mert Krisztus is szenvedett egyszer a bűnökért, az Igaz a nem igazakért, hogy Istenhez vezessen minket, miután halálra adatott test szerint, de megeleveníttetett Lélek szerint.



[1]Edmund Clowney lelkész történetét megosztja Timothy Keller: A tékozló Isten c. igehirdetés sorozatában.

[2]Jn 14:6

 

© Gyáli Református Egyházközség. Minden jog fentartva.
Free Joomla! templates by Engine Templates
A weboldal sütiket (cookie-kat) használ, hogy biztonságos böngészés mellett a legjobb felhasználói élményt nyújtsa.
Ok