Írta: Gyimóthy Dóra
Dátum: 2016. június 21.
– A gender-elméletről és az önmegvalósításról –
Az utóbbi időben nagy port kavart néhány megjegyzés, amely arról szólt – különböző személyiségektől különböző stílusban és különböző hangsúllyal – hogy mi nők az anyaságban találhatjuk meg önmegvalósításunknak azt a formáját, amire rendeltettünk. Ezeket a nyilatkozatokat hallgatva sokan a sötét középkort emlegették, és a gender-elmélet tudományos eredményeire hivatkozva támadták a nyilatkozókat.
Röviden összefoglalva, mit is jelent a gender-elmélet: azt tartja, hogy nemiségünket elsősorban nem biológiai adottságaink határozzák meg, hanem az arra ráépülő viselkedésforma. Azaz – a mi esetünkben – azért lettünk nők, mert ezt várták el tőlünk (már akkor, mikor rózsaszín rugdalózót adtak ránk), és ezt tanították nekünk („légy kedves!”). Mivel mindez nem csupán megkötözi a személyiséget, de évszázadokon át nagyon sok visszaélésre is adott okot (a nők kegyetlen elnyomása ma is sok helyütt probléma), a ma emberének feladata, hogy az elvárások alól felszabadítsa a személyiséget, és lehetőséget adjon arra, hogy mindenki szabadon formálja identitását, s ezzel együtt megválaszthassa saját nemét.
Ennek az iránynak nyilvánvalóan nem felel meg, ha valaki azt mondja: „A nő nembeli beteljesülése az anyaság.” (Idézet Bagdy Emőkétől) És nyilvánvalóan nem fér bele, hogy elvárásként érzékeltesse a szülést.
Minket, gyáli asszonkákat is érint ez a vita. Miért szülünk? Ki tűzte elénk a pályát, amit futunk? És jó nekünk ez a pálya, amit futunk?
Valószínűleg a történelem során sokkal több nő kívánta, bár született volna férfinak, mint fordítva. A legtöbb korban és a legtöbb helyen nőnek lenni azt jelentette, „kevesebbnek” lenni. És a nő számára a lehető legnagyobb teljesítmény az anyaság volt.
Felróhatjuk-e Istennek ezt a rendet? Férfi-e az Isten?
Úgy találtuk, hogy Isten – bár sok példázatban hasonlítja magát férfihoz illetve nőhöz, anyához vagy apához – mégsem jelenti ki magát sem férfinak, sem nőnek. Mikor azonban az embert saját képmására megalkotta, akkor férfivá és nővé osztotta meg magát az emberben. Minthogy a kettő, a férfi és a nő együtt lett képmássá, elképzelhetetlen, hogy Isten bármelyiket is megvetné vagy kisebbnek tartaná. Minden erre irányuló törekvés emberi igyekezet. Bár ez az igyekezet a történelemre erősen rányomta a bélyegét.
Azt is hisszük azonban, hogy Isten a férfiban és nőben különbözőt alkotott, hiszen nem két férfit, nem is két nőt teremtett, hanem férfit ÉS nőt. Sőt: a férfiből a nőt. Különbözőségükben és egymásrautaltságukban – együtt hordozzák az istenit.
Amikor az ember adott nemiségét és rész szerint való voltát tagadja, akkor az Istent próbálja plagizálni. A harmadik nem eszméje: csak egy újabb próbálkozás, hogy szakítsunk a fáról – amelynek gyümölcse azt ígéri: olyanok lesztek, mint az Isten!
Megalapozatlannak tartjuk tehát a gender-elméletet, és e tekintetben megerősítenek minket a tapasztalataink is.
Gyermekeinket figyelve azt látjuk, hogy a különbözőség akkor is kibuggyan belőlük, ha nem tanítjuk azt, vagy legalábbis tompítani szeretnénk. Szelídnek nevelt, fegyvert sosem látott fiaink a kertben játszva sorra feltalálják a kardot és a pisztolyt, hódítanak, felfedeznek és versenyeznek. Míg leányaink plüssöket etetnek a legnagyobb boldogsággal. Az ősi és adott különbözőségre persze rárakódtak a sztereotípiák („a lányok kevésbé érdeklődnek a matematika, illetve a természettudományok iránt”, „a nők rosszabbul vezetnek autót”, „a nőket inkább foglalkoztatja a külső megjelenésük, mint a férfiakat”), és ezek bezárnak minket. Szívesen lemondunk a sztereotípiákról.
Ám, ha a különbözőségben legősibb vonásainkat is elveszik tőlünk, nem szabadabbak, hanem szegényebbek leszünk. Bizonytalanabbak, ezért sértődékenyebbek is. Talán ez lehet az oka, hogy sokan oly szenvedélyesen hördülnek fel a nőiességről szóló mondatokra. Mint a következőkre is:
„Mi, nők magunk mellé, fölé helyezzük párunkat, hogy védjen és szeressen minket. […] Ez az alárendelődő, szeretetteli odatartozás, amely határtalanul átadja magát, nem félve, hogy önmagát kiszolgáltatja, és rábízza magát a férfi szeretetére, ez a tiszta nőiség megnyilvánulása.” – mondja Bagdy Emőke, és mi nem tartjuk sértőnek a szavait, sőt, ismerjük a boldogságot, ami ebből a nőiességből fakad.
Nem gondoljuk azt, hogy a nő gyermek és férfi nélkülne élhetne teljes életet, ám azt gondoljuk, hogy saját adottságait, „rész szerint való volta” miatti korlátait megtagadva nem fogja megtalálni helyét, és nem fog tudni kiteljesedni.
Ezért szeretnénk, ha a gender-elmélethez igazított pedagógiával és a média hamis képeivel nem bizonytalanítanák el gyermekeinket abban, hogy kiknek születtek.
Szeretnénk, ha leányaink olyan társadalomban nőnének fel, ahol megbecsült pozíció a segítőtársként élő nő szerepe. Szeretnénk, ha leányaink még találnának férfiakat, akikbe jó beleszeretni, mert valóban férfiak.
És szeretnénk, ha leányaink nagyobb alázattal hallanának tőlünk a szerelemről és az anyaságról. Ha azt tanulnák meg tőlünk, hogy a szerelem misztikum (Pál annak tartja), az anyaság pedig ajándék és kegyelem.
Sajnáljuk, ha két, ellentétes táborba próbálják tömöríteni a „főállású” anyákat és a dolgozó nőket. Ha olyan szavakkal dobálózunk egymás felé, mint „karrierista” és „háztartásbeli”.
Miközöttünk van orvos és tanár is, és van, aki főállású anyaként van otthon. Úgy találtuk, hogy az életünk alatt több szakasz is váltja egymást, melyekben a család és a kifelé való szolgálat közötti hangsúly változik. Az, hogy anyák vagyunk, nem határozza meg identitásunkat, és nem jelöli ki a feladatainkat egy életre. Nem jó „csak” anyának lenni. Sőt, éppen gyermekeink számára lesz a legfelszabadítóbb, ha azt látják, hogy édesanyjuk fontossága nem belőlük ered, sőt anyjuknak van baráti köre, hobbija, küldetése. Isten elég gazdagnak teremtette személyiségünket, hogy mindez (a hobbi, a küldetés…) beleférjen az anyaság mellé, és elég nagylelkűnek is teremtett minket ahhoz, hogy egy időre (évekre? évtizedekre?) háttérbe szorítsuk ezeket a magunk számára a gyermekeink érdekében. Tapasztaljuk, hogyha döntéseinknek nem kell kényszerből születniük, akkor ez a két terület inspirálólag fog hatni egymásra, és sokkal kevésbé fáradunk ki anyai és házon kívüli hivatásunkban egyaránt.
Ha egy kissé körülnézünk Európában, kitűnik, hogy hazánk élen jár abban, hogy az édesanyákat támogassa abban , hogy minél tovább otthon maradhassanak kisgyermekeikkel. Felmérések szerint mégsem boldogabbak a magyar gyermekek a többi nemzet gyermekeinél, sőt. Mi lehet az oka? Számunkra úgy tűnik, a hazánkban a nők sokkal inkább akarnak megfelelni annak a képnek, hogy az édesanya mindent a gyermekért tesz, és sokan eleve elhibázottan futnak neki a nagy a feladatnak. Az újdonsült kismama bezárja magát, rövid idő alatt elkényezteti a kicsit, rövid idő alatt kifárad maga is, és hamarosan menekül saját gyermeke elől. Akkor a szeme fényét rábízza a megfelelő intézményre (bölcsi, ovi, iskola), és felüdül a munkahelyén. De boldog nem lesz senki: sem ő, s kiváltképp nem a gyermek.
Az, hogy hazánkban oly sok a kimerült, vagy az anyaságról szóló nyilatkozatoktól megbántott nő, azt sejteti, hogy sokan élnek hiányérzettel együtt, és sokan bizonytalanok a saját szerepükben. Sokan vannak, akik nem fedezték fel gazdagságukat, vagy nem merték gyakorolni a nagylelkűséget. Mert anyának lenni nem kötelező, hanem kiváltság: a lehető legnagyobb jelentőségű, legnagyobb kockázattal járó, legtöbb kreativitást igénylő és legtöbb örömet hozó pálya.
Jó lenne, ha újra tanulni lehetne arról, mit jelent nőnek születni, ha újra becses lenne – nemcsak szülni, de – a gyermekekért áldozatot is hozni. És jó lenne, hogyha ezekről szólna valaki, azért nem járna virtuális kőhajigálás.
Talán magányos gyermekből is kevesebb lenne.