Írta: Gyimóthy Dóra
Dátum: 2016. szeptember 11.
– A boltzárról –
Azokban az ínséges időkben (ez az ínséges idő egy évig tartott), amikor vasárnap nem lehetett vásárolni (csak kisebb boltokban), úgy tűnt, az egyik legfőbb probléma, hogy miként oldhatnánk meg az égető szükségként és hirtelenjében felmerülő hiányokat. Elfogy a kenyér, a vécépapír, éppen vasárnap. Mi legyen? A panaszok sokasága azt jelezte, hogy ez húsbavágó kérdés. Ám volt, aki talált megoldást, hadd idézzünk most egy ilyen bejegyzést: „Nekem megvan az a különleges képességem, hogy tudom, mi kell a hétvégére, és megveszem szombaton. Immár 14 éve. Tiszta scifi.”
Mások arra hivatkoztak a boltzár elleni tiltakozásul, hogy ők vasárnap szoktak, vasárnap tudnak vásárolni. És senki ne szabja meg nekik, hogy mikor kell vásárolni.
Sokan azért követelték a boltok nyitvatartását, mert azt mondták, amúgy sincs idő a hajtás közepette megállni. „Vasárnap meg nem pihenünk, akkor készítem föl a gyerekeket a következő hétre.” – mondta egy édesanya.
A döntés tavasszal nagy ünneplést kísérve született meg: s ma már vasárnaponként újra várnak minket az üzletek. Minthogy a nép végül is nem szavazott, hát az sem derült ki, mennyien örülnek vagy bánkódnak a dolog miatt. (A kereskedelemben dolgozó barátaink csendes lemondással fogadták a hírt.) Idővel a kutya sem fog arról beszélni, mi lenne jobb.
Mi mégis szóba hozzuk a vasárnap kérdését – nem mintha küldetésünknek tartanánk, hogy felelevenítsük a viszályt és harcoljunk a kötelező pihenőnapért, hanem mert a ma már elhalkult, de nemrégiben még heves vita valami sokkal fontosabbról szólt, mint a boltzár.
Arról, hogy a magyar ember nem tud mit kezdeni a vasárnappal.
Vagy talán mégis, hiszen így nevezte el: a vásár napja. S ha nincs benne vásár, hova lesz a nap?
Alig merjük ezzel kapcsolatban megemlíteni a teremtés rendjét – hat napon át dolgozz, és végezd mindenféle munkádat, de a hetedik nap…! – hiszen gyanakvó társadalmunkban mindenki tudta, hogy erre megy ki a játék. Sokan okosan, elszántan meg is mondták: juszt sem fognak vasárnap templomba menni. Tényleg nem jöttek.
Ám szeretnénk mégis idecitálni azt a bizonyos negyedik parancsolatot, mert talán kevesen tudják, mit csomagolt bele Isten.
A hetedik nap ajándékát. Nem egy törvényt, amely lopja a jogainkat, az időtöltés és az akarat szabadságát, hanem egy ajándékot. Ami – ha csak a kevésbé gazdag oldalát nézzük – a bioritmusunkat óvja, vele az egészségünket.
A ritmus gondolata tökéletes. Mert valószínűleg mindig voltak, akik a hét napból hetet (nyolcat) dolgoztak volna, és mindig voltak, akik hármat. Isten igazságos volt. Hangyaszorgalmúak és művészlelkek, főnökök és munkavállalók iránt is. (Merthogy a negyedik parancsolat külön kitér a foglalkoztatottakra is!)
A pihenőnapot persze ki lehet adni hétköznap is, de a ritmus már megtörik, regenerálódásként sokkal kevésbé hatékony, ha mindig máskor kell pihenni. Az együttlétet pedig végképp megnyirbálja. A családok védelme kimondott célja volt a törvény megfogalmazóinak, és meglehetősen sok kritikát kaptak miatta. (Kezdve onnan, hogy sokaknak nincs pénze vasárnap bábszínházba vinni a csemetéit, odáig, hogy mi jogon kényszerítjük vasárnap munkára a bábszínház dolgozót.) A boltzár kapcsán kiderült, hogy mi magyarok nem szeretnénk több időt tölteni a családjainkkal. Mert nem tudunk mit kezdeni egymással.
Ha már adott a nap, amikor nincs iskola, óvoda, hát a legvonzóbb családi program a vásárlás. Számos riportban vallottak az édesanyák arról, hogy családjuk számára ez az együttlét legpraktikusabb és legkellemesebb formája, és hogy a gyerekek mennyire igénylik ezt a programot. Sok gyerek játszóházba is kerül ezalatt (valóban izgalmas hely, bár talán az együttlét fogalma sérül).
A vásárlás jótékony hatásairól valló emberek nem álszent agitátorok, egy igen hitelesen élő csoportról van szó, hiszen a munkaszüneti napokon az üzletházak olyan népes tömeget és olyan élénk társadalmi életet mutatnak fel, amivel nem vetekedhetnek a parkok és kulturális intézmények, a templomokat ne is említsük.
Vagyis eljutottunk oda, hogy a vásárlás szükségszerű és hasznos tevékenysége szórakozás, családi összetartó erő, népünnepély lett.
Jézus igen szelíd emberként járt a földön. Közismert, hogy egyszer hozták ki a sodrából: mikor a templomba ment, és azt látta, hogy az emberek boltot csináltak belőle. Most nem tesszük ennyire próbára a türelmét: a boltokból csináltunk templomot. Vasárnaponként bevonul a nép a szentély hatalmas, ablaktalan, termeibe. Csodálja a festett ikonokat, amelyek megtanítják miként kell élni. Követi a hirdetett igét. Megerősödik a tömeg erejétől. Neveli gyermekét. És áldoz. Valódi elkötelezettségéről tanúskodva óriási összegeket áldoz. Vagy éppen az özvegyasszonyi két fillérjét adja oda.
Ostort ragad-e Jézus? Vagy rájött, hogy nem versenyezhet a multik színes szolgáltatásaival? Egyáltalán hogyan tölti ő a vasárnapjait? Tényleg, miként tölti vasárnapjait manapság a Mester? Hisszük, hogy ugyanúgy, mint korábban, hiszen ő tegnap, ma és mindörökké ugyanaz. Elég részletes beszámolók maradtak fent Jézus vasárnapjairól (akkor szombatjai voltak): gyógyított, mentett, beszélt; vagyis orvos volt, mentős, tűzoltó, lelkész minden, akinek tényleg dolgoznia kell vasárnap, és fittyet hányt a szabályokra, hogy mások szerint mire való a hetedik nap. Azt is mondta, hogy ő ura a hetedik napnak. Kevesen tudják, hogy leginkább ezzel húzta ki a gyufát, és jórészt a hetedik nap miatt tették a keresztre.
Félreértette őt az, aki azt hiszi, Isten a legnagyobb agitátora a boltzárnak. Hogy Isten meg akar minket szegényíteni, és be akar hajtani minket az árusoktól megtisztított, kongó templomaiba. Jézus azt mondta a a vasárnapról (persze szombatnak nevezve), hogy az értünk van. Egy nap, ami ajándék nekünk. Isten megáldotta ezt a napot, másként fordítva: boldoggá tette.
Isten többet akar, mint egy kormányrendelet. Meg akar tanítani minket vasárnapot tartani. Együtt lenni a családtagjainkkal. A barátainkkal. Boldognak lenni.
Szívesen gondolkozik velünk vasárnap, alkot velünk, kirándul velünk – szívesen csinál mindenfélét, amit nem szoktunk hat napon át. Mert tudja, hogy szükségünk van rá, hogy a hetedik nap más legyen, mint a többi. Szükségünk van aktivitásra, intimitásra, spiritualitásra.
Az, hogy nem erre vágyunk vasárnap reggel, az nem azt jelenti, hogy nem erre van szükségünk. Vonzóbb lehet a tévé előtti fotel és a kijárt útvonal a szétnyíló üvegajtókig és azon túl. Főleg, ha ezt szoktuk meg. De azért nem erre van szükségünk.
A gyereknek még kevésbé. Akkor sem, ha ő is ezért nyafog.
Létezik egy boldogabb vasárnap. Nem csak bolt nélkül. Lecke nélkül is. Fűnyírás nélkül. Másként élve. Aki erre rászokik, ezt szereti meg. Ez a másfajta vasárnap kóstoló a mennyből.
És itt most hadd válaszoljunk annak a riportbeli édesanyának, akit arról kérdeztek, a rosszemlékű egy év alatt, hogy ha már zárva vannak a boltok, szóba jöhet-e a templom. „Majd ha lesz a templomban játszóház, akkor megyünk. Addig nem.” – szólt a felelet. Nos, nálunk a mi gyülekezetünkben van játszóház. A pici gyermekekkel érkező mamákat kihangosítással rendelkező, kanapékkal teli szobával várjuk az istentisztelet ideje alatt. Ugyanakkor nagyobbacska gyermekei korosztályuk szerint három csoport foglalkozásán vehetnek részt. A család együtt énekelhet. Sőt rendszeresen szoktunk együtt ebédelni is, sokan, finomat. Az egy jó nap.