Lekció: Jel 1:9-10.12-18
Alapige: Bír 13:18
Mi az, amibe beleremeg a szívünk? Van, akinek beleremeg a szíve, ha egy csodálatos dalt hall, de beleremeg a szíve, ha valami felemelőt él át; abba is beleremeghet a szív, ha valami tragikus hírről hall, ami mélyen megrendíti – mint amikor a közelmúltban egy öngyilkos rázuhant egy a pici gyermekeivel sétáló anyukára. Beleremeg a szív.
De beleremeg-e a szívünk abba, ha megpróbáljuk végiggondolni, hogy kicsoda valójában az egyetlen igaz és élő Isten?
A múlt héten Isten szentségének a megértésében onnan indultunk el, hogy „szent az Ő neve.”[1] Ma Isten szentségének a természetét igyekszünk megérteni, hogy azután a jövőben lássuk, hogy Isten szentsége hogyan hat az életünkre és hogyan alakítja azt.
A mai alapigénket a Bírák könyvéből vettem, a 13. fejezet 18. verséből.
Miért kérdezed a nevem? Titokzatos név az!
1. Mánóah találkozása Istennel
Egy párbeszéd végéből idéztem ezt a két rövid mondatot. A párbeszéd egy Mánóah nevű zsidó férfi és az Úr angyala között zajlott. Az Úr angyala először Mánóah feleségének jelent meg, aki meddő volt, és megígérte neki, hogy hamarosan teherbe fog esni és fiút fog szülni. Erről az asszony beszámolt a férjének, aki azzal a kéréssel fordult az Úrhoz, hogy jöjjön el ismét hozzájuk az – akiről ő először még azt gondolta, hogy Isten embere. Isten meghallgatta ezt az imádságot is és újra elment hozzájuk az Úr angyala, de Mánóah még mindig nem jött rá, hogy nem egy emberrel beszél, hanem egy természetfeletti személlyel. Akkor döbbent rá, hogy kivel találkozott, amikor a nevét tudakolta és ő ezt válaszolta
Miért kérdezed a nevem? Titokzatos név az!
Ezek után az Úr angyala tűz lángjában az égbe emelkedett. Ebbe Mánóah annyira belerendült, hogy leborult és azt gondolta, hogy meg fognak halni. A feleség nyugtatta meg, hogy ha az Úr meg akarta volna őket ölni, akkor nem adott volna nekik ígéretet a gyermek születéséről és nem fogadta volna el a bemutatott áldozatot. Ők lettek Sámson szülei.
Mit mutat meg számunkra ez a történet? Az, hogyha Isten jelenlétének szentsége megérint, az megrendítő – sőt félelmetesen megrendítő erővel bír. És ez nemcsak az Ószövetség korára igaz. Amikor Jánosnak kinyilatkoztatta magát a megdicsőült Krisztus a maga szentségében, ez olyan elemi erejű hatást váltott ki belőle, hogy összeesett.
Nem csoda, hogy Isten szentsége ilyen vegyes érzelmeket vált ki belőlünk. Vonzódunk is a szentséghez, vágyunk is utána, mégis sokszor megrettenünk amikor szentsége közelít hozzánk, megszólít és megérint bennünket.
2. A szentség meghatározása
Nem úszhatjuk meg azt, hogy igyekezzünk megérteni ill. meghatározni a szentséget. Ez egy mérhetetlenül nehéz feladat, de ezt a feladatot muszáj elvégeznünk. Sőt fontos lenne megtanulnunk, mert ha ezt nem értjük megfelelően, akkor a Biblia üzeneteinek a javát és lényegét nem fogjuk érteni.
Mi az, ami először eszünkbe jut a szentség szót hallva? Rögtön valamiféle erkölcsi tökéletességre vagy tisztaságra gondolunk – erről árulkodik az a visszatérő védekezés önmagunkkal kapcsolatban – hogy „én nem vagyok egy szent”. De ez az erkölcsi tökéletesség nem az elsődleges jelentése a szentségnek. Amikor Ézsaiás látomásában a szeráfok úgy magasztalták Istent, „szent, szent, szent”, többet állítottak annál, hogy „tiszta, tiszta, tiszta.”
A „szent” szó elsődleges jelentése az, hogy „elkülönített”. Egy ősi kifejezésből ered, azt jelenti, hogy élesen elválasztani, kivágni. Valami olyanról van szó, mint amikor a nyájból különválasztották azt, amit áldozatként levágtak.
Ha mai szóval próbálnánk meg ezt visszaadni, akkor úgy mondhatnánk „különleges” vagy „kiváló”, valamint „kiválasztott”.
Isten szentsége azonban még ennél is több, mert az ő szentsége több puszta elkülönülésnél, különlegességnél, vagy kiválóságnál. Ő nem pusztán különleges, hanem transzcendensen különleges. Azért mondtam, hogy a szentség meghatározása annyira nehéz feladat, mert ilyen számunkra idegen szavakkal tudjuk csak visszaadni.
Mit jelent az, hogy Isten transzendens? Maga a transzcendens szó azt jelenti: valamin átlépni vagy átmászni. Vagyis átlépni a megszokott határokon és a dolgok fölé emelkedni. Itt a határ nem egyéb, mint az a határ, ami az általunk érzékelhető és nem érzékelhető világ között húzódik.
A Biblia világosan megkülönbözteti a két világot egymástól. Ezt a határt mi emberek nem tudjuk átlépni – még akkor sem, ha vannak olyan sarlatánok, akik azzal kérkednek, hogy ők bejáratosak a határon túli láthatatlan világba. Ezt a határt csak Isten tudja átlépni felénk – mi nem tudjuk átlépni felé. Nincs rá módszerünk – legfeljebb kevés kegyelmi pillanatban maga Isten ragadhat át bennünket az ő transzcendens világába, ahogy ez történt azzal az emberrel, aki Pál tanúságtétele szerint elragadtatott a harmadik égig; vagy történt Jánossal, akivel azért esett meg mindez, hogy megírja a Jelenések könyvét.
Amikor Isten transzcendensségéről beszélünk, azt értjük rajta, hogy Ő felettünk áll. Transzcendens volta a mindenek felett valóságát és abszolút nagyságát fejezi ki, és a világhoz való viszonyát határozza meg. Isten nagyobb és magasabb rendű a világnál. Teljhatalommal bír a világ fölött, miközben a világnak nincs hatalma rajta. A transzcendens jelző mindent felemésztő dicsőségében és fenséges nagyságában mutatja be Istent, és felhívja a figyelmet arra a végtelen távolságra, amely az összes teremtményétől elválasztja. Isten messze kitűnőbb és kiválóbb, mint bármi más ezen a világon.
Amikor a Biblia szentnek nevezi Istent, elsősorban azt érti alatta, hogy transzcendens módon különül el tőlünk. Olyannyira fölöttünk és rajtunk kívül áll, hogy teljességgel idegennek tűnhet számunkra. Aki szent, az „más”, mégpedig sajátságos módon.
3. A szentség vonzása és taszítása
Éppen ez adja meg Isten szentségének azt a sajátos vonását, hogy egyszerre vonzódunk hozzá ugyanakkor mégis valahogy távolságot akarunk tartani tőle.
Titokzatos név az!
Ez a titokzatosság adja azt, hogy egyik részünk sóvárog a szentség után, a másik részünk pedig taszítja.
A hasonlat pont ellenkező előjelű, de nem találtam jobb példát. Úgy vagyunk sokszor vele, mint a rémtörténetekkel. Gondolok itt gyerekkoromból azokra a tábori éjszakákra, amikor a szobába az éjszaka sötétjében rémtörténeteket meséltünk egymásnak. Ennek hatására egyre ijesztőbb volt az éjszaka sötétsége, de nem tudtuk abbahagyni. Egyszerre volt félelmetes és izgató. Vagy ha megnézem a filmkínálatot, akkor havonta egy-két vagy akár több horror és thriller filmet is kihoznak a forgalmazók. Mi adja ezeknek a sikerét, ha egyébként ijesztő és félelemmel tölt el? A gyerekek, akiknek ez nagyon nem való, de közöttük talán még népszerűbb, szeretnek azzal vagánykodni, hogy nekik persze az egész nem félelmetes. Ez a vagánykodás pont úgy része a jelenségnek, mint az, hogy felmegy a pulzus, vagy éppen feláll a szőr az emberen egy-egy (horrorfilmes szempontból) jobban sikerült jelenetnek. Miért vonzódnak hozzá mégis sokan? Vagy miért volt izgalmas elsős gimnazista korunkban belopózni a debreceni krematóriumba, hogy ott a hűtőgépeket nyitogassuk?
Miért vágyódunk egyrészt Isten után, a szentsége Isten után, ugyanakkor mégis miért tölt el remegéssel, ha szentségének erejével találkozunk? Akár hatalmában, akár kegyelmében? Amikor Jézus lecsendesítette a tengert, miután a tanítványok kétségbeesetten kérték a segítségét, a tanítványokat miért töltötte el ez félelemmel? Nemcsak a hatalom megnyilvánulása volt ez, hanem a szentségnek az ereje a szentségtelen erők felett.
Nem vágyunk sokszor arra, hogy Isten lépje át a határokat – lépje át az orvostudomány határait; lépje át a természet erőit? De amikor valóban megteszi az mégis ijedtséggel tölt el minket. Illés eltakarja az arcát. Az embereket egy csodás gyógyítás láttán nemcsak csodálkozás, hanem félelem is eltölti.
Isten a legkoncentráltabban Jézusban lépte át ezt a határt. Folyamatosan jelét adta szentségének és abból fakadó erejének. Ez az embereket egyszerre töltötte el ámulattal és félelemmel. De miért?
A XX. század elején egy Rudolf Otto nevű német tudós behatóbb tanulmányokat folytatott a szentség témájában. Vizsgálta, hogy a különböző kultúrájú és nemzetiségű emberek milyen magatartást tanúsítanak és milyen érzések töltik el őket, amikor egy általuk szentnek tekintett dologgal találkoznak. Voltak egyetemes megfigyelései. Az egyik ilyen, hogy amikor az emberek a szentséggel találkoznak, akkor teremtettségük elsöprő erejű és megsemmisítő érzésével szembesülnek.
Isten jelenlétében tudatosul leginkább, hogy teremtmények vagyunk. Hogy Ő Isten, mi pedig nem vagyunk azok. A Korlátlannal találkozva ráébredünk saját korlátainkra, a Végtelennel szembenézve tudatosul bennünk önnön törpe végességünk, és az Örökkévalóval érintkezve tudatosul bennünk létünk ideiglenes volta. Hatalmas a különbség köztünk és Isten között. Hogy Ő Isten, mi pedig nem vagyunk azok.
Nem feltétlenül kellemes dolog, amikor teremtettségünkre, korlátainkra, létünk törpeségére emlékeztetnek bennünket. Nehéz kitörölni a vágyainkből a Sátán első kísértő szavait
Dehogy haltok meg! … olyanok lesztek, mint az Isten![2]
Annyira szeretnénk elhinni ezt a szemenszedett hazugságot! Hiszen ha istenek lehetnénk, halhatatlanok, tévedhetetlenek és ellenállhatatlanok lehetnénk. Ezzel szemben a szentség jelenléte az ellenkezőjére emlékeztet bennünket. Halandók, töredékesek és törékenyek vagyunk. Ez pedig újra és újra szorongással és félelemmel tölt el bennünket. Tele vagyunk félelmekkel – idegen szavakkal fóbiákkal. Vannak beteges fóbiák. De betegesség nélkül is – félünk a sötéttől, félünk a bizonytalantól, félünk a következő megmérettetéstől, félünk valami újba kezdeni, vagy ellenkezőleg – félünk abbahagyni a régit.
Néhány éve meg kellett tanulnunk egy új szót. Ez a xenophóbia. Ezt az idegengyűlöletre kezdték el használni, de inkább félelmet jelent. Ez mindannyiunk közös fóbiája, ezért is olyan könnyű mások ellen hergelni a hergelhetőket. De nézzünk ennél sokkal mélyebbre.
Istentől senki sem idegenebb a számunkra. Nincs senki, aki jobban különbözne tőlünk, hiszen Ő szent, mi pedig nem vagyunk azok.
Szentsége félelmet ébreszt bennünk. Túlságosan nagy és hatalmas nekünk Isten és túlontúl félelmetes a számunkra. Súlyos elvárásokat támaszt velünk szemben. A mai keresztyén igehirdetés ezt mintha teljesen elfelejtette volna, sőt mintha tagadná. Pedig azt mondja Ő:
Szentek legyetek, mert én szent vagyok.[3]
Ennél súlyosabb elvárást meg se fogalmazhatnak.
Amikor Isten átlépte ezt a nagy távolságot és emberré lett, akkor is megmaradt szentnek. És éppen ezért idegenként kezeltük és végül keresztre feszítettük őt. Ha Istennek nem az volna a különleges és titkos terve, hogy ezen az úton készíti el számunkra az utat a kegyelem trónjához, egyszer és mindenkorra elveszítettük volna őt, és csak a bálványaink maradtak volna.
Az Úr angyala azt mondja Mánóahnak: Titokzatos név az! Az a szent név, amely Isten szentségét hivatott a számunkra közvetíteni egyben titokzatos név. Isten bármennyire is közel jön hozzánk, valamennyire mégis mindig idegen marad. Ez nem is lehet másképp, hiszen a Végtelent és Örökkévalót nem tudja felfogni a véges és ideiglenes. A Vele való találkozás valódi megrázkódtatást hozhat a számunkra. De e megrázkódtatás nélkül mégsem juthatunk el oda, ahova a szívünk mélyén vágyunk – Isten atyai szeretetébe és az örök szentség országába.
Ámen.
[1] Lk 1:49
[2] 1Móz 3:4-5
[3] 3Móz 19:2