Igehirdető: Gyimóthy Zsolt
Lekció: Jn 1:1-11
Alapige: Jn 1:11
Énekek:
8. „Ó felséges Úr …”
315. „Krisztus Urunknak áldott születésén”
„Ó jöjj, ó jöjj, ÜdvözítőI!”
313. „Dicsérd Istent keresztyénség”
„Bárhová is mész …”
Adam Gibson alaposan megkésve ugyan, de hazaérkezik a születésnapján és még a lányának a is sikerült beszereznie vadonatúj babát, amire annyira vágyott. Ahogy sétál fölfelé háza lépcsőjén belülről vigasság hangja hallatszik. Gyanússá válik ez a számára és bekukucskál az ablakon … megdöbbentő látvány tárul a szeme elé: ott látja bent saját magát, amint elfújta a gyertyát a saját születésnapi tortáján, ahogy ölelgeti csókolgatja a feleségét, a barátai önfeledten ünnepelnek; sőt még a kislányának a kutyájuk halála miatt kárpótlásul vett babának is egy példánya ott ül a széken. Ami a szemébe ötlik az az, hogy neki itt nincs helye, mert valaki elfoglalta azt. És azt mondja:
„Valaki az én házamban eszi az én tortámat az én családommal, aki nem én vagyok.”
Amellett, hogy a karácsony egy nagy örömhír a világ számára ugyanakkor mégis magában hordoz egy drámát. Erre a drámára helyezi a hangsúlyt János az evangéliuma elején. Ha egymás mellé tesszük Máté és Lukács evangéliumát János evangéliumával, azt látjuk, hogy bár Máté és Lukács beszámolója sem nélkülözi a karácsony drámáját, azoknak a beszámolóknak az alaphangja mégis az öröm; Jánosnál fordítva van – János evangéliuma sem nélkülözi az örömhírt, de mégis inkább a karácsony drámája bontakozik ki előttünk. Ez a János prológus 11. versében éri el a csúcspontját és ez lesz a mai karácsonyi üzenetünk alapigéje is:
saját világába jött, és az övéi nem fogadták be őt.
János az egész evangélium bevezetőjében azt mutatja be, ami karácsonykor történt – de nem azt a történetet, ami a földi világban történt: – hogy Mária szűzként fogant a méhében, amit József eleinte hitetlenkedve fogadott, de Gábriel angyal egy álombeli látomásban meggyőzte arról, hogy Mária fia a Szentlélektől fogant és így már nem félt feleségül venni Máriát. És nem azt a történetet, hogy éppen a szülés idején kellett Názáretből Betlehembe menniük, ahol azután egy istállóban megszülte a fiút – akit azután csodás előzmények után és csodás körülmények között látogattak meg a betlehemi pásztorok és napkeletről érkezett bölcsek.
János a karácsonyi történetből azt mutatja meg nekünk, ami a menny és a föld között történt. Hogy az, akit a pásztoroknak úgy hirdettek az angyalok, hogy
Üdvözítő született ma nektek, aki az Úr Krisztus, a Dávid városában.[1]
Akit úgy kerestek a bölcsek
„Hol van a zsidók királya, aki most született?”[2]
Az nem más, mint a világot teremtő isteni szó, az Ige, aki azt mondta legyen – és lett. Aki azt mondta először a sötétség fölött, hogy
Legyen világosság![3]
És lett világosság. Ő jött el a világba mondja János és ezzel beteljesítette, amit már régóta megígért a próféta által:
A nép, amely sötétségben jár, nagy világosságot lát. A halál árnyékának földjén lakókra világosság ragyog.[4]
Micsoda örömhír ez – abba a világba, ahol a sötétség uralkodik, ahol a bűn és az elnyomás uralkodik, eljön a világosság és a jóság. És itt kezdődik a dráma. Ez pedig az, hogy a világot teremtő szó, a világot bevilágító világosság eljön a világba és a világ nem ismeri meg. Az övéi nem ismerik fel és nem fogadják be.
A magyar fordítás úgy fogalmaz: „saját világába jött” azonban az eredeti szöveg itt már nem említi a világot, a legegyszerűbben úgy lehet fogalmazni, hogy az övéihez jött. Azokhoz jött, akik az övéi. Olyan kifejezést használ itt, amikor a gazda vagy családfő hazatér, de nem fogadják szívesen, neki már nincs helye saját háza asztalánál. Hiába megy haza az övéihez, egyszerűen nincs helye, mert már meg is feledkeztek róla és más ül a családfő helyén.
János három kört mutat meg nekünk, ezt a három kört nézzük meg röviden.
1. A világ
Az első kör a világ. Az Ige a világba jött azért, hogy megvilágosítson minden embert. Ezzel János nagyon finoman utal arra, hogy az Ige nélkül élő emberek sötétségben élnek. Úgy jött a világba mint Teremtő, aki azokhoz jött, akiket teremtett. János ezzel érzékelteti azt, hogy senki sem mondhatja, hogy neki nem lehet köze az élő Istenhez, hiszen ő az, aki az egész emberiséget egy vérből teremtette”[5]. Ő az, aki úgy alkotta meg a földet, hogy azt az embereknek adja, ahogy a zsoltár fogalmaz:
Az egek az ÚR egei, de a földet az embereknek adta.[6]
Amikor azonban a világot átadta nekünk, akkor úgy bízta ránk, hogy a gondoskodásunk is az ő dicsőségét tükrözze vissza. Nem kívánom hosszan ecsetelni mindezt, de kicsiben és nagyban is – mármint személyes szinten és nagyvállalati szinten is olyan hihetetlen mértékűvé vált élőhelyünk, a föld szeméthalommá változtatása, hogy az Isten dicsősége helyett az ember gyalázatát emeli ki.
A legújabb belföldi esemény a ráckevei dunaág olajszennyezése is jó példa erre. Gondoljunk csak bele: egyetlen liter fáradt olaj képes egymillió liter édesvizet szenyvízzé változtatni. Így érdemes átgondolni, hogy pl. mit öntünk bele a WC-be.
Szóval ahelyett, hogy a világ az ember gondoskodása következtében Isten dicsőségét tükrözné vissza, pusztul és az ember átkát nyögi. És eljött Isten a világba, hogy megvilágosítson minden embert, de az ember nem fogadja a számára és érette jelen levő Istent. Ez nem lenne annyira drámai, ha semmi közünk nem lenne hozzá. De közünk van Hozzá, mert tőle van a létünk, övéi vagyunk – és a földet ő adta nekünk. Ezek után pedig, amikor inni kell keserű levét felelőtlenségünknek, még mi vádoljuk Istent, hogy hogyan tűri ezt? Olyan beszédes, amit Isten Jób könyve vége felé mondott Jóbnak:
Semmivé akarod tenni az én igazságomat? Bűnösnek mondasz engem, hogy te lehess igaz?[7]
Első körben a világról beszél János: az övéihez jött, de az övéi nem fogadták be.
2. Izráel
Isten azonban a világból kiválasztott magának egy embert, akit különleges elhívással hívott magához, és azt ígérte neki, hogy utódait nagy néppé teszi, akiken keresztül meg fogja áldani a föld minden népét. Ez a kiválasztott nép Izráel, akik Ábrahám, Izsák és Jákób utódaiként Isten különleges elhívását és áldását élvezték. Jézus maga is többször beszélt, hogy először Izráel fiaihoz küldetett. De hiába volt minden kiválasztás, minden áldás, minden szerető gondoskodás Izráel nem ismerte fel saját Messiását, elvetette és megölte.
De Izráel nemcsak Jézust vetette el, hanem a korábbi évszázadok során újra és újra bebizonyosodott, hogy semmibe veszi kiválasztó és elhívó Istenét. Ézsiás próféta könyve azzal kezdődik:
Az ökör ismeri gazdáját, a szamár is urának jászlát, de Izráel nem ismer, népem nem ért meg engem.[8]
És küldte, küldte Isten a prófétákat mindhiába. Végül szeretett Fiát küldte el. Ez a Fiú pedig így könnyezik Jeruzsálem felett
Jeruzsálem, Jeruzsálem, aki megölöd a prófétákat, és megkövezed azokat, akik hozzád küldettek, hányszor akartam összegyűjteni gyermekeidet, mint a tyúk a csibéit szárnyai alá, de nem akartátok! … Bár felismerted volna ezen a napon te is a békességre vezető utat! De most már el van rejtve a szemeid elől.[9]
Hiába minden kiválasztottság, hiába minden áldás – amikor kiválasztó Uruk eljön közéjük mint tulajdon megváltójuk, megvetik, kitaszítják, elítélik és megölik.
3. Az Egyház
A harmadik kör az Egyház. Olyan természetesnek gondolnánk, hogy a Krisztus, akit nem fogad be a világ, akit nem fogadott be Izráel, befogadásra talál magának a kiválasztottak és elhívottak új közösségében az Egyházban. János azonban nagyon finoman, sőt visszafogottan fogalmaz. Nézzük csak mit mond? Ez már a 12. vers
Akik pedig befogadták, azokat felhatalmazta arra, hogy Isten gyermekeivé legyenek; mindazokat, akik hisznek az ő nevében[10]
Mi ez a visszafogottság János részéről? Miért nem azt mondja: a világ nem fogadta be, Izráel nem fogadta be, de mi az új tanítványi közösség, az egyház, mi befogadtuk. Lehet, hogy ha János a pünkösdi csoda hatására azonnal elkezdi írni az evangéliumát, ezzel a vehemenciával vetette volna papiruszra az evangélium üzenetét. De a Jézus-események után sok évtizeddel, közel hetven évvel később írja János az evangéliumot, sokat tapasztalt bölcs, fejjel és látja: az sem annyira magától értetődő, hogy Jézus ebben az általa életre hívott új közösségben befogadásra lel. Ezért sem fogalmaz így: mi pedig befogadtuk őt, hanem így
Akik pedig befogadták, azokat felhatalmazta arra, hogy Isten gyermekeivé legyenek; mindazokat, akik hisznek az ő nevében[11]
Bennünket, akik a Krisztus nevében vagyunk együtt mindenképpen arra a csendes önvizsgálatra késztet ez a mondat, hogy mi, akik az övéinek valljuk magunkat, azoknak, akiket a tulajdon vérén váltot meg és tett a maga népévé – nálunk befogadásra talál-e üdvözítő Krisztusunk? Vagy Jézus nálunk is az ajtón kívül áll, miközben mi bent lelkesen ajándékokat csereberélünk, ő pedig néz be az ablakon.
Szeretett testvéreim! János visszafogottsága bennünket bizony alázatra kell, hogy tanítson. Nem fuvalkodhatunk fel sem a világgal, sem Istennel szemben. Mert bizony hányszor jött, jön hozzánk a mi Urunk, aki értünk született, lépett be a világba és lett engedelmessé mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig[12], hogy Istenhez vezessen minket[13], mi pedig nem fogadtuk be őt.
Ezen a karácsonyon erősítsük meg akaratunkat és szándékunkat, úgy akarunk az övéi lenni, akik befogadták őt, mint Urat, mint Krisztus, mint Üdvözítőt.
Ámen.
[1] Lk 2:11
[2] Mt 2:2
[3] 1Móz 1:3
[4] Ézs 9:1
[5] ApCsel 17:26
[6] Zsolt 115:16
[7] Jób 40:8
[8] Ézs 1:3
[9] Lk 13:34 és Lk 19:42
[10] Jn 1:12
[11] Jn 1:12
[12] Fil 2:8
[13] 1Pt 3:18