Igehirdető: Gyimóthy Zsolt
Lekció: Jn 13:1-11
Textus: Jn 13:12-17
Énekek: 111. 255. 294. 467.
János evangéliumának a beszámolója Jézus utolsó vacsorájáról egyedülálló abban a tekintetben, hogy csak ő ír arról, hogy Jézus megmosta a tanítványai lábát. Sőt arról ő nem is ír, ahogy az úrvacsora megismétlését az ő halálára való emlékezésül Jézus a tanítványaira hagyja. János ezzel nyilván úgy volt, hogy a többi evangélium megírta, a gyülekezetek gyakorolták, ezt fölösleges megismételni. Ír viszont arról az esetről, hogy Jézus vacsora közben felkelt az asztaltól és megmosta a tanítványai lábát. A tanítványok nem nagyon értették Jézusnak ezt a cselekedetét – csak azt látták, hogy Mesterük, akit Úrnak is tartanak valami olyat tesz, amit egyikőjük sem tenne magától. Valami olyat, amit nagyon alantasnak tartottak, és valószínűleg tartanának ma is az emberek. Ez volt Péter heves elutasító reakciójának hátterében, amit Jézus nagyon gyorsan leszerelt azzal, hogy ha nem moshatja meg a lábát, akkor Péternek semmi köze nem lehet hozzá.
Jézus tett sok szokatlan dolgot, amit meg kellett érteni. Rendszerint nem hagyta magyarázat nélkül ezeket, így a lábmosás kapcsán is adott tanítást az övéinek. Mai nagycsütörtöki istentiszteletünkön a lábmosás tanítását igyekszünk megérteni. Alapigénk a Jn 13:12-20
12Miután megmosta……. a lábukat, és felvette a felsőruháját, ismét letelepedett, és ezt mondta nekik: „Értitek, hogy mit tettem veletek? 13Ti így hívtok engem: Mester, és Uram, és jól mondjátok, mert az vagyok. 14Ha tehát megmostam a ti lábatokat, én, az Úr és a Mester, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát. 15Mert példát adtam nektek, hogy amint én tettem veletek, ti is úgy tegyetek. 16Bizony, bizony, mondom néktek: a szolga nem nagyobb az uránál, sem a küldött nem nagyobb annál, aki elküldte. 17Ha tudjátok ezeket, boldogok lesztek, ha így cselekesztek.
Jézus felteszi a kérdést, miután megmosta a tanítványai lábát.
Értitek mit tettem?
Egy alkalommal két tanítványa, Jakab és János azzal a kéréssel fordult Jézushoz, hogy adja meg nekik, hogy amikor dicsőséges királyságában a trónján ül, akkor ők ülhessenek jobb és balkeze felől. Jézus határozottan visszautasította ezt a kérést azt mondva, hogy nem tudják mit kérnek. Jézusnak ez a visszautasítása egyértelműen arra utalt, hogy a kérés mögött húzódó indulatuk hibás. Mert Krisztus valóban a következőket ígérte tanítványainak, amit az evangélium több helyen is megerősít:
- Dicsőséges uralkodásának idején az ő kezében fog összpontosulni minden hatalom. Ő lesz az, aki ítéletet tart mindenki felett a leghatalmasabbaktól kezdve a legkisebbekig. Ezt az ítéletet nem lehet sem megúszni, sem elkerülni és ez az ítélet fog dönteni arról, hogy ki vehet részt a királyságban és ki nem.
- Azt is világossá teszi az evangélium, hogy mindazok, akik Krisztuséi ebben az új királyságban nem alattvalók lesznek, hanem vele együtt uralkodnak a mindenség fölött.[1]
A két tanítvány valahogy úgy érezte, hogy jó lenne megszerezni ebben is a legeslegjobb helyeket. Jézus azzal hűti le őket, hogy most nem ezzel a jövővel kell foglalkozniuk, hanem azzal a jelennel, ami a dicsőséges jövőbe vezet. Mert ha a jelent elszúrják, elszúrják a jövőt is. Ezért arra figyelmezteti őket Jézus, hogy az őbenne elérhető jövőhöz vezető út itt a földön az alázatos, másokat szolgáló lelkület vezet.
43De nem így van közöttetek, hanem aki naggyá akar lenni közöttetek, az legyen szolgátok; 44és aki első akar lenni közöttetek, az legyen mindenki rabszolgája. 45Mert az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.[2]
János lényegében ezt mutatja be, amikor megosztja velünk a lábmosás történetét. Jézus amit tanított szimbolikusan is, és valóságosan is megmutatta a tanítványainak, hogy ez mit jelent.
Értitek mit tettem?
Emberfiaként szolgálok. Úrként és Mesterként én szolgálok.
Természetesen Jézus szolgált akkor is, amikor feltámasztott halottakat, meggyógyított betegeket – visszaadta a vaknak a látását, talpra állította a bénát, megtisztította a leprást. Szolgált akkor is, amikor a tomboló vihart lecsendesítve megmentette a tanítványait. Szolgált, amikor fáradságot nem kímélve járta Izráel városait és falvait, hogy hirdesse az evangéliumot és tanítson Isten országáról. Erre is vonatkozik, amikor azt mondja, hogy a Krisztus szolgálni jött. De szívesen szolgálnánk mi is így: egy vaknak látást adni, egy tolószékest talpraállítani. Hát hogyne. Prédikálni az evangéliumot úgy, hogy sokan hallgassák. Naná.
De lehajolni lábat mosni – ennyire azért nem akarom lealacsonyítani és kiszolgáltatni magam.
Értitek mit tettem?
Nem, nem értik. Ezért kell folytatni azzal, hogy válaszol a saját kérdésére
13Ti így hívtok engem: Mester, és Uram, és jól mondjátok, mert az vagyok. 14Ha tehát megmostam a ti lábatokat, én, az Úr és a Mester, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát. 15Mert példát adtam nektek, hogy amint én tettem veletek, ti is úgy tegyetek.
Jézus példát adott. Példát adott a tanítványainak arra, hogy amikor elmegy, akkor hogyan éljenek.
Vannak közösségek, ahol az úrvacsorai közösség gyakorlásába a lábmosást is beemelik, mint szertartást. Kérdés: Vajon Jézus itt egy szertartási elemet rendelt el? Úgy ahogy tette azt a kenyérrel, ahogy megtöri és szétosztja közöttük és azt mondja a tanítványainak: „ezt cselekedjétek az én emlékezetemre”; és ahogy a kelyhet körbeadja és azt mondja a tanítványainak: „ezt cselekedjétek az én emlékezetemre”? Vajon lábmosást is úrvacsorai szertartási elemnek szánta? Vagy arra, hogy évente egyszer megmossuk tizenkét szegény lábát, ahogy azt teszi a pápa, és szokás volt, hogy az uralkodók is megtették ezt. I. Ferenc József is gyakorolta a nagycsütörtöki lábmosás szertartását.
Nyilván fontos szimbolikus cselekedet lehet, feltéve ha ezt valaki őszinte lelkülettel teszi. Viszont abban is biztos vagyok, hogy Jézus itt nem egy nagycsütörtöki vagy úrvacsorai szertartást rendelt el. Sokkal inkább azt, hogy „egész életünkben legyünk készek testvéreink lábának megmosására”.[3]
Mit is jelent ez? Amikor Jézust azt mondja, hogy „példát” adott nekünk, akkor lényegében önmagát a lábmosás szolgálatában állítja elénk példaképként.
Keresztények néha meddő vitát folytatnak azon, hogy Jézus példakép-e a számunkra vagy megváltó. Hinni kell benne, mint egyedül üdvözítőnkben vagy követnünk-e, mint egy példaképet?
Értem a nehézséget. Sok evangéliumi hívő attól tart, hogy visszasompolyog a keresztyén életbe a cselekedetek általi üdvösség téveszméje. Vagyis, hogyha Jézus cselekedeteit követem, mint példaképet, azzal üdvösségemet elérem. Sokkal inkább hinni kell benne, mint megváltóban – mondják. Valójában igazuk van, de ha emögé bújva elfelejtik azt – mert úgy kényelmesebb –, hogy Jézus nemcsak megváltóként, hanem példaképként is adja magát, akkor hitük halott hit – ahogy arra rávilágít Jakab apostol.
De tud-e Jézus tényleg így példképként szolgálni a számunkra? Mert Jézus elsősorban nem a gyógyításaiban, nem a prófétálásban, nem a tenger lecsendesítésében példakép, hanem a lábmosásban. Éppen a lábmosás története ad különös jelentőséget a Hegyi Beszédben elhangzott tanításának
20”Tehát gyümölcseikről ismeritek meg őket. 21Nem mindenki megy be a mennyek országába, aki ezt mondja nekem: Uram, Uram, hanem csak az, aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát. 22Sokan mondják majd nekem ama napon: Uram, Uram, nem a te nevedben prófétáltunk-e, nem a te nevedben űztünk-e ki ördögöket, és nem a te nevedben tettünk-e sok csodát? 23És akkor kijelentem nekik: Sohasem ismertelek titeket, távozzatok tőlem, ti gonosztevők!”[4]
Jézus leginkább a lábmosásban adta magát példaképül. Főleg abban, hogy a legkevésbé megbecsült egymás iránti szolgálatba, nem parancsra, nem kérésre, hanem észrevéve a szükséget önként odaállt.
Még sráckoromban Cseri Kálmántól hallottam egy igehirdetésben egy példát, ami nagy hatással volt rám és megmaradt bennem. Tanúja volt a tömött buszon, hogy a járat ajtaján meg volt lazulva valahol egy csavar. Látszott, hogy abból baj lehet. Az emberek, amikor ezt észrevették, elkezdtek méltatlankodni, hogy milyen trehány a vállalat, milyen trehányak a szerelők, hogy engedhetik meg, hogy így menjen a busz. Nyilván igazuk volt. De ez megoldotta a problémát? Nem. És akkor egyszercsak a tömegből kinyúlt egy kéz csendesen egy csavarhúzóval és meghúzta azt a csavart. Így emlékszem a történetre. Igen. Ez is valami ilyen. Ha hibáztak is mások, a hibáztatás semmi, de semmi megoldást nem jelentett.
Mondok néhány példát a közelmúltból.
Amikor észrevettük, hogy a gyülekezeti házban a székek kárpitja kezd szépen kihasadozni, elkezdtük tervezni és átgondolni, hogy mi legyen a megoldás. De közben néhány testvér összefogott és szolgálatból az egészet áthúzták és felújították a székeket – ahogy arról néhány héttel ezelőtt beszámoltam.
Most, amikor újra bezárásra kényszerültünk, egy testvér azt mondta: ha nincsenek alkalmak, itt a lehetőség a földszinti gyülekezeti terem falának javítására és kifestésére. Ez is elkészült.
Lehet, hogy többeknek is feltűnt vasárnap, hogy nincs ott mögöttem a falon a Reformáció 500. évfordulójára közösen készített gyapjú-nemez falikép. Egy testvér felajánlotta, hogy bekeretezteti, hogy nem porosodjon, jobban védve legyen.
Lehet, hogy valaki azt mondja ez nem lábmosás. Lehet, hogy igaza van. Mégis, ezekben az esetekben világos, hogy valaki észrevett egy hiányt, egy szükséget és nem azt mondta, hogy ezt meg kéne csinálni vagy csináltatni, hanem azt: megcsinálom, segítek benne, szolgálok vele.
Ugyanígy, ha valaki észreveszi, hogy egy testvére szükséget szenved és azt mondja: valami segítséget talán tudok neki nyújtani, és elhozza, ideadja nekem – vagy rábízza egy másik testvérre –, azzal hogy „add tovább neki, mert hallottam, hogy bajban van, nem kell tudnia, hogy tőlem van” – nem kell tudna a jobbkezemnek, hogy mit csinál a bal – az vajon nem lábmosás-e? Nem ezzel töltjük-e be Jézus példáját? Annak a Jézusnak a példáját, aki még az áruló Júdás lábát is megmosta.
Jézus példát adott nekünk nagycsütörtökön. Amikor vesszük az úrvacsorát az ünnepi istentiszteleteken – akkor jusson eszünkbe ez is.
Az életét adta a bűneinkért, hogy az Atya megbocsássa azokat.
Példát adott arra, hogy hogyan élhetünk megváltásának az erejéből.
Ámen.
[1] Vö. Mt 19:28; Jel 22:5
[2] Mk 10:43-45
[3] Kálvin
[4] Mt 7:20-23