Igehirdető: Gyimóthy Zsolt

Lekció: Mt 18.21-35

Alapige: 1Pt 2:18-25

Énekek: 431. 91. 223. 467. 426.

A férfiórákon szoktunk időt szánni arra is, hogy az előző istentiszteletre reflektáljunk arról beszélgessünk. A most kezdődő férfiórán gyakorlatilag teljes két órát töltött ki a beszélgetés, amelynek a kiindulópontja a múlt heti üzenet volt. Nem ragaszkodtunk végig szorosan a témához, sokszor kanyarodtunk el, de azért mindvégig ott volt a háttérben: milyen is a keresztyén ember viszonya az államhoz, az államhatalomhoz; az engedelmesség, a törvények tisztelete és az adózás tekintetében.

Nyilván nem fogom elismételni a múlt heti üzenetet, de a kiindulópontot, ami a mai üzenetünk kiindulópontja is az az elhívás, hogy mint a szent ház élő  kövei hirdessük „nagy tetteit annak, aki elhívott minket a sötétségből az ő világosságára”[1] és a számunkra idegenné vált világban, tisztességesen éljünk a pogányok között.[2]

Ennek a tisztességes életnek volt az első eleme a világi hatóságoknak való engedelmesség. Szeretnék most nektek egy olyan kifejezést használni, ami a múlt héten nem, de ezen a héten erről az egész témakörről eszembe jutott. Ez pedig a radikális tisztesség. Ha megnézzük a mai igeszakaszt, amit mindjárt látni fogunk, akkor azt mondhatjuk: ha a múlt heti üzenet ellenállást váltott ki a szívünkben, akkor az e heti egyenesen felháborítónak fog hatni. (A jövő hetiről nem is beszélve). Radikális tisztesség. Péter ugyanis azt mondja: keresztyénként akkor is engedelmeskedjetek a földi uraitoknak, ha nem igazságosak és méltányosak, hanem kíméletlenek. Radikális tisztesség: engedelmesség igazságtalanságok között is, az igazságtalanságok türelmes elviselésével. Most felolvasom az alapigét. 1Pt 2:18-25

¹⁸Ti, szolgák pedig teljes félelemmel engedelmeskedjetek uraitoknak, ne csak a jóknak és méltányosaknak, hanem a kíméletleneknek is. ¹⁹Mert kegyelem az, ha valaki Istenre néző lelkiismerettel tűr el sérelmeket, amikor igazságtalanul szenved. ²⁰ De milyen dicsőség az, ha kitartóan tűritek a hibátok miatt kapott verést? Ellenben ha kitartóan cselekszitek a jót, és tűritek érte a szenvedést, az kedves az Isten szemében.

²¹Hiszen erre hívattatok el, mivel Krisztus is szenvedett értetek, és példát adott nektek, hogy az ő nyomdokait kövessétek: ²²ő nem tett bűnt, álnokság sem hagyta el a száját, ²³mikor gyalázták, nem viszonozta a gyalázást; amikor szenvedett, nem fenyegetőzött, hanem rábízta ezt arra, aki igazságosan ítél. ²⁴Bűneinket maga vitte fel testében a fára, hogy miután meghaltunk a bűnöknek, az igazságnak éljünk: az ő sebei által gyógyultatok meg. ²⁵Mert olyanok voltatok, mint a tévelygő juhok, de most megtértetek lelketek pásztorához és gondviselőjéhez.

Van egy világos útmutatás, ami viszonylag röviden összefoglalható, de az igazán különleges az indoklás, ami nagyon komoly spirituális mélységeket ad ennek az útmutatásnak. Enélkül a spirituális mélység nélkül nemcsak arra leszünk képtelenek, hogy a radikális tisztességnek ezt a modelljét megéljük, de még arra is hogy megértsük.

Az útmutatás

Mi az útmutatás?

Ti, szolgák pedig teljes félelemmel engedelmeskedjetek uraitoknak, ne csak a jóknak és méltányosaknak, hanem a kíméletleneknek is.

Vagyis akármilyen szolga valaki – legyen rabszolga vagy szabad szolga teljes engedelmességgel tartozik annak, aki mint úr felette áll. Hát itt aztán vannak nehezen emészthető dolgok – valódi igazságtalanságok.

Igazságtalanságok

Kapásból mi az, hogy úr és szolga? Hogy is van az, hogy egyik ember felette álla másiknak; akinek több joga van, és joga van a másik ember felett? Egyáltalán hogy konzerválhat Péter egy olyan helyzetet, amikor egyik ember uralkodik egy másikon? Mert azt látjuk, hogy Péter lényegében belenyugvást hirdet ebbe a helyzetbe – nem ellenállást, nem az iga lerázását, nem lázadást, és az Újszövetség más szerzői sem nagyon térnek el ettől – legfeljebb Pál azt mondja, hogy ha valaki rabszolgaként hívatott el és felkínálják neki a lehetőséget, hogy szabaddá legyen, akkor éljen vele, de egyébként ne lázadjon a sorsa ellen.[3]

De mit kezdjünk mindezzel, amikor a történelmi fejlődésben már megszületett az „Emberi és polgári jogok nyilatkozata” 1789-ben, amelynek első pontjában ezt az alapelvet fektették le:

Minden ember szabadnak és jogokban egyenlőnek születik és marad …

Egyáltalán van-e bármilyen érvénye mindannak, amit Péter itt leír? Vajon nem kell-e felvenni a harcot az elnyomás ellen?

Aztán van még más probléma is. Péter az is mondja még, hogy még ha igazságtalanság ér, akkor se zúgolódjunk, feleseljünk és lázadozzunk, hanem még az igazságtalan sérelmeket is tűrjük el. Nos, ez már tényleg mindennek a netovábbja, nem? Márpedig tényleg ezt mondja. Azt hiszem rögtön az lenne a válaszunk, hogy egy igazságos Isten gyermekeinek folyamatosan ki kell állniuk az igazság és a maguk igaza mellett. És mi az, hogy bárki igazságtalanul, sőt büntetlenül okozhat nekünk sérelmet?

Természetes módon minderre úgy reagálunk mint Káin és Lámek. Ez a természetes, és a jogosnak tartott reakció:

Embert ölök, ha megsebez, gyermeket is, ha megüt. ²⁴Ha hétszeres a bosszú Kainért, hetvenhétszeres az Lámekért![4]

Na jó, nem kell sem hetvenhétszeres bosszú, de még hétszeres sem – elég, ha jogos igazságtétel történik.

Ezzel szemben Péter azt mondja: Istenre néző lelkiismerettel tűrjétek el az igazságtalan sérelmeket. Ha rabszolgák vagytok, ha nem – ha a főnök basáskodik a munkahelyen. Furcsa üzenet ez. Van ennek bármi értelme? Az igazságtalanságok türelmes elviselésének – mert végeredményben bármilyen helyzetre nézve ezen van a fő hangsúly.

Az Írás azt mondja: ezzel fogjuk hirdetni annak a nagy tetteit, aki meghívott bennünket az ő országába, ahol „Isten letöröl minden könnyet, ahol nem lesz többé halál, sem gyász – mert mindezek elmúltak.”[5]

Ahhoz, hogy mindezt tényleg megértsük mindennek a mély lelki gyökereiig kell leásnunk. Ha van az evangéliumból fakadó kemény eledel, ez már valóban az. Ez már tényleg nehezen emészthető.

A tanítás szükségessége

Szükségünk van erre a tanításra és erre a kemény eledelre. Szükségünk van rá azért, mert mégiscsak ott van bennünk Kain és Lámek indulata. Ott van bennünk a harag, ha sérelem – különösen ha igazságtalan sérelem ér bennünket. Valamivel pedig igazolni szeretnénk a haragunkat. Mert ha rosszul bántak velünk, akkor igenis úgy gondoljuk, hogy a sérelem okozója megérdemli, hogy megkapja, amit megérdemel.

És akkor Jézus azt mondja – Kainnal és Lámekkel ellentétben a hétszeres és hetvenhétszeres bosszú igényével ellentétben:

Nem azt mondom neked, hogy hétszer [bocsáss meg], hanem még hetvenszer hétszer is.[6]

Amikor Jézus ezt mondja, akkor ő már tudja, hogy mit fog tenni azért, hogy minden bűnünk meg legyen bocsátva, ezért mondta el a példázatot a gonosz szolgáról, akinek minden adósságát elengedte a király; hogy ez a számára is olyan szabadságot adjon, amivel el tudja engedni a neki tartozók adósságát.

Jobb igazságtalanul szenvedni

Emberi életünk egyik alapkérdése a szenvedés kérdése. Nem tudunk vele mit kezdeni. Akárhonnan közelítjük meg, mindig beleütközünk. De ha megfigyeljük az apostoli tanítást, akkor egy érdekes felfedezést teszünk. Az apostoli tanítás nem kérdésként kezeli a szenvedést, hanem tényként. Már megbékélt azzal, hogy ebben a világban van szenvedés – aminek az oka egyértelműen az emberi bűn. Viszont tesz egy meghökkentő állítást.

Ha már nem tudjuk kiiktatni a szenvedést a világból, ha újra és újra megjelenik és el kell viselni, akkor jobb igazságtalanul szenvedni, mint megérdemelten. Ha már megvernek, akkor verjenek meg azért, mert Krisztust követem, mint azért, mert vétkeztem. A jogosan kirótt büntetést elviselni nem dicsőség és nem érdem. Ezzel szemben:

Ellenben ha kitartóan cselekszitek a jót, és tűritek érte a szenvedést, az kedves az Isten szemében.

Ez a kulcs. Kedves Isten szemében ha semmilyen körülmények között nem mondunk le arról, hogy a jót cselekedjük – és ha a viszonzás érte hálátlanság és igazságtalanság akkor azt is eltűrjük; és továbbra sem mondunk le arról, hogy helyesen és jól cselekedjünk. Érdemes megjegyezni azt, hogy ennek a képességnek, sőt erőnek a forrása a kegyelem, amellyel Isten lehajol hozzánk és amely által Isten előtt kedvesekké leszünk.

Amikor azt olvassuk, hogy

kegyelem az, ha valaki Istenre néző lelkiismerettel tűr el sérelmeket, amikor igazságtalanul szenved. … és ha kitartóan cselekszitek a jót, és tűritek érte a szenvedést, az kedves az Isten szemében.

A kegyelem és a kedves szavak az eredeti görög szövegben ugyanaz a szó.

Az elhívás

Péter egyenesen azt mondja, hogy elhívásunk célja éppen ez a tanúságtétel. Hogy olyan kedvesek legyünk Isten szemében, amilyen kedves Krisztus volt. Az a tanúságtétel, hogy az a kegyelem jelenjen meg rajtunk itt a világban, ami megjelent nekünk is Krisztusban. Istennek pontosan az a célja, hogy elsősorban az ő kegyelme tükröződjön vissza rajtunk. Ez pedig elsősorban azáltal lehetséges, hogy Jézus Krisztust nemcsak megváltódként fogadod el, hanem példaképként is.

Jézus egyszerre mindkettő, és ennek az egysége talán éppen Péter levelének ebből a szakaszából áll előttünk a legvilágosabban.

Jézussal kapcsolatban két alapvető hibát tudunk elkövetni:

1. Az egyik, ha csupán példaképként tekintünk rá, de nem tekintjük megváltónak.
2. A másik, ha csupán megváltóként tekintünk rá, de nem tekintjük példaképnek.

Egyszerűen nem tekinthetjük egyiknek vagy másiknak, csak a kettő egységében.

Az első hibában az ember azzal követi el a hibát, hogy Jézust példaképként tekintve, mégis a saját erejéből akar önmaga megváltójává válni. Ez a farizeusok útjára hasonlít, akik a törvény cselekedetei által akartak igazzá válni Isten szemében.

A második hibában lényegében elfogadja Istentől az ember a kegyelemben nyújtott megváltás ajándékát, de visszautasítva a Jézusban való engedelmességet, amire ez a megváltás felszabadít, végül is hálátlanul él vissza a kegyelemmel.

Mit mond az Írás?

Jézus arra hívott el, hogy őt kövessük és az ő életét éljük ebben a világban. Ez a tisztességes élet kulcsa.

Hiszen erre hívattatok el, mivel Krisztus is szenvedett értetek, és példát hagyott rátok, hogy az ő nyomdokait kövessétek …

Miben is? Miben kövessük Krisztust? Miben legyen a példaképünk, miben hasonlítsunk hozzá?

ő nem tett bűnt, álnokság sem hagyta el a száját, mikor gyalázták, nem viszonozta a gyalázást; amikor szenvedett, nem fenyegetőzött, hanem rábízta ezt arra, aki igazságosan ítél.

És mindezt miért?

Bűneinket maga vitte fel testében a fára, hogy miután meghaltunk a bűnöknek, az igazságnak éljünk: az ő sebei által gyógyultatok meg. Mert olyanok voltatok, mint a tévelygő juhok, de most megtértetek lelketek pásztorához és gondviselőjéhez.

Jézus mindezt értünk vállalta:

1. Azért, hogy az ő halálával együtt mi is meghaljunk a bűnnek.
2. Hogy az ő sebei gyógyulást hozzanak nekünk a bűnből.
3. Hogy a bűn sötétségében ne tévelyegjük, ahogy az ének is mondja:

„A bűn sötétben tévelyeg és bajba dönt vakon, de Krisztus kézen fog s vezet Világos útakon.”[7]

Elhívásunk a Krisztusban olyan tisztességes életre hív, amely még az igazságtalanságot is tűri azért, hogy Krisztust tükrözze vissza a világba.

Ennek gyökerét csak Krisztusban tudjuk megtalálni. Ez valódi csoda. Természetfeletti csoda.

Nagyon nehéz elviselni az igazságtalanságot. Ösztönösen és reflexszerűen elkezdünk harcolni, ha igazságtalanság ér bennünket. Éppen ezért, érdemes akár egy állandó könyvjelzőt beletenni a Bibliánkban erre a helyre, hogy bármikor azt érezzük, hogy igazságtalanság ér bennünket, akkor olvassuk el, hogy Krisztus mire is hívott el bennünket – hogy lássuk a teljes képet, amit Isten a megváltásban kínált nekünk.

Krisztus áll előttünk példaként – és azok a keresztyének, akik Krisztus megváltásából és példájából merítettek erőt. Befejezésül szeretném megosztani veletek szmirnai Polikárpusz tanúságtételét, aki 155. február 23-n halt vértanúhalált, aki még János apostol tanítványa volt.

A kormányzó arra akarta kényszeríteni Polikárposz püspököt, hogy tagadja meg Krisztust és válogatott fenyegetésekkel akarta megtörni az ellenállását. Az ókori tanúságtételekben ezt olvashatjuk:

„Vannak vadállataim, ezek elé dobatlak, ha nem térsz észhez.” Polikárposz válasza: „Hívd őket! Számunkra ugyanis lehetetlen a jobbról rosszabbra áttérni, jó viszont az igazságtalanságról az igazságra áttérni.” A kormányzó megint így beszélt hozzá: „Ha a vadállatokat megveted, tűzzel foglak felemészteni, ha jobb belátásra nem térsz.” Polikárposz így válaszolt: „Ideig-óráig égő és rövid idő múltán kialvó tűzzel fenyegetsz. Nem ismered ugyanis a jövendő ítéletet és az örök büntetés tüzét, mely az istentelenekre vár. De mit habozol? Rajta, tedd amit akarsz!” Barátsággal és örömmel eltelve még ezeknél többet is mondott, arcát elöntötte a kedvesség, mert a neki mondottak között nem roppant össze ijedten, sőt ellenkezőleg, a kormányzót döbbentette meg. Az kiküldte hírnökét a stadion közepére, s háromszor kiáltotta: „Polikárposz megvallotta, hogy keresztyén!” Miután a kikiáltó ezt mondta, a Szmirnában lakó zsidók és pogányok egész sokasága fékezetlen dühvel és nagy haraggal kiáltotta: „Ez Ázsia tanítója, a keresztyének atyja, isteneink lerombolója, aki sokakat arra tanított, hogy ne mutassanak be áldozatot és ne fejezzék ki hódolatukat.” Miután ezeket mondták, bekiabáltak és kérték Philipposzt, Ázsia kormányzóját, engedje Polikárposzra az oroszlánokat.

Polikárposz püspök tudta ki a megváltója és kit kell követnie – és követte őt.

Ámen.

---

[1] Vö. 1Pt 2:9

[2] 1Pt 2:12

[3] 1Kor 7:21

[4] 1Móz 4:23-24

[5] Jel 21:4

[6] Mt 18:22

[7] RÉ 467:2