Igehirdető: Gyimóthy Zsolt

Lekció: Jn 13:3-8

Alapige: 1Pt 5:5-6

Énekek: 28. 223. 299. 478.

Péter tanításából legutóbb az önkéntesség titkáról beszéltünk. Arról, hogy a lelki házat, amellyé a hívőknek épülni kell a legszebben és a legtisztábban az Isten országáért végzett önmagunkat önként odaadó szolgálat építi. Péter ennek a jutalmáról is beszél, amikor azt mondja, hogy amikor a Főpásztor megjelenik – vagyis Jézus Krisztus visszatér a mennyből az övéiért, akkor a dicsőség hervadhatatlan koszorúját nyerik el azok, akik nem kényszerből, nem nyerészkedve, nem hatalmaskodva másokon, hanem önként, készségesen és példaképként is végzik a szolgálatot. Azt gondolom, hogy más lelki jutalmakat is megtapasztal az ilyen hívő ember, de mindenre a koronát a mennyei dicsőség koszorúja teszi fel.

Péter azonban az önkéntesség titka mellé egy mások, ahhoz szorosan tartozó titkot is feltár, amely építi az egyházat.  Ez pedig az alázat. Két verset olvasok folytatásként, az 5. fejezet 5. és 6. versét. Ez lesz a mai alapigénk:

Ugyanúgy, ti ifjabbak: engedelmeskedjetek az idősebbeknek, egymás iránt pedig valamennyien legyetek alázatosak, mert az Isten a gőgösöknek ellenáll, az alázatosaknak pedig kegyelmet ad. Alázzátok meg tehát magatokat Isten hatalmas keze alatt, hogy felmagasztaljon titeket annak idején.

Az alázatról nem könnyű beszélni, hiszen egy olyan lelki tulajdonságról beszélünk, ami úgy érezzük az emberi méltóságunkba tapos. Nem egyszerűen a büszkeségünket zúzza szét, hanem úgy érezzük a nekünk eredendően járó méltóságunkat kérdőjelezi meg. Ezt pedig nem semmiképpen nem tűrhetjük.

Gondoljunk bele, hogy az alázat szóhoz csupa rossz, negatív érzés társul, különösen ilyen formáiban, hogy „megalázó”, „megaláztatás”, „alázatoskodás” – és bár az alázat szó használata az egyházi nyelvhasználatban kap ugyan némi pozitív színezetet is, alapvetően nem tartozik a Krisztus követési életprogramunkba az alázatban való növekedés, az alázatban járás vagy az alázatos szolgálat Isten gyermekeiért és Isten országáért.

Valljuk be, hogy a modern világban egyáltalán nem népszerű emberi tulajdonság az alázat, a modern demokráciákban pedig – ahol mindenki király – végképp nem. Nem emlegetik a talk-showkban, nem ünneplik és tapsolják meg a köszöntőbeszédekben, és nem jelenik meg a modern személyiségfejlesztő tréningek és irodalom programjában sem. (Persze az igazi alázat nem is nagyon tudna mit kezdeni ezekkel, de most nem is ez az érdekes.) Az alázat, mint tulajdonság nem vonzó és nem minta.

Ennek az alapvető okát nem olyan nehéz kitalálni, hiszen az alázat hiánya egészen az ősbűnig vezethető vissza. Az ördög az első emberpárt is éppen azzal kísértette meg, hogy ne abban gyönyörködjenek, amit Isten ad, hanem ők maguk szerezzék meg saját maguknak az isteni kiváltságokat. Az alázat csak Isten jelenlétében tud megjelenni. Ahonnan Isten eltűnik, ahol Istenről megfeledkeznek, ott az alázat is eltűnik és az alázatról is megfeledkeznek.

Az a közeg, amelyben élünk, a kultúránknak és a társadalmunknak az a légköre, amelyet belélegzünk, megvető és ellenséges az alázattal szemben; ezért annyira fontos, hogy a szentség légkörében olyan Lelket lélegezzünk be, aki ezt az egészen különleges tulajdonságot is kiformálja bennünk, épít bennünket és építi velünk az egyházat. Mert enélkül nem leszünk keresztyén egyház és keresztyén gyülekezet, nem leszünk só és világosság egy vesztébe tartó világban.

Mit mutat meg Péter az alázatról, amely építi az Egyházat, építi az Országot és építi a mi életünket is. Ebben a két versben megfogalmaz három felszólítást, és megfogalmaz három olyan ígéretet, ami elgondolkodtathat bennünket azzal, hogy hol tartunk az alázatban? Ma a három felszólításról szeretnék beszélni – a három ígéretet a jövő hétre tartogatom.

1. Három felszólítás

Nézzük először a három felszólítást az elhangzás sorrendjében:

1. „ti ifjabbak: engedelmeskedjetek az idősebbeknek”
2. „egymás iránt pedig valamennyien legyetek alázatosak”
3. „Alázzátok meg tehát magatokat Isten hatalmas keze alatt”

Látjuk, hogy itt milyen fokozatokat fogalmaz meg, alulról fölfelé haladva.

1.1. Ifjabbak engedelmeskedjenek az idősebbeknek

Az első a gyülekezetben egyfajta alá- fölérendeltségi viszonyra utal. Azonban nem egyszerűen arról van szó, hogy az életkorban idősebbeknek előjogaik lennének a fiatalabbakkal szemben. Az a kifejezés, amit a magyar fordítás „idősebb”-ként fogalmaz meg, ugyanaz a presbiter szó, amit az első versben is olvasunk: „a közöttetek levő presbitereket kérem én …” Itt sokkal inkább arról van szó, hogy akár az életkorban, akár a lelki érettségben fiatalabbak vegyék komolyan az előttük járók, akár mint a gyülekezet elöljárói és tisztségviselői, akár a hitben már tapasztaltabbés érettebb testvérek útmutatását.

Nyilván rögtön felmerül a kérdés, hogy mi az engedelmesség hatóköre? Mi az, amiben az előttünk járóknak engedelmeskednünk kell? Vajon ez vonatkozik a „pucold ki a csizmámat”-ra is? Nos azt gondolom, hogy arra nem vonatkozik, és nem úgy értem azt, hogy ilyenkor tagadjuk meg bátran a csizma kipucolását, hanem úgy, hogy el sem hangzik az, hogy „pucold ki a csizmámat.” Mindjárt látni fogjuk, hogy miért.

Bár Péter nem mondja ki, de a szöveg körülményei alapján bátran ki merem jelenteni, hogy Isten Igéje itt valóban alázatos engedelmességre hívja a keresztyén testvéreket – hitbeli és erkölcsi  kérdésekben. Lényegében arról van szó, hogy alázatosan elfogadom azt, hogy a hitben előttem járó testvérem – még akkor is, ha láthatóak emberi hibái, hiszen nincs ember hiányosságok és hibák nélkül –, utat mutat nekem a hit és a hitből fakadó erkölcs kérdéseiben, és ezt az útmutatást elfogadom. Ehhez pedig valóban alázatra van szükségünk, mert sokszor fiatalabb korban – és ez még egyszer mondom, nemcsak az életkorra, hanem a hitben gyermekkorra is vonatkozik – az ember úgy érzi mindent jobban tud az idősebb nemzedéknél, mert még nem rontotta el. Viszont, ha ez a felfuvalkodottság visz bele az életbe, hamar jön a romlás is, ahogy Salamon fogalmaz a Példabeszédekben:

Az összeomlást gőg előzi meg, a bukást pedig felfuvalkodottság.[1]

Amikor pedig az ifjabbakra az engedelmesség felelősségét rója, abban bizony benne van az idősebbek és az elöjárók felelőssége – az, hogy elsősorban nem parancsokkal, hanem a hit- és erkölcsi példájukkal mutatnak utat, hogy Péter korábban mondta is:

ne is úgy, mint akik uralkodnak a rájuk bízottakon, hanem mint akik példaképei a nyájnak.

Tudjátok az Isten országának van egy különleges tulajdonsága, az Isten Lelke vezetésének van egy egészen elképesztő csodája: pattogó parancsszavak nélkül is engedelmességre vezet – pusztán az alázatra nevelő szeretet erejével.

1.2. Egymás iránt valamennyien legyetek alázatosak

Itt mutatja meg az apostol, hogy ez az alázat mennyire nem egyirányú. Sem a gyülekezetben, sem férj és feleség, sem apa és gyermek között. Pál kifejezetten ír arról, hogy a férj és a feleség engedelmeskedjen egymásnak Isten félelmében. Az apákat inti, hogy a nevelésben nemcsak a gyermekek tartoznak nekik engedelmességgel, hanem nagyon komoly felelősséggel tartoznak a gyermekeik nevelése iránt.

Itt is, fontos az egymás iránti alázat. Péter élete mutatja, hogy milyen úton módon tanulta ezt meg; és Péter megtanulta és az ő példája is segít bennünket.

1.2.1. Jézus példája

Az első, amiből tanult, az Jézus példája. A Péter által írt szöveg szó szerint így hangzik: „egymás felé öltözzetek magatokra alázatot”.

Vajon, amikor ezt írta nem gondolt arra a történetre, amikor Jézus kendőt kötött magára és elkezdte mosni a tanítványai lábát? Péter teljesen úgy érezte, hogy ez méltatlan a Mesterhez, ő maga méltatlan erre; Jézus azonban nem hagyta magát Pétertől lebeszélni, és megmondta neki, hogy ha nem moshatja meg a lábát, akkor nincs hozzá köze. Két dolgot értet meg velünk ebből Jézus:

1. Az egyik, hogy így hagyott példát a tanítványaira az alázatra nézve. Maguknak az apostoloknak, ha az ő Mesterük alázatos volt velük szemben, saját maguk is csak ezzel az alázattal foghatnak neki az Egyház építésének.
2. A másik pedig Jézusnak egy mélyebb alázatára mutat. Aki úgy szolgál, hogy életét adja váltságul sokakért. Érted is. A bűnödet te követted el – de a büntetést én vállalom helyetted mondja és mutatja meg Jézus a kereszten. A bűnös te vagy, én pedig önként bűnhődök helyetted. Nincs ennél alázatosabb szeretet.

1.2.2. Péter példája

Péter pedig megtanulta ezt az alázatot. Pál apostol oszt meg egy esetet a galatáknak írt levelében, ezt írja:

Amikor pedig Kéfás Antiókhiába jött, nyíltan szembeszálltam vele, mivel okot adott arra, hogy megfeddjem. Mielőtt ugyanis odajöttek néhányan Jakabtól, együtt evett a pogányokkal. Amikor pedig azok megérkeztek, visszahúzódott és elkülönült, mert félt a zsidó származású testvérektől. Képmutató módon viselkedett vele együtt a többi zsidó is, úgyhogy képmutatásukba még Barnabás is belesodródott. De amikor láttam, hogy nem az evangélium igazságának megfelelő egyenes úton járnak, mindnyájuk előtt ezt mondtam Kéfásnak: „Ha te zsidó létedre pogány módra, és nem zsidó módra élsz, hogyan kényszerítheted a pogányokat, hogy zsidó szokás szerint éljenek?”[2]

Pál és Péter között tehát támadt egy lelki konfliktus, amikor Pál, akinek apostoli tekintélye sokkal ingatagabb volt mint Péteré – hiszen Péter tekintélye egyértelmű volt Pálét viszont újra és újra kétségbe vonták – szóval Pál észrevette, hogy Péter képmutató viselkedést mutat, ezért nyilvánosan megintette őt. Csak ennyit tudunk, és amit most mondok feltételezés, bár szerintem alapos. Péter alázatosan felismerte azt, hogy Pálnak igazak van és hajlandó volt a korrekcióra. Nem támadott vissza azzal, hogy én vagyok a nagyobb apostol, te még csak kezdő vagy hozzám képest, én egyébként is közvetlenül a Mestertől tanultam, téged pedig csak később hívott el. A régi Péter valószínűleg így tett volna. De nem így az új Péter, aki már megtanulta hogyan öltse fel az alázat ruháját a testvérei és szolgatársai felé.

1.3. Alázzátok meg magatokat Isten hatalmas keze alatt

Természetesen ez a kulcsa mindennek. Senki nem képes az alázatra, aki nem tud alázatos lenni Istennel szemben. Itt kezdődik minden alázat. Az „Isten hatalmas keze” több mindent is magában hordoz.

Lényegében ebben a kifejezésben benne van mindenhatósága, mindentudása, mindenütt jelenléte. Azt, hogy akár elismerjük, akár nem ő mérhetetlenül fölöttünk áll, hiszen ő az életünk alkotója, de nemcsak az életünké, hanem az egész világmindenségé, aki szavával alkotta meg a mindenséget. Ez egy nagyon komoly és nehéz, sőt a legnehezebb. Mert míg az első két utasítás a hívő ember és a gyülekezet belső viszonyaira mutat rá – ahol a Szentlélek vezetése nyomán az alázatot egymás felé felöltik a testvérek, ott még az ifjabbak is könnyebben engedelmeskednek az idősebbeknek, ha lelki emberek. De ez – amikor azt mondja Péter, hogy Isten hatalmas keze alatt alázzátok meg magatokat nemcsak az Isten és a hívő ember, Isten és közötted levő kapcsolatot foglalja magában, hanem a világhoz való viszonyodat is.

Hányszor kerülhetünk megalázó helyzetbe – amibe egyébként nem kellene. Mondjuk kiabál a főnök, és nemcsak kiabál, hanem úgy érzed kapcarongyként kezel. Nincs hozzá joga. Akkor sem, ha főnök. De te Isten hatalmas keze alatt megaláztad magad. És ez nem zökkent ki a helyzetedből. Az alázat nem meghunyászkodást jelent, de azt igen, hogy amikor ez a helyzet a benned élő reménységet számon kéri, akkor úgy teszed, ahogy Péter korábban beszélt:

az Urat, a Krisztust tartsátok szentnek szívetekben, és legyetek készen mindenkor számot adni mindenkinek, aki számon kéri tőletek a bennetek élő reménységet. Ezt pedig szelíden és tisztelettudóan, jó lelkiismerettel tegyétek, hogy amivel rágalmaznak titeket, abban megszégyenüljenek azok, akik gyalázzák a ti Krisztusban való jó magatartásotokat. Mert jobb jót, mint gonoszt cselekedve szenvedni, ha ez az Isten akarata.[3]

Igen. Amikor Isten hatalmas keze alatt alázzuk meg magunkat, akkor ez a világ részéről is megjelenő megaláztatások erőben való elhordozását is jelenti, ahogy olvassuk az Írásban:

Ha megaláztak, mondd azt, hogy gőgös voltál, mert azon segít Isten, aki lesüti a szemét.[4]

De nehéz ez – hiszen egyből harcolnánk a megaláztatás ellen! Harcolnunk is kell, de más fronton, nem test és vér ellen, hanem olyan erők és hatalmak ellen, amelyek a sötétség világában fészkelnek és a mennyei magasságban is megtalálható gonoszság lelkei.

Mi az, ami képessé tesz bennünket arra, hogy az alázatnak ezek a jellemvonásai kialakuljanak bennünk. Sőt nemcsak kialakuljon, hanem vágyakozzunk arra, hogy alázatosak legyünk – amire a három felszólítás is tanít:

1. Engedelmeskedjünk az előttünk járóknak és az elöljáróknak az egyházban.
2. Alázatot öltözzünk fel mindannyian egymás iránt.
3. Megalázzuk magunkat Isten hatalmas keze alatt.

Az tesz képesség bennünket erre, ha hiszünk a három ígéretnek.

A három ígéret így szól:

1. Isten a gőgösöknek ellenáll
2. Isten az alázatosaknak kegyelmet ad
3. Isten fogja felmagasztalni az alázatosakat a maga idejében.

Erről a három ígéretről azonban már csak a jövő héten fogok beszélni.

---

[1] Péld 16:18

[2] Gal 2:11-15

[3] 1Pt 3:15-17

[4] Jób 22:29