Igehirdető: Gyimóthy Zsolt
Lekció: 4Móz 22:1-6
Alapige: 1Pt 5:10-14
Énekek: 138. 488. 255. 275
Épüljetek fel lelki házzá!
Ezt a gondolatot emeltük ki Péter levelének vezérfonalául, amikor elkezdtük megérteni Isten üzeneteit ennek a levélnek az alapján. Ez azt közvetíti nekünk, hogy minden bátorítás, intés, tanítás a hívő keresztyén számára csak úgy értelmezhető, hogyha közben élő kőként egy lelki és gyülekezeti közösség tagja. Ha a lelki házon kívül akarja az ember ezeket az üzeneteket pusztán egyénileg magára értelmezni, azok ereje és érvénye elporlad az életében.
Így érkeztünk el Péter levelének a végéhez. Az utolsó öt bibliavers apró információmorzsáiból nem fogok minden részletre kitérni, hanem a záró áldás erőteljes üzenetét szeretném hangsúlyozni és a záradék vagy utóirat egyetlen elemét kiemelni. A cím, amelyet a mai üzenetünknek adtam így szól:
A minden kegyelem Istenének igazi kegyelmében állva.
Alapigénk az 1Pt 5:10-14
A minden kegyelem Istene pedig, aki elhívott titeket Krisztusban az ő örök dicsőségére, miután rövid ideig szenvedtetek, maga fog titeket felkészíteni, megszilárdítani, megerősíteni és megalapozni. Övé a dicsőség és a hatalom örökkön-örökké. Ámen. Szilvánusz által, aki – mint gondolom – hűséges testvéretek, röviden írtam, bátorítva titeket és bizonyságot téve arról, hogy az az Isten igazi kegyelme, amelyben álltok. Köszönt titeket a veletek együtt kiválasztott babiloni gyülekezet és Márk, az én fiam. Köszöntsétek egymást a szeretet csókjával. Békesség mindnyájatoknak, akik a Krisztusban vagytok.
Áldás
Péter a többi apostolokhoz nemcsak áldással kezdi, hanem áldással is fejezi be a levelét. Ez az áldás valamiért az apostoloknak nagyon fontos volt. Lehet, hogy már szinte megszokott szófordulattá vált az áldás és ezért nem is vesszük észre a benne rejlő erőt. Pedig nem véletlenül olyan fontos az apostoloknak.
Amikor Mózesnek elmondta az Úr, hogy Áront és fiait, valamint a léviták hogyan állítsa be a papi és a templomi szolgálatba, akkor azt is elmondta, hogy az egyik legfontosabb feladatuk az lesz, hogy megáldják Izráel fiait. Sőt az áldás szövegét is megadta az Úr, amikor 4Móz 6 szerint azt olvassuk:
Azután így beszélt az Úr Mózeshez: Mondd meg Áronnak és fiainak: Így áldjátok meg Izráel fiait, ezt mondjátok nekik: Áldjon meg téged az Úr, és őrizzen meg téged! Ragyogtassa rád orcáját az Úr, és könyörüljön rajtad! Fordítsa feléd orcáját az Úr, és adjon neked békességet! Így szóljanak nevemben Izráel fiaihoz, és én megáldom őket.[1]
És ha az Úr megáld valakit az nagyon erős védelemmel ruházza fel. Ahol Isten megáldja a választottait, ott ők megátkozhatatlanná válnak. Ezután nem sokkal a Mózes 4. könyvében konkrétan meg is mutatja Isten azt, hogy mit jelent ez.
Amikor Izráel fiai Móáb mezején táboroztak, Móáb királya annyira megijedt tőlük, hogy szerette volna őket megátkozni. Ehhez magához hívatott messze földről egy híres varázslót, hogy átkozza meg Isten választottait, mielőtt megütközne velük. Olyan hatalmasnak gondolta ezt a Bálám nevű varázslót, hogy azt mondta neki:
Jól tudom, hogy akit te megáldasz, áldott lesz, és akit te megátkozol, átkozott lesz.[2]
Bálám meg is próbálkozott ezzel háromszor is, és egyszer sem sikerült. Mindig áldás jött ki belőle. Bálám és Bálák Isten személyében olyan hatalommal találkoztak, amit addig el sem tudtak képzelni. Ők az addig ismert isteneiket – amelyek bálványok és nem istenek – olyannak gondolták, hogy akár ajándékkal, áldozattal, akár valamilyen kényszerítéssel befolyást tudnak gyakorolni rájuk, hogy ezek a bálványok a számukra áldást, az ellenségeikre pedig átkoz biztosítsanak.
Isten választottainak életében azonban ez nem így működik. Az egyetlen igaz Isten választottai megátkozhatatlanok.
Az apostoli áldások ezt újra és újra megerősítik. Ezért olyan fontos, hogy akármennyire is megszokott az, hogy áldással kezdődik az istentisztelet – mert az istentisztelet kezdő igei köszöntése is áldás – és áldással fejeződik be az istentisztelet, alkalomról alkalomra lépjünk túl a megszokáson és tudatosítsuk – az áldás az üdvösségnek, az Isten kegyelmének olyan védelmét nyújtja a számunkra, ami külső erők által megronthatatlan. Ezt a meggyőződést fogalmazza meg Pál is akkor, amikor az egyik leghíresebb hitvallását papírra veti a Rm 8-ban:
Mert meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelmek, sem jelenvalók, sem eljövendők, sem hatalmak, sem magasság, sem mélység, sem semmiféle más teremtmény nem választhat el minket az Isten szeretetétől, amely megjelent Jézus Krisztusban, a mi Urunkban.[3]
A minden kegyelem Istene
Ennek az áldásnak a forrása a „minden kegyelem Istene”. Péter nagyon fontosnak tartja azt, hogy ezzel adja át az áldást.
A minden kegyelem Istene …
Közelebb kerülünk Péter kifejezésének megértéshez, ha úgy fordítjuk, hogy a „teljes kegyelem Istene”.
Ez árulkodik nemcsak a kegyelmes Isten, hanem a kegyelem természetéről is. Amikor Isten Ábrahámot elhívta és megígérte neki, hogy őt nagy néppé teszi, ez kezdetben úgy tűnik Ábrahám utódaira, és azon belül is Izráelre korlátozódott. De már az Ábrahámnak szóló áldásban is, és később is Isten nagyon sokszor jelét adta, hogy nem ez a végleges terve, kegyelme nem korlátozódik egyetlen népre. Krisztusban pedig világossá tette, hogy kegyelme minden népnek, minden törzsnek és minden nyelvnek szól – tehát a kegyelem nem korlátozódik egyetlen népre, sőt aki elfogadja a kegyelmét, annak mindig a kegyelem teljességéhez van hozzáférése, nem csak annak valamilyen korlátozott változatához.
Péter apostol ezt a Kornéliusznál tapasztaltak után ismerte fel a maga szépségében, amikor azt mondta:
Erre Péter beszélni kezdett, és ezt mondta: Most kezdem igazán megérteni, hogy nem személyválogató az Isten, hanem minden nép között kedves előtte, aki féli őt, és igazságot cselekszik.[4]
Majd később így összegzi a teljes eseményt:
„Vajon megtagadhatja-e a vizet valaki ezektől, hogy megkeresztelkedjenek, akik ugyanúgy megkapták a Szentlelket, mint mi?”[5]
És amikor erről az eseményről beszámolt a jeruzsálemi apostoloknak és testvéreknek, akkor azt mondta:
Amikor pedig elkezdtem beszélni, leszállt rájuk a Szentlélek, ahogyan ránk is leszállt kezdetben. … Ha tehát ugyanazt az ajándékot adta nekik is az Isten, mint nekünk, akik hittünk az Úr Jézus Krisztusban, akkor ki vagyok én, hogy akadályozzam az Istent? Amikor mindezt hallották, megnyugodtak, dicsőítették Istent, és így szóltak: „Akkor tehát a pogányoknak is megadta Isten a megtérést az életre.”[6]
Ez azért mutatja azt, hogy az első apostoli gyülekezetnek is volt mit tanulnia Isten kegyelmének természetéről, hogy az teljes egészében rendelkezésére áll azoknak is, akik nem a körülmetélkedés szövetségében lettek kiválasztva.
A „teljes kegyelem Istene” kifejezése Péternek megmutatta, hogy Péter valóban megismerte és megértette azt, hogy Isten kegyelme nem áll meg a nemzet határainál, de nem áll meg a társadalmi helyzet határainál sem; Isten kegyelmét nem akadályozza az életkor, vagyoni állapot, nem tesz különbséget nemek között, de ami a legfontosabb: Isten kegyelmét nem állítja meg az sem, hogy mennyi vagy milyen súlyú bűnöket követtél el. Ebben nincs a kegyelemnek korlátja: ha megérted, hogy Krisztus áldozata minden bűnödet eltörölte; és ezt te akarod és ezt te hiszed, ha azokból meg akarsz tisztulni és a bűn uralma helyett Krisztus uralma alatt élni, akkor a teljes kegyelem a rendelkezésedre áll, mert Isten a teljes kegyelem Istene.
A felkészítés
Így a levél végére érve, a teljes levél célkitűzéséből érthetjük meg Péter áldásából ezt: a „minden kegyelem Istene” vagy „teljes kegyelem Istene” kifejezést.
Péter legfontosabb célja, ami a felszólításokból és a levél tanításainak összegzéséből kiderül:
- Erősítse a keresztyéneknek a gyülekezet iránti elköteleződését. Hogy valóban lelki házként gondoljanak magukra, amely akkor lesz erős, ha a tagok, mint élő kövek épülnek bele.
- Minderre pedig azért van szükség, hogy felkészítse a tagokat várható próbatételekre, amelyekben csak akkor fognak tudni megmaradni Krisztus mellett, ha egy erős közösség részeként, nem pedig magányos hívőként próbálkoznak a Krisztus útján járni.
Ebben a felkészítésben pedig a teljes kegyelem Istene fog bennük munkálkodni:
miután rövid ideig szenvedtetek, maga fog titeket felkészíteni, megszilárdítani, megerősíteni és megalapozni.
Na most álljunk meg! Nem azt mondja Péter, hogy Isten a „minden kegyelem Istene”? Akkor hogyan lehetséges, hogy még ugyanabban a mondatban azt mondja, hogy „miután rövid ideig szenvedtetek”? A keresztyén hit egyik nagy feszültségével szembesít bennünket, hiszen hitünk szerint
- Isten egy mindenható, ugyanakkor szerető mennyei Atya
- Isten egy értünk szeretetből áldozatot hozó Fiú
- Isten egy bennünk szeretetből munkálkodó Lélek
És nem egy bábjátékos, egy kényúr, vagy egy mesebeli szakállas öregapó. Tehát, ha a Szentháromság mindhárom személyét áthatja a szeretet, akkor hogyan lehetséges, hogy szenvedünk, sőt ezt megengedi, sőt ez lehet az akarata is[7].
Péter és az Írás ezt nem magyarázza agyon, inkább felkészít rá. De úgy készít fel, hogy egymás mellé állítja a várható szenvedést és a ránk váró örök dicsőséget. És bármilyen súlyos, vagy bármilyen hosszú ideig tartó szenvedést kell is átélnie egy hívő embernek – csak az örök dicsőség mellé állítva csak rövid lehet. Minden szenvedésünk, ha adatik csak rövid lehet, ha a ránk váró örök dicsőséget is látjuk mellette. Ugyanezzel a gondolattal erősíti Pál apostol is a korinthusi keresztyének hitét
Mert a mi pillanatnyi könnyű szenvedésünk minden mértéket meghaladó nagy, örök dicsőséget szerez nekünk,[8]
Ez pedig sok erőt ad és nem akárhogy, hanem úgy, hogy erre az örök dicsőségre Isten saját maga fog „felkészíteni, szilárddá és erőssé tenni és megalapozni.”
A keresztyén élet elkerülhetetlen szenvedése mindig ugyanazt az áldott eredményt hozza a hívők jellemében; megtisztítja a hitet, megerősíti a jellemet, megalapozza és megerősíti, állhatatossá teszi Isten népét.[9]
Egy már sok éve elhunyt volt presbitertestvérünk, aki időskorában elvesztette a lábát és a műtét után meglátogattam, a korábbi tapasztalataimból kiindulva, arra voltam felkészülve, hogy fásult és lemondó lesz, aminek a vége az amputációt követően a hamar bekövetkező halál. Ez nagyon jellemző amputációt átélt embereknél, a férfiaknál még jobban is. Mégsem ez történt. Ezt a testvérünket úgy tűnik a „minden kegyelem Istene” készítette fel, tette szilárddá és erőssé, és alapozta meg, mert a beszélgetésben végül is elmondta azt, hogy hogyan élte meg ezt a nagyon mély veszteséget. Jézust idézte:
… jobb neked ha csonkán vagy sántán mégy be az életre, mint ha két kézzel vagy két lábbal vettetel az örök tűzre.[10]
Ezután már egy lábbal, de gyógyultan később is többször elmondta ezt, és élete végéig itt volt közöttünk és erősítette magát Isten Igéjével.
Ebből is látszik, hogy mit jelent, amikor a „minden kegyelem vagy teljes kegyelem Istene” maga készít fel az ő örök dicsőségére és mutatja meg, hogy szenvedésünk csak rövid ideig tartó, múló szenvedés, ami nem árthat azoknak, akiknek az élete Krisztusban van elrejtve.
Kísértő téveszmék (tévtanok)
Péter ebben a levelében nem tér ki részletesen az ezzel kapcsolatban kísértő tévtanokkal, de egy rövid bátorító félmondat erejével utal ezekre.
röviden írtam, bátorítva titeket és bizonyságot téve arról, hogy az az Isten igazi kegyelme, amelyben álltok.
A keresztyének próbatételei – amelyet vagy azért szenvednek el, mert ezek ennek a harag alá rekesztett világnak a valóságához amúgy is hozzátartoznak; vagy azért, mert a világ és harag fiai nem szenvedhetik a világosság fiait, az Isten gyermekeit –, Isten örök dicsőségre választottainak szenvedései nagyon magas labda a ördögnek, aki ordító oroszlánként jár szerte, keresve, hogy kit nyeljen el.
Ehhez a kísértéshez nem kell túl nagy körmönfontság – hiszen a szenvedés, a próbatétel; vagy amikor Isten nem a tőlünk elvárt módon cselekszik és küldi angyalseregeinek védelmét a hívőnek, máris ott suttog:
- Téged nem is szeret az Isten.
- A te bűneidre nincs bocsánat.
- Ha Isten gyermeke lennél, akkor ezt nem kellene átélned.
- Ha nem az Istenben bíznál, hanem saját kezedbe vennéd a sorsodat könnyíthetnél a helyzeteden.
- Ha nem ragaszkodnál annyira az Isten Igéjéhez, a gyülekezethez, ahhoz, hogy az evangéliumi életből következően mi helyes és mi nem, könnyebben jutnál előre; sőt még áldásokkal is dicsekedhetsz.
- Aki szenved, az nem is lehet kegyelemben – nézd meg a fogpasztareklám-mosolyú keresztyéneket; na ez a kegyelem.
A nem lelki gondolkodású embereket könnyű ezzel eltántorítani – hiszen ahogy Dávid mondja:
A bűnös ember szíve mélyén ott suttog a bűn …[11]
„Akihez kegyelmes az Isten azt nem hagyja szenvedni; akihez kegyelmes Isten, azt jóléttel áldja meg, sikeressé teszi mindenben, azt meggyógyítja minden bajából.”
Félreértés ne essék: nem elfelejtve azt, hogy Isten Igéje ezekre nézve is tesz ígéretet az igazaknak, mert tesz ígéretet az igazaknak, ugyanakkor az ördög csapdája éppen abban rejlik, hogy úgy tudja a figyelmünket a földiekre irányítani, hogy közben elforduljunk a lelkiektől és a mennyeiektől. Mintha ezeken lehetne lemérni a kegyelmet.
Péter a záró üdvözletekben hívja fel erre a figyelmet:
röviden írtam, bátorítva titeket és bizonyságot téve arról, hogy az az Isten igazi kegyelme, amelyben álltok.
Miközben az apostol azzal bátorítja a keresztyéneket, hogy ha eljön a próbatétel ideje, a szenvedések ideje, akkor
- Ne lepődjenek meg ezen, mert benne van Isten tervében még ez is.[12]
- Ne engedjék összezavarni magukat elhívásuk és a kegyelem felől még a próbák és szenvedések idején sem! Na hallgassanak azokra a hangokra, amelyek akár a szívükből suttognak elő, akár valamilyen hamis kegyelmet hirdetők szájából sziszeg ki.
Mert ezt tudnotok kell:
az az Isten igazi kegyelme, amelyben álltok.
Mert a
Minden kegyelem Istene elhívott titeket Krisztusban az ő örök dicsőségére. Övé a dicsőség örökkön-örökké. Ámen.
[1] 4Móz 6:22-27
[2] 4Móz 22:6
[3] Rm 8:38-39
[4] ApCsel 10:34-35
[5] ApCsel 10:47
[6] ApCsel 11:15.17-18
[7] Vö. 1Pt 4:19
[8] 2Kor 4:17
[9] Lacey, idézi William MacDonald: Újszövetségi kommentár
[10] Mt 18:8
[11] Zsolt 36:2
[12] vö. 1Pt 4:12