Lekció: 2Sám 7:18-29

Textus: Mt 15:21-28

Amikor úgy érezzük, hogy egy probléma megoldása meghaladja a képességünket vagy erőnket, akkor olyan segítőket keresünk, akikről azt gondoljuk, hogy tudnak segíteni nekünk. Ha érezzük, hogy egy olyan betegség lesz úrrá rajtunk, amelyet nem tud leküzdeni az immunrendszerünk, elmegyünk az orvoshoz, hogy állapítsa meg a bajunkat és adjon valami segítséget a gyógyuláshoz.

Van, amikor olyan problémával kell szembenéznünk, amikor nem egyszerűen segítségre szorulunk, hanem annyira tehetetlennek érezzük magunkat, hogy teljesen ki kell engedni a kezünkből a probléma megoldását, teljesen át kell adni azt valaki másnak, amikor ki kell szolgáltatni magunkat valakinek. De nem mindegy, kinek.

Kr.e. 733-ban, amikor már kettészakadt Isten népe, és két országban élt, az északi Izráel királya Pekah, és a pogány Arám királya Recín arra akarta rávenni Júda királyát, hogy csatlakozzon ahhoz a szövetséghez, amelybe már beletartozott Filisztea és Edóm is, hogy megszabaduljanak az akkori hatalmas Asszíriától való függőségből. Erre azonban Áház, Júda királya nem volt hajlandó, így ez a négy ország egyesült erővel támadt rá Júdára.

Teljesen kétségbeesett Áház is, a népe is. Ekkor Isten megbízta Ézsaiás prófétát, hogy elmondja, Isten, hogy meg fogja szabadítani Áházt ezeknek a királyoknak a kezéből. De Áház és népe nem hisznek. Amikor nagy vereséget szenvedtek, akkor Áház III. Tiglat-Pileszerhez, Asszíria királyához fordul segítségért. Összegyűjtötte az Úr házában és a palota kincstárában található összes ezüstöt és aranyat és egy behódoló üzenettel segítséget kért az asszíroktól. Meg is kapta. De hogy milyen árat kellett fizetni ezért: így kiszolgáltatta magát az erőszakos birodalomnak: politikailag teljesen függő viszonyba került Asszíriától, ami azt is jelentette, hogy idegen oltárt, idegen istennek az oltárát kellett az Úr oltára helyett elhelyezni a jeruzsálemi templomban és azon áldozatot kellett bemutatni.

Áház nem tudta megoldani egy problémáját és önmagát kiszolgáltatva olyan segítséget kért, amely még nehezebb helyzetbe hozta, Isten előtt egyenesen utálatos helyzetbe hozta őt, hiába üzent neki Isten prófétáján Ézsaiáson keresztül – neki nem Asszíriában, hanem egy annál is nagyobb hatalomban, az őt bátorító és megtartó Istenében kellett volna bíznia.

Minden segítségkérés bizalmi kérdés. Amikor valakitől segítséget kérünk, lemondunk az életünk egy részéről, vagy az egész életünkről, hogy ez a problémánk megoldódjon. De nem mindegy, hogy kinek a kezébe tesszük az életünket.

Miután beszéltünk arról, hogy Jézus Isten Fia és Jézus az Emberfia, ma azt fogjuk megérteni, hogy mit jelent az: Jézus a Dávid Fia. Alapigénk a Máté evangélium 15. fejezetéből szól hozzánk a 21. verstől a 28. versig terjedő szakaszból.

²¹Jézus azután elment onnan, és visszavonult Tírusz és Szidón területére. ²²És ekkor egy kánaáni asszony, aki arról a környékről jött, így kiáltott: „Uram, Dávid Fia! Könyörülj rajtam! Leányomat kegyetlenül gyötri a gonosz lélek!” ²³Jézus azonban nem válaszolt neki egy szót sem. Erre odamentek hozzá tanítványai, és kérték: „Bocsásd el, mert utánunk kiáltozik.” ²⁴De ő így felelt: „Én nem küldettem máshoz, csak Izráel házának elveszett juhaihoz.” ²⁵Az asszony pedig odaérve leborult előtte, és ezt mondta: „Uram, segíts rajtam!” ²⁶Jézus erre így válaszolt: „Nem jó elvenni a gyermekek kenyerét, és odadobni a kutyáknak.” ²⁷Az asszony azonban így felelt: „Úgy van, Uram! De hiszen a kutyák is esznek a morzsákból, amelyek uruk asztaláról hullanak.” ²⁸Ekkor így szólt hozzá Jézus: „Asszony, nagy a te hited, legyen úgy, amint kívánod!” És meggyógyult a leánya még abban az órában.

1. A Dávid fia elnevezés

Jézus tehát Dávid Fia. Nem olyan gyakran használt címe ez, mint az Isten Fia, vagy az Emberfia, amiről már beszéltünk. De ez is egy olyan Krisztusra mutató elnevezés, amelyhez a zsidó nép életében komoly várakozás fűződött. Nevezetesen az, hogy az Isten által megígért Messiás, a szabadító Isten népének legnagyobb és legjelentősebb királyának Dávidnak a leszármazottja lesz, az lesz a Messiás egyik ismertetőjele, hogy királyi származású. Jézus valóban az is, ahogy a Máté és Lukács által lejegyzett származási vonalban látható, hogy Jézus Krisztusnak az emberi vonalon Dávid király is az őse volt.

Jézus azonban nem alkalmazta magára ezt a címet. Egyetlen egyszer utal rá burkoltan, de egyébként kerülte az alkalmazását, mivel a Messiásnak ehhez az elnevezéséhez kapcsolódott a legtöbb hamis várakozás. Amikor a Dávid Fia elnevezés kijelentésre kerül, mindig mások szólítják így, de ebből sincs sok az Újszövetségben, összesen három alkalommal szólítják őt konkrétan Dávid Fiának.

Egyszer a jerikói vak koldus Bartimeus, egyszer a virágvasárnapi bevonulást ünneplő zarándokok, és egyszer ez a kánaáni pogány asszony, akinek a története mai alapigénk. Éppen ennek a két kétségbeesett embernek a történetébe ágyazottan jelentette ki, hogy mit jelent a számunkra az, hogy ő Dávid Fia.

A Dávid Fia elnevezés olyan helyzetekben hangzik el és arra utal, arra tanít bennünket, hogy Jézus ott is segítség, ahol minden emberi erő, minden emberi képesség totális kudarcot vall. De nemcsak arra akar bíztatni, hogy az életünknek azokat a területeit adjuk át Jézusnak, ahol emberileg nem tudunk megküzdeni a nehézségeinkkel, hanem arra akar mindezeken keresztül megtanítani, hogy a teljes életünket szolgáltassuk ki neki. Hogy ez mennyire nehéz egy ember számára azt éppen az mutatja meg, hogy két olyan ember fordul kétségbeesett kiáltással Jézushoz így: „Uram, Dávid Fia, könyörülj rajtam!”, akik a totális kétségbeesés és a totális összetörtség állapotában voltak.

2. Pogány asszony nagy hittel

Látunk itt egy asszonyt nagy hittel. Jézus mondja róla az események végén, hogy nagy a hite. De miben is áll ez a nagy hit? Abban, hogy ez az egyébként pogány asszony úgy fordul Jézushoz, mint Izráel királyához, aki az Isten Messiása. Nem tudni pontosan honnan vette ezt Jézusról, hiszen nem zsidó, nem a zsidók hitében és messiásvárásában élt. De valahonnan tudja és így könyörög Dávid Fiának, Izráel királyának irgalmáért.

Azt viszont mindenképpen jelzi az asszony kiáltása, hogy Jézusnak a híre már eljutott Izráel határán túlra. Már beszélnek róla az emberek, az utazók, amit hallottak. Ez az asszony hallott a názáreti Jézusról, hallomásból azt is tudta, hogy mi mindenre képes. Hogy betegeket gyógyít meg, ördögöket űz ki. Számára most ez utóbbi volt a lényeges. Hogy ördögöket is kiűz. Meg tudja szüntetni a démoni megszállottságot. Ennek az asszonynak volt egy lánya, akit egy tisztátalan lélek tartott uralma alatt. Nem tudjuk, hogy mit próbált megtenni ez az asszony korábban lányának gyógyulása érdekében, de az, ahogy megy Jézus után, amikor meghallja, hogy arra jár, sejteti, hogy már eddig is minden lehetségest megpróbált, de sikertelenül.

Van a történetben egy feszültség, amire Máté evangélista fel is hívja a figyelmet. Ez az asszony nem zsidó volt, hanem pogány. Így olvassuk: „…egy kánaáni asszony…” Nem véletlen ez a jelző. A kánaáni kifejezés a zsidó szóhasználatban egyet jelentett az undorítóval és az utálatossal.

Az Ószövetségben maga Isten mondta a kánaáni népeket utálatos vallásos szokásaik miatt utálatosnak. Márk evangéliumában úgy olvassuk, hogy „mégis azt kérte, hogy űzze ki az ördögöt a lányából.” Ez a „mégis” egy nagyon árulkodó kifejezés. Ez az asszony tudja azt, hogy nem kérhetné ezt egy zsidó rabbitól. Világos a számára az, hogy a zsidók nem álltak szóba pogányokkal, és minél szentebbnek tartotta magát egy zsidó, annál kevésbé volt hajlandó érintkezni pogányokkal. Nyilván az utálat kölcsönös volt, ezt a határt nem is nagyon lépte át senki. Az asszony nemcsak abból indul ki, hogy milyenek a zsidók, hanem azt is, hogy ő maga mit gondolt róluk idáig. Tudja, hogy nem kérhetné, de mégis kér. Hátha mégsem hiába kér. Ez az, amikor valakinek nincs már vesztenivalója – még az ellenséget is megpróbálja megnyerni ügyének, hátha ott talál megoldást.

A nagy hitnek ez az egyik jellemzője. Tud valamit, és mégis kér. Tudja, hogy nem kérhetne, mégis kér. Tudja, hogy nincs remény, mégis kér. A reménytelenség összetörtségében, amikor tudja, hogy elveszett minden, és mégis kér, mert nem marad más, mint odaborulni Dávid Fia elé. Annak ellenére kér ez az asszony, hogy tud valamit. Annak ellenére áll oda Jézus elé, hogy reménytelen az eset. Megkapta a diagnózist az orvostól, és ez a legnagyobb reménytelenségre is feljogosíthatná. Emberi remény már nincs is. Mégis kér.

Már ki tudja hány csalódás van mögötte? Hányadik felcsillanó reménységről derült ki, hogy csak talmi csillogás volt. A leány hányadik jobb állapotáról mondták azt, hogy most már meggyógyult, de mégsem történt változás, de mégsem született új élet. Amikor már ott van az a tudás, hogy hányszor nem sikerült. Hányszor visszaesett. Hányszor eljátszotta már a bizalmat – már igazán hinni sem lehet benne. De mégis kér.

Látjátok testvérek! Ez a hit. A nagy hit. Ami még a tudást is legyőzően tud kérni. És itt hadd helyezzem a hangsúlyt a „kérni”re. Elsősorban tehát itt nem arról a vakhitről van szó, hogy valaki csökönyösen ragaszkodik az elképzeléseihez, mint az a fríz gazda, akiről szól az anekdota a nagy árvíz idején.

Amikor jött az árvíz és jött a mentőcsónak, hogy kimentse a családot, a családfő durván visszautasította a segítséget: „Maradunk. Mi bízunk Isten segítségében.” Éjszaka már benn volt a házban a víz. Akkor jött a második csónak, kérték, könyörögtek neki, hogy szálljanak be. Nem. „Hadd lássa a világ, hogy mi bízunk Isten segedelmében.” Reggelre már a padláson voltak, az árból márcsak a házak teteje látszott ki. Rendőri erővel kellett kilakoltatni őket. És ő perlekedni kezdett Istennel: „Hogy engedhetsz meg ilyesmit? Azt ígérted velünk vagy. És most hol voltál?” Hívtalak, esdekelve kértelek. Cserbenhagytál, majdnem odavesztünk.” „Nem értem mit akarsz… – szólt a felelet az Úrtól -, három mentőcsónakot is küldtem érted.”

A hit tehát kér. Elsősorban kér. És ha tud is valamit, ami miatt úgy gondolhatná hiába minden – mégis kér. Legyen példa tehát először is ez a pogány asszony, aki mégis kért.

3. Szokatlan Jézus

A folytatás azonban egy nem megszokott Jézus képet ad elénk. Itt és most, egy elutasító Jézussal találjuk szembe magunkat. Sőt elég durva még a megfogalmazás is:

„Hadd lakjanak jól először a gyermekek, mert nem jó elvenni a gyermekek kenyerét, és odadobni a kutyáknak.”

Ez egyértelműen és tudatosan sértő megfogalmazás, hiszen a pogányokkal szembeni általános zsidó hozzáállást mutatta meg. A pogányok kutyák. Nyilván nem véletlen, hogy Jézus ebben az esetben egy olyan életképet vett, aminek megvan a maga sértő háttere. Azt gondolom, hogy ha van is teológiai üzenete ennek a kijelentésnek (miszerint majd, ha betelt az idő a pogányokra is sor kerül), de nem hinném, hogy ez az asszony különösebben érdeklődött volna a teológia ilyen ínyencségei után.

A közlés elsődleges értelméből mit érthetett meg? Neki nem juthat Jézus gyógyító erejéből, mert nem a gyermekek csoportjába, hanem a kutyák falkájába tartozik. Ő ennyit érthetett meg. Ő maga szólította a legmagasztosabb zsidó címen: Dávid Fia. Egy szót sem szólhat.

Egy kicsit sem érezhette, hogy Jézus bátorította volna őt bármire is. Ezért figyeljünk újra az alapmagatartására: mégis kér. Először azt mondja: „Úgy van”.Vagyis kijelenti, hogy világos a számára ez a helyzet. Világos volt eddig is. Pontosan ezért is alázta meg magát. Hiszen ő már odaborult Jézus lábához. Úgy van. Ez az én helyzetem veled szemben. De én még akkor is látok reményt. Mégpedig azt, hogy „kutyák is esznek a morzsákból, amelyek uruk asztaláról hullanak.” Ez az én reménységem, mert nincs más – hogy nekem, a pogánynak is jut egyetlen morzsa. Nem több, de ez nekem elég.

Azon is elgondolkoztam, hogy milyen csodálatos látása van ennek az asszonynak. Miért? Azért csodálatos a látása, mert azt a problémáját, ami olyan hatalmassá nőtt az életében, amit sem ő, sem más megoldani nem tudott, most valahogy morzsának nevezi.

Nehogy félreértsük. Nem lekicsinyli a baját. Az hatalmas. De nem Dávid Fiának a kezében. Ott csak morzsányi. Ez a nagy hit másik csodálatos vonása. Látja olyan nagynak az Dávid Fiának hatalmát, hogy benne a maga baját; ami megoldhatatlan, ami fölé nőtt, amiben elmerült – mégis csak egy morzsának láthassa.

Minél nagyobb ez a mégis kérni tudó hit, annál morzsányibbnak látható még a megoldhatatlan probléma is. És amikor ezt az asszony hit által alázattal Jézus elé tárta, Jézus azt felelte neki:

„Asszony, nagy a te hited, legyen úgy, amit kívánod.”

A lány pedig meggyógyult. Elsősorban nem azért, mert hitt az asszony, hanem azért, mert hit által kérni tudott. A hit mindig csak úgy tud működni, ha kér. A hitnek nem önmagában van az ereje – a hit csak kérni tud. Isten ereje az, ami gyógyít.

4. A legmegoldhatatlanabb probléma

Mindezek után végül beszélnünk kell a legmegoldhatatlanabb problémáról, a bűnről. A bűn annyira beleette magát az életünkbe, hogy ha nincs külső segítség, elveszettek vagyunk. De az az ember, aki felismeri a bűn miatt elveszett állapotát az azt is tudja, hogy bűnös emberként nem lehet odaállni Isten színe elé. Péter ezt fogalmazta meg a nagy halfogás után:

„Menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok, Uram!” [Lk 5:8]

Ő tudta. Tudta, hogy a bűn egy elháríthatatlan akadály közte és Jézus között. De azt még nem tudta, hogy Jézus azért jött, hogy ezt az akadályt elhárítsa.

Ezért nagyon világosnak kell lennie előttünk, hogy ha Jézus nem jött volna el erre a földre, hogy meghaljon a bűneink miatt, mi semmit, de semmit nem kérhetnénk Istentől; egyáltalán nem állhatnák oda a színe elé sem, legfeljebb csak végítéletre és kárhozatra. De mivel Jézus eljött megváltani bennünket, mégis kérhetjük, és csak ezért kérhetjük az Atyától bűneink bocsánatát.

„Uram tudom, hogy nem érdemlem meg – de Jézusért kérlek, mégis bocsáss meg nekem”.

Ez a bűnbánati ima az, amire Jézus neked is azt mondja, amit annak az asszonynak: „Ezért a szóért mondom: megbocsátattak a bűneid.”

Jézus nevében kérheted. Mégis kérheted – és megkapod, mert Dávid Fiának van erre felhatalmazása, hogy neked adja.

Ámen.