Lekció: Ézs 53:1-7; Jel 5:6-14
Alapige: Jn 1:29
Nemzetek előszeretettel választanak maguknak jelképül valamilyen állatfigurát, hogy ezzel is kifejezzék nemzeti karakterüket.
Alapvetően kétféle nemzeti jelkép van. Az egyik úgy alakult ki, hogy az ország területének valamilyen jellegzetes állatát tekintették nemzeti jelképnek, amelyre büszkék is tudtak lenni, mint például a gall kakas (bár nem hivatalos nemzeti jelkép), vagy az ausztrál kenguru; vagy úgy alakult ki egy nemzeti jelkép, hogy az uralomra jutott nemesi család címerállata alakult át fokozatosan nemzeti jelképpé. Ebben az esetben rendszerint valamilyen uralkodó állat képe a nemzeti jelkép: oroszlán, sas, medve. A lényeg, hogy minden nemzeti állatjelkép valamilyen közös büszkeséget hordozó jel legyen.
Nekünk református keresztyéneknek is van egy „nemzeti jelképünk”, ami az egész egyetemes egyház nemzeti állatjelképe! A bárány.
A bárány, amely a világban nem utal semmilyen nagyságra, lenyűgöző méltóságra – ezért tudtommal nem is vált nemzeti jelképpé. Hiszen milyen ragyogó benyomást kelt egy juh, amely nem az állatok királya mint az oroszlán, nem hatalmas mint az elefánt, nem a levegő ura, mint a sas, nem veszélyes mint a párduc, vagy ravasz mint a róka.
A bárányban olyan lényegi tulajdonságokat látunk, amelyek az értékrendünkben egészen alul foglalnak helyet. Ilyen jelzők kapcsolódnak hozzá: „védtelen, gyönge, gyámoltalan.” Szóval olyan, amilyenek nem szeretünk, nem szeretnénk lenni. Kiszolgáltatottak az erősebbeknek, védtelenek a hatalmasabbakkal szemben.
De bármily kevéssé vonzó, a Szentírásban Isten a bárány képét is felhasználja arra, hogy Jézus Krisztus páratlan személyiségét, és Isten gyermekeinek Jézussal való azonosulását leírja. Ezért is a keresztyénség egyik legfontosabb „címerállata”. Alapigénk János evangéliuma 1. fejezetének 29. verse:
Íme, az Isten Báránya, aki hordozza a világ bűnét!
„Íme…”kezdődik keresztelő János bizonyságtétele és rámutat Jézusra. Isten arra hív ma bennünket, hogy lássuk meg és imádjuk Jézust az Isten Bárányát úgy, hogy ezen keresztül meglássuk a Jézussal való azonosulásunk csodálatos isteni tervét és ajándékát.
A Bárány képe a Szentírásban alapvetően kétféle összefüggésben szerepel: egyrészt mint az ártatlan áldozati bárány, amely mindent tűr. Viszont a Biblia végén, a Jelenések könyvében is megjelenik a Bárány valamilyen különleges és csodálatos összefüggésben. A megöletett bárány már a mennyei dicsőség Báránya, uralkodó és hatalmas Bárány, akié a hatalom, az ítélet, akit megillet a tisztesség és az imádat.
Az áldozati bárány az Ószövetségben
Jézus Krisztusnak ez az elnevezése annyira benne van az Ószövetség gondolatvilágában, hogy nem tehetjük meg, hogy nem beszélünk róla. Az Ószövetség világának zsidó vallásában az áldozati bárány helyettes áldozatának központi jelentősége van. Ez már Ábel áldozatánál az első áldozatoknál megjelenik. Ábel még kijelentés nélkül a szívének mélyéről ráérzett arra az igazságra: „vér kiontása nélkül nincs bűnbocsánat.” [Zsid 9:22] E hite által tudott Ábel értékesebb áldozatot bemutatni mint Káin. Ezért fogadta Isten kedvesen Ábel áldozatát és utasította el Káinét.
De miért is gondolta az ókori ember azt, hogy véres áldozatot kell bemutatni Istennek a bűnért? Mert azok az emberek nagyon komolyan vették még a bűn hatalmát. Tisztában voltak azzal, hogy a bűn olyan hatalom, amely maga alá gyűrte az embert, és amely ellenségévé tette Istennek. Isten nélkül élni azonban nem jó. Isten nélkül élni rettenetes és már az nagy dolog, ha az ember ennek felismeréséig eljut. De el kell jutni tovább is – ezt a továbbot keresték az ókori emberek az áldozatokban.
De nemcsak ők keresték, hanem azért, hogy a bűn lényege világos legyen Isten maga is elrendelte az Ószövetség népének a vétek- és véresáldozatokat.
Mit fejeztek ki ezek az áldozatok? Egész egyszerűen azt, hogy a bűnnel az ember olyan mértékben azonosult, hogy valakinek meg kell halnia azért, hogy a bűn számlája kiegyenlíthető legyen. Az ószövetségi áldozatok egyik rituális mozdulata volt, amikor az áldozatot bemutatónak az áldozati állat fejére kellett tennie a kezét. Amikor az áldozati állat fejére tette a kezét ezzel kifejezte az állattal való azonosulását és azt, hogy a bűn miatt neki kellene meghalnia – de mivel az áldozatot bemutató és az áldozati állat azonosultak, így az áldozati állat az áldozó helyett hal meg, így ad elégtételt a bűnért.
Figyeljünk oda arra, hogy mennyire komolyan vették ezek az emberek a bűnt és Isten haragját. Nem intézték el egy bocsival, egy vállrándítással. Valakinek meg kellett halnia, mert a bűn egyetlen jogos büntetése a halál lehet. A bűnnek ezt a komolyságát nem veszi komolyan a mai ember, és éppen ezáltal foglya a bűnnek, amely vonszolja ellenállhatatlanul a kárhozat felé.
Hogy Isten is mennyire komolyan vette ezt, mutatja az, hogy áldozati állat csak egyéves és hibátlan hím bárány lehetett. Semmi hiba nem lehetett rajta, hibátlannak, tökéletesnek kellett lennie. Nagy kihívás volt ez az emberek felé. Vajon komolyan veszik-e Istent és a bűnt? Ha igen, akkor hitből hibátlant áldoznak. Oda tudják adni Istennek azt, ami a szaporulat szempontjából olyan lényeges. Ha nem, akkor képmutató módon majd fognak áldozni valamit. Az ember áldozatán mindig meglátszik, hogy mennyire veszi komolyan a saját bűnének a súlyát. Malakiás prófétánál olvassuk a következőket:
„A fiú tiszteli atyját, a szolga az urát. Ha én atya vagyok, miért nem tisztelnek? Ha én ÚR vagyok, miért nem félnek engem? – mondja a Seregek Ura nektek, ti papok, akik megvetitek nevemet. Ti ezt kérdezitek: Mivel vetettük meg nevedet? – Azzal, hogy oltáromra tisztátalan kenyeret hoztok. – Mivel tettük tisztátalanná? – kérdezitek. – Azzal, hogy az ÚR asztalát lebecsülitek. Mert vak állatot hoztok áldozatul, és nem tartjátok rossznak. Sántát vagy bénát hoztok, és nem tartjátok rossznak. De vidd csak azt a helytartódnak: kegyes lesz-e hozzád, és szívesen fogad-e? – mondja a Seregek Ura. Esedezzetek csak Istenhez, hogy kegyelmezzen meg nekünk! Ha ilyen ajándék van a kezetekben, szívesen fogadja-e tőletek? – mondja a Seregek Ura.” [Mal 1:6-9]
Félre ne értsük – Isten nem az áldozati állatban gyönyörködik, hanem az odaszánt szívben, ahogy az 51. bűnbánati zsoltárban is rendszeresen imádkozzuk:
„Hiszen a véresáldozatot nem kedveled, és ha égőáldozatot adnék is, nem vennéd szívesen. Isten előtt a töredelmes lélek a kedves áldozat. A töredelmes és megtört szívet nem veted meg, Istenem!” [Zsolt 51:18-19]
Ézsaiás próféta könyvében is éppen amiatt perel Isten, hogy bemutatják az áldozatokat de a szívük nincs benne. Isten soha sem az áldozatban gyönyörködött, hanem a szívben:
„Elegem van az égőáldozati kosokból, a hízott marhák kövérjéből! A bikák, bárányok és bakok vérében nem telik kedvem.” [Ézs 1:11]
Nagyon világosan mutatja ez Isten értékrendjét velünk kapcsolatban. Neki nem a dolgaink kellenek, hanem mi magunk. Pedig de sokszor akarjuk mi azt, hogy Isten elégedjen meg azzal a kevéssel, amit a dolgainkból nagy nehezen átengedünk neki, de magunkat megtartjuk magunknak.
Az áldozati bárány az Újszövetségben
De eltörölheti-e egy áldozati állat vére az ember bűnét? Egy ártatlan állat büntethető-e az ember helyett? Komoly dilemma ez, különösen akkor, ha látjuk magunk előtt az ószövetségi áldozati kultuszt. Az Újszövetség azonban saját maga adja meg a választ a Zsidókhoz írt levélben:
„Mert lehetetlen, hogy bikák és bakok vére bűnöket töröljön el.” [Zsid 10:4]
Az ószövetségi áldozatoknak nem is az volt a célja, hogy eltörölje a bűnöket, hanem az, hogy megmutassa: az ember megváltásra szorul a bűnből. Pál így írja le az ószövetségi törvényeket:
„…ezek csak árnyékai az eljövendő Krisztusnak, aki a valóság.” [Kol 2:17]
Református atyáink ezt így fogalmazták meg:
„Hát valamely teremtmény eleget tehet-e érettünk? – Nem; először, mert Isten nem akar más teremtményt büntetni az ember bűnéért; másodszor puszta teremtmény nem viselhetné el az Isten bűn ellen való haragjának súlyát, hogy attól másokat megszabadíthasson.” [Heidelbergi Káté 14. kérdés-felelet]
De mégis kell valaki, aki eleget tud tenni – ő lett Jézus, így lett Ő az Isten Báránya, aki az egész világ bűnét elveheti.
Teheti ezt azért, mert egyrészt valóságos és igaz ember volt, akiben semmilyen bűnt nem lehetett találni. Így mint ember hordozhatta a világ bűnét, amely az ember bűne. De hogy a bűn súlyát hordozni képes legyen, amely minden ember bűnének súlya, hatalmasnak is kellett lennie – így Jézus valóságos Isten is. Ha pedig egy ószövetségi ember számára a bűn súlya azt jelentette, hogy valakinek meg kellett halnia miatta, akkor láthatjuk mi, az Újszövetség korának emberei, hogy milyen hatalmas a bűn súlya rajtunk. Ahhoz az Isten Fiának kellett meghalnia, hogy az emberiség minden vétkét magára vegye. A mi bűneink miatt vált Jézus Krisztus áldozati báránnyá, akinek a vére viszont képes eltörölni a vétkeket és a bűnt.
Az uralkodó Isten Báránya
Arról az Isten Bárányáról, aki megáldoztatott a bűneink miatt, viszont azt is olvassuk, hogy nagy hatalom adatott neki. A Jelenések könyvében 29-szer olvasunk a dicsőséges és hatalmas Bárányról, amely valljuk meg, a báránnyal kapcsolatban furcsa kép. De nem véletlen – ez a hatalmas Bárány ugyanaz a Bárány, aki elvette a világ bűnét. Látjuk ezt bárányt teljhatalomban:
„Méltó a megöletett Bárány, hogy övé legyen az erő és a gazdagság, a bölcsesség és a hatalom, a tisztesség, a dicsőség és az áldás!… A királyi széken ülőé és a Bárányé az áldás és a tisztesség, a dicsőség és a hatalom örökkön-örökké?” [Jel 5:12-13] De nemcsak a hatalmas Bárányt látjuk, hanem látjuk azt, hogy vannak olyanok, akik a mennyben azonosulnak ezzel a Báránnyal: „Ezek azok, akik a nagy nyomorúságból jöttek, és megmosták ruhájukat, és megfehérítették a Bárány vérében. Ezért vannak az Isten trónusa előtt, és szolgálják őt éjjel és nappal az ő templomában, és a trónuson ülő velük lakik. Nem éheznek és nem szomjaznak többé, sem a nap nem tűz rájuk, sem semmi más hőség, mert a Bárány, aki középen a trónusnál van, legelteti őket, elvezeti őket az élet vizének forrásaihoz, és az Isten letöröl szemükről minden könnyet.” [Jel 7:14-17]
Amikor tehát János apostol látja a megdicsőült Bárányt isteni teljhatalmában, látja azokat is, akik imádják őt, gyönyörködnek benne, mert eggyé lettek vele. Eggyé lettek vele halálában és eggyé lettek vele feltámadásában is. [Vö.: Rm 6:5] Teljes mértékben azonosult az életük Krisztussal.
Azonosulás a Báránnyal
Akarsz-e azonosulni, eggyé lenni a feltámadt Báránnyal, Jézus Krisztussal? Akkor lehetsz eggyé vele feltámadásának hasonlóságában, ha eggyé válsz vele halálának hasonlóságában is. Az üdvösségünkről azt tanítja nekünk Isten, hogy meg kell halnunk ahhoz, hogy megragadhassuk az életet. Jézus Krisztussal együtt kell meghalnunk a bűnnek, hogy Krisztussal eggyé lehessünk halálában, és feltámadhassunk vele együtt dicsőségben.
Mit jelent meghalni a bűnnek? Azt jelenti, hogy többé nem fejti ki rád a hatását. Egyszerűen nem vonz. Egy halottnak mi vonzó lehet a bűnben? Képzeljetek el egy embert, aki nagyon szeret inni, erőszakoskodni, szerencsejátékot játszani, állandóan bámulja a TV-ben a romboló műsorokat. És ez az ember, miközben issza a sörét és nézi a TV-t, szívrohamot kap és meghal. Milyen hatással van rá a TV? Semmilyennel. Milyen hatással a sör? Teljesen hidegen hagyja. Ha hoznak neki egy pakli kártyát, megelevenedik tőle? Nem!
Isten Igéje világosan megmondta, hogy eggyé lettünk Krisztussal halálának hasonlóságában, ha hit által elfogadtuk megváltónknak. Azonosultunk az áldozati Báránnyal, mert amikor helyettünk meghalt, mi is meghaltunk vele együtt hit által. Meghaltunk a bűnnek, és nekünk nem azzal kell küzdenünk, hogy jaj, nem szabad kívánnom a bűnt, hanem tudatosítani magamban: hogyan lehetne rám hatással a bűn, a kívánság, hiszen halott vagyok a számára?
De nemcsak az áldozati Báránnyal azonosulunk így, hanem a mennyei dicsőség Bárányával is. Nemcsak meghalunk a Krisztussal, hanem fel is támadunk vele. Nemcsak megszabadulunk a gyalázattól, hanem elnyerjük a dicsőséget is.
„Íme, az Isten Báránya, aki hordozza a világ bűnét!” – ez a mi Jézusunk, akivel Isten teljes azonosulásra hív. Ezért „Ha vele együtt haltunk meg, vele együtt fogunk élni is. Ha tűrünk, vele együtt fogunk uralkodni is.” [2Tim 2:11-12]
Ámen.
Imádság
Mennyei Édesatyánk!
Köszönjük neked azt, hogy nemcsak a bűnt veszed komolyan, hanem bennünket és a mi megváltásunkat is komolyan veszed. Köszönjük neked, hogy a te Fiadat adtad ártatlanul azért, hogy magára vegye a mi bűneinknek, a te ítéletednek a súlyát. Bocsásd meg, ha nem vesszük eléggé komolyan a bűnt, annyira komolyan mint te. Azért kiáltunk hozzád, hogy Lelkeddel végezd el bennünk, hogy teljes komolysággal lássuk mit jelent a bűn uralma és mit jelent a te megváltásod ajándéka.
Jézusunk, drága Bárányunk! Dicsőítünk téged, aki helyettünk lettél áldozattá. Dicsőítünk téged azért, hogy vállaltad a kereszted. Dicsőítünk téged most mint mennyei Urunkat, akié a teljes hatalom. Köszönjük neked, hogy hit által eggyé lehettünk veled halálodnak hasonlóságában. És köszönjük, hogy még inkább eggyé leszünk veled feltámadásod hasonlóságában is, amikor feltámasztod a halottakat ítéletre. Urunk add meg, hogy tudatosítsuk magunkban: mi hit által már meghaltunk a bűnnek. És csak akkor van ránk hatással, ha elhisszük, hogy hatással lehet ránk. Könyörgünk azért, hogy a hit által adjál győzelmeket a kísértésekkel és a bűnökkel szemben. Könyörgünk, hogy a te győzelmeddel erősíts minket. Áldunk téged a csodálatos ígéretért, hogy ha veled együtt meghaltunk, akkor veled együtt fogunk élni is. Ha veled együtt tűrünk, akkor veled együtt fogunk uralkodni is. Könyörgünk azért, hogy senki el ne vehesse a mi koronánkat – ezért kérünk tőled, aki mindig hűséges maradsz hozzánk, hűséget.
Könyörgünk gyülekezetünk bizonyságtételéért. Könyörülj rajtunk, hogy az életünk hűséges bizonyságtétel legyen rólad. Köszönjük, hogy meghallgattál, Jézus nevében.
Ámen.