Lekció: Lk 17:24-37

Alapige: Lk 18:1-8

A múlt héten azt emeltük az üzenet középpontjába, hogy az Isten Országa, az Emberfia úgy tér vissza a világba, mint a villám. Hogy ez mit jelent, nem mondom el újra, aki nem hallotta, megtalálja a honlapunkon, akár írott, akár video formájában.

Akkor nem olvastam utána a hozzá tartozó részt, amelyben Jézus leírja, hogy az ő visszajövetelét egyrészt megelőzi a világ vajúdása. Ez a vajúdás egyre erősödik – ahogy szülési fájdalmak is sűrűsödnek és erősödnek a szülés közeledtével; tehát egy vajúdó világban élünk, egészen Krisztus visszajöveteléig, amelyben vannak könnyebb, fájdalommentesebb idők. Ilyenkor még azt is elfelejtjük, hogy vajúdó világban élünk; aztán jön egy újabb vajúdó fájdalomhullám. Végül visszatér az Emberfia.

Valami nagyon fontosat azonban erről a vajúdásról érdemes még tudni. Azt, hogy miközben a keresztyének az Úrral járnak és áldások között járnak, ugyanakkor a világban igazságtalanul gyűlöltek, megvetettek és üldözöttek lesznek. Jézus ezt világossá tette tanítványai számára. Vajon meg tudnak-e maradni a vajúdó világ fájdalmai között Krisztus tanítványai keresztyénnek? Ki tudnak-e tartani az evangélium igazsága és Krisztus mellett, ha azt érzik, hogy mennyire méltatlanul és igazságtalanul fordul feléjük a világ, ahogy a héten napi igében is olvastuk:

Megkövezték, szétfűrészelték, kardélre hányták őket; juhok és kecskék bőrében bujdostak nélkülözve, nyomorogva, gyötrődve azok, akikre nem volt méltó a világ; … Zsid 11:37-38

Ezekben a helyzetekben merül fel a kérdés: Isten törődik egyáltalán a választottaival, az övéivel? Tapasztaljuk, hogy a legtöbb negatív istenkép éppen olyanokban alakul ki, akik hosszan tartó vagy nagyon fájdalmas szenvedést éltek át, akár maguk, akár valamilyen szerettük, vagy éppen nagyon érzékenyen reagálnak a világ vajúdásának jelenségeire. Szóval mi a teendő az elhúzódó vajúdás tapasztalatai között?

Jézus egy példázattal ad erre nézve útmutatást. Ezt a példázatot a hamis bíró példázataként ismerjük. Lk 18:1-8

¹Jézus arról is mondott nekik példázatot, hogy mindenkor imádkozniuk kell, és nem szabad belefáradniuk. ²Így szólt: Az egyik városban volt egy bíró, aki Istent nem félte, az embereket pedig nem becsülte. ³Élt abban a városban egy özvegyasszony is, aki gyakran elment hozzá, és azt kérte tőle: Szolgáltass nekem igazságot ellenfelemmel szemben! ⁴Az egy ideig nem volt rá hajlandó, de azután azt mondta magában: Ha nem is félem az Istent, és az embereket sem becsülöm, ⁵mégis mivel terhemre van ez az özvegyasszony, igazságot szolgáltatok neki, hogy ne járjon ide, és ne zaklasson engem vég nélkül. ⁶Azután így szólt az Úr: Halljátok, mit mond a hamis bíró! ⁷Vajon Isten nem szolgáltat-e igazságot választottainak, akik éjjel-nappal kiáltanak hozzá? És várakoztatja-e őket? ⁸Mondom nektek, hogy igazságot szolgáltat nekik hamarosan. De amikor eljön az Emberfia, vajon talál-e hitet a földön?

Lukács nagyon világosan meghatározza ennek a példázatnak a célját:

Jézus arról is mondott nekik példázatot, hogy mindenkor imádkozniuk kell, és nem szabad belefáradniuk.

Természetesen általános értelemben is igaz, de azért mégse hagyjuk figyelmen kívül azt, hogy a példázat a Krisztus visszajövetelével és a világ vajúdásának összefüggésében hangzik el.

Vajon mit tegyenek Krisztus tanítványai, ha imádságaikkal kapcsolatban az az érzésük, hogy hatástalanok. Vajon süket fülekre találtak? Süket fülekre talál a „jöjjön el a te országod” imádsága? Hiszen nem jön, még mindig nem jön, már 2000 éve nem jön.

Vagy süket fülekre talál a világ vajúdásai között a keresztyéneket ért igazságtalanságok elkerülésért mondott imádság, ha egyszerűen a világban 10 vallásáért üldözött ember közül 9 keresztyén?

A bíró és az özvegyasszony

Szóval erre a kételkedésre válaszol ez a furcsa példázat. Nem tudom, hogy kitalált történet-e Jézus története, bár ha az eredeti szöveg kifejezéseit figyelembe vesszük, akkor az a gyanúm, hogy egy többek által is ismert esetet hoz fel példaként, Lukács ugyanis görögül valahogy így fogalmaz:

„Volt egy bizonyos bíró, egy bizonyos városban …”

Sajnos ez a bíró nem követte szakmája előírásait, esze ágában sem volt pártatlannak lenni, ill. ha már izráelita bíróról van szó, esze ágában sem volt figyelembe venni a bíráskodásában Isten határozott útmutatását, amely azt mondja:

Ne nyomorgassátok az özvegyeket és árvákat! (22) Ha mégis nyomorgatjátok őket, és hozzám kiáltanak segítségért, bizony meghallgatom kiáltásukat. 2Móz 22:22-23

Az özvegy ugyanis azzal a kéréssel fordul hozzá, hogy adjon neki jogi védelmet az őt nyomorgató ellenségével szemben. Erre azonban ez a bíró nem volt hajlandó, ami nem volt szokatlan az újszövetségi időkben, ugyanis egyes bírók annyira korruptak voltak, hogy volt rájuk egy sajátos szóhasználat: „rablóbíró”. Pontosan úgy, ahogy vérbíráknak nevezték azokat, a bírókat, akik a forradalom után ítéltek halálra embereket politikai megrendelésre. Ilyen rablóbíró volt ez a bíró is, amit ő maga sem tagad, hiszen sem Istent nem féli, sem az embereket nem tartja semmire. Egyvalaki és egyvalami számít – saját maga és a saját haszna.

Vele szemben ott van az özvegyasszony, akinek nincs más lehetősége, mint az ottani igazságszolgáltatáshoz fordulni. Esélytelen a szituáció, hiszen egy rablóbírótól kell jogi védelmet kérnie, hogy ne forgassák ki a jogaiból. Persze, hogy a bíró elküldi. De ő visszamegy. Majd újra elküldi és újra visszamegy. Egészen addig megy a bíróhoz, amíg a bíró végül mégis úgy dönt, hogy megadja a neki járó jogi védelmet. Ezt mondja magában ez a bíró:

Ha nem is félem az Istent, és az embereket sem becsülöm, ⁵mégis mivel terhemre van ez az özvegyasszony, igazságot szolgáltatok neki, hogy ne járjon ide, és ne zaklasson engem vég nélkül.

Elképzelhető ez a történet, hogy így megtörténhetett? Azt gondolnánk, hogy nem de nemrég hallgattam egy történelmi podcastot a recski táborokról és a szerkesztők ebben említenek egy egészen különleges esetet. A történet forrása az a Korpács Ferenc nevű ember, aki az Internálásért Felelős Bizottság vezetője volt. Egy alkalommal egy nő kereste fel az ÁVH-t azzal a kéréssel, hogy engedjék ki a férjét a börtönből. Így írta le a Korpács a helyzetet:

Egy szép reggelen a minisztériumba érkezve, azt látom, hogy az utat egy csontváz – de élő csontváz állja el. Szörnyű látvány volt. Zokogva, összekulcsolt kezekkel térdelt előttem az asszony a járdán. „Kegyelem a férjemnek, kegyelem!” – mondta a nő. Hiába rimánkodott azonban a nő, Korpács csupán meghallgatta és elmondta neki, hogy ki a felelős a férje internálási ügyében. A nő azonban nem adta fel ennyivel, megszerezte az ügyért felelős államvédelmi tiszt címét, és minden reggel a háza elé ment ennek a tisztnek és könyörgőre fogta. Az ügy végül addig fajult, hogy a tisztnek már kezdett kínos lenni a szomszédjai előtt, hogy minden reggel, amikor kilépett a házának az ajtaján, egy térdenálló nő fogadta, aki térden hátrált a járdán egészen a tisztnek a kocsijáig, és amikor az beszállt a kocsiba és el akart hajtani a munkájába, akkor a kocsi elé feküdt ez a nő. Végül Korpács Ferenc is meglepődött azon, hogy ez a bizonyos tiszt feladta a kitartó feleség elleni küzdelmet, és ahelyett, hogy nőt is internálták volna, intézkedtek, hogy engedjék ki a férjét.

Persze ez a történet egyáltalán nem volt jellemző, de el tudom képzelni, ha Jézus most ideülne közénk és elmondaná ezt a példázatot akkor nem „hamis bíró” lenne a címe, hanem mondjuk az „Istentelen AVH-s tiszt”.

Természetesen Jézus nem arra tanít, hogy hogyan lehet még egy ilyen istentelen rendszerrel szemben is sikeresen fellépni. Valami egészen mást akar elmondani. Ezt a részét a bevezetővel együtt nem annyira nehéz megérteni, hiszen Jézus azzal folytatja:

Figyeljétek, hogy mit is mond a hamis bíró – azért, hogy ez az asszony ne járjon a nyakamra, bár lelkiismeretlen és korrupt vagyok – most mégis inkább igazságot szolgáltatok.

Itt van tehát egy kapcsolat a bíró és az özvegy között. Ezzel Jézus egy másik kapcsolatra utal, mégpedig a mennyei Atya és a Krisztus követői közötti kapcsolatra.

Isten és választottai

Így figyeljünk erre a kapcsolatra. Jézus azt mutatja be, hogy ha egy ilyen istentelen bírót (vagy AVH-s tisztet) is meg tud puhítani a kitartó igazságkeresés, akkor mennyivel inkább bízhatnak a kiválasztott tanítványok abban, hogy a szerető édesatya komolyan veszi imádságaikat. Itt már szó sincs arról, hogy Isten azért hallgatna meg minket, mert az idegeire megyünk. Hogy mehetnénk az idegeire, amikor akkora áldozatot hozott a megmentésünkért, hogy a saját fiát áldozta fel ezért?

Itt már szó sincs arról, hogy nekünk bármit is valahogy ki kellene kényszerítenünk Istenből. Valami egészen mást akar megmutatni Jézus – ezért is magyarázza meg a példázatot előre Lukács.

Azért mondta ezt a példázatot, hogy ne fáradjunk bele az imádságba, hogy Isten hordozzon bennünket és adja meg isteni védelmét a számunkra, amíg földi életünket éljük akkor sem, ha imádságunk eredménye nem gyümölcsözik azonnal. És mielőtt nagyon leragadnánk, itt elsősorban a Krisztus visszajöveteléről van szó és az ahhoz kapcsolódó végső igazságszolgáltatásról van szó, nem csip-csup ügyeinkről. Ezt úgy mondom, hogy nyilván csak a nagy összefüggések fényében csip-csup, nekünk azok nagyon is fontosak – és nyilván Istennek is fontosak. De ennek az imádságnak a lényege, amiről a mai szakaszunk beszél az Isten igazságának és az isteni igazságszolgáltatásnak a megvalósulása.

Nem annyira egy betegségből való gyógyulás – arról szólnak más igeszakaszok; nem is annyira e világ nyereségei és áldásai – arról is más igeszakaszok szólnak; még csak nem is a másokért szóló közbenjáró imádságról van szó, amiről szintén sokat tanít a Biblia; hanem arról, hogy amikor azért imádkozol, mert nem érted miért rágalmaznak meg, miért állítanak rólad dolgokat, amelyek egyszerűen nem igazak; vagy ahogy gyalázzák az egyházat, amely a Krisztus teste és amelynek tagja vagy, Isten miért nem lép fel a védelmedben és miért nem igazol téged? Miért vár Isten az igazságszolgáltatással, miért nem lép fel melletted, a védelmedben? Miért engedi, hogy az istentelenek virulhassanak, miközben elnyomják az igazat?

Azt tapasztaljuk, hogy Isten valahogy mégis mintha cserben hagyná éppen az övéit. És itt van egy talányos mondat, és mind a tapasztalat, mind a teljes összefüggés fényében kissé érthetetlen is.

Jézus azt mondja:

Vajon az Isten nem szolgáltat-e igazságot választottainak, akik éjjel-nappal kiáltanak hozzá? És várakoztatja-e őket?

Itt az utolsó kérdés a talányos. Mert mintha azt mondaná Jézus, hogy a hamis bíró megváratta az özvegyasszonyt, de Isten nem váratja meg igazságszolgáltatásával a választottait. De akkor Jézus miért arra tanít ezzel a példázattal, hogy ne hagyjuk abba a kitartó imádkozást?

Az itteni kifejezés nagyon nehezen fordítható és ahogy ellenőrizni akartam a saját fordításomat négy-ötféle változtatot is találtam.

Jézus itt valami mást mond, inkább valami ilyet:

Isten vajon nem szolgáltat-e igazságot választottainak, akik éjjel-nappal kiáltanak hozzá, miközben béketűrő értük. Vagyis sokkal inkább arról beszél, hogy a hosszan türelmes Isten éppen értünk türelmes. Az az Isten, aki Igéjében azt is megígérte, hogy mindazoknak, akik őt szeretik minden a javukat munkálja.

Mert igen: tapasztaljuk, hogy Isten várakoztatja az övéit és ennek ez az igeszakasz sem mond ellent. Mert maga Isten is arra tanít bennünket, hogy az ő országára várni kell, sőt egy vajúdó világban kell várni, nem egyszer magunknak is átélve és megtapasztalva a vajúdás fájdalmait – mint pl. annak az ukrán katonának, akit sikerült úgy lefényképezni még a háború kezdetén a lövészárokban, hogy ott volt mellette a Gedeon Biblia.

Jézus pedig azt mondja, hogy tartsunk fenn a kapcsolatot imádságban Atyánkkal, aki mindenek végén igazságot fog szolgáltatni az övéinek – mennyei országába veszi az övéit és ellenségeit pedig örök ítéletével sújtja.

Éppen ezért ne fáradjatok meg az imádságban! Ne érezzétek azt, hogy értelmét vesztett, hogy nem változik semmi – bátran higgyétek a világ halad előre Isten tervében a Krisztus visszajövetele felé. Tartsátok fenn a hiteteket az imádság ereje által, mert amikor Krisztus visszatér a földre egyetlen dolgot fog keresni az életedben:

De amikor eljön az Emberfia, vajon talál-e hitet a földön?

Talál-e hitet benned? Azt a kitartó várakozó hitet, amely akkor sem hagyott fel az imádsággal, amikor alig tűnt bármi értelme is imádkozni? Imádkozni magadban, imádkozni a gyülekezettel, imádkozni a bibliaköröddel? Na hagyd abba, mert azzal feladod. És aki feladja, az veszített. Elveszítette azt, amiről úgy gondolta, hogy már megnyerte.

De amikor eljön az Emberfia, vajon talál-e hitet a földön?