Lekció: Zsolt 139

Alapige: Zsolt 139:23-24

Általában véve igaz ránk, hogy nem szeretjük ha átvizsgálják az életünket, vagy egyszerűen csak próbára tesznek. Most nem olyan nagy nehézségekre gondolok, amelyeket nemegyszer próbatételként nevezünk, hanem olyan egyszerű dolgokra, mint egy nagydolgozat az iskolában, egy vizsga egy képzés befejezésekor, vagy egy ellenőrzés egy munkafolyamat végén, vagy egy céges működés átvilágítása. Nem szeretjük, szorongást kelt. Mint ahogy a legtöbb embert szorongással tölti el, amikor a telefonja kijelzőjén látja, hogy hívja főnök. Sokszor nem az az első gondolat? Mit szúrtam el, hogy hív a főnök?

A felsős hittanosaim szinte minden héten panaszkodnak, most ebből írunk, most abból felelünk. Ebben persze benne van az is, ha nem tanultak rendesen, akkor van mitől tartani; de ez még akkor is kényelmetlen érzéseket kelt, ha egyébként az ember felkészültnek érzi magát. Szóval nem szeretjük a próbatételeket.

Vajon hogyan gondolunk Istenre, akiről azt valljuk, hogy mindenható, mindentudó és mindenütt jelenvaló. Mi van, ha ő vonja vizsgálat alá az életünket? Mi van, ha ő vet próba alá – még egyszer mondom, nem súlyos megpróbáltatásokat értek most ez alatt. Milyen érzéssel tölt el? Milyen érzés, ha úgy gondolunk a bibliaolvasásra, hogy uram világíts be a belsőmbe?

Mi van, ha úgy gondolunk az istentiszteletre, amelyen szerető Atyánk az evangéliumban erősít minket, ugyanakkor mégiscsak a Szentlelkével leleplezi, hogy mi a bűn, mi az igazság és mi az ítélet [Jn 16:8]. Bizony néha még a bibliaolvasáskor is, az istentiszteleten is bujkálunk Isten elől, mintha nemegyszer mást akarnánk hallani, mint amit az Atya mondani akar.

Van-e tétje annak, hogy Isten megvizsgál és megpróbál minket? Van, s nem is kicsi – mert ennek a tétje az örökkévalóság.

Mai vasárnapunkon – amely az egyházi év utolsó vasárnapja és az egyházi év naptárában az örökkévalóság vasárnapja – erről a tétről, az örökkévalóság tétjéről szeretnék beszélni nektek. Alapigénk a Zsolt 139:23-24

Vizsgálj meg, Istenem, ismerd meg szívemet! Próbálj meg, és ismerd meg gondolataimat! Nézd meg, nem járok-e téves úton, és vezess az örökkévalóság útján!

Dávid szabadon, és örömmel kéri Isten átvilágítását önmaga számára és ezen keresztül olyan helyreigazítást, amin keresztül Isten az örökkévalóság útján vezeti őt.

Dávid a 139. zsoltár végén kéri ezt Istentől, nem az elején.

Ahogy végigolvastuk ezt a zsoltárt világosan láttuk azt, hogy Dávid egy lelki úton jutott el ehhez a kéréshez imádságának végén.  Dáviddal ezt az utat igyekszünk végigjárni, remélve, hogy nemcsak elménkkel követjük Dávid útját, hanem megérkezünk oda, hogy magunk is naponta ezzel a lélekkel és indulattal tudjunk Isten elé állni.

Isten mindentudó

Érdekes a teljes zsoltár kerete, hiszen mivel is kezdi Dávid ezt a zsoltárt?

Uram, te megvizsgálsz, és ismersz engem. …

A végén ez kéri:

Vizsgálj meg, Istenem, ismerd meg szívemet! …

Míg azonban az első négy vers egy világos tényszerű kijelentés Isten mindentudásáról; egy olyan megvallás, amelyben elmondja Dávid azt, hogy tisztában van azzal, hogy Isten előtt van az élete a nap 24 órájában, de nemcsak kívülről látja folyni az életét, hanem még a gondolatait, szándékait már előbb ismeri, mielőtt kimondaná. Ez egy tényszerű megállapítás vagy megvallás.

Ezzel szemben a zsoltár végén már egyenesen kéri és igényli

Vizsgálj meg … és próbálj meg …

Vajon természetes ez a kérés Istentől azok után, hogy tudja: Isten megvizsgálja és ismeri az életét, sokkal jobban mint bárki más, sőt akár saját maga? Vajon természetes módon megnyugtató Isten mindentudása?

A szorongás

Ez az Isten mindentudásában való örömteli nyugalom nem természetes része az életünknek. Sőt inkább egyfajta szorongás figyelhető meg. Az Ádámban született emberből nem békességet és örömöt vált ki, hanem szorongást.

Nem jó tudni azt, hogy Isten mindent tud rólam. Hogy tudja, „ha leülök vagy ha felállok”. De ő átlát a szándékaimon is, sőt mielőtt a gondolatomat kimondanám, Isten már azt is előbb tudja, mielőtt megfogalmazódik bennem: egyszerűen azért, mert mint teremtőm ismer. Egyszerűen nem szeretjük, ha azt kell gondolnunk valakiről, hogy ő többet tud rólunk, mint mi magunk.

Általában ezért nem mennek szívesen az emberek a pszichológushoz sem – akiket agyturkásznak csúfolnak. Pontosan ezért bujkálunk Isten elől.

Ez a bujkálás az Éden-kertjében kezdődött. Nem hiszem, hogy Ádám azért bújt el Isten elől a bűneset után a kert fái között, mert azt képzelte, hogy Isten ne tudná hol van. Egész egyszerűen szorongással töltötte el az, hogy Isten szemébe kell néznie.

Ugyanez a szorongás tölti el Dávidot is, amikor a zsoltárban így fogalmaz:

Minden oldalról körülfogtál … Hova menjek lelked elől? Orcád elől hova fussak?

Dávid úgy érzi szorongatja Istennek ez a mindentudása és jó lenne ez elől elbújni, de csalódottan fogalmazza meg azt, hogy nem tud elbújni Isten elől sem az égbe, sem holtak hazájába, de ha fénysebességre kapcsolna, akkor sem tudna elmenekülni Isten elől.

Jézus és a tanítványok

Azt gondolnánk, hogy Jézus jelenléte egészen más. De ha megnézzük Jézusnak és a tanítványainak a kapcsolatát – eleinte különösen azt is sűrűn kíséri ez a szorongás, különösen, ha Jézus természetfeletti hatamával találkoznak.

A nagy halfogást követően Péter úgy borul le Jézus lába elé

Menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok, Uram! A halfogás miatt ugyanis nagy félelem fogta el őt …Lk 5:8-9

Vagy amikor lecsendesíti a tengert, a végén azt olvassuk:

Nagy félelem fogta el őket … Mk 4:41

Az sem olyan természetes, hogy Jézus jelenléte nem vált ki szorongást, félelmet és emiatt elutasítást.

Ugyanakkor azt is meglátjuk, hogy ezt a szorongást, az ebből fakadó Istentől való távolságtartást mi váltja ki. Az ember bűnös természete. Az az emberi természet, amely elidegenedett Istentől, és amely természetszerűleg nem fogadja el Istent és az Isten Fiát.

Bujdosók

A bűnös ember az Ádámtól örökölt alaptermészete szerint bujdosó. Bujkál Isten elől. Sokféleképpen tud bujkálni.

Tagadás

Az egyik módszere a tagadás, ahogy pl. a 14. zsoltár fogalmazza meg:

Azt gondolja magában a bolond, hogy nincs Isten! Zsolt 14:1

Ha megnézzük, hogy ennek mi van a hátterében, akkor azt látjuk, hogy az ember ezzel altatja el a lelkiismeretét, és ehhez azt kapcsolja hozzá: ha nincs Isten, akkor nincs számonkérés. Nincs félnivalóm. Erre válaszolja azt Isten Igéje. Nem tudja, hogy de … van félnivalója az ilyen embernek is. Az a lényeg, hogy úgy igyekszik elterelni a szorongását – úgy bujkál – hogy azt mondja: amitől félnem kéne, az nincs is.

Vagy ahogy a héten hallottam mesélni egy beszélgetésről:

• Mondj valami jót – kéri valaki az ismerősétől.
• Isten jó – feleli ő.
• Kit érdekel?

Kerülés

Sajnos azonban megvannak a saját jól bevált kis elkerülő technikáink arra, hogy mi is bujkáljunk Isten elől. Még akkor is, ha Dávidhoz hasonlóan tudjuk, hogy Isten mindentudó és mindenütt jelenvaló is, nemcsak mindenható.

Ilyenek az elfoglaltságaink. A fáradtságaink. Reggel még túl fáradtak vagyunk, hogy kinyissuk a Bibliánkat. Napközben túl sok a tennivaló, este pedig megint túl fáradtak vagyunk. Tényleg ez az ok?

Mint ahogy hányszor fordul elő az, hogy pont az istentisztelet idejében vagyunk túl fáradtak és úgymond pihengetnünk kell. Vagy a gyerek túl fáradt. Vagy éppen van valami halaszthatatlan elfoglaltság.

Két hete beszélgettem egy tornatanár edzővel, aki elmondta, hogy Delit nagyon ügyesnek találja, így mondta: „jól összerakott gyerek”, és megkérdezte, hogy nem akar-e sportolni? Azt kellett mondanom, hogy ha versenyszerűen sportol, akkor az a hétvégéket úgy veszi igénybe, hogy sem a hitünket, sem a családi életünket figyelembe véve nem fér bele. Mást fogunk neki keresni, ahogy egyébként a nagyobbaknak is korábban.

Mert tényleg igazi ok a fáradtság vagy az elfoglaltság? Vagy az, hogy az istentisztelet túl unalmas, nem nekem való, mert olyan régies; vagy esetleg túl modern. Vagy hideg a templom. Vagy túl korán kezdődik az istentisztelet. Korábban kellene kezdődnie az istentiszteletnek.

Tényleg ez az igazi ok? Nem inkább az, hogy nagyon is kockázatos Istennel találkozni? A szorongás a találkozástól nem segít-e újabb és újabb kifogásokat emelni?

Képzeld el, hogy randid van valakivel, akit szeretsz. Nem jön el. Megtudod, hogy azért nem jött el a randira, mert túl fáradt volt. De nem jön el a következő randira sem. Akkor éppen azért, mert sütit kellett sütnie a nagyinak. De nem jön el a harmadik randira sem. Akkor meg pont neki kellett sétáltatnia a kutyát. Már éppen arra gondolsz, hogy le akar téged koptatni. De akkor valamiért eljön a randira és nagyon bizonygatja, hogy szeret téged. Mindig is csak téged fog szeretni. De a következőre megint nem jön el, mert megint fáradt. Utána megint kihagy három-négy randit, majd megint eljön, és megint azt bizonygatja, hogy mennyire szeret téged. Meddig fogod ezt csinálni? El fogod hinni azt a nagy szeretetet?

Sokan nem ugyanezt csinálják-e Istennel, legyen szó bibliaolvasásról, imádságról vagy istentiszteletről? Isten erre nyugodtan mondhatná azt, hogy akkor inkább ne találkozzunk többet. Valamiért nem mondja. Legalábbis sokkal türelmesebb irántunk, mint azt megérdemelnénk.

Ha csak szimplán lusták lennénk, vagy himpellérek hamar rövidre zárná az újabb és újabb hívását, meg az újabb és újabb mentegetőzéseinket.

De Isten még ebben is jobban ismer bennünket. Tudja, hogy a legnagyobb problémánk éppen az, hogy szorongunk és félünk a vele való találkozástól. Éppen emiatt nem mond le rólunk. Mert tudja, hogy az a sok tagadás és az a sok kerülés attól való félelmünkből fakad, hogy szembesüljünk a bűneinkkel és szembesüljünk a szent Istennel.

Tény, hogy amikor ez a kettő összeér – szembesülünk a szent Istennel és szembesülünk a bűneinkkel akkor az sokkoló. Mert azt látjuk, hogy sokkal bűnösebbek vagyunk, mint ahogy azt gondoltuk volna. Ilyen sokkhatás volt ez a találkozás Ézsaiás prófétának is, aki így kiáltott fel:

Jaj nekem! Elvesztem … Ézs 6:5

Dávid végül mégis eljut oda, hogy nem fél Isten elé állni. Keressük meg a fordulatot a zsoltárban.

A fordulat

Dávid miközben félelemmel és szorongással töltötte el Isten mindentudása, mindenütt jelenvalósága és mindenhatósága, ahogy ezeken gondolkodott, Isten Lelke eljuttatta egy pontig, ami miatt egy fordulat állt be, ami megszüntette ezt a szorongást.

Ahogy számba veszi az életét. Ahogy végiggondolja, hogy Isten már ott volt akkor, amikor őt titkon formálta az anyaméhben, hogy már akkor meg voltak a napok, amiket Isten neki szánt mikor még egy sem telt el belőlük átjárta őt az örökkévalóság jelenléte és felsejlettek előtte Isten örökkévaló szándékai, amit így összegez a 17. versben:

Mily drágák nekem szándékaid, Istenem, mily hatalmas azoknak száma! Számolgatom, de több a homokszemeknél, s a végén is csak nálad vagyok.

Ez a mondat mutatja, hogy ha végiggondolja mindezeket és megérti Isten szándékait az életével kapcsolatban az mennyire oldja a szorongását Isten jelenlétében és veszi el a félelmét Isten jelenlététől.

Dávid megérti – ha végiggondolja életét a kezdettől – hogy Isten mennyi jó szándékot mutatott iránta. A félelmei és szorongásai miatt nem ismerte fel ezeket. Mint ahogy nem ismerik fel azokat Isten ellenségei sem, akik az igazakra támadnak.

Istennek irántunk való jó szándékait mi még mélyebben és gazdagabban ismerhetjük mint Dávid. Dávid még csak annyit tudott, hogy Isten folyamatosan jelen van az életében, ismeri még a szívének a mélységeit, a gondolatait is mielőtt azok megformálódtak volna benne – és mégsem törli el a föld színéről. Ő volt az, aki olyanná formálta amilyen és megismertette akaratát Dáviddal – és ebből felsejlik előtte Isten örökkévaló jó szándéka vele.

Mi azonban még sokkal jobban ismerjük Isten örökkévaló szándékát velünk. Az, ami Dávid számára sejtés és reménység volt, az a számunkra, ha elfogadjuk Krisztus váltságát, bizonyosság. Isten minden jószándékát Krisztusban mutatta ki irántunk, Krisztusban öltött testet ez a jószándék és Krisztusban vezetett be bennünket az örökkévalóság titkaiba.

Pál így értette meg ezt a jószándékot:

Aki tulajdon Fiát nem kímélte, hanem mindnyájunkért odaadta, hogyne ajándékozna nekünk vele együtt mindent? Ki vádolná Isten választottait? Isten, aki megigazít. Ki ítélne kárhozatra? A meghalt, sőt feltámadt Jézus Krisztus, aki az Isten jobbján van, és esedezik is értünk? Ki választana el minket a Krisztus szeretetétől? Nyomorúság, vagy szorongattatás, vagy üldözés, vagy éhezés, vagy mezítelenség, vagy veszedelem, vagy fegyver? Rm 8:32-35

Ha megértjük, hogy Krisztus halála Isten legtisztább szeretetéből történt, hogy ha hiszünk benne, akkor ne elvesszünk, hanem örökéletünk legyen, akkor világossá válik, hogy Isten szándékai tiszta szeretetből táplálkoznak. Ez fogja feloldani a szorongásainkét és a félelmeinket – és nem kell többé tagadnunk Istent, de nem is kell különféle önigazoló elkerülési ötletekkel próbálkoznunk, mert nem félünk attól sem, ha Isten megvizsgálja a szívünket és megpróbálja a gondolatainkat.

A vizsgálat

Dávid miután megértette azt, hogy Isten szándékai szeretetéből fakadnak, már nem fél saját maga kérni a vizsgálatot. Nem fél még attól sem, ha valami lelepleződik Isten előtt az életében. Akár valami olyan, amit nem helyesen gondolt vagy érzett.

Baj-e, hogyha bármi olyannal szembesít bennünket az Ige, amiből meg kell térnünk, amiben változtatnunk kell, ami Isten Igéjének fényében téves útnak bizonyul. Egyáltalán nem, sőt ha értjük Isten szándékait ezzel kapcsolatban akkor Dáviddal együtt tudjuk azt mondani, hogy

drágák nekem a szándékaid

Annyira nem baj, hogyha Isten szembesít szentséges szeretetében azokkal amikből meg kell térnünk, hogy egyenesen az örökkévalóság tétje múlik rajta, hiszen mi nélküle nem tudunk az örökkévalóság útján járni, csak téves útjainkon.

„De Krisztus kézen fog s vezet, Világos utakon” RÉ22 761.

Ez az örökkévalóság tétje.

Ámen.