Lekció: Jel 19:11-16
Alapige: Mt 24:30
Az embereket mindig izgatta az égen feltűnő jelek üzenete. Az ősidők óta kutatja az ember az ég jeleit; sőt még áltudományt is épített rá, az asztrológiát, amiből a horoszkópokat is készíti. Még akkor is ha nem lennének sötét, ördögi szellemi erők megtévesztő praktikái ezek, józan ésszel felmérhető, hogy mennyire ésszerűtlen az egész áltudomány; aminek furcsa ironikus ízt kölcsönöz, hogy olyan emberek, akik megvetik és elutasítják az élő Istenbe vetett igaz hitet, hiszékenyen esnek áldozatul az ilyen babonáknak vagy tudományos köntösbe bújtatott áltudományoknak.
Az égi jelekhez való vonzódásunk még olyan fikciós műfajokban is megjelennek, mint a fantasy regények, képregények. Voldemort minden egyes győzelme és akciója után felküldi az égre a sötét jelet; Batmantől pedig úgy lehet segítséget kérni, hogy a denevérjelet az égre vetítik.
Három csillapróféciáról beszéltünk eddig. Jákób csillagáról, amely jelzi Jézus földre jövetelét is. A szívben felkelő hajnalcsillagról, és a világ kiscsillagairól; akik mi magunk vagyunk. A háromból kettő nem is égi csillag; a valódi jelek többségét lehet, hogy nem is az égen kell keresni.
Számomra van egy kedves humora annak a jelenetnek, amikor megy Jézus a mennybe és eltakarja őt a tanítványok elől a felhő, de ők csak állnak tovább és meresztgetik a szemüket; végül Isten kénytelen két angyal küldeni hozzájuk és megüzenni nekik, hogy most már hagyják abba, mert más dolguk van, mint az eget bámulni.[1]
Ma viszont egy égi jelről szeretnék beszélni, utolsó, negyedik csillagprófáciánk kapcsán. Alapigénk: Mt 24:30
És akkor feltűnik az Emberfiának jele az égen, akkor jajgat a föld minden népe, és meglátják az Emberfiát eljönni az ég felhőin nagy hatalommal és dicsőséggel.
Amikor Jézus a halála, feltámadása és mennybemenetele utáni legvégső időkről beszél a tanítványainak, azt mondja, hogy a történelmi időket egy fényes égi jel zárja le. Első olvasásra nem derül ki, hogy ezt az igét is tekinthetjük csillagpróféciának, amíg nem derül ki a számunkra, hogy a „feltűnik” szó azt jelenti, hogy „fényesen felragyog”. Vagyis Krisztus visszatérését és a történelem lezárását is egy fényes égi jelenség vezeti be, amely fényes égi jelenségben azt látjuk meg, hogy Jézus eljön az ég felhői fölött.
Nem a csillag a prófécia
Viszont egy nagyon fontos dolgot kell megjegyeznünk. Az idők során a különböző csillagok – legyen akár az égi csillag, akár jelképesen a szívünkben felragyogó hajnalcsillag, akár a mi saját fénypont életünk, azok mind olyan csillagok, amelyek Jézus Krisztus visszajövetelére előremutatnak. Ez a csillag már nem prófécia – a prófécia erről a csillagról szól. Amikor ez a csillag – az Emberfiának a jele – felragyog az égen, lezárul a történelem, minden lezárul. Krisztus akkor angyalaival a föld minden pontjáról összegyűjti a választottait maga köré és magával viszi az új világkorszakba, mennyei királyságába. Nagy öröm lesz ez a választottaknak, Jézus azonban nem a választottakra váró örömet mutatja be, hanem azt, hogy mire számíthatnak azok, akik elutasították őt.
Véget ér a megtérés lehetőségének kora
A csillag megjelenése ugyanis nem egyszerűen a történelmet zárja le. Az lezárja a Krisztushoz, a kegyelembe való megtérés lehetőségének korát is. Ez egy nagyon nagy figyelmeztetés mindenkinek aki bármilyen okból is, de halogatja a megtérést, a Krisztus kegyelmének az elfogadását. Mertnem úgy néz ki, hogy amikor felragyog az Emberfiának a jele az égen, akkor még van egy utolsó pillanat a megtérésre. Jézus kijelentése kizár minden ilyen lehetőséget. Aki ez előtt nem döntött, ekkor már nem dönthet, még akkor sem ha szeretne. Akkor sem, ha nagyon szeretne – sőt még akkor sem, ha könnyek között szeretne, ahogy Ézsau is már nem találta a megtérés útját, hiába kereste könnyek között.[2]
Pedig de szeretnénk azt hinni, hogy van egy utolsó utáni esély.
A gyerekeknek most kezdtem el mesélni Nils Holgerson meséjét. Egy a szüleinek sok szomorúságot okozó csibész gyerek Nils, aki istentiszteletre sem akar menni a szüleivel, és sikerült elérnie, hogy otthon maradhasson. Az apja azonban a lelkére kötötte, hogy Luthernek az aznapi prédikációját el kell olvasnia. Persze Nilsnek ehhez sem fűlik a foga, de azért nekilátott. Azonban észrevette, hogy édesanyja különleges ládája nyitva maradt, és egy törpe üldögél a szélén. Azonnal a csibészségen járt az esze, és gyorsan elkapta egy hálóval. Akkor a törpe kérte, hogy engedje ki és felajánl neki valamit cserébe. Nils ráállt a dologra, de ahogy mászik ki a törpe arra gondolt, hogy, hát még azt is kérhette volna, hogy a prédikációt varázsolja a fejébe, hogy ne kelljen elolvasnia, és miközben vissza akarta rázni a törpét a hálóba, egy nagy pofont érzett és elájult. Amikor magához tért, először csak azt vette észre, hogy minden olyan fura körülötte, és csak nagy nehezen jött rá, hogy ő is törpe lett. A törpe persze eltűnt – ő pedig hiába kiabált, rimánkodott és fogadkozott, hogy soha többé nem lesz rossz gyerek, nem bántja az állatokat és elmegy a szüleivel a templomba: nincs visszaút, bizony törpe marad. Így kezdődik azután az útja a vadludakkal.
Hányszor tapasztalom ezt a mindennapi életben a gyerekekkel. Szólok, intek, figyelmeztetek – és ha még mindig eredménytelen és azt mondom, hogy itt a vége, most már itt a következménye, nincs tovább, akkor persze jön a kapkodás, meg a fogadkozás, hogy jó leszek, meg a bepótolom és minden. De akkor már nincs visszaút – szóltam előre, nem vetted komolyan, akkor kellett volna, amikor szóltam; sőt az igazi az lenne, ha szólnom se kellett volna.
Mennyire ilyenek tudunk lenni; mint Izráel is, amikor először kémlelték ki Kánaán földjét. Tizenkét kémből tíz azt mondta, hogy ha megpróbálnak bevonulni, akkor az ott lakó erősebb népek ki fogják őket irtani. Az egész nép jajveszékelve lázadt fel, és új vezetőt akartak választani, hogy visszatérjenek Egyiptomba. Mózes erre válaszul világosan elmondta, hogy Isten emiatt 40 évig nem engedi be őket, a pusztában kell vándorolniuk. A nép erre mit mond?
Itt vagyunk, menjünk hát arra a helyre, amelyről az Úr beszélt. Bizony, vétkeztünk! Mózes azonban ezt mondta: Miért akarjátok áthágni az Úr parancsát? Nem fog az sikerülni! Ne menjetek, mert nem lesz köztetek az Úr! Vereséget fogtok szenvedni ellenségeitektől! … Mivel elfordultatok az Úrtól, az Úr sem lesz veletek![3]
Kaptak is egy jó nagy verést az amálékiaktól és a kánaániaktól. Mert amikor menni kellett volna, nem mentek, amikor meg már Isten kimondta felettük az ítéletet, hiába mentek.
Pontosan ilyen lesz az Emberfiának a jele is az égen, amikor felragyog. Az már nem az utolsó, vagy utolsó utáni pillanat lesz a megtérésre, hanem az idő lezárása, ami után már nincs megtérés.
Gyászolnak a népek
Jézus annyira egyértelműen mondja:
… akkor jajgat a föld minden nemzetsége …
Ez a jajgatás, vagy sírás egy olyan kifejezés, amivel a görög a gyász miatti sírást fejezi ki. Az Emberfia jelének felragyogása után a népek gyászolni fognak. Ez természetesen azokra vonatkozik, akik elutasították Krisztust és a megtérést Krisztusban.
De kit fognak gyászolni a népek? A válasz az, hogy saját magukat. Mert végül azzal fognak szembesülni, hogy
- Az Isten országa, amit Jézus meghirdetett, nem egy vallásos álomkép, hanem egy rendkívül izgalmas valóság.
- Ebbe az országba már nem lesz belépési lehetőségük.
- Ezzel szemben az örök halál vár rájuk.
Lukács Jézusnak ebből a beszédéből még azt is felidézi, ami nagyon is ide tartozik:
Az emberek megdermednek a félelemtől és annak sejtésétől, ami az egész földre vár, mert az egek tartóerői megrendülnek.[4]
Egyrészt tehát lesz egy időablak, amikor azt élik át, hogy mit nyerhettek volna, amit elveszítettek azzal, hogy figyelmen kívül hagyták Krisztus szeretetteljes hívását a bűnből való megtérésre és a kegyelemben való életre; másrészt azzal a rettenettel kell szembenézniük, hogy most már bánják ugyan a bűneiket, de ez a bűnbánat már nem menti meg őket.
A Biblia is ad példákat az elkésett bűnbánatra, amikor az emberben ugyan feltámad a lelkiismeret, de ez már nem az életre vezeti, hanem a halálba taszítja. Ez történt a már említett Ézsauval is, de Júdással is, aki miután Jézust elárulta, megbánta ugyan a tettét, de ez végül már csak az öngyilkosságba tudta belehajszolni.
A népek az elvesztett életüket gyászolják, mert tudják, hogy már csak az ítélet következik. A népek elvesztett életüket gyászolják.
Egy szerettünk elvesztése miatt gyászolni nagyon fájdalmas és szomorú dolog, de saját magunkat elgyászolni az végtelenül tragikus.
A reménység örömhíre
De miért mondja el ilyen sötét tónusokkal Jézus ezt az üzenetet?
Egyrészt azért, hogy mi akik hisszük, hogy Krisztusban megmenekültünk, soha nem felejtsük el, hogy mitől mentett meg minket Krisztus. Azért, hogy dicsérjük őt kegyelméért és ne felejtsük el azt sem, hogy mi őt a mennyből üdvözítőül várjuk.
Másrészt pedig azért, hogy emlékeztessük a világot, hitetlen szeretteinket, hitetlen barátainkat, ismerőseinket és ellenségeinket is, hogy a megtérés lehetősége nem végtelen. Most azonban még mindig abban az időszakban élünk, amikor Ézsaiás próféta szavai érvényesen hívnak és szólítanak:
De még vár az Úr, hogy megkegyelmezhessen, még hallgat, hogy irgalmazhasson. Mert bár ítélő Isten az Úr, boldogok mindazok, akik benne reménykednek.[5]
De amikor az Emberfia jele felragyog az égen, akkor ennek vége. Még előtte kell megragadni Isten kegyelmének mentőövét.
Utolsó csillagpróféciánk egy olyan csillagról szól, ami lezárja történelmet, lezárja a megtérés idejét. Nem a csillag a prófécia, hanem a prófécia erről a csillagról szól.
És akkor feltűnik az Emberfiának jele az égen, akkor jajgat a föld minden népe, és meglátják az Emberfiát eljönni az ég felhőin nagy hatalommal és dicsőséggel.
[1] vö. ApCsel 1:11
[2] vö. Zsid 12:17
[3] 4Móz 14:40-43
[4] Lk 21:26
[5] Ézs 30:18