Lekció: Kol 2:3-10
Alapige: Mt 2:1-18
Amikor Jézus megszületett a júdeai Betlehemben Heródes király idejében, íme, bölcsek érkeztek napkeletről Jeruzsálembe, és ezt kérdezték: „Hol van a zsidók királya, aki most született? Mert láttuk az ő csillagát, amikor feltűnt, és eljöttünk, hogy imádjuk őt.” Amikor ezt Heródes király meghallotta, nyugtalanság fogta el, és vele együtt az egész Jeruzsálemet. Összehívatta a nép valamennyi főpapját és írástudóját, és megkérdezte tőlük, hol kell megszületnie a Krisztusnak. Azok ezt mondták neki: „A júdeai Betlehemben, mert így írta meg a próféta: Te pedig Betlehem, Júda földje, semmiképpen sem vagy a legjelentéktelenebb Júda fejedelmi városai között, mert fejedelem származik belőled, aki legeltetni fogja népemet, Izráelt.”
Ekkor Heródes titokban hívatta a bölcseket, pontosan megkérdezte tőlük a csillag feltűnésének idejét, majd elküldte őket Betlehembe, és ezt mondta: „Menjetek el, szerezzetek pontos értesüléseket a gyermekről; mihelyt pedig megtaláljátok, adjátok tudtomra, hogy én is elmenjek, és imádjam őt!”
Miután meghallgatták a királyt, elindultak, és íme, a csillag, amelyet láttak feltűnésekor, előttük ment, amíg meg nem érkeztek, és akkor megállt a fölött a hely fölött, ahol a gyermek volt. Amikor meglátták a csillagot, igen nagy volt az örömük. Bementek a házba, meglátták a gyermeket anyjával, Máriával, és leborulva imádták őt. Kinyitották kincsesládáikat, és ajándékokat adtak neki: aranyat, tömjént és mirhát. Mivel azonban kijelentést kaptak álomban, hogy ne menjenek vissza Heródeshez, más úton tértek vissza hazájukba.
Miután eltávoztak, íme, az Úr angyala megjelent Józsefnek álmában, és így szólt: „Kelj fel, vedd a gyermeket és anyját, menekülj Egyiptomba, és maradj ott, amíg nem szólok neked, mert Heródes halálra fogja kerestetni a gyermeket.” Ő pedig felkelt, vette a gyermeket és anyját még éjnek idején, és elment Egyiptomba. Ott volt Heródes haláláig, hogy beteljesedjék az, amit az Úr mondott a próféta által: „Egyiptomból hívtam el fiamat.”
Amikor Heródes látta, hogy a bölcsek túljártak az eszén, nagy haragra lobbant, elküldte embereit, és megöletett Betlehemben és annak egész környékén minden kétesztendős és ennél fiatalabb fiúgyermeket, annak az időpontnak megfelelően, amelyet pontosan megtudott a bölcsektől. Ekkor teljesedett be az, amit Jeremiás prófétált: „Hang hallatszott Rámában, nagy sírás és jajgatás. Ráhel siratta gyermekeit, és nem akart megvigasztalódni, hogy már nincsenek.”
Most azért olvastam fel ezt a hosszú történetet, hogy észre vegyük hányan kelnek útra ebben a történetben. A bölcsek, kis család, a katonai csapat. Nagyon más utak ezek, de nézzünk bele a történetbe.
Úton
Karácsonykor mindannyian úton vagyunk. Sokan útra kelnek ilyenkor, mert látni akarják szeretteiket, akiktől elköltöztek, ki tudja hány éve már; de lélekben is utazunk.
Megyünk, mint egykor a napkeleti bölcsek, akik követték furcsa-megmagyarázhatatlan felismerésüket, hisz láttak egy csillagot (de sokszor beszéltünk erről idén). Megyünk, mint ők, követve az álmokat, talán gyerekkorunk tovatűnt karácsonyainak emlékét, esetleg megélni vágyott, mindig elillanó ünnepeket. Bízunk benne, talán most sikerül.
Úton vagyunk, ténylegesen vagy lélekben, és cél lebeg a szemünk előtt: szeretnénk megérkezni. Tudjuk persze, hogy vannak kényszerű köztes állomásaink, melyekre nem különösebben vágyunk — vajon miért általános tapasztalat az ünnepi készülődés közbeni kapkodás és bosszankodás, ami nélkül nehezen képzelhető el, ez is a csomag része – de ezt is vállaljuk, hogy megérkezhessünk az ünnepre.
Bátoríthat bennünket a bölcsek példája: nekik is meg kellett állni Jeruzsálemben, egy idős korára egyre türelmetlenebb király udvarában, akin szép lassan elhatalmasodott üldözési mániája, pedig már olyan közel voltak a célhoz! Szinte kőhajításnyira. Végül megérkeztek. Vajon azt találták-e, azt kapták-e útjuk végén, amit vártak? Ezt nem tudjuk. Ha voltak is elképzeléseik, amelyeknek nem feleltek meg a találtak, valahogy a hitük túllátott ezen, és azt tapasztaljuk, hogy hogy nagy volt az örömük, átadták ajándékaikat, és leborulva imádták a gyermeket.
Megyünk, úton vagyunk. Mint egykor a karácsonyi szent család. Menekülünk, de legalábbis úgy rohanunk, mint akit kergetnek. Futunk, mintha tényleg futnunk kellene. József és Mária tudta, miért fut: tudták, hogy a szemük fénye veszélyben van. Nekik igazuk volt. Mi viszont… Legtöbbször úgy megyünk, hogy megmagyarázzuk magunknak, hogy loholni kell. Mint az a testvér, aki eljön díszíteni az alkalom előtt, de az alkalomra nem marad. Mintha sohasem olvasta volna Márta és Mária történetét.
Elhisszük, hogy egy új helyen, idegenben, más környezetben könnyebb lesz. Elképzeljük, milyen lesz idegen földön jó pénzt keresni, boldogulni, és szép lassan elhisszük, hogy ahol élünk, ott tényleg nem lehet előrébb jutni. Jobb lesz másutt. Messze. Minél messzebb.
De büszkén megyünk, hisz elhisszük: cél felé haladunk. Mint egykor Heródes katonái. Ők tudták, hova tartanak, nem úgy, mint a bölcsek. Tudták, mire számíthatnak, nem úgy, mint a szent a család. Világos volt a cél, Betlehem, és világos a feladat is: gyilkolni kell. Őket nem érte meglepetés, biztosak lehettek benne, hogy sírás, jajveszékelés, szitok és gyűlölet fogadja majd őket, de ők, a profik, akárcsak a janicsárok, soha nem bizonytalanodnak el. Ők nem azért indultak, hogy dolguk végezetlen térjenek haza.
Úton vagyunk, ahogy a karácsonyi történet hősei is úton voltak. Nagy kérdés: mi, Isten vándorló, úton lévő, kereső népe, milyen céllal indulunk el, amikor a napkeleti bölcsek, a szent család vagy épp a katonák nyomába eredünk? Mert valahogy követjük egyiket vagy másikat, ez nem vitás. Ha figyelemmel hallgattuk a felolvasott igéket, nyilván feltűnt, hogy ebben a történetben egyedül a napkeleti bölcsek utazása zárult elégedettséggel, boldogsággal.
Útra kelni egy zavaros világban
Testvéreim, régi, az apostoli korra visszavezethető kép, hogy az egyházról Isten vándorló népeként beszélünk. Hitünk hősei gyakran bujdostak, menekültek, akár juhok és kecskék bőrében pusztán és hegyeken át [Zsid 11:37-38], de a cél világos volt szemük előtt; ha nem is tudták, mi következik közvetlenül ott és akkor, hitük túllátott a pillanaton, ahogy az útra kelő bölcsekben sem lehetett kétség: útjuk megéri a fáradtságot.
Nem vitás: összezavarodott időket élünk. Ilyenkor különösen fontos, hogy Isten népe, a keresztyén gyülekezet tisztán lásson, a maga valóságában tudjon választ adni a naponként felmerülő és elbizonytalanító kérdésekre.
Az elmúlt időszakban kaptunk ilyen elbizonytalanító kérdéseket, leginkább az élettől. Meg kellett tanulnunk túlélni egy világjárványt, valami olyasmit, amiről azt hittük, az emberiség örökre maga mögött hagyta. Aztán éppen csak felocsúdtunk, és megtörtént egy újabb lehetetlenség: háború a szomszédban, annak minden következményével. Mintha csak megelevenednének nagyszüleink történetei, rádöbbentünk: van az úgy, hogy valami eltűnik a boltjainkból, vagy egyszerűen nincs. Gyerekkoromból még én is emlékszem az ún. „hiánycikk” kifejezésre, amikor valamiből tartósan nem lehetett kapni valamit.
Azt is megtanultuk, hogy olyan országokban is lehet gond a természetesnek tűnő közszolgáltatásokkal, melyeket a gazdagság szigeteként tartottunk számon. Ahogy csak pár évet tölthettünk határkerítések nélküli országban, úgy kellett újra megtanulnunk, hogy az energia mégsem természetes, nem csak úgy van, magától, és sorolhatjuk tovább a közelmúlt fájdalmas leckéit. Rég nem tapasztalt kérdésekkel szembesített minket a lassan mögöttünk hagyott esztendő, kérdés, az bőven van. Engem viszont csak egy feszít igazán: elég-e nekünk válasznak a Krisztusban elrejtett bölcsesség?
Találkozás
Ha a történelem felé fordulunk, akkor nyilvánvalóan látjuk, hogy nem mi vagyunk az elsők, akiknek ilyen kérdésekkel kell szembenéznie. De talán mi vagyunk az első, akik azt gondoltuk, hogy mindezek már nem térhetnek vissza. Úgy érezzük, túl sok a kérdőjel, mintha csúszna ki a talaj a lábunk alól? Nem mi vagyunk az elsők, akikkel ez előfordul.
Az apostolok korában, Kolossé városában, Kisázsiában ugyanígy zűrzavaros világban élt a gyülekezet. Rettegtek a természet csapásaitól, földrengéseket kellett elszenvedniük; a város lakossága folyamatos változásban volt, érezték pogány szomszédaik közönyét és meg nem értését, miközben próbáltak odafordulni zsidó embertársaikhoz is.
(Ráadásul a helyi zsidóság is folyamatos rettegésben élt, hisz nem sokkal korábban ért véget a nagy háború, amikor a jeruzsálemi templom is rommá lett — nem tudhatták, vajon a hadjárat után a birodalom urai megelégednek a római diadalmenettel, vagy elkezdődik az üldözés a provinciákban is? Sokan voltak, akik úgy érezték, feldolgozhatatlanul sok a kérdés, és nincs válasz, csak tornyosul a sok miért? Ismerős helyzet, ugye?)
Egykor, Kolosséban összeültek a legkiválóbb gondolkodók, és adtak bölcsebbnél bölcsebb feleleteket, igyekeztek értelmezni a megtapasztalható világot. Pogányok, zsidók, őslakók és frissen érkezettek, mind-mind igyekeztek hozzátenni a maguk véleményét a közös tudáshoz, bölcselkedtek, filozofáltak, kultikus-vallási megoldásokat kínáltak… Ez a nagy szűrzavar nyilván hatott a gyülekezetre is, ami miatt megszületett az egész levél, amiből lekcióként olvastam fel egy részletet.
Bonyolult rítusok, filozófiai okfejtések, érthetetlen levezetések között kerestek választ a helyi keresztyének, és úgy érzem, tökéletesen érthető a zavarodottságuk. Mi is hasonló helyzetben vagyunk, csak minket vezércikkek és elemzések, stúdióbeszélgetések és magukat tévedhetetlennek beállító szakértők vesznek körül. Nemegyszer fakenews gyárak álhíreit tolják ránk.
Mi pedig hallgatjuk az „okosságot”. Minden napra az aznapit. Igaz, időnként észrevesszük, hogy egy hete ugyanaz a csalhatatlan szakértő épp ellentétes eseményeket jósolt, mint ami bekövetkezett, de ez mit sem zavarja, most pontosan ugyanazzal a tévedhetetlen magabiztossággal hirdeti aktuális bölcsességét. Mi pedig hallgatjuk.
Azt hiszem, épp ezért szól nekünk ma a levél egyszerű, szelíd figyelmeztetése: Krisztusban van a bölcsesség és ismeret minden kincse elrejtve; benne lakik az istenség egész teljessége. Ez az egyszerű figyelmeztetés akkor megnyugtatta és kellőképp eligazította a gyülekezetet, és jó lenne, ha nekünk is elég lenne ez a bizonyságtétel.
Nekünk, Isten vándorló népének ez a legfontosabb iránytű életünkben: Krisztus ismeretéből, Isten akaratának megértésén keresztül akarjuk megérteni a minket körülvevő világot, és nem fordítva! Nem a történések mélyén próbáljuk megkeresni Istent, hanem ellenkezőleg: megpróbáljuk felfogni az Ige által Urunk szavait, és tudjuk, hogy ez feltárja előttünk a világ ismeretét is. Keresztyén ember előtt ez az egyetlen járható út. Megismerni Istent, és megpróbálni megérteni, mit akar az Úr tőlünk, ez lehet a mi világlátásunk, bölcsességünk forrása. Kálvin kifejezően mondta ezt: „ahol … Krisztusra ujjal lehet rámutatni, ott feltárul az Isten országa.”
Mert legyen bármilyen zavaros és összezavarodott a világ – mi tudjuk, hogy hova tart a történelem, hova tart a világ és hova fog megérkezni az életünk. Krisztusban minden sokkal világosabbá és egyértelműbbé válik.
Megérkezés
Bölcseink, a karácsonyi történetből, megérkeztek Betlehembe, ahol találtak egy gyermeket. Nekik ez elég volt. Elég, amit Isten eléjük állított, helyesebben elég volt nekik az, ahova Isten elvezette őket. Ezért különlegesek ezek az emberek. Nem kérdeznek vissza, nem mondják hitetlenkedve: „ennyi?”. Nekik elég, hogy megérzik a titkot, Isten titkát.
Itt vagyunk Karácsony szent ünnepén. Megérkeztünk! Megérkeztünk? Elégedettek vagyunk azzal, amit ma találunk? Megelégszünk az evangéliumban bemutatott gyermekkel? Állunk, legalábbis lélekben a gyermek mellett, és látjuk a kincset.
Két bibliai szakaszt olvastunk fel, az evangélium és a levél is kincsről beszél, de lássatok tisztán: nem elég észrevenni a bölcsek nyitott kincsesládáját, nekünk mindenekelőtt a gyermeket kell látnunk, aki maga a kincs.
A bölcsesség és ismeret minden kincse benne van elrejtve, vagyis: életünk minden feszítő kérdését úgy tudjuk megválaszolni, ha a feleletet Krisztuson, a testté lett Igén keresztül várjuk. Ő belépett az emberek világába, és ettől kezdve számunkra nyitott a világ a másik, a végtelen igazság felé. A gyermeket látom, de a világ megváltóját nézem. Saját bajaimra, félelmeimre, a világ sorsára keresek választ: de Isten Fiára függesztem tekintetem. Válaszkeresésem alapja az imádság, hisz Istentől várom a választ, nem mástól: az Atya elé a Fiú érdemében bízva merek odaállni.
Talán mindez abszurdnak hat a világ szemében, de ez engem a legkevésbé sem érdekel. A világ egész nyugodtan ragaszkodhat a saját bölcsességéhez, a saját hatalmasságaihoz, a saját erőihez, a saját véleményéhez. Látjuk, hogy mire mennek mindezzel.
Mi egy csecsemőre tekintünk ma délelőtt, de úgy, hogy rajta túl meglátjuk az értünk megfeszített és feltámadt dicsőséges Urat a mennyben.
Talán nehéz észrevenni, hogy benne van elrejtve a bölcsesség és az ismeret minden kincse, de mi tudjuk, hogy a válasz csak ezen az úton érkezhet életünk kérdéseire.
Mi lehetne szelídebb figyelmeztetés, mint egy gyermek: ne a saját eszed, a közvélekedés vagy más bölcsesség vezesse lépteidet. Istenre figyelj, aki igéje által megszólít, és aki Fia által az emberek világába jött. Nem tudod, miközben zavartan bolyongsz, hogy jobbra vagy balra tarts? Kérdezősködni akarsz, hogy biztosan célba találj? Rendben: de legjobban akkor jársz, ha nem csak jobbra és balra, de felfelé is tekintesz, aztán pedig meghajtod a fejed, és követed az utat, amit Isten jelölt ki számodra. Juss előre napról napra Isten titkának, Krisztusnak ismeretében, és életed kisebb nagyobb kérdéseire meg fog érkezni a válasz.
Karácsonykor Isten Igéje mindnyájunkat megerősít: éljetek Krisztusban erős hittel, hálaadással; és vigyázzatok, ne hagyjátok becsapni magatokat!
Ámen.