Igehirdető: Pap András
Lekció: Jak 2:14-20
Alapige: Luk 10:25-37
Énekek: MonGYÁLdást
715 Lelki próbáimban, Jézus, légy velem
Meghívtál hogy vízre lépjek
Engedd Jézust az első helyre
Arcra borulok
A mi segítségünk az Úr nevében van, aki teremtett, fenntart és bölcsen igazgat mindeneket.
Ámen.
Jakab leveléből olvasom Istennek igéjét, 2. fejezetéből a 14. verstől a 20. versig terjedő szakaszt.
14 Testvéreim, mit használ, ha valaki azt mondja, hogy van hite, de cselekedetei nincsenek? Vajon üdvözítheti-e őt az ilyen hit? 15 Ha egy férfi- vagy nőtestvérünknek nincs ruhája, és nincs meg a mindennapi kenyere, 16 valaki pedig ezt mondja nekik közületek: „Menjetek el békességgel, melegedjetek meg, és lakjatok jól”, de nem adjátok meg nekik, amire a testnek szüksége van, mit használ az? 17 Ugyanígy a hit is, ha cselekedetei nincsenek, halott önmagában.
18 Viszont mondhatja valaki azt is: „Neked hited van, nekem meg cselekedeteim vannak.” Mutasd meg nekem a hitedet cselekedetek nélkül, én is meg fogom neked mutatni cselekedeteim alapján a hitemet. 19 Te hiszed, hogy egy az Isten. Jól teszed. Az ördögök is hiszik és rettegnek. 20 Akarod-e hát tudni, te ostoba ember, hogy a hit cselekedetek nélkül meddő?
Imádkozzunk!
Köszönjünk neked Mindenható Édesatyánk, hogy nyitva áll a lehetőség, hogy leboruljunk előtted, hogy imádjunk Téged, a Te erőteredbe megjelenve és ott ígéretet hallva feltöltődjünk, megerősödjünk, életet nyerjen a mi életünk – igazi, értelmes és szolgáló életté válhasson.
Megvalljuk neked ugyanakkor azt, hogy talán már most az évnek a kezdetén elfelejtettük vagy megtagadtuk azokat az ígéreteinket, talán amiket tettünk, Te látod, hogy voltak-e ilyen fogadalmaink, belső lelki fogadalmak talán, vagy hangosan kimondottak, amelyeket már el is felejtettünk. Könyörülj rajtunk, hogy tegyük újra az első helyre, ha már trónt vesztettél az életünkben, és hadd tegyük rád a mi életünk legfőbb terhét, bűneinket és minden más jellegű terhet is, hogy felszabadultan és igazán hittel tudjuk fogadni a szót, amely tulajdonképpen minden esetben arra hív, hogy vízre lépjünk.
Tarts meg bennünket ebben a lehetetlen küldetésben, hogy Téged képviselünk a világban.
Szentlelked áradását kérjük hát, és azt, hogy igéd által erősíts meg bennünket. Ámen.
A mai napon ismét újszövetségi igét hoztam közétek. A Lukács írása szerinti evangélium 10. fejezetében van írva a mai napi igénk, a 10. fejezetnek a 25. versétől a 37. verséig terjedő szakaszban olvassuk a következőt.
Ekkor felállt egy törvénytudó, hogy megkísértse őt, és ezt kérdezte: Mester, mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet? Ő pedig ezt mondta neki: Mi van megírva a törvényben? Hogyan olvasod? Ő pedig így válaszolt: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes erődből és teljes elmédből, és felebarátodat, mint magadat.” Jézus ezt mondta neki: Helyesen feleltél: tedd ezt, és élni fogsz. Ő viszont igazolni akarta magát, ezért megkérdezte Jézustól: De ki a felebarátom? Válaszul Jézus ezt mondta neki: Egy ember ment le Jeruzsálemből Jerikóba, és rablók kezébe esett, akik kifosztották, meg is verték, azután félholtan otthagyva elmentek. Történetesen egy pap ment azon az úton lefelé, de amikor meglátta, elkerülte. Hasonlóképpen egy lévita is odaért arra a helyre, de amikor meglátta, ő is elkerülte. Egy arra utazó samaritánus pedig, amikor odaért hozzá és meglátta, megszánta, odament, olajat és bort öntött sebeire, és bekötötte azokat. Azután feltette őt a saját állatára, elvitte egy fogadóba, és gondját viselte. Másnap elővett két dénárt, odaadta a fogadósnak, és azt mondta neki: Viselj rá gondot, és ha valamit még ráköltesz, amikor visszatérek, megadom neked. Mit gondolsz, e három közül ki volt a felebarátja a rablók kezébe esett embernek? Ő így felelt: Az, aki irgalmas volt hozzá. Jézus erre ezt mondta neki: Menj el, te is hasonlóképpen cselekedj! [Luk 10:25-37]
A mai napon a jól ismert példázatot és az azt megelőző beszélgetést követve figyeljünk Jézus Krisztus lelkületére. Hogy ez mennyire eltér az emberi lelkülettől, ösztönöktől. Tükröt állít elénk az Ige, és ki-ki majd látja saját életét, viselkedését, ahogyan általában éli az életét. Vajon jellemzi-e a mi lelkületünket, amit Jézus áraszt a beszédén keresztül, amit a példázat által is mondott. Vagy pedig egészen másról szól az életünk? Újra és újra érdemes tehát föltenni ezt a kérdést magunknak, hogy vajon az a lelkület jellemez-e bennünket, amit Jézus elénk tár a beszélgetés során.
Nagyon egyszerűen fogunk menni a történeten, illetve a beszélgetésen. Újra és újra elénk tárul, hogy mennyire másként gondolkodott és látott Jézus, mint sokszor az ember.
1. ) Rögtön az elején rácsodálkozhatunk Jézus reakciójára, amikor megszólítja Őt az írástudó. Jézus nyilván látta, érzékelte – ahogy az Ige is írja – hogy ez a megszólítás kísértő, kötekedő szándékkal történt. Mégsem zárkózik el a felelet elől. Nem kezdi azt mondani, hogy miért kísértesz engem. Jézus belemegy ebbe a beszélgetésbe, nem is érzékelteti, hogy tud a kísértő szándékról.
Személy szerint azon gondolkoztam el, hogy vajon most miért? Miért ment bele a beszélgetésbe egyáltalán? Miért nem mondja azt, hogy ne kísérts engem? Vagy miért nem zárkózik el a felelet elől?
Úgy gondolom azért, mert maga a kérdés a fontos.
Amikor ilyen fontos és igazán életbe vágó kérdést tettek föl neki – még ha kísértő szándékkal is – akkor bizony nem zárkózott el a válaszadás elől. Figyelmen kívül hagyva a körülményeket, magát a kérdés témáját igenis komolyan véve, megfontoltan válaszolt. Mintha ezt teljesen normális szándékkal, tudásvágytól fűtve, vagy hitben való növekedés igényével kérdezték volna Tőle.
A kérdés nagyon sokat számított, tehát fontos volt az Ő számára:
Mit kell tennem, hogy az örök életet elnyerjem?
Ez egy alapvető kérdés kellene legyen az ember életében. Jó, hogyha legalább alapszinten foglalkoztat minket ez a kérdés. Jézus Krisztus az ilyen kérdéseket megválaszolta.
Azért volt ez fontos számomra is, mert ha azt érzékelem, hogy gúnyosan, rosszindulatúan kérdeznek vagy szólnak hozzám, akkor nem is magára a kérdésre koncentrálok. Nem a kérdésre adandó válasz lehetőségét ragadom meg, hanem az indulatra figyelek. Ezzel el is szalasztom az adott pillanatban rejlő és a megfelelő válaszadással tanúsított bizonyságtétel lehetőségét.
Engem erre figyelmeztetett Jézus reakciója ebben a helyzetben. Légy észnél, és ne szalaszd el a lehetőséget, ami bár rosszindulatú megjegyzésen alapszik, viszont tálcán kínálja nekem a lehetőséget, hogy a felelet vagy a hallgatás által válaszoljak, és Isten üzenetét tolmácsoljam. Az indulatokra koncentrálva elszalaszthatjuk a lehetőséget.
Jézus lelkülete ebben a szituációban is különbözik, mint amit én magamban tapasztaltam, és az igazi kérdésre koncentrálva válaszol. Komolyan véve annak lényegét, nem dogmatikázva.
Hallottunk erről nagyjából másfél évvel ezelőtt egy igehirdetést. Luther pont ezen akadt fönn, hogy mit mond a törvény?
A törvény azt mondja:
„Szeresd Uradat, Istenedet, teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes erődből és teljes elmédből, felebarátodat pedig, mint saját magadat.”
Mit kér tőlem Isten? Hogy szeressem őt teljes szívemből, erőmből, elmémből? Ez a legnagyobb kívánság. És ez a legfontosabb parancsolata Istennek. Ha ezt én nem tudom megtartani, az pedig a legnagyobb bűn.
Jézus még erről sem kezd el beszélgetni ezzel az emberrel. Nem kezdi fejtegetni, hogy látod, erre biztosan nem vagy képes, hogy megtartsd a legfőbb parancsolatot. Gondolkozz el tehát, hol tartasz az életedben és mennyi esélyed van az örök életre.
Nem kezd kioktatásba. Számomra ez fontos, mivel ebbe a csapdába én személy szerint sokszor belekerülök. Ha a kérdésfelvetés esetleg helytelen, akkor kitérek olyan részletekre, amit figyelmen kívül kellene hagyni. Mert a kérdező még nem elég felkészült. Bele is kötök olyan részletekbe, amik a lényegtől távol vezetnek.
Ebből is látható, hogy Jézus sokkal jobban átlátta a kérdést, mint maga a kérdező. Valamint a lehetetlenségét annak az igének, amit ő maga idéz. Ezért belement a beszélgetésbe, anélkül hogy a részletekben elveszett volna.
Jézus viszi tovább a beszélgetést, és tanít. Tanít a lényegre.
Sokszor nekünk is erre lenne szükségünk. Észrevenni a lehetőséget, hogy itt és most Isten alkalmat ad nekünk a legfőbb igazság kimondására. A többit majd Ő helyre teszi a hallgató lelkében. Idővel megigazítja, eligazítja a gondolatokat, a most még téves felfogást. De vajon el tudom-e mondani úgy az igazságot, hogy nem bosszankodok a rosszindulatú kérdező szavain?
2. ) Jézus lelkületének másik fontos jellemzője, hogy az igéből indul ki, és indít el. Mit mond a Szentírás? Mit mondanak az Írások?
Azt mondhatjuk erre, hogy ez a természetes. Mi, reformátusok ebből indulunk ki. Megint csak föl kell tennem magamnak a kérdést, hogy biztosan mindig annyira biblikus tudok lenni, amennyire hirdetem lelkészként, hogy az Ige, mindig az Ige az alapja a gondolkodásomnak és a válaszoknak.
Érzékelhetjük olykor a korszellemet, amely például ebben a kérdésben azt sugallja, hogy bizony lehet üdvözülni innen is, onnan is elindulva. Lehet gondolni így is, meg úgy is. Jézus viszont azt mondja, hogy senki sem mehet az Atyához, hanem csakis Őáltala.
Fel merjük-e vállalni mindig, minden körülmények között a Szentírást, illetve a Szentírásban olvasható és megtanulható biblikus feleleteket az ilyen fontos kérdésekre? Sokszor tapasztalom, hogy a közízlésnek akarunk megfelelni, és úgy válaszolunk, hogy hát igen-igen, a Bibliában ez van, de hát… Következnek a „dehátok”
Jézus mégis különösen folytatja:
Helyesen feleltél. Tedd ezt, és élni fogsz.
Az általunk megtanult igazság, amit Pál apostol az efézusi levelében olvasunk, az, hogy
Egyedül, kegyelemből, hit által van üdvösségetek.
Nagyon fontos igazság, ezt meg is tanultuk. Erre alapozzuk a teológiánkat, életünket, erre a kegyelemre.
Itt viszont azt olvassuk, ahogy Jézus mondja:
Tedd ezt, szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből és felebarátodat, mint magadat, és élni fogsz.
Különös, hogy Jézus ezt mondja: ” Tedd ezt, és élni fogsz„.
Örök életről van itt szó, nem csak egyszerűen a földi élet élhetőségéről. tulajdonképpen ezt mondja: Tedd ezt, és örök életed lesz!
Sokszor érzékelem, hogy lustává és felelőtlenné tesz bennünket, református embereket református hittudatunk, a Szentírás üzenetéből származó teológiánk, hogy tudniillik: kegyelemből van üdvösségünk, nem cselekedetekért. ( Maradjunk a saját felekezetünkön belül ). Abban a hittudatban, hogy kegyelemből, hit által van üdvösségünk, nem cselekedetekért, hogy senki ne kérkedjen, nem is erőlködünk, és ennek következtében sokszor a kegyelem imént idézett tanítására hivatkozva lelkünkben, nem tesszük meg azt, amit pedig meg kellene ( vagy kellett volna ) tennünk. A kegyelem lustaságunk palástjává lesz…
Jézus viszont azt mondja: TEDD ezt, és élni fogsz.
Ezzel rámutat arra, hogy nincsen üdvösség a jó cselekvése nélkül. Rögtön hozzá kell tenni a mondat másik felét is, hogy pusztán a jócselekedetek nem üdvözítenek. Viszont a jó cselekvése nélkül sem lehet üdvösségünk, mert akkor azt nélkülözné az életünk, amiért egy keresztyén ember ezen a földön él: Azt, hogy tükrözi Isten szeretetét, kegyelmét, tisztaságát…
Cselekedetek nélkül – mondjuk ki még egyszer – nincs üdvösség, mert akkor tulajdonképpen azt tükrözné az ember élete, hogy nem adta át az életét annak az Úrnak, annak az Istennek, aki ezekre a jócselekedetekre buzdítaná, aki ezeket a jócselekedeteket előkészítette, azokat, amelyeket neki „csak” meg kell tennie, amelyeket valójában Ő ihletett benne.
Az a furcsa gondolkodásmód, ami elterjedt az egyházban egy hamis gondolkodás, amely szinte kiszorítja a jó cselekedetek elvégzésének igényét szívünkből és agyunkból, mondván, hogy nem cselekedetekből üdvözülünk.
Jézus azt mondja:
valahányszor megtettétek ezeket akár csak eggyel is az én legkisebb testvéreim közül, velem tettétek meg.
Valahányszor nem tettétek meg ezeket eggyel a legkisebbek közül, velem nem tettétek meg.
Tehát fel kell vérteznünk gondolatunkat és a gondolkodásmódunkat azzal, hogy nem cselekedetekből van üdvösségünk, de cselekedetek nélkül sem. Mutatja a példázat is, és ez az egész beszélgetés, hogy nem lehet szeretni úgy általánosságban csupán, mondván hogy „szeretem az embereket”. Ez jól hangzik, de szeretni mindig konkrét embert, konkrét cselekedettel lehet. Ezt a szeretetet, vagy ezt a cselekedetet, a konkrét fájdalommal, türelemmel, tűréssel, áldozattal járó cselekedetet megspórolni, azt mondja Jézus Krisztus, nem lehet.
Isten elvárja, hogy tedd meg! Mondd el azt az imádságot, ha másképpen nem tudsz segíteni. Ha valóban nincs más, az imádság lehetősége mindig adott. Tedd meg azért az emberért is, aki távol áll a te szívedtől.
Egy LGT szám jutott eszembe, amikor erre a beszédre készültem, annak is egy sora:
„Pokolba már a szép szavakkal! Szeress kicsit jobban!”
Ennyi. Ha tömören kellene összefoglalni a lényeget, ez a sor pont megfelelő. Csak a szép szavak nem elegendőek. Elegem van már belőle. Persze az is kell, mert sokszor pont a szép szavak az a cselekedet, amire egy adott helyzetben szükség van. De ha csak szavak vannak, amikor cselekedni kellene, az kevés. Amikor cselekedni kell, nem elég ha imádkozok valakiért, konkrétan fel is hívom, elmegyek hozzá, bevásárolok neki, megírom helyette a levelet. A végtelenségig lehet sorolni a példákat. Ha ezeket a cselekedeteket meg akarod spórolni, akkor nem tudsz tanúskodni Istenről. Hiába mondogatod magadban, hogy nem cselekedetek által van üdvösségem. „Hit által” pont a hitetlenségedet fogod mutatni az emberek és Isten felé.
3.) A mi emberünk, az írástudó, ösztönösen, rögtön szűkíteni akarja a felebaráti kört, hogy kivel tegye meg azt a jót, amiről eddig szó volt. Ki az én felebarátom? Jó volna ezt pontosítani, hogy ki az, akivel ezeket a jókat meg kell tenni…
Jézus viszont végtelenül kitágítja a felebaráti státuszt, azt mondja, hogy bárki, akit Isten feléd vezet, akivel találkozol, felebarátoddá válhat.
Lesz is sok ilyen ember az életedben, aki a felebarátod, pedig nem ismerted, s akivel meg kell tenned a jót amire Isten lelke téged indít, amit Isten elkészített korábban. Jézus kitágítja tehát a felebaráti kört, és azt mondja a példázat által, hogy időt, energiát, pénzt, anyagiakat pazarolni kell olyan emberekre is akár, akik nem érdemlik meg, akik ellenségek.
Hú, ez milyen jól hangzik… Lehet mondani a saját lelkünknek: Jó ember vagyok én, még az ellenségemen is segítettem. De gondoljunk csak arra a szóra, hogy ellenség! S most ne olyan embereket, népeket gondoljunk el, akiket nem ismerünk, de valamilyen értelemben mégis „ellenségeink”, mert talán egy olyan párthoz tartoznak, amellyel mi nagyon nem értünk egyet… Az ilyen „ellenséggel még csak-csak tudunk olykor jót tenni, ha nagy bajba kerül. ( Mondjuk leég a háza ) Ne ilyen távoli, személyesen talán nem is ismert emberekre , csoportokra gondoljunk, hanem olyan konkrét emberekre, akik sokszor bizonyították, hogy nem érdemli meg a segítséget. Mert például gonoszak voltak, pikírtek, rosszindulatúak… Akik tényleg nem érdemlik meg a segítséget.
Az Úr Jézus Krisztus szerint nincs méricskélés. Mert ha az lesz a mércéd, hogy ki az ellenséged, és ki az, aki megérdemli a segítséget, akkor vészesen leszűkül azoknak a névsora, akik szerinted érdemesek a segítségre.
Azt mondja Jézus Krisztus ezzel a példázattal nincs ilyen kategória.
Nekem mindig nagyon fájt ez egyébként, amikor Családsegítő Szolgálaton belül is elhangzik: „Segítünk neki, pedig nem is érdemli meg „.
Ez nem létező kategória Jézus Krisztus lelkülete szerint.
Kiemeli Jézus a példázatban, hogy még pluszban is a költött a samaritánus a félholtra vert zsidó embertársán. A samaritánusok és a zsidók utálták egymást. Két, egymást gyűlölő népről szól a példázat. Egy samaritánus soha nem segített volna egy zsidón, és fordítva is igaz. Ezért mondta Jézus pontosan így a példázatot. Egy samaritánus segített egy zsidón: egy megvert és megalázott zsidón. Ez a lényeg. A samaritánus nem keresgéli a határokat, nem elégíti meg a lelkét azzal, hogy megtettem amit megkövetelt a becsület vagy a hit. Erőn felül, minden elképzelhető határon túl adott segítséget. Ez Jézus Krisztus lelkülete, ez a minden emberi elképzelés fölött álló segítésre való készség. Amely nem méricskél. Nyilván nem arról van szó, hogy önmagamat szegénnyé, mást pedig gazdaggá teszek, nem ilyen értelemben pazaroljam az erőmet, pénzemet. Nem ostoba adakozásról, túlzó segítségnyújtásról van szó. Csak azért, hogy mutogassam, milyen jó ember vagyok.
Jézus ezzel azt mondja, ha szüksége van a másik embernek az időmre, pénzemre, tényleges segítségre, és azt megtehetem, akkor tegyem is meg. Anélkül, hogy számítgatnék: megéri-e ez nekem, lesz-e ebből valami hasznom, nem lesz-e akkor problémám a hónap végén?
Jézus Krisztus egyszerűen annyit mond: Menj el, te is hasonlóképpen cselekedj.
Teljes joggal érzi úgy az ember, hogy ez lehetetlen. Én nem tudom megtenni, hogy mindig mindenkinek segítsek, akinek szüksége van rá. És nem tudok mindenkinek adni, aki velem szemben utálatos, vagy úgymond nem érdemli meg. Ez az őszinte emberi reakció. Nem vagyunk készek és képesek – az emberi indulatunkból fakadóan – arra, amit Jézus itt elénk tár a példázat és a beszélgetés során. Azt kívánom, jusson eszünkbe az éves Igénk:
„Mindenre van erőm Krisztusban, aki megerősít engem”.
Mert csakis így lehetséges, amiről eddig szó volt. Igen, egyébként képtelenség. Egy embernek, emberi lelkületnek, az emberi ész számára képtelenség. Képtelenség, hogy olyan embereknek segítsünk, akik nem érdemlik meg, akik ellenségesek, kigúnyolnak, és így tovább. Lehetetlenség, butaság, őrület! Úgy tűnik.
De a Krisztus lelkülete mégis az, hogy amire így indít Isten lelke, tedd meg. Az erőt majd Ő adja.
De csak annak fogja tudni adni Jézus Krisztus az erőt, a szeretetet, aki benne van. Aki átadta az uralmat az Ő vállára, Jézus Krisztusra tette az egész életét. Csak akkor fog ez így működni az életünkben.
Mindenre van erőm a Krisztusban.
Őrajta kívül még csak megközelíteni sem tudjuk azt, amiről a példázatban beszélt Jézus.
Őbenne viszont mindenre lesz erőnk.
Ámen.