Lekció: Jn 7:37-39
Alapige: 1Móz 12:10-20
„Amikor hittel lépsz, áldás leszel!” Ábrahám történetéből ezt az üzenetet értettük meg a múlt héten, amikor láttuk azt, hogy Abrám hogyan válaszolt hittel Isten megszólító szavára. Hittel lépett, és úgy vett áldást, hogy maga is áldás lett a családjának, az áldásra nyitott szívű embereknek, sőt még azoknak a pogányoknak is áldásközvetítővé, áldáshordozóvá vált, akiket Kánaánban a neki ígért földön talált.
Tudom, hogy szívesen hallgatjuk az elhívásunkhoz kapcsolódó ígéreteket; és az ehhez tartozó küldetést már kelletlenebbül fogadja a szívünk, de higgyétek el Isten áldása akkor gazdagít titeket, ha ennek az áldásnak a csatornáivá is váltok. Milyen világosan mondja Jézus is, aki szomjazik az igyék, és ha valaki az élő víz forrásához csatlakozik, maga is ennek a forrásnak a csatornájává válik: „annak belsejéből élő víz folyamai ömlenek.” [Jn 7:38]
Abrám az első próbatételt hittel állta ki. Amikor látta, hogy Kánaánban bálványimádó pogányok élnek, és az hogy a föld övé és utódaié lesz, az sokkal távolabb van, nem csüggedt el, hanem oltárt épített az Úrnak, hogy azzal az oltárral is az élő Isten imádatára hívja a pogányokat, hogy maguk is áldást vegyenek.
Mózes azonban Abrám életének következő epizódjaként egy olyan eseményt mutat be, amit nyugodtan tekinthetünk az előző ún. ellentörténetének, és azt nézhetjük meg, hogy mi történik, amikor nem hittel lépünk. Mai alapigénk az 1Móz 12:10-20
Egyszer éhínség támadt azon a földön. Ekkor lement Abrám Egyiptomba, hogy ott tartózkodjék, mert súlyos éhínség volt azon a földön. Amikor már közel járt Egyiptomhoz, ezt mondta feleségének, Szárajnak: Nézd csak! Tudom, hogy szép arcú asszony vagy. Ha meglátnak az egyiptomiak, azt mondják majd: Ez a felesége! És engem megölnek, téged pedig életben hagynak. Mondd, hogy a húgom vagy, hogy jó sorom legyen a te réveden, és életben maradjak általad.
Így is történt. Amikor Abrám Egyiptomba érkezett, az egyiptomiak látták, hogy nagyon szép az asszony. A fáraó főemberei is meglátták őt, dicsérték a fáraónak, és elvitték az asszonyt a fáraó házába. Abrámnak pedig jó sora lett az asszony révén: lettek neki juhai, marhái és szamarai, szolgái és szolgálói, nőstény szamarai és tevéi. De nagy csapásokkal sújtotta az Úr a fáraót és házát Abrám felesége, Száraj miatt. Hívatta azért a fáraó Abrámot, és ezt mondta: Mit tettél velem? Miért nem mondtad meg nekem, hogy a feleséged? Miért mondtad, hogy a húgod? Csak ezért vettem feleségül. Most aztán itt a feleséged, fogd, és menj! Embereket is rendelt mellé a fáraó, és azok kivezették őt, feleségét és mindenét, amije csak volt.
„Kirándulás” Egyiptomba
Amikor végigolvassuk vagy végighallgatjuk ezt a történetet talán nem is tűnik fel, de azt látjuk, hogy Mózes csak beszámol az eseményekről, anélkül hogy bármilyen ítéletet mondana azzal kapcsolatban, amit leírt. Semmiféle hitbeli vagy erkölcsi ítéletet nem tartalmaz a szöveg. Ugyanakkor mégis rögtön érezzük, hogy ez a történet nincs rendjén. Ez az egyiptomi kirándulás valóban egy kirándulás; de nem abban a pozitív értelemben, ahogy a kirándulást értjük, amikor sikerül kikapcsolódni és elutazni hosszabb vagy rövidebb időre egy szép helyre; hanem úgy, hogy Abrám története kirándul, kificamodik a helyéről. Mégis miért van ez az érzésünk, hogy ez a történet nincs rendjén?
Azért, mert nagyon pontosan megmutatja azt, hogy mi történik akkor, amikor Isten gyermeke, aki hittel elindul Krisztus követésében, egyszer csak elkezd nem hitben lépni, hitben járni. Pál a galatákat figyelmezteti határozott szavakkal:
Ennyire esztelenek vagytok? Amit Lélekben kezdtetek el, most testben akarjátok befejezni? [Gal 3:3]
Abrám amikor nekiindult Egyiptomnak Kánaán földjéről, ezt a lépést nem hitből és nem hittel lépte meg. Honnan tudhatjuk? Ezt fogjuk megvizsgálni és egyben igyekszünk felismerni az életünkben is, amikor a lépéseinket nem hitben tettük meg.
Nem az Úr szava indította, hanem a körülmények
Ami nagyon feltűnő ebben a történetben az, hogy nem az Úr szava indította őt el, hanem a körülmények. Pedig milyen szépen fejlődött a kapcsolata az Úrral.
Amikor elindult Úr-Kaszdimból akkor az Úr szólította meg. Amikor továbbment Háránból az Úr indította útnak. Annyira felemelő látni, hogy egy ember hittel fogadja Istennek a szavát és erre a szóra válaszul hittel lép.
Abrám elment, ahogyan az Úr mondta neki.
Pedig nem tudta hova fog menni, de mégis ment, mert látta a láthatatlant, látta azt, hogy Isten a hívők számára egy várost készített a mennyben. Azt is látjuk, hogy amikor megteszi a hit lépéseit, akkor Isten egyre többet nyilatkoztat ki neki önmagából. Amikor Sikemben oltárt épített az Úrnak, akkor az Úr az oltár fölött megjelent neki. Nyilván nem teljes dicsőségében, mert azt az ember nem bírja ki; de mégis megerősítette őt az Úr, közelebb vonta magához és még többet mutatott neki magából.
Azonban az Úrral járás próbák között járás is. Próbás azért is, mert a világ ellenáll a világosság fiainak, de azért is, mert egy olyan világban kell megélni a hitünket, amely elvesztette eredeti állapotát, hiszen átkozott lett a föld az ember miatt. Abrám élete is ilyen próbák között járás. Ha egyben elolvassuk Abrám életét, akkor azt látjuk, hogy a bibliai beszámoló nem egy életrajz Abrámról, hanem hite próbáinak és küzdelmeinek is a leírása – éppen azért, hogy felismerjük saját hitünk próbáit is.
Jön tehát a második próba. Kemény próba lesz. Kialakult Kánaánban egy éhínség. Egy idő után annyira súlyossá vált, hogy azzal kell kezdeni valamit. Nyilván ez az idő volt az, amikor Abrám imádkozott, hogy múljon el az éhínség, legyen újra termékeny a föld, jöjjön eső. De nem jött. Valóban felmerülnek a kérdések, amikor valahogy minden mintha egészen más irányba mutatna, mint amire számított. Hiszen azt az ígéretet kapta, hogy az Úr megáldja őt, azon a földön, amit neki és utódainak akar adni! Ehhez képest Kánaán foglalt. Most meg itt van ez az éhínség, ami már az életüket komolyan veszélyezteti. Hol van ebben az áldás? Nem ez az egyik nagy kérdésünk, amikor próba alá kerül a hitünk oly módon, hogy a körülményeink nehézzé, sőt lehetetlenné válnak? Hol van ebben az áldás? Az Úr pedig most úgy tűnik még hallgat. Nem mond semmit? Abrám magára maradt? Biztos, hogy nem maradt magára. Amit Lélekben elkezdett, azt most kellene Lélekben folytatnia.
Abrám azonban most nem várja meg az Úr szavát, talán úgy érezte várt rá eleget. De elfogyott a türelem és hoz egy ésszerű és felelős döntést. Ezt szeretném hangsúlyozni: ésszerű és felelős döntést hoz. Egyiptomban még vannak életlehetőségek, miközben Kánaánban már teljesen ellehetetlenedett minden. A körülmények erősek és kényszerítő erejűek. Lemennek Egyiptomba egy időre. Csak átmenetileg. A Biblia szövege ezt egyértelműen érzékelteti, hogy Abrám nem adta fel Kánaánt, hanem csak átmeneti időre tervezte az egyiptomi utat, hogyha megszűnik az éhínség, akkor visszatérjen. Teljesen logikus, minden szempontból ésszerű és alátámasztható döntés. Mégis nagyon hiányzik belőle valami. Mégpedig az Úr szava, az Úr vezetése.
Abrám egyetlen szempontot vesz figyelembe, amikor lép. Ez pedig a körülmények. De nem lehet a körülményekre tekintettel hittel lépni? Nem lehet, hogy Isten éppen a körülmények útján akarta vezetni őt?
Azért fontos erre a kérdésre választ találni, mert a saját életünkben sokszor tapasztaljuk azt, hogy a körülmények figyelembevételével, hívő lelkiismerettel kell meghoznunk fontos döntéseket. Egyáltalán nem akarom azt mondani, hogy a körülmények alakulását figyelmen kívül kell hagyni. De ha csak a körülményekből akarunk tájékozódni, amikor már csak a körülményekből akarunk jeleket kiolvasni bizony nagyon könnyen elindulhatunk Egyiptom irányába.
Azt kell mondanunk, hogy Abrám, aki Bételnél oltárt építve még segítségül hívta az Úr nevét, itt ezt elmulasztotta, nem kérdezte meg az Urat, hogy mitévő legyen, és ezzel függetlenítette magát Isten kijelentésétől. Ezt pedig látjuk a következményekből is
Félelem és békétlenség mozgatja
Mert azt is meglátjuk, hogy amikor nem hittel lépünk az Úrban való bizalom és belső lelki biztonság helyét átveszi a félelem és a belső békétlenség. Ahogy Abrám közeledett Egyiptomhoz, egyre több lett benne a szorongás. Ebből következően azt mondja Szárajnak:
Nézd csak! Tudom, hogy szép arcú asszony vagy. Ha meglátnak az egyiptomiak, azt mondják majd: Ez a felesége! És engem megölnek, téged pedig életben hagynak.
Ahogy közeledett az országhoz, szinte minden egyes lépéssel nőtt benne a szorongás és a félelem. De még ez sem indította arra, hogy az Úrhoz forduljon vezetésért. Inkább valami furfangos megoldásban kezdett el hinni. Abrám ismerte a helyi viszonyokat, tudta hogyan lehetne a dolgokat megoldani okosba. A szöveg érzékelteti, hogy Abrámnak lett volna lehetősége még az Egyiptomba történő belépés előtt újra átgondolni a dolgot. Megállhatott volna, az Úr elé tárhatta volna a félelmeit, megvallhatta volna, hogy bizonytalan; felismerhete volna, hogy rossz irányba tart, sőt vissza is fordulhatott volna Jelzett a szíve és a lelke is. Szorongóvá és bizonytalanná vált.
Ez világosan mutatja azt, hogy elszakadt a hitbeli kapcsolat Istennel. Ha pedig nem kér útmutatást és vezetést, akkor már ügyeskedni kell, számítgatni kell, mérlegelni kell – akkor már az igazságot is hajlítgatni kell. Egy később, Gerárban történt hasonló eset kapcsán azzal védekezik Abrám Gerár királyával szemben, hogy valójában nem hazudott, amikor Szárajt a testvérének mondta, hiszen az apjuk közös, csak az anyjuk különböző. [1Móz 20:12] Most akkor Abrám igazat mondott vagy hazudott? Mindannyian érezzük, hogy ez önmentegető kifogás.
Amikor egy döntést a félelem és a belső békétlenség kísér, akkor bizony fel kell tenni a kérdést, hogy vajon nem Egyiptom felé indultál-e el? Természetes, hogy minden nagy döntést kísérhet egy belső feszültség, de csak akkor és addig, amíg a Léleknek a belső békessége nem erősíti meg bennünk az Úr szavát, de éppen ez a lényeg. Isten szava és a Lélek belső békessége legyen az, ami megerősít a félelmeink ellenére, ami az Úr vezetéséből nyerünk. Hogy megvalósuljon a szép áldás
Isten békessége, mely minden értelmet meghalad, meg fogja őrizni szíveteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban. [Fil 4:7]
Amikor nem hitben lépünk, annak fontos jele a békétlenség és a félelem, amiből valamilyen okoskodással, ügyeskedéssel vagy hazugsággal keressük a kiutat.
Önzővé tesz
A következő dolog, amit megfigyelhetünk, hogy ha nem hittel lépünk, akkor az önzővé, újra énközpontúvá tesz. Márpedig az ember élete vagy Krisztus-központú, vagy bálvány-központú, ahol a bálvány elsősorban az „ÉN”. Azután ez az „ÉN”-bálvány kapaszkodik sok mindenbe, istenségbe, ideológiába, hatalomba, gyönyörbe, a biztonságba, a mammonba – de központi bálvány az „ÉN”. Nézzük meg ezt milyen érzékletesen ábrázolódik ki az ősatya szavaiban és tetteiben.
Mondd, hogy a húgom vagy, hogy jó sorom legyen a te réveden, és életben maradjak általad.
Vegyük észre a fogalmazást: „jó sorom legyen a te réveden”; „életben maradja általad”. Milyen beszédes. Ennél rosszabb arcát talán nem is mutathatná az ősatya. Mégcsak nem is azt mondja, hogy jó sorunk legyen; „nekem legyen jó sorom”. Száraj itt nem szövetségestárs, csak eszköz. Nem az, akiben egymás támaszai az Isten által megszentelt egységben, hűségben, hanem az, akinek a révén jó sora lehet. Milyen úton? Úgy, hogy gyakorlatilag eladja a feleségét. Hogy mit szólt ehhez Sára? Nem tudjuk, de engedelmesen részt vett a hazugságban.
Mi történik itt? Az, hogy Abrám életéből eltűnik az áldás, amire az elhívása és a küldetése szól. Nem áldás már ő sem a felesége, sem a kísérői számára; de nem áldás az egyiptomiak számára sem, sőt mivel Isten figyelmeztetőleg beavatkozik teherré válik, de nem az áldás, hanem a bűn miatt. Milyen tragikus, amikor Isten gyermeke a bűn miatt válik teherré még a világ számára is.
Ilyen az, amikor az ember elveszíti az áldást. És itt mutatkozik meg, pontosan ebben a történetben, hogy mennyire nem feleltethető meg egymásnak az áldás és az anyagi jólét. Mert Abrám Egyiptomban tovább gazdagszik, de az áldást elveszíti, mert hitben elszakadt Istentől, nem figyelt és nem hallgatott rá, és a bűn gödrébe süllyedt alá.
Isten cselekszik
Isten azonban nem felejtette el sem az elhívását, sem az ígéretét, ezért Abrám megmentése érdekében cselekvésbe fog.
Ilyenkor látszik, hogy mennyire fontosak vagyunk és mennyire számítunk Istennek. Még akkor is, ha elszakadunk tőle.
Isten csapásokkal sújtotta a fáraót, aki végül valahogy kinyomozta, hogy miért történnek vele mindezek a dolgok. És érdekes módon Isten most éppen ezeket a körülményeket használja, hogy kiránduló Abrámot visszarándítsa Abrámot eredeti elhívásába.
Isten a fáraó keze által elindítja őt vissza Kánaánba: a pogányok előtt megszégyenülve, de számunkra olvasók számára mégis reményteljesen. Mert ha rendesen el is szúrta Abrám a dolgot, Isten kegyelme, amely ígéreteiben alapszik visszatereli őt szeretetének és elhívásának útjára, akármilyen mélyre is kell utána nyúlnia. Ez a mi reménységünk: ha el is szúrjuk a dolgot, Isten a szeretetéből mégsem enged minket elveszni. És visszarándítja a kirándult életet. Aki ismeri – sajnos én ismerem – az ilyen visszarándulásokat, az tudja, hogy a kirándult ízület helyrerándítása jobban fáj, mint a maga a kirándulás.
De az életünk helyrerándítása a kirándultságból kinek is fáj jobban és hogy mennyire is fáj az valójában azt Krisztus áldozatában láthatjuk meg a maga valóságában. Hogy Krisztus milyen áldozatot is hozott azért, hogy az Atya helyrerándíthassa az életünket.
Isten a poklok mélységéig jött alá értünk Krisztusban; először is azért, hogy kiszabadítson a halál fogságából; de erre gondolhatunk akkor is, ha elfelejtünk hittel lépni. Amikor elveszítjük életünkben az evangélium iránytűjét, amikor Isten vezetése helyett csak a körülményeket; rosszabb esetben más emberek cselekedeteit vesszük saját magatartásunk mintájának, akkor a Lélek újra Krisztus halálára mutat. A kereszt pedig kiutat mutat a bűn mélységéből – mehetsz az Atyához kegyelemért, irgalomért, mert nála kész van a bocsánat.
Isten így cselekedett azért is, hogy Abrámot visszarándítsa az útra, amelyen hittel járt, de amelyről kirándult. Hogy megáldja őt és áldás legyen.
Ámen.