Lekció: Mk 2:1-12

Alapige: Ef 2:1-10

Énekek: MonGYÁLdást                      

Azt mondják egy újszülöttnek minden vicc új. Ezért bátorkodom most egy már szakállasnak számító anekdotával kezdeni a mai üzenetünk megértését.

Egy hívő keresztyén asszony már hosszú idők óta nem tudta rávenni a férjét, hogy menjen el vele a templomba. Egy vasárnap, amikor ő maga nem tudott elmenni a templomba, nagy nehezen sikerült rábeszélnie a férjét, hogy legalább most az egyszer ő menjen el – úgymond – „helyette”.

Az ebédnél a feleség érdeklődött: „Mesélj már egy kicsit, mégis miről prédikált a papunk?” – „Hát … az egyik kedvenc témájáról …” – „De hát mégis, pontosabban, miről?” – „A bűnről”. – „És mit mondott?” – Hát, … tudod … meglehetősen ellenezte.”

Az evangéliumból sokszor csak ennyit hallunk meg: Isten meglehetősen ellenzi a bűnt. Még rosszabb, ha csak ennyit tudunk tovább adni. Pedig az evangélium nem erről szól.

A bűnbocsánatról szóló sorozatunk múlt heti első részében azt az üzenetet értettük meg, hogy azért beszélhetünk egyáltalán bűnbocsánatról, mert megbocsátó Atyánk van. Olyan Istenünk, aki elénk jön, hogy minket átöleljen és helyreállítsa a bűntől tönkretett életünket. Ennek alapján beszélhetünk egyáltalán a bűnbocsánat lehetőségéről.

De tényleg kell-e beszélni a bűnbocsánatról? Mert egészen mást jelent az, hogy beszélhetünk a bűnbocsánatról, mint az, hogy kell beszélnünk a bűnbocsánatról. Ezt szeretném ma a szívetekre helyezni, ezt a „kell”-t, természetesen bemutatva azt, hogy miért kell a bűnbocsánatról beszélnünk. Ehhez olvasom a Szentírásból az Ef 2:1-10-et.

Titeket is életre keltett, akik halottak voltatok vétkeitek és bűneitek miatt, ²amelyekben egykor éltetek e világ életmódja szerint; igazodva a levegő birodalmának fejedelméhez, ahhoz a lélekhez, amely most az engedetlenség fiaiban működik. ³Egykor mi is mindnyájan közöttük éltünk testünk kívánságaival, követtük a test és az érzékek hajlamait, és a harag fiai voltunk emberi természetünk szerint, éppenúgy, mint a többiek. ⁴De Isten, gazdag lévén irgalomban, az ő nagy szeretetéért, amellyel minket szeretett, ⁵minket is, akik halottak voltunk a vétkek miatt, életre keltett a Krisztussal együtt – kegyelemből van üdvösségetek! – ⁶és vele együtt feltámasztott, és a mennyeiek világába ültetett Krisztus Jézusért, ⁷hogy megmutassa az eljövendő korszakokban kegyelmének mérhetetlen gazdagságát irántunk való jóságából Krisztus Jézusban. ⁸Hiszen kegyelemből van üdvösségetek a hit által, és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez; ⁹nem cselekedetekért, hogy senki se dicsekedjék. ¹⁰Mert az ő alkotása vagyunk, akiket Krisztus Jézusban jó cselekedetekre teremtett, amelyeket előre elkészített Isten, hogy azok szerint éljünk.

Hogy a bűnbocsánat lehetőségéről beszéljünk, ahhoz bizony kell lennie bűnnek is. Ahol nincs bűn, miért kellene beszélni a bűnbocsánatról? De a bűn miatt nemcsak lehet, hanem egyenesen muszáj beszélni a bűnbocsánatról – mert azt nem tehetjük meg, hogy ne beszéljünk a bűnről. Az emberi természetnek arról az állapotáról, ami miatt halottak vagyunk Isten számára.

Amit szeretném, ha megjegyeznénk: Isten nem ellenzi a bűnt! Világosan megmutatja, hogy mi az élet útja – azaz a Krisztust követő életszentség útja és mi a halál útja – azaz amikor az ember visszautasítja a Krisztus életmentő ajánlatát, az életszentség ajánlatát. Isten következetesen azt mondja, hogy a halál útja helyett válaszd az életet. De ő nem ellenzi a bűnt, hanem vagy megbünteti, vagy megbocsátja. Ez a megállapítás, hogy „meglehetősen ellenzi”, teljesen pontatlanul írja le Isten viszonyát a bűnhöz. A lényeg: vagy megbünteti, vagy megbocsátja – harmadik lehetőség nincs.

A most olvasott szakaszunkban azt láthatjuk, hogy Isten hogyan munkálkodott azoknak az embereknek az életében, akiknek a Krisztusban megbocsátotta minden vétküket. A teljes szakasz egy igazi „ilyen volt – ilyen lett” leírás. Az Efezusi levél olvasóit emlékezteti arra, hogy milyen állapotban voltak azelőtt, mielőtt megismerhették volna Istennek a Krisztusban adott bocsánatát és kegyelmét. Azután rámutat arra, hogy a kegyelem erejének a hatására milyenné lett az életük.

Amikor azt a kérdést tesszük fel, hogy „Miért kell beszéltünk a bűnbocsánatról?” az amiatt szükséges, hogy megértsük miért van szükségünk egyáltalán a bűnbocsánatra? Akkor nem kerülhetjük ki az „ilyen volt” állapotot. Most ezt az „ilyen volt” állapotot szeretném részletesebben kibontani és bemutatni.

„Ilyen volt”

Alapigénk első három verse írja le ezt az „ilyen volt” állapotot. Nézzük meg, hogy milyen az az ember, akit még nem ért el Isten bocsánata és kegyelmének ereje.

Titeket is életre keltett, akik halottak voltatok vétkeitek és bűneitek miatt, amelyekben egykor éltetek e világ életmódja szerint; igazodva a levegő birodalmának fejedelméhez, ahhoz a lélekhez, amely most az engedetlenség fiaiban működik. Egykor mi is mindnyájan közöttük éltünk testünk kívánságaival, követtük a test és az érzékek hajlamait, és a harag fiai voltunk emberi természetünk szerint, éppenúgy, mint a többiek.

Ez a leírás mondja el, hogy milyen volt, illetve milyen az az ember, aki még nem nyerte el Isten bocsánatát. A következő, cseppet sem hízelgő gondolatok adják vissza a Krisztus előtti állapotunkat.

• a bűneink és vétkeink miatt halottak voltunk
• az életmódunkban e világ elvárásaihoz és rendszeréhez igazodtunk, ami viszont az ördög szellemiségéhez igazodik – vagyis minden ember, aki nem a Krisztusban él, az ördög hatalmának van alávetve
• ez az élet arról ismerhető fel, hogy a test kívánságai vezetik, azok irányítják.

A probléma pedig nem másban van, mint az emberi természetben, amivel megszületünk: ennek alapján kivétel nélkül a harag fiai voltunk.

Ezek a gondolatok foglalják össze azt, amiért a bűnbocsánatról beszélni kell. Egyetlen rövid szóval: bűnösök vagyunk születésünktől kezdve a természetünkben, és bűnösök vagyunk a cselekedeteinkben; nem is tudunk másmilyenek lenni, mint bűnösök, egyszerűen ezzel a programmal születünk meg erre a világra. Ebben kell bekövetkeznie a változásnak, ha nem akarunk ennek a programnak a természetes végeredményére, az örök kárhozatba jutni.

Bűnösnek lenni = halottnak lenni

Mit jelent bűnösnek lenni? Egy olyan állapotot, amit úgy ír le a Szentírás, hogy „halott”. Ez a kép nagyon kifejezően írja le az állapotunkat. Milyen a halott?

A halott nem érzékeli maga körül a világot. Egy halott nem hallja, amit mondanak neki, nem látja, amit mutatnak neki. Ha megütik, az a halottnak nem fáj. A halott mozdulni sem tud – sőt a halottban minden mozdulatlan (leszámítva a bomlás folyamatát). A halott nem érez és nem mozdul.

A bűn lelkileg az az állapot, amikor valaki úgy halott, hogy képtelen meghallani Isten szavát, képtelen meglátni Isten dolgait és képtelen Isten akarata szerint élni. Érzéketlen Istenre. A bűnös természet és a bűnös természetből fakadó vétkek teszik az embert halottá. És ez az állapot a születésünktől kezdve folyamatosan romló tendenciát mutat.

Amikor egy kisbaba megszületik lelkileg halottan születik – hiszen minden ember természete szerint a harag fia, mondja igénk. Tehát az ember nem fokozatosan válik bűntelenből bűnössé, hanem ebből az állapotból indul, és az élete során egyre jobban kiteljesedik a romlás, míg végül a bűn következményeként bekövetkezik a teljes pusztulás. Ebben a hasonlatban maradva ez valami olyan, hogy a friss halott még majdnem élőnek tűnik – de aztán ahogy hűl ki, változik meg a színe, válik egyre nyilvánvalóbbá az, hogy halott, majd megkezdődik a bomlás folyamata, egyre romlottabbá és visszataszítóbbá válik.

Ha megértjük mit jelent halottnak lenni – akkor értjük meg azt is, hogy mit jelent bűnösnek lenni.

A halott nem képes változtatni az állapotán

De a kép, amit itt a Szentírás használ – „halottak voltunk” – valami mást is megértet velünk. A halott nemcsak érezni, mozogni nem képes – arra sem képes, hogy változtasson az állapotán. Egy halott nem tudja feltámasztani önmagát. Nem tudja megváltoztatni a romlás irányát. Egy halott esetében teljesen természetes, hogy csak romlani tud. A bűnös természetű ember sem tud megjavulni. A bűnös ember csak romlani tud a bűnében.

A lekcióban is azt olvassuk, hogy az az ember, akit a barátai vittek oda Jézus elé, hogy meggyógyítsa őt, teljesen tehetetlen volt. Nem tudott tenni semmit önmagáért. Béna volt. Még annyit sem tudott megtenni, hogy odamenjen Jézushoz bocsánatért. De amikor Jézus ránézett, ő nem egy beteg embert látott. Ő ott egy bűneiben halott embert látott, akinek elsősorban feltámadásra volt szüksége. Ezért Jézus nem a testileg beteg embert gyógyítja meg előbb, hanem a lelkileg halottat támasztja fel: „Bízzál, fiam, megbocsáttattak bűneid.”[Mt 9:2]

Nemrég a gyerekekkel utaztunk a buszon. Felszállt négy emberroncs. Két férfi, két nő. Mind a négyen bűzlöttek a kosztol és az olcsó piától, de beszélgetni is csak arról tudtak, hogy hol szerezzék be a következő piaadagot. Négyük közül az egyik nő különösen is valami döbbenetesen visszataszítóan nézett ki – már nem is nézett ki nőnek, de már embernek se nagyon. Félelmetes volt látni, hogy micsoda rombolást végzett ezeknek az embereknek az életében a bűn.

De vajon azok, akiknek az életében nem ilyen látványosan végzi a munkáját, kevésbé halottak? Akik a műveltség, jómód, polgári erkölcsösség kozmetikumaival sikeresen elrejtik igazi természetüket?

Az ember, amikor egy szeretett hozzátartozó elveszít, az egy rettenetesen fájdalmas dolog. A gyászfolyamathoz hozzátartozik a búcsúzás és, hogy legyen egy méltó és szép végtisztességtétel úgy a végére. Sok minden összeér ebben. De nemcsak a reménység – amiből korunkban egyre kevesebb van –, hanem az is hogy valahogy megszépítsük a halált. Az ókor gazdagjait, szépen bebalzsamozták, komoly síremlékekbe temették. De ettől a halál halál maradt. Egy szépen felcicomázott halott talán nem halott? Dehogynem. A halott az halott.

Jézus egyszer azt mondta a képmutató fariezusoknak, hogy a meszelt sírokhoz hasonlítanak, amelyek kívülről szépek, de belül halottak csontjai és mindenféle tisztátalanság van [Mt 23:27]. A valódi természetünket semmilyen kozmetikum nem tudja megváltoztatni. Sem a társadalmi normák betartásának kozmetikuma, sem a halott vallásosság kozmetikuma, sem a törvényeskedés kozmetikuma; de nem tudja megváltoztatni a siker, pénz, csillogás kozmetikuma sem.

Lelki értelemben semmiféle különbség nincs a lecsúszott és visszataszító bűnös, valamint a kellemes modorú, szorgalmas és az erkölcsi normákat látszatra, vagy érdekei mentén betartó bűnös között. Ez a különbség csak minket, embereket zavar össze és téveszt meg. Istennél mindkettő egyformán visszataszító – és Isten mindkettőt ennek ellenére mégis egyformán szereti. Ne felejtsük el, hogy Jézus legnagyobb ellenségei a „jófiúk” voltak, akik azután keresztre is juttatták.

E világ fejedelme számtalan lehetőségét kínálja, hogy az életünkben kiteljesedjen a bűn rontása:

• Valakit az olcsó örömök és szórakozás mocskába vonz bele – aminek a végén szétcsúszott emberroncsként az utca mocskában találja magát.
• Valakit az újabb és újabb kapcsolatokba hajszol bele. Egy ismerősömnek az édesapja még kicsi gyerekkorában egy másik nőért elhagyta az édesanyját. Aztán egy harmadik nőért elhagyta a második nőt, ahol szintén volt gyermek. Aztán jött a negyedik nő, talán az ötödik is … nem tudom. Most hetvenen túl azon siránkozik, hogy magányos, nincsen senkije, a gyerekeire sem számíthat. … Vajon miért? Van-e összefüggés?
• Megint mást arra indít, hogy minél többet szerezzen és minél magasabb szintű társadalmi elismertségbe juttasson – aztán csodálkozik, hogy közutálatnak örvend és sűrűn csuklik, mert mögötte csak szétzúzott és kihasznált életek sorakoznak.
• Van akit arra késztet, hogy akivel lehet összevesszen, hogy mindenkiben csak a rosszat lássa meg, mindenkiről csak a rosszat feltételezze. Mint az az önigazultságában felfuvalkodott „keresztyén” ember, aki egyszer azt találta mondani: csak két igazán hívő embert ismerek. A feleségemet és magamat. De a feleségemben sem vagyok teljesen biztos. Tud-e ezek után bárki őszinte bizalommal fordulni ehhez az emberhez?

Mindenképpen le kell szögeznünk: akár így, akár úgy mindannyian halottak voltunk a bűn és a vétkek miatt. Sőt – ezen az állapoton változtatni sem tudunk.

Nézzük meg újra, hogy miért kell beszélni a bűnbocsánatról? Azért, mert az állapotunk, ha nem következik be változás benne, akkor így néz ki. És most, amikor hallgatjátok azzal a kérdéssel hallgassátok: ilyen voltam, vagy ilyen vagyok?

halottak voltatok vétkeitek és bűneitek miatt, amelyekben egykor éltetek e világ életmódja szerint; igazodva a levegő birodalmának fejedelméhez, ahhoz a lélekhez, amely most az engedetlenség fiaiban működik. Egykor mi is mindnyájan közöttük éltünk testünk kívánságaival, követtük a test és az érzékek hajlamait, és a harag fiai voltunk emberi természetünk szerint, éppenúgy, mint a többiek.

Vagy ilyen voltál, vagy ilyen vagy. Más lehetőség nincs. Ha ilyen voltál, akkor már tudod, hogy mitől állt be változás az életedben. De ha még ilyen vagy?

A halott állapot megváltoztatása

Mi az, ami egy halott állapotát megváltoztatja? Az, ha valaki feltámasztja őt. Isten így támasztott fel minket akkor, amikor gazdag irgalmából egyedül a szeretete miatt úgy döntött, hogy megbocsátja a bűneinket, és kegyelmével kiment a bűn és a Sátán hatalmából. Az Írás így fogalmaz:

… életre keltett a Krisztussal együtt …

A bűnbocsánat ilyen halottfeltámasztás. Mi nem tudjuk kieszközölni a bűnbocsánatot; nem tudunk vezekelni az elkövetett, elgondolt vagy elmulasztott bűneinkért. Azért vagy bűnhődnünk kell, vagy elfogadni Isten számunkra érdemtelenül felkínált kegyelmét. Mert Isten vagy megbünteti a bűnt vagy megbocsátja.

Megbünteti azok életében, akik nem bánják meg azokat, akik nem ismerik el azt, hogy halottak a bűneik és vétkeik miatt. Ott szépen fokozatosan kiteljesedik a halál és végül már meg sem változhat ez az állapot.

De megbocsátja azok életében, akik meghallják az evangélium szavát, felismerik és elismerik bűnösségüket, akik tudják, hogy szellemileg halottak, és ezen az állapotukon csak egy feltámasztás segíthet. Jézus Krisztus azt ígéri:

Bizony, bizony, mondom néktek, hogy eljön az óra, és az most van, amikor a halottak hallják az Isten Fiának a hangját, és akik meghallották, élni fognak. [Jn 5:25]

Ha meghallják és egyedüli mentségként elfogadják Jézus Krisztus halálát, mint helyettes engesztelő áldozatot. Ez a megbocsátás – ez a feltámasztás a lelki halálból. Ezért írhat Pál apostol ennek a szakasznak a második felében arról, hogy ezután milyen lett az életünk.

Miután múlt héten megértettük, hogy bűnbocsánatról azért beszélhetünk, mert megbocsátó mennyei Atyánk van, most az válhatott előttünk világosság, hogy a bűnbocsánatról azért kell beszélni, mert a bűneink miatt halottak vagyunk. Azért van szükségünk bűnbocsánatra, mert a bűneink miatt mindannyian el vagyunk választva Istentől.

Ezután kellene beszélnünk arról, hogy milyen is lett – lehet az életünk, ha átéljük ezt a bocsánatot. Erről azonban két hét múlva lesz szó, mert előbb még arról fogunk beszélni, hogy hogyan juthatunk hozzá a bűnbocsánathoz.

Befejezésül azonban hallgassuk meg alapigénkből azt, hogy mi történik azokkal, akiknek Isten nem megbünteti, hanem megbocsátja a vétkeit.

De Isten, gazdag lévén irgalomban, az ő nagy szeretetéért, amellyel minket szeretett, minket is, akik halottak voltunk a vétkek miatt, életre keltett a Krisztussal együtt – kegyelemből van üdvösségetek! – és vele együtt feltámasztott, és a mennyeiek világába ültetett Krisztus Jézusért, hogy megmutassa az eljövendő korszakokban kegyelmének mérhetetlen gazdagságát irántunk való jóságából Krisztus Jézusban. Hiszen kegyelemből van üdvösségetek a hit által, és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez; nem cselekedetekért, hogy senki se dicsekedjék. Mert az ő alkotása vagyunk, akiket Krisztus Jézusban jó cselekedetekre teremtett, amelyeket előre elkészített Isten, hogy azok szerint éljünk.