Lekció: Lk 24:1-12

Textus: Lk 24:10-11

Énekek:
95 – Jertek, örvendjünk mindnyájan
513 – Felvirradt áldott szép napunk
501 – Krisztus feltámadott
517 – Uram, közel voltam hozzád

Amikor Josh McDowell megírta az önéletrajzi könyvét, abban központi helyet adott a megtérésének.

Főiskolásként teljesen elutasító volt az evangéliummal szemben, és a keresztyén főiskolai  diáktársait és tanárait is rendszeresen gúnyolta, kinevette, beléjük kötött, gyakorlatilag folyamatosan zaklatta őket. Viccet csinált a bibliai történetekből, kiforgatva azokat. Egy diáktársa azonban egy kihívást intézett feléje: „Cáfold meg a feltámadást!” – ha az sikerül, akkor tulajdonképpen nem is kell vesződni a bibliai kijelentések külön-külön cáfolatára, egy csapással el lehet rendezni mindent.

McDowell volt annyira öntelt és önelégült, hogy elfogadta a kihívást – ugyanakkor volt annyira értelmes és becsületes is, hogy tudta – komoly kihívást vállalt. Pl. el kell olvasnia a Bibliát is, ha cáfolni akarja. Bár az egész keresztyén hitet ostobaságnak és fecsegésnek tartotta, azzal viszont tisztában volt, ahhoz, hogy valamit cáfolni tudjon, bele kell ásnia magát a cáfolandók alapos ismeretébe. Neki is állt, rengeteget dolgozott, európai tanulmányutat is tett. Kutatás közben egyre jobban elbizonytalanodott. Így írt:

Tizenegy éves koromtól kezdve folyamatosan taszítottam el magamtól Istent, és mire elértem a felnőttkort, mindenkit bolondnak tartottam, aki azt állította, hogy valamilyen kapcsolatban van Istennel. Én nem akartam, hogy bármi közöm is legyen ezeknek az embereknek az Istenéhez, azt akartam, hogy ne legyen semmi közöm az ő Urukhoz és Megváltójukhoz. Egészen mostanáig. Többezer mérföldre az otthonomtól, teljesen egyedül, kezdtem úgy érezni, hogy minden előítéletem ellenére a Kellogg főiskola keresztény diákjainak Istene talán mégis csak valóságosabb, mint azt képzeltem.

Az út végéről így ír:

A Biblia az igazságról beszél! Azzal indultam útnak, hogy bebizonyítom a feltámadás valótlanságát, hogy kétségbe vonom a kereszténységet, de a tények elől nem menekülhettem. A Bertrand Russelnek járó tisztelettel együtt is azt kellett mondanom, hogy tévedett, amikor azt állította, hogy az emberek érzelmi alapon fogadják el a kereszténységet. Az én esetemben meg ennek éppen az ellenkezője volt igaz. Én érzelmi alapon utasítottam el a keresztény hitet.

Ennek a revelációnak az időzítése és helyszíne mind a mai napig rejtély marad a számomra. Nem hullottam térdre, és nem tértem meg ott helyben. A szemem felnyílt az igazságra, de hitetlen Tamással ellentétben én még mindig ellenálltam neki. Még úgy is, hogy tudtam, ez az igazság megcáfolhatatlan. Szégyelltem magam, minden összezavarodott, kudarcot vallottam.

Innen pedig már egy lépés volt, amit később megtett, hogy már nem állt ellen az igazságnak – azóta pedig ennek az igazságnak maga is hirdetője lett.

Miért fontos ez? Mert sajnos ma nagyon sok keresztyén ünnepli úgy a húsvétot és a feltámadást, hogy valójában nem hisz a feltámadásban. Talán nem mondja ki azt, amit a hitetlen Josh MacDowell kimondott – hogy a keresztyén hit ostobaság; de hite nélkülözi a hit valódiságát, Krisztus feltámadásának az erejét[1].

Vajon ostobaság a feltámadás? Erről szeretnék ma beszélni nektek az előbb felolvasott szakaszt két versére visszatérve. Alapigénk a Lk 24:10-11

A magdalai Mária, Johanna, valamint a Jakab anyja, Mária és más, velük lévő asszonyok elmondták mindezt az apostoloknak, de ők üres fecsegésnek tartották ezt a beszédet, és nem hittek nekik.

A történet

A történetet ismerjük. Valamelyik evangéliumból minden húsvétkor elolvassuk. Egy rövid és tömör beszámoló arról, hogy Jézus pénteki halála, majd a szombati ünnep elmúltával mi történt vasárnap hajnalban.

A Jézust követő asszonyok a szombat elmúltával hajnalban, még szürkületkor elindultak Jézus sírjához, hogy a pénteki sietség miatt elmaradt végtisztességet megadják Jézusnak. Viszik magukkal a keneteket, amivel szeretnék megkenni Jézus testét. A legnagyobb aggodalmuk, hogy hogyan fognak bejutni a sírboltba, amikor egy nagy és lepecsételt kő zárja el a nyílást, ám amikor odaértek, azt látták, hogy a kő el lett hengerítve a sírbolt elől. Bementek a sírba, de nem találták ott Jézus testét. Az egyik probléma megoldódott – a kő problémája –, de keletkezett helyette egy új: a sírban nem volt ott Jézus teste.

Ettől teljesen összezavarodtak és ott álltak tanácstalanul, hogy vajon történt és most mit is kéne csinálniuk. Ekkor lépett oda hozzájuk két férfi fénylő ruhában, amitől az asszonyok megrémültek, a férfiak – valójában Isten angyalai – azonban elkezdték feltárni előttük az események magyarázatát. Jézust nem kell a holtak között keresni, mert ő feltámadt és él. Arra is felhívják a figyelmet, hogy emlékezzenek vissza arra, hogy mit mondott korábban Jézus többször is. Neki, az Emberfiának bűnös emberek kezei által keresztre kell feszíttetnie, de a harmadik napon fel kell támadnia. Így emlékeztek vissza Jézus szavaira, és megértették, hogy az üres sírnak az az oka, hogy minden megvalósult abból, amit Jézus mondott. Nemcsak a halála valósult meg úgy, ahogy azt előre megmondta, hanem a feltámadása is.

Ezután tértek vissza sietve a sírtól a tanítványokhoz, hogy elmondják nekik:

1. A sírt üresen találták.
2. Két férfi fénylő ruhában azt mondta nekik, hogy Jézus azért nincs a sírban, mert feltámadt a halálból.
3. A két férfi emlékeztette őket arra, és ők is emlékeztek rá, hogy Jézus előre megmondta mindezt – és ahogy megtörtént Jézus halála ahogy megmondta, a sír is azért üres, mert a feltámadása is megtörtént, ahogy azt is előre megmondta.

A tanítványok reakciója pedig ennyi: ostobaság.

Így olvassuk:

de ők üres fecsegésnek tartották ezt a beszédet, és nem hittek nekik.

Az üres fecsegés ennyit jelent: ostobaság, zagyvaság. A tanítványok ostobaságnak tartották ezeket a beszédeket, amiket az asszonyok mondtak.

Milyen jól kifejezi ez a jelenet az egyház hitetlenségét. Nem a világ, nem az Isten nélküli emberek hitetlenségét, hanem a tanítványi közösség hitetlenségét.

A Krisztus megmaradt követőinek hitetlensége

Természetesen fontos látnunk azt, hogy a világ a hitetlenségével elutasítja Istent, elutasítja Krisztus feltámadását. Ez a világ természete. Ez nekünk keresztyéneknek is ismerős – vagy azért, mert eleve ilyen környezetből jöttünk – ahogy én is; de az is lehet, hogy valaki gyermekként élvezte a családjában a hit közegét, de viszonylag hamar szembesült azzal, már óvodában, de legkésőbb az iskolában, hogy milyen sokan nem hisznek Krisztusban, mennyien eleve ostobaságnak tekintik a Krisztusban való hitet, a Krisztus követését. Nincs ebben semmi meglepetés. Az igazi meglepetés ott kezdődik, amikor a tanítványokról derül ki, hogy valójában maguk sem hiszik a Krisztus evangéliumát.

Szeretném most ebből a szempontból meghatározni azt, hogy kikre értsük azt, akikről a mai szakaszunk beszél. A 9. versben azt olvassuk:

visszatérve a sírtól, hírül adták mindezt a tizenegynek és a többieknek.

Tehát nemcsak a tizenegy apostolnak, hanem a „többieknek” is. Ebbe beletartozik Jézus minden megmaradt követője. Akkor és ott ők azok, akik az Egyházat jelentik. És milyen állapotban van az Egyház?

ezeket a beszédeket ostobaságnak tartották és nem hittek nekik.

Vajon, ha ezt az állapotot látjuk, túlzó-e az az állítás, amit még a bevezetőben mondtam: „sajnos ma nagyon sok keresztyén ünnepli úgy a húsvétot és a feltámadást, hogy valójában nem hisz a feltámadásban.”? Nos, nem gondolom, hogy ezzel a kérdéssel nem kell foglalkoznunk. Mert a keresztyén egyház és a keresztyén hívők nagy kísértése – ne Krisztus váltságára: halálára és feltámadására alapozza a hitét. De ha az Egyház nem Krisztus váltságára alapozza a hitét, akkor mi marad?

Ezeket a beszédeket ostobaságnak tartották és nem hittek nekik.

Kinek nem hittek?

Amikor Jézus feltámadását ostobaságnak tartották és nem hittek nekik – kinek is nem hitt a „tizenegy és a többek”? A szöveg szerint az asszonyoknak. De Lukács nagyon finoman érzékeltet valami mást is.

A szövegben kétszer is megemlíti a következőt:

Emlékezzetek vissza, hogyan beszélt nektek …

Ekkor visszaemlékeztek az ő szavaira, …

Az üres sírnál állva az asszonyok visszaemlékeztek az ő szavaira – és amikor elmondták, hogy üres sírt találtak, és visszaemlékeztek az ő szavaira, akkor bizonyossá lett bennük, hogy Jézus feltámadt.

A „tizenegy és a többiek” valójában nem az asszonyoknak nem hittek, és nem az asszonyok beszédét mondták ostobaságnak, hanem Jézusnak nem hittek és Jézus beszédét mondták ostobaságnak. Mert az asszonyok híre két pilléren állt:

1. Az üres sír megtapasztalásán – ami tényként objektív; de lehet azt mondani, hogy az értelmezése szubjektív. Annyiféleképpen próbálták már az üres sír tényét más fényben beállítani: ellopták Jézus testét a tanítványai; Jézus nem is halt meg a kereszten és a sírban magához tért; az asszonyok nem is jó helyen keresték Jézus sírját. Vannak ilyen értelmezései is az üres sír tényének.
2. Jézus előre elmondott szavai, amiben nemcsak a halálára és annak körülményeire tér ki, hanem a feltámadására is. Minden alkalommal. Az is tényszerűen objektív, hogy Jézus ezt elmondta előre.

Van tehát két objektív tényünk: a sír üres volt; Jézus előre azt mondta, hogy a halála utáni harmadik napon fel fog támadni. Az asszonyok ezt mondták el a „tizenegynek és a többieknek.”

Mit mond erre a „tizenegy és a többi”. Ostobaság!

Rakjuk össze: Ostobaság, hogy a sír azért üres, mert Jézus feltámadt! Kinek nem hiszik ezt el? Jézusnak! Előtte sem hitték el.

A feltámadás nélküli hit jelei

Mivel a bibliai hit – az igaz hit – a Krisztus feltámadásán épül fel fontos beszélnünk a feltámadás nélküli hit jeleiről röviden. Hogyan jelenik meg a keresztyének életében az a hitetlenség, hogy ostobaságnak tartják és nem hiszik el a Krisztus feltámadását. Nem gondolom, hogy sokan ezt ilyen egyértelműen megfogalmaznák az egyházban. Inkább a világ felől ér minket ez a gúny, hogy a feltámadás ostobaság. Mégis olyan erősen tud munkálkodni az Egyházban a „tizenegy és a többiek” hitetlensége.

Az ősegyház gyülekezeteiben is jelen volt

Szeretném először röviden elmondani azt, hogy ez a fajta hitetlenség – mert a szöveg egyértelműen hitetlenségről beszél – nemcsak a tizenegynek és a többieknek volt a sajátja, hanem már az ősegyház gyülekezeteiben is megjelent.

A görög kulturális talajon álló korinthusi gyülekezetben biztosan. Pál egészen hosszasan tanítja a gyülekezetet a feltámadás titkaira. Korinthusban például az a hitetlenség ütötte fel a fejét, hogy a hívők üdvössége nem azáltal válik teljessé, hogy Krisztus feltámaszt minket a halálból, egy új testben hasonlóan az ő feltámadásához. Tagadták tehát a test feltámadását. Az apostol azonban szigorú logikával a következőt mondja:

1. Ha a halottak nem támadnak fel, akkor Krisztus sem támadt fel.
2. Ha Krisztus nem támadt fel, akkor az egész keresztyén hit üres, hiábavaló – más szavakkal mondja, de visszatér ez a gondolat: ostobaság. Ezt az az apostol mondja, aki következetesen és mindig „Jézust és a feltámadást hirdette.”[2] Pontosan ezért mondja kérlelhetetlen következetességgel – ha Krisztus nem támadt fel, ez az egész csak mese.
3. Krisztus feltámadása pedig a hívők feltámadásának első zsengéje.[3] Aki ezért nem az örök üdvösségre és a feltámadásra nézve hisz Jézusban, csak ebben az életben, annak a hite és az élete nyomorult és szánalomra méltó.[4]

Az üdvösségünk kiteljesedése akkor következik be, amikor Krisztus visszatér a mennyből és feltámadt testünkben ragadtatunk vele együtt a mennybe. Ennek tagadása, ostoba fecsegésnek minősíti a Krisztus feltámadásának örömhírét.

Csak a világgal számol

Pál tanításában megjelenik egy fontos elem. Ahol nem hiszik Krisztus feltámadását, ott a hit valójában csak a világgal számol, csak a világban való érvényesülés eszköze lesz. Sőt az Egyház küldetése is csak a világnak való megfeleléssé züllik le.

Mit értek ez alatt? Ahol a Krisztus feltámadásának a hite kiüresedik – és nem hiszik, mintegy ostobaságnak tartva azt, azt Egyház küldetése nem is az evangélium hirdetése lesz:

A hagyományok őrzése és megélése

Igen hit nélkül is lehet ragaszkodni a hagyományokhoz. A nyáron Hévízen kirándultunk a gyerekekkel, és a tó körüli sétányon van egy holokauszt emlékmű, amely a hévízi zsidók deportálására emlékezik. Az emlékműre kövek és kavicsok voltak rakva. Elmondtam a gyerekeknek, hogy a zsidó kultúrában az emlékművekre és a síremlékekre nem virágot visznek kegyeletül, hanem egy követ helyeznek el a síremléken. Ahogy ezt meséltem a fiúknak, észrevettem, hogy a hátunk mögött egy hölgy egy kislánnyal hallgatja. Szóba elegyedtünk, és elmondta, hogy az ő is holokauszt túlélők gyermeke és az unokájával rendszeresen jár Hévízre, mert a családját innen telepítették ki. Sok mindenről beszélgettünk, csak annyit szeretnék kiemelni, hogy elmondta, a számára nagyon fontos a zsidó hagyományok ápolása és megtartása. És akkor megkérdeztem, hogy Izráel Istenében hisz-e? Nem. Nem hisz, valójában ateista, de nagyon ragaszkodik az ősök hagyományához.

Vajon hány olyan keresztyén van, aki ehhez a kedves hölgyhöz hasonló. A keresztyénség hagyományát őrzi, annak valódi hite és tartalma nélkül. Ami aztán keveredik mindenféle babonás és pogány hagyománnyal: nyuszival, tojással locsolkodással keveredik a templomozás. Minél jobban elhalványul a feltámadás hite, annál inkább fontosak lesznek a hagyomány díszletei és még az sem számít, hogy az evangéliumhoz nincs sok köze.

Szociális és oktatási intézmény

Ahol az Egyház hite a feltámadásban megfakul, ott felerősödik az intézményekbe vetett bizalom, és a társadalmi elvárásoknak megfelelés. A világ részéről az Egyháznak egyetlen legitimitása van: gondozza a szegényeket és legyenek jó oktatási intézményei. Az, hogy Jézus nem ezt bízta az Egyházra nem érdekes. Sőt bosszantó. Sőt ostobaság. De világos, hogy nekünk Istentől egyetlen legitim küldetésünk van: Jézust és a feltámadást hirdetni. Az ember szóló üdvösségajánlatot hirdetni. Beleférhet ebbe a szegénygondozás? Mi az hogy! Beleférhetnek az egyházi bölcsődék, óvodák és iskolák? Természetesen! De nem homályosíthatják el azt a tényt, legfeljebb eszközei lehetnek az egyetlen legitim küldetésnek: Jézust és a feltámadást hirdetni.

A földi jólét elvárása

Egyénileg pedig sokszor éppen a feltámadásban való erőtlenségünk jele az, hogy újra és újra mintha csak ebben az életben reménykednénk a Krisztusban. A gyógyulásokban és az anyagi áldásokban. Mintha ennyi lenne a hit.

Bízhatunk Isten anyagi áldásaiban? Igen. De mi a mérték? Ha másoknak többet ad, akkor ők áldottabbak?

Bízhatunk Isten gyógyító erejében és kérhetünk gyógyulást? Igen. És ha mégis máshogy válaszol? Akkor talán már nem vagyunk Isten gyermekei? Vagy lehet, hogy Isten a számunkra különbről gondoskodott, ahogy a próbatételek között levő gyülekezetnek írja az apostol.[5]

Ha valahol a feltámadásról szóló örömhír ostobaság, ott a hit minden eleme előbb-utóbb ostobasággá válik. Ahol a feltámadásról szóló hit hiányzik, ott elenyészik a feltámadás ereje – és az első próbatételre összeomlik, mint a homokra épített ház.

Befejezés

Szeretném, ha megértenéd – a feltámadásról szóló örömhír nem ostobaság, hanem Krisztus kijelentett igéjén nyugvó igazság. A sír azért volt üres, mert Krisztus előre megmondta, hogy így lesz, fel fog támadni. Nem ostobaság, nem üres fecsegés, hanem hitünk erős sziklája – ami nem kevesebbet hordoz a számunkra: mint a mi feltámadásunknak az ígéretét, földi életünk során végig adja a feltámadás erejét és a Krisztus szavához való hűség motivációját.

Ámen.

---

[1] vö. Fil 3:10

[2] ApCsel 17:18

[3] ApCsel 15:20

[4] 1Kor 15:19

[5] Zsid 11:40