Lehetünk-e hasonlók Keresztelő Jánoshoz?
Lekció: Jn 3:22-36
Alapige: Jn 3:30
Az évfordulók a maguk természetes erejével bizonyos értelemben mindig kényszerítenek arra, hogy összegezzünk és újratervezzünk. Célokat tűzzünk ki és a célokhoz utakat tervezzünk meg. Ezek lehetnek rövid távúak, és éveken átnyúlóak; olyan is lehet, hogy egy már régóta hordozott cél és terv akár az adott előttünk álló időszakban ér a megvalósulás szakaszába és állapotába. Ha nem csak úgy élünk, hanem tudatosan élünk, nemcsak vágyálmaink vannak, hanem céljaink is és megvalósulási terveink is, akkor muszáj időnként kiértékelni az utat.
Gondoljunk bele. Csak ha kirándulni megyünk, akkor is szükségünk van kiindulópontra, egy végcélra és egy megtervezett útra. És szükségünk van arra, hogy időnként megálljunk és a térképpel összevessük, hogy mondjuk egy elágazásnál nem fordultunk-e rossz irányba. Én már jó párszor tévedtem el, ami után szükség volt helyreigazításra.
Lelki emberekként pedig Istenre hagyatkozunk és Istentől kérünk célokat. Tegyük ezt most is Keresztelő János bizonyságtételével: Jn 3:30
Neki növekednie kell, nekem pedig kisebbé lennem.
A mai istentiszteleten szeretném nektek bemutatni Keresztelő János tiszta hitét és arra a kérdésre is keressük a választ: lehetünk-e hasonlók őhozzá?
János megjelenése és bizonyságtétele
Az evangélium már bemutatta Keresztelő Jánost, mint egy olyan prófétát, aki magát pusztában kiáltó hangként értelmezi.
Keresztelő Jánost Isten küldte és az volt a küldetése, hogy tanú legyen és bizonyságot tegyen a világosságról. Előbb mint, ami már elközelített, majd amikor fellépett mutasson rá – ő a világosság.
János tanúságtételének a legfontosabb elemei a következők voltak:
- Akiről tanúságot tesz, az nagyobb mint ő, bár utána jön, mégis előbb volt mint ő.
- Világosan elmondta azt is, hogy ő sem nem a Krisztus, sem nem Illés, sem nem a próféta. Tisztán és világosan látszik, hogy ismertsége és bizonyos értelemben vett népszerűsége sem torzította el a küldetéstudatát. Ő megmaradt annak, akinek Isten küldte: Kiáltó hang a pusztában, amely arra hív, készüljünk fel az Úr fogadására az életünkben. Távolítsunk el minden akadályt Jézus érkezése előtt.
- Azt is világosan megmondta, hogy a Krisztus hozzá képest olyan, hogy arra sem méltó, hogy megoldja a saruja szíját, vagy ahogy ma mondanánk, bekösse a cipőfűzőjét.
- És végül, amikor Krisztus eljött hozzá megkeresztelkedni, akkor kijelentette, hogy a Krisztus nem más, mint az Isten Fia. Arról ismerte fel, hogy látta galamb formájában leszállni rá a Szentlelket és megnyugodni rajta.
- Végül pedig kijelenti róla, hogy a Krisztus nem más, mint Isten Báránya. A tökéletes áldozati bárány, aki az egész világ bűnét hordozza; hogy így szabadítsa meg bűneitől azokat, akik hisznek benne.
A bizonyságtétele tökéletes és hibátlan Jézusról. Valóban azt mondja el róla, amit az Atya kijelentett neki. Nem tett hozzá és nem vett el belőle. Tanúsítja, hogy Jézus az Isten Fia, tanúsítja, hogy Jézus a Krisztus, tanúsítja, hogy a Krisztus előbb áldozati bárány, és csak ezután találkozunk vele mindent legyőző, dicsőséges Királyként. János mindent elmondott a Krisztusról, amit ma is hinnünk és tudnunk lehet, érdemes és kell róla.
Ezután az evangélium írója elfordítja róla a tekintetét, találkozunk Nikodémussal, a Jézust kereső farizeussal, ahogy elmegy Jézushoz és beszélget vele. Ezután az evangélium írója visszatér Keresztelő Jánoshoz. A kérdés: miért?
János hitének valódisága
Az ok nagyon egyszerű, mégis kimondottan fontos és izgalmas. Azt mutatja be, hogy az a hit, amellyel János tanúságot tett a Krisztusról mennyire valódi. Az a sok szép igazság, amit Jézusról mondott az ténylegesen visszatükröződik-e az életében?
Miután Jézus továbbment onnan, ahol megkeresztelkedett, maga is elkezdett tanítványokat gyűjteni. János azonban nem hagyta abba a maga szolgálatát, ő továbbra is a Krisztus eljövetelét hirdette a hozzá jövőknek. De a mellette maradt tanítványok azt látták, hogy egyre kevesebben jönnek a mesterükhöz, miközben egyre többen mennek Jézushoz. Ez nyilván rosszul esett ezeknek a tanítványoknak és azt élhették át, hogy Jézus elhalássza az embereket János elől.
Hogyan reagál János? Az a János, aki azt mondta Jézusról, hogy „előbb volt mint én”, „nagyobb nálam”, „nem vagyok méltó a saruja szíját megoldani”, ő az „Isten Fia és az Isten Báránya”. Most derül ki, hogy mit gondol róla, amikor Jézus jelentősége növekszik az emberek szemében, miközben János jelentősége látványosan csökken. Most derül ki, hogy tényleg azt gondolja-e, amit mondott róla. Látjuk, hogy János minden állítása Jézusról igazi, mély és tiszta hitből fakadt, ami ebben a mondatban összpontosul:
Neki növekednie kell, nekem pedig kisebbé lennem.
János öröme
De ne csak azt vegyük észre, amit mond, hanem azt is, ahogy mondja. Ha nem szakadunk el János kijelentésének a szövegkörnyezetéből, elég feltűnő az, hogy ebben a mondásban semmi szomorúság, semmi lemondás, vagy kényszerű beletörődés nem fedezhető fel, ellenben János kifejezetten az örömét osztja meg a tanítványaival.
Akié a menyasszony, az a vőlegény, a vőlegény barátja pedig, aki ott áll, és hallja őt, ujjongva örül a vőlegény hangjának: ez az örömöm lett teljessé.[1]
Minek örül János? Pontosan annak, hogy a szolgálata elérte a célját! Neki az volt a szolgálata, hogy Krisztushoz utat készítsen. Ha az emberek Krisztushoz mennek, akkor ő hűséges volt abban, amit Isten rábízott. Így, ha még mindig jön valaki hozzá, neki azt kell tennie, hogy tovább kell küldenie Krisztushoz őt is. Nem tarthatja magánál az embereket.
János az evangéliumokban nem egyebet mutat be nekünk, mint a hiteles keresztyén ember természetét. Nem fél attól, hogy Krisztus világossága elhalványítja őt, hiszen nem ő a világosság. Jézus az igazi világosság, amely megvilágosítja az embereket.[2] Ő ennek örül.
Eszembe jut Pál apostol öröme is. A filippieknek azt írja, hogy vannak olyan emberek, akik irigységből és versengésből hirdetik Krisztust.[3] Persze vannak olyanok is, akik jóakaratból, de úgy tűnik, hogy az egyház valóságához hozzátartozik az is, hogy vannak, akik nem jóakaratból, hanem tisztátalan indulatokból – irigységből, versengésből, haszonlesésből, hatalomvágyból állnak bele a Krisztus hirdetésébe. Talán furcsán hangzik, de már az egyház első időszakában is megvolt ez, azóta pedig csak romlott a helyzet. Pál pedig azt mondja: nem számít milyen indulatból, de ő örül annak, hogy Krisztust hirdetik.
Megmondom őszintén – és sokan lehetnek így – ebben az értelemben nem igazán értem az apostolt. Csak gondoljunk bele, hogy hányszor jut eszünkbe, vagy kerül szóba, hogy az evangéliumnak többet ártanak a hitetlen és hiteltelen keresztyének, mint az evangélium őszinte ellenségei. Ez így túlzás, de ha arra gondolok, hogy egy képmutató keresztyén milyen hatékonyan tudja távol tartani az embereket Krisztustól, akkor mégsem értem igazán az apostolt. Ráadásul, ha valaki nem tiszta indulatból hirdeti Krisztust, az előbb-utóbb el fogja torzítani, vagy egyenesen meghamisítani az evangéliumot. Nem vitatkozom vele, nem bírálom – a Szentlélek jelentette ki ezt rajta keresztül – de vannak bennem kérdőjelek.
Ami biztos: az apostol örül, ha Krisztust hirdetik, akkor amikor erre neki a börtönben nagyon korlátozottak a lehetőségei.
Pontosan ezért van szükségünk Jánosra, akiben a versengésnek, irigységnek nyoma sincs akkor, amikor látja, hogy ő egyre kisebb, Krisztus pedig egyre nagyobb – és ő ennek örül, hiszen ez volt az életcélja, ez volt a küldetése.
Lehetünk-e hasonlók Jánoshoz?
Azért annyira feszítő ez a kérdés, mert teljesen más szemléletet szívunk magunkba születésünktől fogva. Ebben a világban a cél a minél nagyobbra növekedés. Aki nem tud a másik fölé nőni, azt eltiporják, elnyomják. Aki nem tud fölébe kerekedni a másiknak az vesztessé lesz. Senki sem akar vesztes lenni. Jézus is rávilágít tanítványainak arra, hogy az ő országa mennyire más természetű.
„Tudjátok, hogy azok, akik a népek fejedelmeinek számítanak, uralkodnak rajtuk, és nagyjaik hatalmaskodnak rajtuk. De nem így van közöttetek, hanem aki naggyá akar lenni közöttetek, az legyen szolgátok; és aki első akar lenni közöttetek, az legyen mindenki rabszolgája. Mert az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.[4]
Annyira idegen mindez a természetünktől, hogy nem igazán értjük. Növekedni, növekedni, mindig csak növekedni, mások fölé növekedni. János pedig azt mondja örömmel: nekem kisebbé kell lennem. De ezt nem a világgal szemben mondja, hanem Krisztussal szemben.
Neki növekednie kell, nekem pedig kisebbé lennem.
Kiderül, hogy növekedésnek lenni kell – de növekednie Krisztusnak kell. De akkor nekünk nem kell növekedni?
De igen, csak éppen valami egészen másban, mint amiben ez a világ növekedést követel.
A világ gazdasági növekedésben látja a növekedést – de ez olyan növekedés, mint a lufi növekedése, nem tud a végtelenségig növekedni; és a világ gazdasági növekedése pontosan olyan véget fog érni, mint amikor a lufi eléri növekedésének határait; nem csendes leépülés, hanem egy villámgyors durranással pukkad ki.
A világ a személyes karriernövekedésben látja a növekedést. Mindig előrébb, mindig feljebb – mindegy hogy mi az ára; elhanyagolt család; erkölcsi integritás megőrzése; őszinte emberi kapcsolatok fenntartás – semmi sem számít.
Ezt a gondolkodásmódot akarja átállítani János példája: Krisztusnak kell növekednie. Az ő jelentőségének – be tudod-e állítani az életedet abba, hogy Krisztus nevét hirdesd, aki nemcsak a világ üdvözítője, hanem a te személyes üdvözítőd is?
Egy nagyon egyszerű modell ahhoz, hogy megértsük mit jelent Krisztusnak növekednie és nekem magamnak kisebbé lennem. Minél többet foglalkozol Krisztussal, annál kevesebbet foglalkozol magaddal. És minél többet foglalkozol magaddal, annál kevesebbet foglalkozol Krisztussal. De ha minél többet foglalkozol Krisztussal megtapasztalsz egy csodálatos növekedést.
Egyrészt maga Krisztus növekedik egyre jobban benned is. Él benned a Krisztus. Ezáltal pedig átélsz egy csodálatos belső növekedést:
- Isten ismeretében
- Krisztus ismeretében
- A kegyelemben
- Az üdvösségben
Ahogy Péter apostol írja:
Levetve tehát minden gonoszságot, minden álnokságot, képmutatást, irigységet és minden rágalmazást, mint újszülött csecsemők a hamisítatlan lelki tejet kívánjátok, hogy azon növekedjetek az üdvösségre;[5]
Keresztelő János tiszta és hiteles hite legyen előttünk – ez nem egy ideálpélda, hanem nagyon is valóságos, amikor Krisztusról azt mondja:
Neki növekednie kell, nekem pedig kisebbé lennem.
Ez lesz előttünk 2026-ban kiemelten és bízom benne, hogy így fogunk együtt Krisztus által és Krisztus bennük való növekedése által is az üdvösségre növekedni, külön-külön és gyülekezetként is. Ámen.
[1] Jn 3:29
[2] vö. Jn 1:9
[3] vö. Fil 1:15-18
[4] Mk 10:42-45
[5] 1Pt 2:1-2