Alapige: Rm 10:14-21
De hogyan hívják segítségül azt, akiben nem hisznek? Hogyan is higgyenek abban, akit nem hallottak? Hogyan hallják meg igehirdető nélkül? És hogyan hirdessék, ha nem küldettek el? Így van megírva: „Milyen kedves azoknak a jövetele, akik az evangéliumot hirdetik!” Csakhogy nem mindenki engedelmeskedett az evangéliumnak, ahogyan Ézsaiás mondja: „Uram, ki hitt a mi beszédünknek?” A hit tehát hallásból van, a hallás pedig a Krisztus beszéde által.
Kérdem: talán nem hallották? Sőt nagyon is! „Az egész földre elhatott az ő hangjuk, és a földkerekség széléig az ő beszédük.” De tovább kérdem: Izráel talán nem értette meg? Először is ezt mondja Mózes: „Titeket egy olyan néppel teszlek féltékennyé, amely nem az én népem, értetlen néppel haragítlak meg titeket.” Ézsaiás pedig nyíltan beszél, és így szól: „Megtaláltak azok, akik engem nem kerestek, megjelentem azoknak, akik nem tudakozódtak utánam.” Izráelről viszont így szól: „Egész nap kitártam karjaimat az engedetlen és ellenszegülő nép felé.”
Istennek van egy hatalmas ígérete azoknak, akik hajlandók azt meghallani:
„Aki segítségül hívja az Úr nevét, üdvözül.”[1]
Péter apostol ezt idézte az első keresztyén prédikációban és Pál apostol igehirdetésében is hangsúlyos szerepet kapott – ahogy azt tegnap olvashattuk a napi igében. Így keresztyén igehirdetés hangsúlyos üzenete ez: „Aki segítségül hívja az Úr nevét üdvözül.
Mostani alapigénk ennek a folytatása – Pál apostol erre egy kérdéssort fűz fel. Azt mondja:
Hogyan hívják segítségül azt, akiben nem hisznek?
Isten segítségül hívásához tehát szükség van a belé vetett hitre, amiről tanultuk, hogy ennek van egy igaz változata, ami megtart és van a hitnek sok olyan változata, ami nem tud megtartani és nem tud elsegíteni az üdvösséghez.
Ezért folytatja
Hogyan is higgyenek abban, akit nem hallottak?
A hitnek szüksége van a hallásra – amit szintén tanultunk, amikor azt a kérdést vizsgáltuk, hogy honnan származik a hit?[2] Erre is szépen el tudták mondani ifjaink a választ: a hitet a Szentlélek ébreszti fel a szívünkben, mégpedig az evangélium hirdetése által.
Hogyan hallják meg igehirdető nélkül?
Folytatja az apostol, amivel az ige hirdetését illetve annak hallgatását a keresztyén élet középpontjába emeli, ahogy tették ezt a reformáció idején a reformátorok, amikor a keresztyén istentisztelet központi elemévé tették az ige hirdetését, azaz az írott igének az élő kifejtését és átadását. Hiszen, ahogy végül is ennek végső következtetését az apostol megfogalmazta:
A hit tehát hallásból van, a hallás pedig a Krisztus beszéde által.
Ige – igehirdetés, a Krisztus beszéde – annak meghallása – hit – az Úr nevének segítségül hívása és üdvösség. Ez az a láncolat, amelyet mindenképpen figyelembe és komolyan kell vennünk. Az ördögnek éppen az a nagy szemfényvesztése, hogy még a keresztyéneket is el tudja kábítani ezzel kapcsolatban: nincs szükségem az igére az igehirdetésre, ahhoz hogy higgyek és üdvözüljek. Mintha a Biblia valami egészen mást mutatna be ebben a láncolatban.
Igénk azonban éppen ezért egy nagyon fontos megfigyelést mutat meg nekünk – vannak emberek, akiknek az életében mindez valahol elakad. Ha elakad, bizony az üdvösség Igéje akad el.
Lehet, hogy már ott elakad, hogy nem hajlandó meghallgatni és meghallani az Igét. Lehet, hogy bár hallgatja, mégsem ébred hit a szívében. Ha pedig nem ébred hit a szívében, akkor nem fogja segítségül hívni az Úr nevét és nem fog üdvözülni. Így mondja:
Csakhogy nem mindenki engedelmeskedett az evangéliumnak, ahogyan Ézsaiás mondja: „Uram, ki hitt a mi beszédünknek?”
Most szeretnék megosztani egy történetet életem első szolgálatából, amely jól érzékelteti mindezt. Még nem voltam lelkész, de egy barátommal kaptunk egy elhívást arra, hogy a solymári kis gyülekezet ifjúsági csoportját indítsuk el. Maga a gyülekezet is fiatal volt, fiatalabb, mint a gyáli gyülekezet, a 80-as években alakult és épült a temploma. Szépen fejlődött a gyülekezet és így ért minket az elhívás. Hogyan is kezdjünk neki? Összeírtuk az előző 4-5 évben konfirmált fiatalokat, emlékeim szerint kb. 50-60 fiatalt, elkészítettünk egy kis meghívót, egy hétvége alatt letalpaltuk az összes családot, mindenkit személyesen kerestünk fel, hívtunk meg, elbeszélgettünk. Elérkezett a péntek este, az első ifjúsági óra, ott ültünk négyen, a barátom, a menyasszonya, Dóri és én. 6 óra. Senki. Nem jött senki. Valamivel 6 óra után jött egyetlen lány. Egy kicsivel később jött egy házaspár, majd még két-három ember. Összegyűltünk végül kb. 10-en. Csakhogy azok közül, akik ott összegyűltek egyetlen egy ember volt, akit fölkerestünk és meghívtunk, aki korábban konfirmált. Egy. Rajta kívül jött evangélikus, jött olyan, aki meg sem volt keresztelve. Úgy, hogy mi nem hívtuk őket; azok közül, pedig akiket hívtunk egyetlen ember jött el, a többiek valami titokzatos módon hallottak róla – és mégis ők hallották meg a hívást.
A korábban konfirmáltakhoz szólt az ige, szólt hozzájuk a hívás – de rájuk is Ézsaiás kérdése érvényesült:
„Uram, ki hitt a mi beszédünknek?”
Minden évben van konfirmáció – és csak ezzel az egyetlen kérdéssel szeretném befejezni, Ézsaiás kérdésével:
„Uram, ki hitt a mi beszédünknek?”
Ámen.
[1] Jóel 3:5; ApCsel 2:21
[2] HK. 65.