Lekció: 2Kor 8:1-6

Alapige: 1Krón 9:10-19

Az elmúlt napok és hetek a napi igeolvasásunkban Dávid templomépítési tervei körül teltek. A Krónikák első könyve azzal fejeződik be, hogy megosztja velünk a templomépítésre adott sikeres közadakozás leírását, Dávid hálaimáját, Salamon trónra lépését, valamint Dávid halálát. Ebből az utolsó részből ma Dávid hálaimája alapján hirdetem Isten mai üzenetét. 1Krón 29:10-19

Dávid ekkor áldotta az Urat az egész gyülekezet előtt. Ezt mondta: Áldott vagy te, Uram, ősatyánknak, Izráelnek Istene, öröktől fogva mindörökké! Tied, Uram, a méltóság, a hatalom és a tisztelet, a hírnév és a fenség, bizony minden, ami a mennyben és a földön van! Tied, Uram, az ország, magasztos vagy te, mindenség fejedelme! Tőled ered a gazdagság és a dicsőség, te uralkodsz mindenen. A te kezedben van az erő és a hatalom, a te kezed tehet bárkit naggyá és erőssé. Most azért, Istenünk, hálát adunk neked, és dicsérjük a te fenséges nevedet. Mert ki vagyok én, és mi az én népem, honnan volt erőnk ennyit adakozni? Bizony, tőled van mindez, és csak azt adtuk neked, amit a te kezedből kaptunk!

Mi jövevények és zsellérek vagyunk előtted, mint minden ősünk. Napjaink olyanok a földön, mint a múló árnyék. Urunk, Istenünk! Ez az egész halom kincs, amelyet összeadtunk, hogy neked, a te szent neved tiszteletére templomot építsünk, a te kezedből való, és a tied lesz mindez! Tudom, Istenem, hogy te megvizsgálod a szíveket, és az őszinteségben leled gyönyörűségedet. Én mindezt őszinte szívvel, önként adtam, és most örömmel látom, hogy önként adakozott neked néped, amely itt összegyűlt.

Uram, őseinknek, Ábrahámnak, Izsáknak és Izráelnek Istene, tartsd meg örökre néped szívében ezt a szándékot és indulatot, és kösd magadhoz szívüket! Fiamnak, Salamonnak pedig add meg, hogy tiszta szívből tartsa meg parancsolataidat, intelmeidet és rendelkezéseidet, és vigyen véghez mindent, fölépítve azt a hajlékot, amelyet én előkészítettem.

Visszatekintés

Két héttel ezelőtt a „Templomépítő Király” c. igehirdetésemben azt láttuk, hogy Dávid eljutott oda, hogy sikerült megteremtenie Isten népének békéjét. És nem dőlt hátra a babérjain, hogy most már élvezem a békét, hanem arra jutott, hogy ez a békekorszak lehetőséget ad arra, hogy az elfoglalt Sionon felépítsük az Úrnak azt a templomot, amely befogadhatja szövetségének ládáját és emeli nevének dicsőségét. Isten azonban világossá tette a számára, hogy ez a templom bár ott van a tervei között, de nem Dávid lesz az, aki felépíti az Úr házát.

Dávid erre adott reakciója azt gondolom, hogy példaértékű. Előkészíti a templomépítést. Mivel ő szerette az Urat, sokkal jobban szerette önmagánál, és a saját dicsősége helyett az Úr dicsősége előbbre való volt a számára, elfogadta hogy ezt a nagyszerű munkát ő nem végezheti el. Nem fordult durcásan a sarokba, nem mondta azt, hogy akkor nem is érdekel a dolog, hanem azt mondta, hogy ha én ezt nem végezhetem el, hanem majd csak az utódom, akkor mindent megteszek, hogy az utódom sikeres lehessen ezekben. Nem megnehezítette az utána következő vezető király és kormányzat dolgát, hanem mindent megtett, hogy a lehető legsikeresebb legyen. Az igazán nagy vezetők ilyen értelemben tudnak kicsik is lenni, hátrébb is lépni, és Dávid Isten vezetése és kegyelme alatt valóban nagy vezetővé tudott válni minden hibája, bűne és tévedése ellenére is. Mindent, de tényleg mindent előkészített. Előkészítette a tervrajzokat, amelyeket az Lelke adott neki[1], előkészítette az istentiszteleti rendtartást, az Úr háza szolgálatának a beosztását és gondoskodott az anyagi erőforrásokról is, mindezeket nyilvánvalóan a Mózes törvényére építkezve. Tényleg mindenről gondoskodott, hogy az új kormány akadálytalanul folytathassa azt, amit ő nem végezhetett el.

Dávid lelki döntése

Mindebben Isten népének egy csodálatos története elevenedik meg előttünk, ez pedig a templomra adott önkéntes adományok összegyűjtése volt. Azt látjuk, hogy Dávid a templom felépítésére az egész nép számára egy adománygyűjtési akciót indított. Dávid több utat is választhatott volna:

1. Dönthetett volna úgy, hogy mindent kifizet az állami – azaz királyi – kincstár költségvetéséből.
2. Dönthetett volna úgy is, hogy a templomépítésre különadókat vet ki, és azt behajtja a népen.

Nem szeretném hosszabban ecsetelni azt, hogy ebben a kettőben ez csak a király és az állam ügye marad, a nép számára csak egy a hatalom által rájuk rótt teher lett volna és nem az Úrhoz fordítja a szívüket, hanem ellenkezőleg – elfordította volna a szívüket az Úrtól.

Dávid egy lelki utat választott, ami emberi mértékkel mérve a legkockázatosabb: rábízza a templomépítést az Úr Lelkére – ha az Úr tényleg akarja, meg fogja indítani népe szívét erre az adakozásra és valóban úgy is történt. Isten Lelke ténylegesen megindította a népet, hogy felépüljön a temploma. Egy egész halom kincs összegyűlt, amely elégnek bizonyult, hogy a templom felépüljön.

Volt ennek történelmi előzménye is, amelyre Dávid már tudott építeni, hiszen a szent sátor is közadakozásból épült fel, ahogy azt Mózes második könyvében olvastuk. De ahogy mondtam ez az adakozás valóban kockázatos lépés: vajon nem mondja-e azt a nép, hogy jó volt eddig is a sátor, jó lesz ezután is, minek költsünk ilyen drága dologra, annyi mindenre fordíthatnánk azt a pénzt. Azt látjuk, hogy a nép önkánt és örömmel adakozott a Szentély megépítésére. Bizonyos jelekből arra is következtethetünk, hogy Dávid maga is meglepődött, hogy ez az adakozás a templomra annyira sikeres volt, hogy elég lett arra, hogy Salamon felépíthesse a szentélyt.

Ezt foglalja össze ez a hálaima, amit hálaimáink egyik fontos mintája. Megtanulhatunk belőle nagyon sok mindent arról, hogy mit is jelent hálásnak lenni és ezt kifejezni Isten felé.

Isten magasztalása

Az első, amit látunk az Isten tiszta és erőteljes magasztalása.

Dávid ekkor áldotta az Urat az egész gyülekezet előtt. Ezt mondta: Áldott vagy te, Uram, ősatyánknak, Izráelnek Istene, öröktől fogva mindörökké! Tied, Uram, a méltóság, a hatalom és a tisztelet, a hírnév és a fenség, bizony minden, ami a mennyben és a földön van! Tied, Uram, az ország, magasztos vagy te, mindenség fejedelme! Tőled ered a gazdagság és a dicsőség, te uralkodsz mindenen. A te kezedben van az erő és a hatalom, a te kezed tehet bárkit naggyá és erőssé. Most azért, Istenünk, hálát adunk neked, és dicsérjük a te fenséges nevedet.

Azzal kezdi a hálájának a kifejezését, hogy megvallja azt, hogy kinek látja Istent. Milyennek látja Istent, aki ténylegesen kezében tartotta ezt az adakozást, aki azt a halom kincset a Szentély felépítésére előhozta az emberek szívéből. Mert ezek az adományok először a szívből jöttek, ahogy az apostol is fogalmazott a korinthusaknak a makedónokról, akik a jeruzsálemi szegények számára meghirdetett adakozásba bekapcsolódtak:

nemcsak azt tették, amit reméltünk, hanem először önmagukat adták az Úrnak, és aztán nekünk, az Isten akaratából.[2]

És ebben látja Isten hatalmának csodálatos megnyilvánulását. Dávid itt legalább 12 dolgot sorol fel egymás után, hogy milyennek látja Istent – főleg hatalmában. Vajon ha ma egy hívőt megkérdeznének erről, mennyi dicséretre méltó dolgot tudna elmondani Istenről? Kettőt, hármat vagy többet? Dávid itt Isten hatalmas és szent, gazdagságáról és dicsőségéről legalább tizenkettőt. És akkor még nem is esett szó atyai szeretetéről, a kegyelméről és az irgalmáról, amit Krisztusban megmutatott irántunk. Vajon tudjuk-e áldani az Urat ilyen csodálatosan, hogy miután ezt megvallottuk előtte azt tudjuk neki mondani: „hálát adunk neked és dicsérjük a te fenséges nevedet.”

Isten csodája a szívekben

Dávid itt nem kevesebbet lát, mint hogy Isten csodát tett. Pedig technikai értelemben nem történt csoda. „Csak” annyi történt, hogy megnyíltak az emberi szívek. Ha mindez egy médiaesemény lett volna, akkor vajon a média hogyan számolna be erről? Valószínűleg ennyit láttak és láttattak volna: Dávid milyen karizmatikus és inspiráló vezető, hogy a család és nemzetségfők milyen jó példával jártak elöl, készülnének az interjúk, hogy ki milyen erőfeszítést tett bele és kinek mi köszönhető mindebből. De hogyan látja és láttatja Isten Igéje?

A 9. versben ezt olvassuk:

És örült a nép az önkéntes adakozásnak, mert tiszta szívből, önként adakoztak az Úrnak.

Pénteken délután átadták a város új, valóban szépen kivitelezett és modern főzőkonyháját. Erre is meghívtak bennünket a plébánossal, hogy mondjunk egyházi áldást. Voltam már néhány hasonlón, mint a sportcsarnok, uszoda, polgárőrség székháza, most a többire nem emlékszem. Mindig is dilemmát jelentett nekem, hogy mit kezdjek egy ilyen szituációval. Ahogy hallgattam a beszédeket és megköszönték a felszólalók egymásnak a hatalmas munkát – ami azt gondolom valóban az volt, és nem gondolom, hogy ne lehetne azt megköszönni – az tűnt fel, és aztán ezt el is mondtam: egyvalakinek még nem köszöntük meg. Annak, aki láthatatlanul – nem médiaképes módon – de mindvégig cselekszik minden munkánkban, hiszen

Ha az Úr nem építi a házat, hiába fáradoznak az építők.[3]

Technikai értelemben tehát nem történt csoda – de Isten legnagyobb csodái mégis leginkább az emberi szívben történnek, amit olyan sokszor lekicsinylünk: amikor egy ember elfordul a bűntől és odafordul Krisztushoz, mert megérti, hogy Krisztus a kereszten mindent odaadott érte, hogy megmentse a kárhozattól és ezért már nem lesz fáradt vasárnap reggel felkelni, hogy magasztalja megváltó Krisztusát és odavigye áldozatát az Úr színe elé, amiből még mindig ő gazdagodik, hiszen az Isten jelenlétében mindig többet kapunk, mint amit adunk.

Ez vezet el bennünket a hálaima második tanulságához:

Alázat Isten előtt

Mert ki vagyok én, és mi az én népem, honnan volt erőnk ennyit adakozni? Bizony, tőled van mindez, és csak azt adtuk neked, amit a te kezedből kaptunk! Mi jövevények és zsellérek vagyunk előtted, mint minden ősünk. Napjaink olyanok a földön, mint a múló árnyék. Urunk, Istenünk! Ez az egész halom kincs, amelyet összeadtunk, hogy neked, a te szent neved tiszteletére templomot építsünk, a te kezedből való, és a tied lesz mindez!

Milyen érdekes, ahogy Dávid minél nagyobbnak látja Istent, annál kisebben és jelentéktelenebbnek önmagát és a népet. Valami igazi mély alázatot fogalmaz meg: eredményes volt az adakozás, minden emberi várakozást felülmúló, de még ebben is Isten nagyságát látja.

Mert mi volt ennek az adakozásnak a lényege? Az, hogy az emberek megértették: nem a sajátjukat adták az Úrnak, hanem csak abból adtak vissza neki az ő céljaira, amit tőle kaptak. Röviden összefoglalva: tőled jött, a tiéd az egész, a te céljaid fognak ebből megvalósulni. Ha templom épül belőle, akkor az, ha a szegényeket kell támogatni belőle, akkor az, ha a missziókra kell küldeni, akkor az.

Éppen azért olvastam fel lekcióként a korinthusi levélből az egyháznak a jeruzsálemi szegények számára gyűjtött adakozást, hogy lássuk: Istennek ebben a világban sokféle célja van népével. Ebben benne vannak a templomok, benne vannak a missziók és a szolgálatok, benne vannak az elesettekről való gondoskodás. Mindig szomorúsággal tölt el, amikor ezeket a célokat Isten népe nem összehangolja, hanem egymással szembeállítja. Minek templomot építeni, amikor házaknál is össze lehet gyűlni? Minek missziókat támogatni, amikor nekünk is van elég feladatunk.

Fontos, hogy legyünk összehangolva Isten Lelkével és Isten földi céljait – amelyek a mennyre mutatnak és a menny felé vezetnek harmóniában lássuk. Ehhez viszont az is kell, hogy lássuk Isten nagyságát és a magunk kicsinységét jó értelemben.

A múlt hét végén – és már rég volt ilyen nagyszerű élményem – a család, összesen tizenketten elmentünk együtt a Magas-Tátrába. Hat éves koromban voltam ott utoljára. Azok a hegyek valóban lenyűgözőek. De, amit most ki akarok emelni, hogy amikor felnéztünk egy megmászandó hegyre, akkor alig látható, apró kis színes pöttyöcskék voltak rajta. Először nem is tudtam mi az, elképzelhetetlen volt a számomra, hogy oda emberek felmennek. De valóban emberek voltak. Alig kivehető kis pöttyöcskék. És amikor mi mentünk azon az ösvényen felfelé, akkor arra gondoltam: most mi vagyunk ilyen kis pöttyöcskék. És ez nem nyomasztó volt, hanem felemelő. És az csak egy hegy volt, nem Isten. Ez a felemelő érzés süt ki Dávidnak ebből a megvallásából:

Mert ki vagyok én, és mi az én népem, honnan volt erőnk ennyit adakozni? Bizony, tőled van mindez, és csak azt adtuk neked, amit a te kezedből kaptunk!

Mi az apró kis pontok ebben a világban, akiknek napjai olyan mint a mulandó árnyék belekerülhettünk ebbe a csodába: „tőled van mindez, és csak azt adtuk neked, amit a kezedből kaptunk.”

Két dologról akartam még beszélni, de nagyon telik az idő: az egyik az adakozás őszintesége lett volna, a másik pedig a hűség kérése.

Dávid megvallja, hogy az adakozásuk önkéntes és őszinte volt: egy mondatot fűznék hozzá: csak így van értelme és csak így van igazi eredménye Isten céljai megvalósulásában.

A másik pedig a hűség kérése. Így fogalmaz:

Uram, őseinknek, Ábrahámnak, Izsáknak és Izráelnek Istene, tartsd meg örökre néped szívében ezt a szándékot és indulatot, és kösd magadhoz szívüket! Fiamnak, Salamonnak pedig add meg, hogy tiszta szívből tartsa meg parancsolataidat, intelmeidet és rendelkezéseidet, és vigyen véghez mindent, fölépítve azt a hajlékot, amelyet én előkészítettem.

Ehhez is csak néhány rövid gondolat:

Dávid látta Isten népének hűségét. De azt is tudja, hogy ez nem magától értetődő és még a hűséget is Istentől kéri el. Mert tudja, hogy egy nagyszerű eredmény mennyire könnyen tesz felfuvalkodottá. De ha azt látjuk, hogy még a hűségünket is Isten munkálja, akkor úgy tudja megköszönni mindezt Istennek, hogy minden eredményt neki tulajdonít, önnön hűségüket is és azt kéri, hogy maradjanak ilyen hűségesek.

Összefoglalás

Összefoglalásul szeretném négy kérdéssel befejezni, amin jó, ha most az imádság alatt, de később is el tudunk csendesedni:

1. Tudjuk-e Istent először magasztalni?
2. Felismerjük-e, hogy mindenünk tőle van?
3. Örömmel és őszintén tudunk-e neki visszaadni a céljaira abból, amit tőle kaptunk?
4. Kérjük-e Istentől a hűséget a folytatáshoz?

Ámen.

---

[1] 1Krón 28:11-12

[2] 2Kor 8:5

[3] Zsolt 127:1