Lekció: Jel 15:1-4
Alapige: 2Krón 5
A múlt heti istentiszteletünkön Dávid hálaimáján keresztül láttuk azt, hogyan készült fel a templomépítésre, amit maga nem kezdhetett és nem végezhetett el, hogyan adott át mindent fiának Salamonnak, akire majd ez a nagy feladat hárult. A héten a napi igékben ennek a templomépítésnek a folyamatáról olvashattunk és a mai napi igében már eljutottunk oda, hogy elkészült a templom. A 2Krón 5-ben kezdődik annak a nagy eseménynek a leírása, amelyet az elkészült templom felszentelési ünnepségeként láthatunk összesen három fejezeten keresztül. Ennek a nagy ünnepségnek az első mozzanata a szövetségláda elhelyezése a templomban és ennek alapján hirdetem Isten üzenetét a Lélek vezetésével. 2Krón 5
Amikor befejezték mindazt a munkát, amelyet Salamon végeztetett az Úr háza számára, bevitte Salamon azt az ezüstöt, aranyat és egyéb tárgyakat, amelyeket apja, Dávid szentelt oda ajándékul, és elhelyezte Isten házának a kincsei közé.
Akkor összegyűjtötte Salamon Izráel véneit és minden törzsfőjét, Izráel fiainak családfőit Jeruzsálembe, hogy elvigyék az Úr szövetségládáját Dávid városából, azaz Sionból. Összegyülekeztek tehát a királyhoz mindezek az izráeli férfiak a hetedik hónapban, az ünnepen.
Amikor Izráel vénei mind megérkeztek, a léviták fölemelték a ládát, és fölvitték a ládát meg a kijelentés sátrát meg a szentély egész fölszerelését, amely a sátorban volt. A papok és a léviták vitték azokat. Salamon király és Izráel egész közössége, amely megjelent nála, ott állt a láda előtt. Olyan sok juhot és marhát áldoztak, hogy sem megszámlálni, de még csak megbecsülni sem lehetett azokat. Azután bevitték a papok az Úr szövetségládáját a helyére, a templom legbelső részébe, a szentek szentjébe, a kerúbok szárnyai alá. A kerúbok ugyanis kiterjesztették szárnyaikat a láda helye fölé, és betakarták a kerúbok fölülről a ládát és annak rúdjait.
A rudak olyan hosszúak voltak, hogy a ládához tartozó rudak végei láthatók voltak a szentek szentje felől, de kívülről már nem voltak láthatók. Ott vannak még ma is. Nem volt a ládában más, csak a két tábla, amelyeket Mózes adott át a Hóreben, amikor az Úr szövetséget kötött Izráel fiaival, miután kijöttek Egyiptomból. Amikor a papok kijöttek a szentélyből – az ott levő papok ugyanis mindnyájan megszentelték magukat, beosztásukra való tekintet nélkül –, fölsorakozott az oltártól keletre valamennyi énekes lévita, tehát Ászáf, Hémán és Jedútún a fiaikkal és testvéreikkel együtt, fehér ruhába öltözve, cintányérokkal, lantokkal és citerákkal, és velük együtt százhúsz harsonát fújó pap.
A harsonásoknak meg az énekeseknek egyaránt az volt a tisztük, hogy összehangolva zengjék az Úr dicséretét és magasztalását. Amikor felzendültek a harsonák, a cintányérok és a hangszerek, és dicsérték az Urat, mert ő jó, és örökké tart szeretete, akkor a házat, az Úr házát felhő töltötte be, úgyhogy a papok a felhő miatt nem tudtak odaállni, hogy szolgálatukat végezzék, mert az Úr dicsősége betöltötte az Isten házát.
Akarta Isten?
Innen visszatekintve ezekre a történetekre az egyik nagy kérdésünk az lehet: tényleg kellett-e Istennek ez a templom vagy csak valamiféle emberi erőlködés volt ez Dávidtól, amit Salamon is megörökölt, hogy valami nagyot alkossanak és fennmaradjon nevük a történelemben. Gondoljunk csak arra, hogy hány ilyen nagy építkezés történt a világtörténelem során: diadalívek, mauzóleumok, amelyekben uralkodók, diktátorok meg akarták örökíteni önnön nagyságukat – számomra érdekes, hogy a történelem legsötétebb alakjainak ez mennyire fontos volt. Szóval ez csak Dávid és Salamon történelmi projektje, vagy Isten is akarta-e ezt a templomot? Mert ha valaki követte az építkezést az bizony azt is látja, hogy az adakozás a templomra ugyan önkéntes volt, de az építőmunkások, már nem önként vettek benne részt, hanem kirendelték őket erre a munkára tízezrével.
Ráadásul mintha ezzel kapcsolatban a bibliai kijelentésekben is mutatkozna némi ellentmondás, hiszen ha arra gondolunk, amikor Dávid eljut oda, hogy most már békesség van az országban, itt az ideje templomot építeni, akkor az Úr azt mondja neki:
Amíg együtt vándoroltam egész Izráellel, mondtam-e egy szóval is Izráel bármelyik bírájának, akit népem, Izráel pásztorául rendeltem: Miért nem építettetek nekem egy házat cédrusfából?[1]
Ha pedig továbbolvasva Salamon templomszentelési imádságát látjuk a következő fejezetben, az is érzékelteti ezt a furcsa ellentmondást. Építsünk Istennek egy olyan házat, amibe Isten nem fér bele, nem is férhet bele, hiszen az egész teremtett világba sem fér bele[2]. Akkor minek?
Korábbra kell visszatekintenünk, amiből megláthatjuk azt, hogy Istennek mindig benne volt a terveiben ez a templom – a sátor csak egy ideiglenes istentiszteleti hely volt. Ha föllapozzuk az 5Móz 12:5-12-őt, ott azt olvassuk:
… azt a helyet keressétek fel, amelyet kiválaszt Istenetek, az Úr valamennyi törzsetek közül, hogy oda helyezze nevét, és ott lakjék. Oda menjetek, és oda vigyétek égőáldozataitokat és véresáldozataitokat, tizedeiteket és felajánlásaitokat, fogadalmi és önkéntes áldozataitokat, marháitok és juhaitok elsőszülöttjét. Ott egyetek Isteneteknek, az Úrnak a színe előtt, és örvendezzetek házatok népével együtt mindennek, amit szereztetek, amellyel megáldott benneteket Istenetek, az Úr. Ne tegyetek úgy, ahogyan ma itt még megtehetjük, mindenki ahogyan jónak látja, mert még nem mentetek be a nyugalom helyére, az örökségbe, amelyet majd neked ad Istened, az Úr. Majd ha átkeltek a Jordánon, és letelepedtek azon a földön, amelyet örökségül ad nektek Istenetek, az Úr, amikor mindenfelől nyugalmat ad nektek ellenségeitektől, és biztonságban laktok, akkor arra a helyre, amelyet kiválaszt Istenetek, az Úr, hogy ott lakjék a neve, oda vigyétek mindazt, amit parancsolok nektek: égőáldozataitokat és véresáldozataitokat, tizedeiteket és felajánlásaitokat meg válogatott fogadalmi áldozataitokat, amit odaígértetek az Úrnak. Örvendezzetek Isteneteknek, az Úrnak színe előtt fiaitokkal és leányaitokkal, szolgáitokkal és szolgálóleányaitokkal együtt, meg a lévitával együtt, aki a lakóhelyeden van, mert neki nincs örökrésze közöttetek.[3]
Ebben a szakaszban Isten egyértelművé teszi, hogy lesz egyetlen kijelölt hely, ahova majd vigyék áldozataikat. A honfoglalás lényegében ezzel fejeződik be 959-ben, 447 évvel azután, hogy megkezdték Kánaán elfoglalását, amikor Izráel 1406-ban átkelt a Jordánon.
Szóval leszögezhetjük mindebből azt, hogy a jeruzsálemi templom építése nem pusztán Dávid és Salamon emberi projektje, hanem Isten előre kijelölt egy helyet neve dicsőségének.
De miért is kellett Istennek ez a templom?
A templom és Krisztus
Azért, hogy Krisztusra mutasson – ez ott kezdődik, ahogy az előbb felolvasott szakaszban olvastuk:
akkor arra a helyre, amelyet kiválaszt Istenetek, az Úr, hogy ott lakjék a neve, oda vigyétek mindazt, amit parancsolok nektek: égőáldozataitokat és véresáldozataitokat, tizedeiteket és felajánlásaitokat meg válogatott fogadalmi áldozataitokat, amit odaígértetek az Úrnak.[4]
Tehát minden áldozatot ebbe a templomba kellett vinni és ott kellett bemutatni.
Miután pedig Krisztus elvégezte az életünkért a tökéletes, ismétlésre nem szoruló, megismételhetetlen áldozatát – ahogy a Zsid 10:14 mondja:
Mert egyetlen áldozattal örökre tökéletessé tette a megszentelteket.
De ha Krisztus áldozata az áldozatok végét jelenti, mert nincs többé szükség véresáldozatokra, engesztelő áldozatokra, hiszen egyszer s mindenkorra megtörtént az engesztelés a bűnért, akkor a templom maga is betöltötte Istentől rendelt szerepét, és Isten a történelem uraként gondoskodott a templom megsemmisüléséről, amikor Kr. u. 70-ben Titusz seregei lerombolták a jeruzsálemi szentélyt, ezzel megszüntetve minden ott bemutatott áldozatot. Ezzel Isten gondoskodott arról, hogy még csak véletlenül se lehessenek a jeruzsálemi templomban a Krisztus áldozata mellett az Ószövetség zsidó áldozatai, mint hogyha párhuzamosan érvényes lehetne a kettő, mert az Krisztus áldozatát kisebbítené, sőt tenné értelmetlenné; hiszen ha van más út is, minek kellett Krisztusnak meghalnia? Isten szüntette be a templomi áldozatokat a történelem eseményein keresztül.
Ezzel nem mondom azt, hogy ne lenne szükség olyan épületekre, ahol a keresztyének összegyülekeznek megfelelő körülmények között Istent tisztelni és ünnepelni. A házaknál összegyülekező keresztyénség vagy a „katakomba keresztyénség” a keresztyén hit gyakorlatának egy formája, de nem az egyetlen formája. Ezeket az istentiszteleti célra épült helyeket nevezzük templomoknak.
A jeruzsálemi templom tehát a bibliai kijelentés szerint egyértelműen Isten terve és akarata szerint épült, de nagyon fontos megjegyezni, hogy jeruzsálemi templom nem a mai templomoknak az előképe. Egyetlen keresztyén kőtemplomnak sem előzménye a jeruzsálemi templom. Viszont előképe és előzménye a Szentlélek templomának.
A Szentlélek temploma
Az Újszövetségben a Szentlélek temploma kétféle jelentéssel bír:
- Az egyik jelentésben a Szentlélek temploma a hívő teste, ahogy az 1Kor 6:19-ben olvassuk: „Vagy nem tudjátok, hogy testetek a bennetek levő Szentlélek temploma, akit Istentől kaptatok, és ezért nem a magatokéi vagytok?”[5]
- A másik jelentésben – ezek nem mondanak ellent egymásnak, inkább erősítik egymást – pedig a keresztyén egyház, a hívők közössége a Szentlélek temploma, amely élő kövekből épül fel. „Nem tudjátok, hogy ti Isten temploma vagytok, és az Isten Lelke bennetek lakik?”[6] – írja Pál, amit Péter így egészít ki: „ti magatok is mint élő kövek épüljetek fel lelki házzá …”[7]
Ennek fényében igyekszünk ezt a szakaszt is megérteni, hogy a jeruzsálemi templom a Szentlélek templomának az előzménye, nem a keresztyén kőtemplomoknak.
A szövetségláda elhelyezése
Miután tisztáztuk, hogy Isten akarta a jeruzsálemi kőtemplomot, nézzük meg a templom felszentelésének első és nagyon fontos eseményét: a szövetségládának az elhelyezését a szentek szentjében. Ez több mozzanatból áll, összesen négy mozzanatot fogunk megfigyelni.
- A templom befejezése
- Minden odaszentelt dolog átadása
- A szövetségláda bevitele
- Isten dicsőségének megjelenése
A befejezés
Az első versben ezt olvastuk:
Amikor befejezték mindazt a munkát, amelyet Salamon végeztetett az Úr háza számára, bevitte Salamon azt az ezüstöt, aranyat és egyéb tárgyakat, amelyeket apja, Dávid szentelt oda ajándékul, és elhelyezte Isten házának a kincsei közé.
„Amikor befejezték a munkát”. Ennél a kifejezésnél fontos megállnunk, mert lényeges üzenetet hordoz. Nagyon érdekes az, hogy milyen kifejezést használ a bibliai szöveg az építkezés befejezésére.
Többen ismerik a shalom kifejezést, amivel a zsidók köszöntik is egymást mind a mai napig és békességet jelent. Most itt a befejezésre egy olyan igét használ a szöveg, amiből a shalom – azaz békesség – szó is származik. Az ige jelentése az, hogy valami teljesen kész, befejezett, valamint ép és egészséges. Ebben az esetben azt jelenti, hogy minden a helyére került, semmi sem maradt félbe; tehát nem félkész, nem majdnem kész, hanem minden tökéletesen ott van, ahol lennie kell.
Gondolkodjunk el ezen egy kicsit! Befejeződött a templom, a béke városában, azaz Jeruzsálemben, amit felépített Salamon a béke embere, a neve nagyjából ezt jelenti. Három szó, aminek a gyökere a salom.
Az életünk és a gyülekezet közössége is akkor lesz templommá, amikor az életünkben minden a helyére kerül – azaz megbékél Krisztusban Istennel. Ez a megbékélés csak Krisztus által jöhet létre – ezt jelenti az, hogy rendbe jövünk Istennel. Mert ahogy az Írás fogalmaz, ezáltal leszünk új teremtéssé Krisztusban. Így fogalmaz az Újszövetség:
Ezért ha valaki Krisztusban van, új teremtés az: a régi elmúlt, és íme: új jött létre. [8]
De mi is ennek a megbékélésnek az útja? Krisztusnál teljes bűnvallással személyesen is elfogadjuk az ő helyettes áldozatának ránk vonatkozó érvényét. Nem titkolózunk, nem mismásolunk, nem magyarázkodunk, nem relativizálunk, nem kezdjük el szétteríteni a felelősséget, hanem előtte mindent megvallunk, a bűnt bűnnek, magunkat pedig vétkesnek nevezve.
Higgyétek el ez bármennyire is nehéz és fájdalmas, nem túl nagy ár ahhoz, hogy Istennel valóságosan megbékéljünk, különösen azt is figyelembe véve, hogy a nagyobb és igazi árat Krisztus fizette meg a kereszten.
Mindent átadott
A második mozzanat, amit megfigyelhetünk az az, hogy Salamon mindent bevitt az Úr házába, amit Dávid odaszentelt. Nem kezdett el abból visszatartani semmit, mondván, hogy ez már mégiscsak túlzás.
Ez is része az Istennel való békességnek és megbékélésnek. Mindaz, ami oda lett szentelve az Úrnak, az kerüljön valóságosan is az Ő fennhatósága és rendelkezése alá. Arról már nem mi rendelkezünk, mert az már az Úré. Igaz ez a megszentelt adományokra, szándékokra és felajánlásokra is, de ami még nehezebb az bizony a teljes életünk odaszentelésére. Ha egyszer kimondtuk azt, hogy az életünk már nem a magunké, hanem Krisztusé, mert neki adtuk azt, akkor
- Ne kétségeskedjünk többé, hogy valóban az övéi vagyunk-e, akár élünk, akár meghalunk, akár jó vagy rossz dolgok történnek velünk.
- Bátran bízzunk Isten vezetésében, ne akarjuk visszavenni az irányítást. A saját kezünkbe visszavett irányítás mindig a széles út felé fog terelni bennünket, amelynek a vége Krisztus szerint a kárhozat.
Beviszik a ládát
A harmadik mozzanat már magának a ládának a bevitele a templomba ünnepélyes keretek között a mózesi törvények szerint szabályszerűen.
A szövetségláda volt Isten népe közötti jelenlétének szemmel látható jele. Benne volt a szövetség alapokmánya a Tíz Ige két kőtáblája, amit még Mózes tett bele. Izráel története során kapcsolódtak hozzá mágikus elképzelések is, amelynek során megkísértette a zsidókat a ládával kapcsolatos bálványimádás, babonaság is, de Isten ezeket a tévutakat lenyesegette.
A szövetségláda és benne a Tíz Ige arra a hallatlanul fontos tényre emlékeztette a zsidókat, hogy Isten kiválasztotta őket a népek közül és szövetséget kötött velük, hogy dicsőségét hirdessék. Erre a héber nyelvnek van egy speciális kifejezése, amit „szövetséges szeretet”, vagy „szövetséges hűség” formában lehet fordítani. Amikor a léviták és később a nép is ezt énekli, hogy az
Úr jó, mert örökké tart szeretete
ebben az Úr hűséges szövetséges szeretete kifejezés köszön vissza.
A mi Istennel való békességünket és kapcsolatunkat Istennel is a szövetség határozza meg. Krisztus maga mondta azt, hogy Isten az ő vére által egy új szövetséget kötött, már nem csak egy néppel, hanem az egész világgal, és azokból akik ezt a szövetséget elfogadják, egy új népet teremt, a maga népét, amely jó cselekedetekre törekszik.[9] A szövetségládában a Tíz Ige éppen ezt a jó cselekedetekre törekvést ábrázolja. Mert hogyan látjuk a Tíz Igét? Olyan törvénynek, amelyeket be kell tartani, vagy egy olyan isteni tervnek, amit Krisztus szeretete által, szeretetből, Isten és embertársaink iránti szeretetből megélünk? A felszínen lehet, hogy nem is látszik a különbség, de benned ez a különbség lényegi lesz: betartod, vagy megéled?
Isten a templomban
A negyedik és legfontosabb mozzanat még hátravan.
- Befejeződött a templomépítés
- Minden odaszentelt dolog bekerült a templomba.
- A szövetségládát is bevitték a kerúbok szárnyai alá.
De vajon ott van-e Isten? A történet világossá teszi: azzal, hogy a ládát bevitték a templomba, Isten nem vitték be a templomba. Nem vihették be Istent, mert Isten nem hurcolhatják ide-oda. Az a bálványisteneknek, a semmiknek a tulajdonsága, hogy előveszem, elteszem, ide állítom, oda állítom, ide viszem, oda viszem.
Isten vagy bemegy a templomba és megszenteli, vagy nem megy be és akkor az egész templom – legyen bármennyire is egy építészeti csoda – csak egy üres, faburkolatú, aranyozott kőrakás marad.
Ahhoz, hogy Isten bemenjen az ő szent népe, gyülekezete templomába fontos és kell az is, amiről eddig beszéltünk:
- Megbékélés Istennel
- A neki szentelt adományok teljes átadása
- A szövetség tudatosítása
A negyedik mozzanat azonban felteszi minderre a koronát: ez pedig az Úr dicsőítése. Hogyan történik mindez? A 13. versben a fordítók nagyon jó kifejezését találták ennek. Így olvassuk:
A harsonásoknak meg az énekeseknek egyaránt az volt a tisztük, hogy összehangolva zengjék az Úr dicséretét és magasztalását.
Összehangolva. És amikor ez az összehangolt dicséret megszólalt, megjelent az Úr dicsőségének felhője által.
Összehangolva – mennyire jól kifejezi a lényeget. Képzeljük el! Ott az összes pap és lévita, többezer énekes, százhúsz harsonás pap, cintányérok, lantok, citerák és még egyéb meg nem nevezett hangszerek tömegei százas és ezres mennyiségben. Hogyan lesz ebből dicséret, dicsőítés káosz és zenebona helyett? Úgy, hogy mindenki ráhangolódott, összehangolódott az Úr dicséretére, hogy énekesként, hangszeresként Istent magasztalja jóságéért és hűséges szeretetéért. Ebbe kapcsolódik majd be az egész nép is.[10]
Ennek az összehangolódásnak elsősorban nem zenetechnikai és nem műfaji vagy stílusbeli jelentősége van. Ezen a banánhéjon sajnos könnyű elcsúszni és kevésbé lényeges dolgokon vitatkozni, pl. Isten dicséretetét stílusbeli vagy műfaji kérdéssé tenni, mintha Isten ízlésének a mi ízlésünket kellene követnie; legyen az kortárs, könnyűzenei, reneszánsz, barokk vagy népzenei. Az összehangolódás nem erről szól, amit jól visszaad, amit valaki ezzel a kifejezéssel fogalmazott meg: pneumatikus harmónia. A Szentlélek összehangoltságáról van szó, ami messze felülmúl, bármilyen stílusbeli vagy műfaji kérdést. És ahol megvan ez a pneumatikus harmónia, ott tényleg megjelenik Isten dicsősége. Ez pedig nem pusztán a liturgiára vonatkozik, hanem az egész gyülekezeti életre. És hálás vagyok Istennek, amikor azt tapasztalom, hogy a gyülekezetünkben alapjában megvan az igény erre a pneumatikus harmóniára. Mert mi sem hozhatjuk be Istent a gyülekezetbe. Csak nyitott szívvel, a Szentlélekre hangolódva hívhatjuk és hálás szívvel átélhetjük és megtapasztalhatjuk, hogy eljön azért, hogy az élő Ige és a Szentlélek által velünk legyen.
Dicsérjük őt, mert jó, mert örökké tart hűséges szeretete. Ámen.
[1] 1Krón 17:6
[2] vö. 2Krón 6:18
[3] 5Móz 12:5-12
[4] 5Móz 12:11
[5] 1Kor 6:19
[6] 1Kor 3:16
[7] 1Pt 2:5
[8] 2Kor 5:17
[9] Tit 2:14
[10] vö. 2Krón 7:3