Csodálkozó vagy Istent dicsőítő keresztyének?

Igehirdető: Gyimóthy Zsolt

Lekció: Zsolt 73

Alapige: 1Pt 4:12-19

Énekek: 431. 96. 378. 229.

Sokat tapasztalt emberek – néha sokat tapasztalt hívők is – el- elengednek ilyen mondatokat: „Én már nem lepődök meg semmin.” Aztán érik őket olyan tapasztalatok, amelyek után azt mondják: „Ezt még én sem gondoltam volna.” Volt még valami, ami tudott meglepetést okozni.

Vannak olyan meglepetések is, amelyeken tényleg nem kellene – de azért okoz meglepetést, vagy csodálkozást a számunkra, mert az elménket és a lelkünket nem készítettük fel eléggé úgy, ahogy arra az Úr akart felkészíteni minket. Ilyen a keresztyéneket is érintő szenvedés kérdése. Vajon hogyan reagálunk akkor, amikor valamilyen formában utolér a szenvedés – csodálkozunk vagy Istent dicsőítjük? A ma következő szakaszunkban Péter tanításából a Szentlélek vezetésével ezt a kérdést járjuk körbe. Alapigénk: 1Pt 4:12-19

12Szeretteim! A szenvedés tüze miatt, amely megpróbáltatásul támadt közöttetek, ne háborogjatok úgy, mintha valami meglepő dolog érne titeket. 13Sőt, amennyire részesültök a Krisztus szenvedésében, annyira örüljetek, hogy az ő dicsőségének megjelenésekor is ujjongva örülhessetek. 14Boldogok vagytok, ha gyaláznak titeket a Krisztus nevéért, mert a dicsőség Lelke, az Isten Lelke megnyugszik rajtatok. 15Közületek tehát senki se szenvedjen mint gyilkos, mint tolvaj, mint gonosztevő, vagy mint más dolgába avatkozó. 16Ha azonban valaki mint keresztyén szenved, ne szégyenkezzék, hanem dicsőítse Istent ezzel a névvel. 17Mert itt van az az idő, amikor elkezdődik az ítélet az Isten háza népén. Ha pedig először rajtunk kezdődik, akkor mi lesz a vége azoknak, akik nem hisznek az Isten evangéliumában? 18És ha az igaz is alig menekül meg, akkor hova lesz az istentelen és a bűnös? 19Akik tehát az Isten akaratából szenvednek, azok is – jót cselekedve – ajánlják lelküket a hű Teremtőnek.

Legutóbb arról beszéltünk, hogy az Írás szavai szerint hogyan vannak jelen a keresztyének egy vajúdó világban. Három nagyon jól ismert szó körül szólalt meg az üzenet: imádság, szeretet és szolgálat. Miközben tudjuk azt, hogy a világ egy végső ítélet felé tart, az életünket mégsem a rettegés, meg a rettegtetés tölti ki, hanem a bölcs és józan imádság, a bűnök ellenére is kitartó szeretet, valamint az Isten lelki ajándékai szerint az Istentől kapott erővel és az Isten nevének magasztalására történő szolgálat. Hogy ezeket hogyan bontja ki az életünkben a Szentlélek, az páratlan gazdagságot mutat, és jó ha felfedezzük az életünknek ezt a gazdagságát.

Azonban a vajúdó világban van még más is, amiről beszélnünk kell. Ezt Péter a szenvedés tüzének nevezi, amely megpróbáltatásul támad. Röviden beszéljünk először erről.

1. A szenvedés tüze

A szenvedés tüze miatt, amely megpróbáltatásul támadt közöttetek, ne háborogjatok úgy, mintha valami meglepő dolog érne titeket.

Úgy tűnik az első megszólítottaknak ez egy új élmény volt, hogy ők, akik elfordultak a bálványaiktól és átadták az életüket a királyok Királyának és urak Urának, most azt kellett tapasztalniuk, hogy ők, a királyi gyermekek, a Magasságos Isten szolgái, hirtelen szenvedések és üldöztetések között találták magukat. Megdöbbentek rajta. Hogy történhet ez meg velünk? Mi, akik nemet mondtunk a bűnre, egy új életet kezdtünk Krisztussal, most hirtelen azt kell tapasztalnunk, hogy a környezetünk ránk támad: rágalmaznak bennünket, sőt meg is támadnak, bíróság elé hurcolnak, leköpködnek vagy megvernek az utcán; megalázó helyzetekbe kerülünk. Mi történik és miért történik?

Elhiszem, hogy amikor hirtelen rosszra fordulnak a dolgok, akkor az első reakció a döbbenet. Péter azonban finoman utal rá, hogy azok döbbennek meg ezen, akik felkészületlenek. Merthogy a keresztyéneknek igenis kell számítani fájdalmas szenvedésekre a világban – a szenvedés tüze kifejezés kifejezetten ezt fejezi ki nagyon is képszerűen: várhat a keresztyénekre kimondottan fájdalmas szenvedés.

Régen minden keresztyén számára ajánlott olvasmányok voltak a vértanúakták. Ma sokkal kevésbé szívesen olvasunk vagy hallunk ilyesmiről pedig nem haszontalan olvasmányok, ezeket éppen azért gyűjtötték össze, hogy olyan helyzetekben segítsenek a keresztyéneknek hinni azt, hogy igaz, amit az Ige mond, amikor maguk is hirtelen a szenvedés tüzében találják magukat.

Az egyik ilyen vértanú-történet a 22 éves karthagói kisgyermekes fiatalasszony Perpetua és szolgálólányának a várandós Felicitasnak a története. Azért is különös az ő vértanúsága, mert a börtönben volt lehetősége naplót írni, amelyek fennmaradtak, így első kézből származó információ is az utókor rendelkezésére állt az ő Krisztus melletti kitartásukról.

Történetük vázlatosan annyi, hogy 202-ben Septimius Severus császár kiadott egy rendeletet, amelyben törvénytelenné tette a keresztyénségre való áttérést. Ennek a tiltásnak a következtében birodalomszerte keresztyénüldözés kezdődött és így tartóztatták le azokat, akik a rendelet kiadása után lettek keresztyénné. Karthagóban is, Perpetuát és Felicitast és még öt férfitársukat. 203. március 7.-n vetették őket a vadállatok elé a karthagói arénában. Perpetua mindvégig kitartott amellett, hogy Krisztus gyermeke, hogy nagyon kemény próbatételeket kellett kiállnia a börtönben, mindezt úgy, hogy apja, aki nagyon szerette a lányát, könyörgött neki, hogy hagyjon fel ezzel az őrültséggel, legyen rá tekintettel, ha pedig rá nem is, legyen tekintettel a kicsi gyermekére. De Perpetua minden próbatétel ellenére kitartott Krisztus mellett. Ez volt az a keresztyénüldözési hullám, amire Tertullianus egyházatya mondta ezt:

„A mártírok vére magvetés.”

A szenvedés tüze nem egyszer valóban váratlanul tör rá Krisztus követőire. És bár Péter érzékelteti, hogy elsősorban az ilyen üldöztetésre gondol, de mégis olyan általánosságban fogalmaz, ami egyáltalán nem zárja ki egy súlyos baleset hirtelen jött tüzének megpróbáltatását, akár maradandó károsodást vagy éppen a nagyon fájdalmas rákot sem.

Azt mondja Péter – ne csodálkozzatok azon, ha ez megjelenik az életetekben? A szenvedés megpróbáltatás, a ti hitetek próbája; nem az a lényeg, hogy ez a perzselő tűz milyen formát ölt, hanem az, hogy hogyan fogadod? Megdöbbenéssel vegyes értetlenkedéssel, haraggal és lázadással? Vagy Istent dicsőítő lélekkel?

Különösen, hogy a szakasz vége felé Péter kimond egy hihetetlenül súlyos, egyesek számára egyenesen botrányos vagy botránkoztató mondatot:

Akik tehát Isten akaratából szenvednek …

Mert hát milyen más egyéb okból lehetne Isten akaratából szenvedni, mint büntetésből. Mert azt értjük, hogy ha Isten megbünteti a gonoszokat, akkor ők szenvedjenek csak. No, de éppen a Király gyermekei?

2. A megdöbbenés oka

Így hadd beszéljek pár szót a megdöbbenés okáról. Szeretnék most két okot kiemelni. Az egyikre Ászáf ad számunkra egy jó illusztrációt a 73. zsoltárban.

2.1. A kétdimenziós gondolkodás

A megdöbbenés egyik oka a kétdimenziós gondolkodás, annak ellenére, hogy a Biblia újra és újra sokkal nagyobb mélységet és összetettséget tár fel előttünk mind az erkölcsi, mind a szellemi világ vonatkozásában.

Mit értek kétdimenziós gondolkodás alatt? Isten a jókat megjutalmazza: sikerekkel, gazdagsággal, jóléttel, egészséggel, szép családdal stb., a gonoszokat pedig megbünteti nagy buktákkal, vagyonvesztéssel, betegséggel, kapcsolataik megromlásával, gyerekeik halálával és mindenféle szörnyűséggel.

Egyszerű lenne így gondolni, hogy így működik a világ. Hogy mindig így működik a világ. Van, amikor így is van; van, amikor valakit tényleg látható módon ér utol az isteni igazságszolgáltatás, vagy az áldás. Azonban Teremtő Atyánk kapcsolata velünk szeretett teremtményeivel ennél sokkal összetettebb, és vannak dolgok, amikben egyszerűen nem látunk bele.

Ebbe zavarodott bele Ászáf is, amikor azt mondta, hogy egyszerűen nem értem hogy működik az isteni erkölcsi világrend, amikor az látom, hogy az istentelenek a sikeresek, a népszerűek és még az Istent is kinevetik és nem történik semmi; ezzel szemben én, az istenfélő ember, aki mindig Istent kerestem, a helyes utat kerestem, csak szívok. És Ászáf már egyenesen oda jutott, hogy már inkább megtagadja az Urat és az istentelenek útját választja. Azonban hozott előtte egy jó döntést: elment a templomba és a templomi istentisztelet megmutatta neki, hogy a világ nem kétdimenziós – az Isten kegyelmének a világa meg különösen nem az. Aki nem tudja elengedni azt a kétdimenziós gondolkodást, ami ugyan nem nélkülözi teljesen az igazságot, de nem is írja le teljesen azt, az nemcsak nem fogja érteni az életében Isten akaratát, de akár a teljes tagadás szakadékának szélére is sodorhatja azt – és rá nézve nagyon is igaz lehet a figyelmeztetés:

ha az igaz is alig menekül meg

2.2. A felkészítés figyelmen kívül hagyása

Mindenképpen beszélnünk kell a felkészítés figyelmen kívül hagyásáról. Péternek ebben volt bőven tapasztalata. Hogy Jézus világosan beszélt neki dolgokról, de ő egyszerűen figyelmen kívül hagyta.

Beszélt a tanítványoknak arról, hogy neki a Messiásnak úgy kell majd Jeruzsálembe menni, hogy ott elfogják, megkínozzák, meggyalázzák és keresztre feszítve megölik, de a harmadik napon fel fog támadni. Jézus minimum háromszor elmondta ezt a tanítványoknak. Mi lett a következménye? Egyrészt nem hitték el. Péter még a rosszallását is kifejezte: ez nem történhet meg veled.[1] De nem is ez a nagyobb baj, hanem az, hogy amikor ezek az események bekövetkeztek úgy, ahogy Jézus mondta – mármint az elfogás, a megkínzás és a keresztre feszítés – eszükbe sem jutott, hogy a mondatnak van folytatása. Eszük ágában sem volt várni a feltámadást; sőt amikor találkoznak a feltámadás jeleivel nem értik, hogy mi történt és miután a Feltámadott meggyőzi őket, az egyetlen Tamás, aki nem volt akkor velük nem hisz nekik – lényegében nem hitt Jézusnak.

Szintén Péter életéből egy másik eset, hogy Jézus előre megmondja neki, hogy meg fogja őt tagadni. Bár dicséretes Péter fogadkozása, hogy még meghalni is hajlandó lenne érte, mégis, amikor a főpap udvarában lelepleződik, nem jut eszébe mit mondott Jézus, nem jut eszébe, hogyan fogadkozott ő. Úgy megtagadja háromszor, mint a pinty. Pedig ha már Jézus előre beszélt neki róla, ha még fogadkozott is – akár eszébe is juthatott volna: azt ígértem, hogy nem tagadom meg, akkor nem tagadom meg.

Márpedig Jézus egyértelműen felkészítette a tanítványait, a követőit a rájuk váró nehézségekre – kifejezetten a világ részéről történő üldözés tekintetében.

Nézzünk néhány példát:

Íme, én elküldelek titeket, mint juhokat a farkasok közé: legyetek tehát okosak, mint a kígyók, és szelídek, mint a galambok. 17Óvakodjatok az emberektől, mert átadnak a törvényszékeknek, és megkorbácsolnak zsinagógáikban, 18sőt helytartók és királyok elé hurcolnak énmiattam, tanúbizonyságul nekik és a pogányoknak.[2]

„Ha gyűlöl titeket a világ, tudjátok meg, hogy engem előbb gyűlölt, mint titeket. 19Ha e világból valók volnátok, a világ szeretné a magáét, de mivel nem e világból valók vagytok, hanem én választottalak ki titeket a világból, azért gyűlöl titeket a világ. 20Emlékezzetek arra az igére, amelyet én mondtam nektek: Nem nagyobb a szolga az uránál. Ha engem üldöztek, titeket is üldözni fognak, ha az én igémet megtartották, a tieteket is meg fogják tartani. 21De mindezt az én nevemért teszik veletek, mert nem ismerik azt, aki elküldött engem.[3]

Talán nem kell ennél többet mondani. Miután a Szentlélek kitöltetett és megalakult Jeruzsálemben a gyülekezet, rövid időn belül tapasztalták is, de látjuk az apostolok életén, hogy ez már nem ment feledésbe, nem döbbentek meg, nem este kétségbe, hanem kitartottak Jézus mellett és hirdették Jézust. És miközben az evangélium lényegét mondták el mindig: Isten úgy szerette a világot – úgy szerette a bűnösöket, hogy egyetlen Fiát küldte el a világba, hogy aki hisz benne, annak minden bűne meg van bocsátva és örök életet kap ajándékba; és akik befogadják a Fiút az életükbe, azokat még arra is felhatalmazza, hogy Isten gyermekévé legyenek – de emellett azt sem hallgatták el, hogy ha valaki Krisztust választja, az a keresztfelvételt választja, az bizony nem biztos, hogy a szélesebb és könnyebb utat, hanem a keskenyebb és nehezebb utat választja örök életének földi szakaszára. Pál apostol az első missziói útján sem hallgatta el: azt olvassuk, hogy az új gyülekezeteket ők felkészítették arra, amire Jézus felkészítette a tanítványait:

Erősítették a tanítványok lelkét, és bátorították őket, hogy maradjanak meg a hitben, mivel sok nyomorúságon át kell bemennünk az Isten országába.[4]

3. Megdöbbenés helyett

Nézzük harmadszor azt, hogy mit tanít Péter – hogyan reagáljunk a megdöbbenés helyett. Nem mondom, hogy az első reakció nem lehet a megdöbbenés, de az ebbe való beleragadás, az itt elakadás helyett éppen, mert tanít bennünket a Szentlélek lépjünk tovább gyorsan, hogy ne csodálkozó, hanem Istent dicsőítő keresztyének legyünk.

Négy dolgot emelek ki ebből az igéből, ami ebben a vajúdó világban valóban különlegessé teszi az életünket az imádság, szeretet és szolgálat hármasságán túl, illetve azt alátámasztva.

3.1. Öröm

Az első az öröm. A szenvedések között és a szenvedések ellenére megtapasztalt öröm. Itt azonban figyeljünk az öröm tárgyára. Nem a szenvedés az öröm tárgya – az beteg dolog lenne.

3.1.1. Dicsőség

Az öröm tárgya egyrészt a Krisztus megjelenésekor elnyert dicsőség. Amikor Krisztus visszatér az ég felhőin az ő dicsőségéből részesíti azokat, akik mindvégig kitartanak mellette. Ez minden szenvedést felülír annyira, hogy Pál a dicsőség-szenvedés összehasonlításakor azt írja:

Mert a mi pillanatnyi könnyű szenvedésünk minden mértéket meghaladó nagy, örök dicsőséget szerez nekünk, 18mivel nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra, mert a láthatók ideig valók, a láthatatlanok pedig örökkévalók.[5]

3.1.2. Krisztus szenvedéseiből részesedés

Másrészt az öröm tárgya az is, hogy az elhordozott szenvedésben Krisztus értünk hozott szenvedésében is részesülünk. Azt a mély szenvedést, azt a mérhetetlen iszonyatot nem tudjuk átélni, amit Krisztus hordozott értünk, a világ összes bűnéért. De mégis megérthetünk valamit abból, hogy mibe került neki az, hogy nekünk üdvösségünk legyen, és mibe került az, hogy ne az örök szenvedésbe merüljünk el az utolsó ítéletkor. Az apostolok erre is ad példát akkor, amikor kiálltak Jézus nevéért a Nagytanács előtt, megfenyegették és megverték őket. És hogy távoztak a Nagytanács elől?

Ők pedig örömmel távoztak a nagytanács színe elől, mert méltónak bizonyultak arra, hogy gyalázatot szenvedjenek az ő nevéért;[6]

Átélték azt, hogy valóban Krisztushoz tartoznak, mert osztoznak a sorsában. Megértették, hogy ez a fájdalom titokzatos módon ahhoz a Krisztushoz köti, aki ezeken túl örök dicsőséggel ajándékozta meg őket.

3.2. Isten dicsőítése

Ha azonban valaki mint keresztyén szenved, ne szégyenkezzék, hanem dicsőítse Istent ezzel a névvel.

Isten dicsőítését a szégyennel állítja ellentétbe. Sokszor érezzük azt, hogy a szenvedésünk nem dicsőíti Istent, hiszen akkor rögtön az arcunkba vágják: na hol van a te Istened? Kórah fiai is úgy vágyakoznak Isten után, hogy újra és újra azt hallják: „Hol van a te Istened?” Ezért szégyellni kezdjük a fájdalmunkat, szégyellni kezdjük a szenvedésünket. Pedig nincs mit szégyellni rajta. Pontosan azért, mert egy nagy harc dúl értünk. A szenvedésben az ördög mint ordító oroszlán kerülget bennünket, hogy el tudjon nyelni. És ha félreértjük Isten akaratát a szenvedéssel kapcsolatban, ha elhisszük, hogy Istent nem dicsőíti meg még a szenvedésünk is, akkor el tud nyelni. Azt olvassuk itt, hogy Isten adja a szenvedést a hit megpróbáltatásául, hogy ezzel is tisztítsa és erősítse azt. Márpedig, ha a hitünk kitartónak bizonyul akkor is, amikor minden emberi számítás szerint meg kellene rendülnie, az bizony Istent dicsőíti.

3.3. A lélek bizalma

Isten minden ajándékának célja az iránta való bizalom erősítése. Hogy megtanuljunk bízni benne. Ne saját magunkban. Ebben is felnézhetünk Jézusra, aki az utolsó leheletének imádságával mérhetetlen szenvedései közepette így kiáltott fel:

„Atyám, a te kezedbe teszem le az én lelkemet!”[7]

Jézus az Atyára, a hűséges teremtőre bízta magát. Pál apostol bizonysága szerint Isten célja a szenvedéssel, hogy ne saját magunkra hagyatkozzunk, hanem teljes mértékben arra, aki feltámasztja a halottakat:

Sőt mi magunk is elszántuk magunkat a halálra azért, hogy ne önmagunkban bizakodjunk, hanem az Istenben, aki feltámasztja a halottakat;[8]

3.4. A jó cselekvése

Az utolsó pedig, hogy mindig és minden körülmények között tegyük azt, ami helyes. Ezeket előre elkészítette Isten számunkra a kijelentésben. Ászáfnak ez volt az egyik nagy problémája. Ha azt teszem, ami helyes és ennek „jutalma” csak az, hogy csapások és fenyítések érnek minden nap, akkor mi értelme ezt az Isten által elénk adott keskeny utat járni? De végül mégis csak arra néz, hogy az Isten közelsége az, ami Isten gyermekeinek végül megadja a békességet akármilyen próbatétellel is kell szembenézni.

Ha a lelkeddel bízol Atyád szeretetében minden látható ellenére, mert tudsz a láthatatlanokra nézni, akkor eltűnnek az akadályok a mások iránti szeretet elől. Azok az emberek, akik végül a széles utat választják, akik a gyilkos, a tolvaj, a gonosztevő vagy más dolgába avatkozók útját választják – azok az emberek, akik nem ismerték meg Istent az ő dicsőségének és kegyelmének nagyságában, akik nem tudnak bízni benne úgy, mint gyermek az Atyában, és nem találnak benne örömteli beteljesülést, azok az életük frusztrációit és hiányait a rossz cselekvésével próbálják kielégíteni. De akik már megismerték Istent Krisztusban, akik bíznak benne és gyönyörködnek kegyelmének dicsőségében, azok megszabadultak a bűn rabszolgaságából és szívből teszik azt, ami helyes – ez pedig független az életük körülményeitől.

Az Írás azt mondja nekünk, hogy ha elér bennünket a szenvedés tüze, akkor ezen ne döbbenjünk meg, hanem dicsőítsük Istent Krisztus nevével. A megpróbáltatások között ne csodálkozó, hanem Istent dicsőítő keresztyénként éljünk Isten ellen lázadó, vajúdó világunkban.

Ámen.


[1] Mt 16:22

[2] Mt 10:16-18

[3] Jn 15:18-21

[4] ApCsel 14:22

[5] 2Kor 4:17-18

[6] ApCsel 5:41

[7] Lk 23:46

[8] 2Kor 1:9

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük