Lekció: 5Móz 32:18-35
Textus: Rm 5:10
… akkor, mikor ellenségei voltunk, megbékéltetett minket az Isten önmagával Fia halála által, …
Jonathan Edwards „Bűnösök egy haragvó Isten kezében”[1] című igehirdetése volt talán minden idők leghíresebb Amerikában elhangzott igehirdetése. Ettől az 1741-ben elhangzott igehirdetéstől számítják az akkori Új-Angliai ébredés kezdetét. A prédikációjának az alapigéje az az előbb felolvasott szakasz 35 versében található:
Enyém a bosszú és a megtorlás, amikor megtántorodik lábuk, mert közel van vesztük napja, és siet már a végzetük.
Ez prédikáció olyan botrányos elevenséggel ábrázolja a megtéretlen emberek bizonytalan helyzetét a pokol fenyegetései közepette, hogy némely modern elemzők egyenesen szadistának bélyegezték.
Edward igehirdetése szemléletes képek sorával írja le Isten heves haragját és a gonoszok örökké tartó bűnhődését a pokolban. Mára kimentek a divatból az efféle prédikációk, és az általános megítélés szerint ízléstelenségre és maradi teológiai gondolkodásra vallanak. A megtéretlen szíveket egy szent Isten ádáz haragjának hangsúlyozásával megcélzó igehirdetések nem férnek össze a gyülekezetekben uralkodó, leginkább egy polgári kör gyűléseire emlékeztető légkörrel. A gótikus ívekkel és a festett üvegablakokkal együtt mára a felkavaró és morális gyötrelmet keltő üzenetek kora is lejárt. Nemzedékünk szeretné mindig jól érezni magát, és ez alól miért éppen az istentisztelet lenne a kivétel, valamint hisz a fejlődésre való képességében, és elég könnyedén viszonyul a bűnhöz.
Így gondolkodunk: ha van Isten egyáltalán, biztosan nem szent. Ha mégis szent lenne, akkor nem igazságos. Ha viszont szent is és igazságos is egyszerre, akkor sem kell tartanunk tőle, mert szeretete és kegyelme felülírja szent igazságosságát. Ha pedig szent és igaz voltát is sikerült megemésztenünk, afelől megnyugodhatunk, hogy a harag semmiképpen nem lehet rá jellemző.
Persze elegendő öt másodperc erejéig józanul elgondolkodnunk, és mindjárt be kell látnunk a tévedésünket. Ha Isten a legkevésbé is szent, ha egy szemernyi igazság is szorult belé, és ha csakugyan Istenként létezik, hogyan viszonyulhatna hozzánk, ha nem haraggal? Hiszen vétkezünk a szentsége ellen, megsértjük igazságérzetét és félvállról vesszük kegyelmét, ami aligha okoz neki örömet.
Edwards megértette Isten szentségének természetét. Felfogta, hogy a bűnös embereknek nagyon is van félnivalójuk egy ilyen Istentől. Edwards ugyanakkor nem a félelem teológiáját akarta igazolni, hanem annak érezte égető szükségét, hogy Isten szentségéről prédikáljon, mégpedig eleven, érzékletes, meggyőző és erőteljes formában. Nem mintha szadista módon örömét lelte volna az emberek rémisztgetésében, hanem mert szánalmat érzett irántuk. Szerette annyira a hallgatóságát, hogy figyelmeztesse őket a drámai következményekre, amelyekre Isten haragjával szembesülve számíthatnak. Nem manipulatívan akart bűntudatot gerjeszteni az emberekben, hanem rá akarta őket ébreszteni, hogy milyen veszélynek teszik ki magukat, hacsak meg nem térnek.
Erre egyébként Pál apostol is kitért a római levélben, amikor a következő nagyon súlyos figyelmeztetést írta le:
Vagy megveted jóságának, elnézésének és türelmének gazdagságát, és nem veszed tudomásul, hogy téged az Isten jósága megtérésre ösztönöz? Te azonban kemény szívvel és megtérés nélkül gyűjtesz magadnak haragot a harag napjára, amikor az Isten nyilvánvalóvá teszi, hogy igazságosan ítél.[2]
Engedjétek meg, hogy két bekezdést felolvassak ebből az igehirdetésből, csak hogy kóstolót kapjunk a hangvételéből:
„Isten, aki a pokol verme fölött tart téged, mint egy pókot vagy valami undorító bogarat a tűz fölött, irtózik tőled, és rettenetesen bosszankodik. Úgy ég ellened a haragja, mint a tűz. Úgy lát téged, mint aki nem érdemes másra, mint hogy a tűzbe vessék. Tisztábbak a szemei, semhogy elviselje a látványodat. Tízezerszer förtelmesebb vagy a szemében, mint a legutálatosabb mérges kígyó a miénkben. Végtelenszer jobban megbántottad Őt, mint bármely makacs lázadó az uralkodóját. És mégis, minden pillanatban semmi más, csak az Ő keze tart meg, hogy bele ne ess a tűzbe. Semmi másnak nem tulajdonítható, hogy nem mentél a pokolba tegnap este, hogy felébredtél ebben a világban, miután álomra hajtottad a fejed. És nincs más oka annak, hogy reggeli felkelésed óta nem hullottál a pokolba, csak az, hogy Isten keze fenn tartott. Nincs más oka annak, hogy nem mentél a pokolba, miután beültél ide Isten házába, ingerelvén az Ő tiszta szemeit a bűnös, gonosz modoroddal, amellyel ezt az ünnepélyes istentiszteletet meglátogattad. Igen, semmi más oka nincs annak, hogy ebben a pillanatban nem hullasz a pokolba.
Óh, bűnös! Gondold meg, milyen félelmetes veszélyben vagy: a harag nagy kemencéje, a széles, feneketlen verem tele a harag tüzével, amely fölött Isten a kezében tart téged. A haragja annyira felgerjedt és izzik ellened, mint sokak ellen, akik elkárhoztak a pokolban. Egy vékony cérnaszálon függsz, amelyet az isteni harag lángjai nyaldosnak, hogy szétégessék… Nincs semmi, amibe belekapaszkodhatnál, hogy megmentsd magad, semmi, ami távol tartaná a harag lángjait, semmi, ami a tiéd, semmi, amit valaha tettél, semmi, amit tehetsz, ami rávenné Istent arra, hogy egy pillanatra is megkíméljen téged.”
Sodró beszédében Edwards egyik csapást a másik után méri a lelkiismeretük által vádolt gyülekezeti tagok szívére. Érzékletes képeket merít a Bibliából, melyek mind a veszélyre hivatottak figyelmeztetni a bűnösöket. Közli velük, hogy sikamlós talajon járnak, és könnyen kibillenhetnek az egyensúlyukból. Azt mondja, hogy rothadó deszkákból álló fahídon haladnak át a pokol verme fölött, amely így bármikor beszakadhat. Láthatatlan nyilakról beszél, amelyek délben repülnek. Figyelmezteti őket, hogy Isten kifeszítette az íját, és haragja nyilaival megcélozta a szívüket. Nagy folyóhoz hasonlítja Isten haragját, amely gátnak ütközik, ám ha a gát átszakadna, a bűnösöket elborítaná az özönvíz. Emlékezteti őket, hogy a levegőn kívül semmi sem választja el őket a pokoltól:
„A gonoszságod olyanná tesz téged, mintha nehéz lennél, mint az ólom, és nagy súly és nyomás húzna a pokol felé.
Ha Isten elengedne, azonnal lebuknál, elmerülnél és lesüllyednél a feneketlen mélységbe. Az egészséged, a bölcsességed, a ravaszságod és minden igazságod nem tudna jobban fenntartani téged, mint ahogy egy pókháló nem tudja megállítani a zuhanó sziklát.”
Az igehirdetés második felében, amikor összefoglalja az igazságokat, akkor levonja a következtetést, hogy egy szent Istennek haragos Istennek is kell lennie. Lefektet néhány kulcsfontosságú tényt.
- Isten haragja isteni. Ezért ha összevetjük az emberi haraggal, akkor azt a megállapítást tehetjük, hogy az emberi harag idővel lecsillapodik; időben korlátozott. Nem így Isten haragja, amely örökkön-örökké tarthat.
- Isten haragja heves. Ez nem azt jelenti, hogy kontrollálatlan düh, hanem azt, hogy feltartóztathatatlan és megállíthatatlan. A Biblia több helyen is beszél Isten haragja hevének borsajtójáról. A pokolban nincs irgalom vagy a haragnak bármiféle mérséklése. Isten haragja nem puszta felháborodás vagy enyhe fokú nemtetszés, hanem lángoló tűz a bűnösökkel szemben.
- Isten haragja örökkévaló. A pokolban lévőkre irányuló isteni harag sosem szűnik meg. Ha éreznénk bármiféle könyörületet embertársaink iránt, a puszta gondolatra is üvöltenénk a fájdalomtól, ha csak egyiküket is látnánk a pokol vermébe esni. Őt másodpercig sem tudnánk hallgatni az elkárhozottak kiáltását. Egyetlen pillanatig sem lennénk képesek elviselni Isten haragját, abba pedig belegondolni is rettenet, ha az örökkévalóságig ilyen szenvedés várna ránk. Mégsem szeretnénk, hogy efféle prédikációval rázzanak fel bennünket. Szívesebben szendergünk gondtalanul, és alusszuk békés álmunkat.
Tragédia, hogy noha a Biblia világosan figyelmeztet és Jézus is egyértelműen tanított ezzel a témával kapcsolatban, mi mégis könnyedén vesszük a bűnösökre váró büntetés kérdését. Ha ugyanis hihetünk Istennek, azzal a borzasztó igazsággal is szembe kell néznünk, hogy egy napon ki fogja tölteni rettentő haragját. Végül a következő megállapítást teszi Edwards:
„Majdnem minden ember, aki a pokolról hall, hízeleg magának, hogy ő megmenekül tőle. Saját magában bízik, és úgy érzi, ettől biztonságban van. Hízeleg magának azzal, amit tett, amit most tesz, vagy amit tenni szándékozik. Mindegyik elképzeli, hogyan kerüli el a kárhozatot. Hízeleg magának, hogy jól kitalálta, és hogy okosan szőtt terve nem fog kudarcot vallani.”
Mindezt hallva milyen reakciót váltott ki belőletek ez a néhány gondolat ebből a prédikációból?
- Megijesztett vagy félelmet keltett?
- Netán felháborított? Így már mégsem illik beszélni az emberekhez, akiket meg akarunk nyerni Krisztusnak.
- Esetleg primitív, elmaradott és durva elgondolásnak tartod Isten haragját?
- Sértésnek tekinted a pokol létezésének a puszta említését is?
Ha igen, valójában az derül ki, hogy akit imádunk, nem egy szent Isten, sőt, nem is Isten valójában. Ha megvetjük Isten igazságszolgáltatását, nem vagyunk keresztyének. Pontosan olyan bizonytalan és kétes kimenetelű helyzetben vagyunk ekkor, mint ahogy a prédikációban ki lett fejtve. Ha gyűlölettel gondolunk Isten haragjára, az azért van, mert magát Istent is gyűlöljük. Hevesen tiltakozhatunk e vádak ellen, de vehemenciánk is csak az Istenhez való ellenséges hozzáállásunkról tanúskodik. Váltig állíthatjuk, hogy nem Istent gyűlöljük, hanem azokat az elvetemült igehirdetőket, akik ilyen durván közelítenek az emberekhez, hogy a mi Istenünk a szeretet Istene, aki igen drága nekünk, csakhogy az a szerető Isten, aki harag nélkül való, nem Isten. Magunk alkotta bálvány csupán, akit akár kőből is faraghattunk volna.
De itt forduljon most a kocka. Hiszen láthatjátok, hogy a mai igehirdetésünk címe nem az, hogy „Bűnösök, egy haragvó Isten kezében”, hanem az „Isten a haragvó bűnösök kezében.” Mit értsünk ez alatt? Elég megfigyelni azt, hogy az ember – így általánosságban – az ember, hogyan viszonyul Istenhez és hogyan nyilatkozik Istenről.
Ami biztos: Ha nem vagyunk megtérve, gyűlöljük Istent. A Biblia határozottan foglal állást e kérdés tekintetében. Isten ellenségei vagyunk. Szívünkben felesküdtünk rá, hogy nekimenjünk és megsemmisítsük. Ha az eddig elhangzottakon bosszankodtunk, ez végképp kiverheti nálunk a biztosítékot. Tűzzel- vassal tiltakozhatunk e képtelen állítás ellen. Azt még csak hajlandóak vagyunk belátni, hogy bűnösök vagyunk, s hogy nem szeretjük Istent annyira, mint kellene, de ugyan melyikünk ismeri el, hogy gyűlöli Istent? Hiszen a megtérés nélküli vallásos emberek számára is ő a „jóisten”. Akik pedig tagadják még a létét is, hogyan mondanák, hogy gyűlölik Istent, akinek a létezését is tagadják. Pedig pont erről van szó. Megtérés nélkül csak arra vagyunk képesek, hogy gyűlöljük Istent.
Alapigénk a római levélben világosan fogalmaz:
„Akkor, mikor ellenségei voltunk, megbékéltetett minket az Isten önmagával Fia halála által.”
Az Újszövetség alapgondolata a megbékélés témája. Azoknak, akik szeretik egymást, nem kell megbékélniük. Isten egész biztosan szeret bennünket, ezért csak ránk vetül a kétség árnyéka. A mi Isten iránti szeretetünk az, ami megkérdőjelezhető. A bűnös emberi elme, melyet „a test gondolatának” nevez a Biblia, ellenséges Istennel szemben.
Azzal leplezzük le Isten iránti gyűlöletünket, hogy olyan kevésre becsüljük Őt. Érdemtelennek tartjuk a maximális hódolatunkra. Ami a nagy parancsolat szerint úgy szól:
Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből.[3]
Nem leljük benne gyönyörűségünket, hogy róla gondolkodjunk. Gyakran még a keresztyéneknek is nehézkesen megy a dicsőítés, és terhes kötelességnek tűnik az imádkozás. Velünk született hajlamunk, hogy minél messzebb meneküljünk Isten jelenléte elől. Igéje úgy pattan le az elménkről, ahogy palánkról a kosárlabda.
Bűnös természetünkből eredően nem pusztán közömbösen állunk Istenhez, hanem rosszindulattal. Szembeszegülünk rendjével, és nem akarjuk, hogy uralkodjon felettünk. Szívünk híjával van az iránta való gyengéd érzéseknek; hideg és fagyos szentségével szemben. Nincs meg bennünk az Isten iránti szeretet.
Nem elég azt mondani, hogy a bűnös emberi elme ellenségként tekint Istenre, hanem ennél pontosabban kell fogalmaznunk, és ki kell mondanunk, hogy Isten a halálos ellenségünk. Ő jelenti a lehető legnagyobb fenyegetést bűnös vágyainkra, hiszen teljességgel elítéli őket, és semmilyen elnézést nem tanúsít ezen a téren. Hiába is győzködnének bennünket a filozófusok vagy teológusok, nem tudnának szeretetet ébreszteni bennünk Isten iránt. Mindenestől megvetjük Őt, és bármit megtennénk, csak hogy megszabadítsuk szent jelenlététől a világmindenséget.
Ha Isten a kezünkbe tenné az életét, egy pillanatig sem lenne biztonságban. Nem csupán nem vigyáznánk rá, hanem ki is oltanánk.
Csak addig tűnhet túlzásnak és meggondolatlanságnak ezt állítani, amíg újra fel nem idézzük, mi történt, amikor Krisztusban megjelent a földön Isten. Krisztust nem egyszerűen megölték, hanem galádul és törvénytelenül meggyilkolták. A sokaság üvöltve követelte a vérét. Nem volt elég eltenni láb alól, de meg is kellett alázni. Tudjuk, hogy isteni természete nem semmisült meg a kereszten, ember voltában azonban megölték. Ha Isten az isteni természetét is kiszolgáltatta volna és isteni lényét is engedte volna átszegezni, Krisztus még mindig halott lenne, Isten pedig nem lenne ott a mennyben. Ha Isten lelkét is keresztülszúrta volna a dárda, sikerrel járhatott volna az emberiség legnagyobb forradalma, és most mi ülnénk a trónon.
De hiszen mi keresztyének vagyunk! – tiltakozhatunk. Mi szeretjük Istent. Mi megbékéltünk vele. A Lélektől születtünk, és Isten szerelme kitöltetett a szívünkbe. Mi nem ellenségek vagyunk többé, hanem barátok. Ezek az állítások mind igazak a keresztyénekre, ugyanakkor jó, ha vigyázunk és észben tartjuk, hogy a megtérésünkkor bár az óemberünk megfeszíttetett, azaz bűnös emberi természetünk is oda lett szegezve a keresztfára, de még nem vérzett ki, hanem nap mint nap meg kell küzdenünk maradványaival. És ennek a megfeszített óembernek egyik nagy törekvése, hogy megszüntesse ezt a megfeszített állapotát. Az erőt pedig onnan nyeri, hogy még mindig van olyan szeglete a szívünknek, amely a legkevésbé sem gyönyörködik Istenben. Erről tanúskodik, hogy továbbra is vétkezünk, vagy fásult az istentiszteletünk, közömbösek vagyunk az élet szentsége, az istentisztelet szentsége az Úr napja szentsége iránt.
Hogy miként szerethetünk egy szent Istent? Azt az egyszerű választ adhatom erre a sarkalatos kérdésre, hogy sehogyan! Egy szent Istent szeretni meghaladja a lelkierőnket. Bűnös természetünkkel csak egy olyan Isten szeretetére vagyunk képesek, aki nem szent, hanem magunk alkotta bálvány … hacsak újjá nem születünk Isten Szentlelkétől, és Isten ki nem tölti a szívünkbe szent szeretetét és kegyelmesen le nem hajol hozzánk, hogy megváltoztassa a szívünk, nem fogjuk Őt szeretni.
Ő kezdeményezi a lelkünk helyreállítását. Magunktól semmit sem tehetünk a megigazulásunkért. Nélküle arra lennénk kárhoztatva, hogy szentségétől távol éljünk örökkön-örökké. Csak azért szerethetjük Őt, mert Ő előbb szeretett minket. Kegyelemre van szükségünk ahhoz, hogy képesek legyünk egy szent Istent szeretni, mégpedig olyan kegyelemre, mely elég erős ahhoz, hogy áthatoljon megkeményedett szívünkön és megelevenítse haldokló lelkünket.
Ha Krisztusban vagyunk, akkor ez már megtörtént. Feltámadtunk a lelki halálból a lelki életre, de még mindig nem ment ki egészen a szemünkből az álom, és időnként zombik módjára járunk-kelünk. Továbbra is tartunk valamelyest attól, hogy közelebb merészkedjünk Istenhez. Változatlanul remegünk szent hegyének lábánál.
Ám ahogy egyre inkább megismerjük, mind jobban megszeretjük tisztaságát, és mélyebben átéljük, hogy mennyire rá vagyunk utalva kegyelmére. Megértjük, hogy Isten maximálisan méltó az imádatunkra, s ahogy nő az iránta való szeretetünk, ennek gyümölcseként jobban és jobban kezdjük tisztelni a nevét. Immár azért szeretjük, mert látjuk, hogy mennyire szeretetre méltó, azért imádjuk, mert megpillantottuk dicsőségét, és azért engedelmeskedünk neki, mert Szentlelke lakik bennünk.
Befejezésül gondolkozzunk el a következő két kérdésen:
- Segít-e – és ha igen, hogyan – Isten haragjának megértése abban, hogy szent Istenként tudd Őt tisztelni?
- Milyen segítségre van szükséged Istentől ahhoz, hogy szeretni tudd őt?
[1] Sinners in the Hands of an Angry God
[2] Rm 2:4-5
[3] Mt 22:37