Lekció: Rm 12:1-21
Alapige: ApCsel 3:1-10

Bővebben: Azt add, amit van!

Lekció: Mt 11:28-30

Alapige: Mt 6:6

A nyári időszak a diákoknak és tanáraiknak mindenképp, de a legtöbb ember számára is több-kevesebb ideig a megpihenés, a felüdülés, a kikapcsolódás, a szabadságok legfőbb ideje. Minden embernek szüksége van kikapcsolódásra.

Ezt Isten is nagyon jól tudja, hiszen ő alkotott meg minket ilyenre. De a kikapcsolódás nem szorítkozhat a nyárra. Annak helye kell hogy legyen a mindennapjainkban és a heti ritmusunkban is. Csakhogy. Nem mindegy a kikapcsolódás minősége sem. Ezért most a nyár végén, amikor sokan egy újabb munkával terhes időszakkal néznek szembe, hogy ez nem félelmetes és ijesztő legyen – legyen az tanulás vagy munka a kikapcsolódás minőségéről szeretnék beszélni, aminek ezt a címet adtam: „Az imádság csöndje.” Az előbb hallottuk Jézus hívását:

Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok, és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek.¹

Ebben a versben Jézus önmagához hív. Volt az ő életében is olyan szakasz, amikor egyedül vagy éppen a tanítványaival félrevonult, hogy velük legyen, és vele együtt tudjanak megpihenni egy kissé. Ennek az volt a célja, hogy megtisztítsa azt a csatornát, amelyen keresztül az Isten kínálta erőforrások beáradhatnak az életükbe. Amiről ma beszélni fogok az nem az egyetlen, de időnként a legfontosabb csatorna: ez pedig az Istennel való bensőséges csend. Erre tanít Jézus a Hegyi Beszédben a Mt 6:6-ban, ez a mai alapigénk:

Te pedig amikor imádkozol, menj be a belső szobádba, és ajtódat bezárva imádkozzál Atyádhoz titokban; Atyád pedig, aki látja, amit titokban teszel, megfizet neked.

Amikor Jézus erről beszél akkor arra tanítja a tanítványait, hogy felejtsék el azt, amit addig az imádságról gondoltak, vagy amit imádság címén a képmutatóktól láttak. Mert mit is láttak a képmutatóktól?

A képmutatók szerettek az imádságaikkal szerepelni. Nekik az imádság egy mindennapos vallási bemutató volt. De Jézus Isten Fiaként a szívükbe látott és látta azt, hogy ezek a képmutatók bár imádságaikat nagyon látványosan végezték, de azzal az Istennel, akit Jézus mennyei Atyaként jelentett ki nem volt kapcsolatuk. Mondhatnám azt is: az az imádság egy nagy tartalmatlan zajongás volt az Istenben való bensőséges kapcsolat nélkül. Önmaguk megnyugtatására és megerősítésére használták és nem arra, hogy Istenből merítsenek erőt.

Ezzel szemben mit mond Jézus? Azt, hogy az imádságot lássátok egészen máshogy. Ne az legyen a törekvésetek, hogy az emberek lássanak titeket, hanem az, hogy a mennyei Atyátok lásson titeket. Ne az legyen a törekvésetek, hogy az emberek hallják, ahogy imádkoztok, hanem az, hogy Atyátok hallja meg. – Ez természetesen nem áll szembe Isten gyermekeinek a közös imádságával, az imaközösség gyakorlásával, sem az istentiszteleti nyilvános imákkal, hanem az imádságnak egyrészt egy másik területére, de főleg a lelkületére mutat rá.

Jézus arra hív, hogy legyen az imádságotok egy csendes bensőséges felüdülés Isten jelenlétében. Egy csendes belső lelki beszélgetés Istennel. Ezt mondja Jézus, amikor arra hív, hogy

menj be a belső szobádba, és ajtódat bezárva imádkozzál Atyádhoz

Ezzel Jézus az imádságnak egy mély intimitását mutatja be. Ehhez az intimitáshoz van szükség a belső szobára és annak a belső csendjére. Az életünk regenerálódásához szükségünk van csendre és intimitásra. És ez egyébként nemcsak Istenre vonatkozik, hanem még az önmagunkkal való kapcsolatunkra – akármilyen furcsán is hangzik – és a személyes kapcsolatainkra is vonatkozik.

Csak néhány példát hadd mondjak:

- Ha a nyári meleg elől akarunk elmenni és pihenni, akkor behúzódunk egy belső hűvös helyiségbe.

- Ha a gondolatainkat akarjuk számba venni, a bennünket érő információkat újrarendezni akkor szükségünk van egy kis magányos csendre.

- Az igazi elmélyült tanulás sem megy csend nélkül – bár tizenévesek váltig állítják, hogy a legvadabb zajban is képesek tanulni. Nem mondom, hogy nem hiszem el, de a tanulás minősége felől már vannak kétségeim.

Vagy például valakivel valami fontosat szeretnénk megbeszélni, akkor félrehívjuk egy kis csöndességbe, úgy beszélünk vele. És bizony a házassági kapcsolat is ha tartósan nélkülözi az intimitást – és itt nem a szexről beszélek – hanem arról, hogy elvesznek a napi rutinban és nem akarják jobban megnyitni magukat egymás felé, néha csak egymással törődni, ki fog égni a kapcsolat.

Rengeteg kapcsolat éppen az igazi intimitás hiánya miatt hal meg. A kapcsolat belső szobája, bensőségessége, intimitása az olyan mint a hűsítő forrás, vagy mint a nyári zápor. Általában azt látom, hogy ehhez a nőknek több érzéke van, mint a férfiaknak, és éppen ezért fontos, hogy a férfiak is meg tudják ezt tanulni – nemcsak a feleségeik és a gyerekeik felé, hanem az Istennel való kapcsolat felé is. Ezek ugyanis erősen összefüggnek.

Pontosan ezért fontos a belső szoba csendje – mert ott élhetünk meg nagyon sokat Isten közelségéből. Hiszen sokszor éppen az a problémánk, hogy Istent olyan távolinak látjuk. Mert Isten szent és fenséges, Isten hatalmas és tiszta – mi pedig esendők és kicsik vagyunk; Isten a mennyben van, mi pedig a földön vagyunk. Hát mennyire kell az a belső szoba, mennyire kell az a belső csend, hogy mindezzel együtt Isten közelségét éljük át, és azt, amit a zsoltáros szintén az imádság intimitásában így fogalmaz

De nekem olyan jó Isten közelsége!²

Mi egy eléggé furcsa és nyugtalan, zaklatott világban élünk. Minden tekintetben rohanunk. Már időnk sincs egy kis időre megállni. Csak csodálkozunk azon keveseken, akik meg tudnak állni, meg tudnak pihenni, fontosnak érzik a belső szoba csendjét. Akik oda rendszeresen betérnek, azoknak szelídebb, szeretőbb és elfogadóbb a szavuk. Azokból sugárzik egyfajta irigyelhető nyugalom, egy belülről sugárzó rend. Azoknak minta kevesebb lenne a panaszkodó szavuk, vagy megelégedettebb lenne életük. Nem a mai, modern, rohanó, érvényesülni akaró, meggazdagodó ember típusa, mégis irigylésre méltó az élete. Az ilyen ember, ugyanazokkal az emberekkel és környezettel, társadalmi berendezkedéssel találkozik, mint mi, mégis értékelhetőbb életminőséget mondhat magáénak a mienknél. Miért? Mert van belső szobája (nem feltételenül szó szerint), ahol bensőségesen el tud mélyülni az Atya közelségében.

Jézus is kereste ezt, és sokszor a belső szobája egy kert volt, vagy egy hegy teteje. Azt olvassuk pl. az ötezer ember megvendégelés után

De miután elbocsátotta a sokaságot, felment a hegyre magánosan imádkozni.³

Ez volt ott és akkor Jézus belső szobája, ahol az Atyával volt, aki tanította, vezette, kifejezte iránta a megbecsülését és szeretetét. Ebbe akar minket is bevezetni Jézus – hogy legyen gondunk az Atyával való időtöltésre.

Sokszor látható és érezhető, mennyire erősen tud formálni és minősíteni, hogy az ember hova jár, kikkel találkozik, kik, és mi formálja életét, gondolkodásmódját, mire fordít és mennyi időt. A személyiségünket nagyban formálják a kapcsolataink. Minden egyes találkozás formál és hat ránk. Nagyon sokan minden kapcsolatukban pusztán a saját egójukat akarják növelni és kiterjeszteni. Ez minél erőteljesebb, annál többen szenvednek mellettük, még azok is, akik behódolnak. De vannak, akik érzékenyebbekké, megértőbbekké lesznek. De semmi sem tud úgy formálni bennünket, mit ha hittel megállunk Isten jelenlétében. Ez fogja a legmarkánsabb különbséget megmutatni nemcsak a jellemünkben, hanem a természetünkben is. Hogy mi történik veled – történik-e bármi is, a belső szoba csendjében.

Ez ugyanis nem süket csend. Csend és csend között is van különbség. A teljesen süket csend megöli az embert. De gondoljunk csak arra, hogy az nem csend, ha kimegyünk távol a világ zajától az erdőbe? Dehogynem csend – de mégis tele van a fák susogásával, a madarak énekével. A feleségemnek szoktam mondani, ha úgy el tudunk egy kicsit menni és csöndben lenni az erdő csendjében: fizikailag érzem, ahogy az idegeim kisimulnak.

Ugyanígy a belső szoba csendje sem süket csend. Tele van Isten személyes jelenlétével, érzéseivel és gondolataival. Tele van az ő szeretetével, ahol személyesen vagyunk kapcsolatban Istennel. Pl. ez az alapvető nagy különbség az imádság és a keleti meditáció között.

Pablo Martinez Vila keresztyén pszichiáter remekül érzékelteti ennek a különbségét, amikor azt írja:

„A hívő ember az imádságban végső soron Szerelmesének válaszol. Istennek, aki egy objektív „te” (tehát egy valóságos személy) A keleti meditáció egy kusza, általánosított tudatot hajszol, amelyben az egyén egy formátlan kozmikus tudat oltárán elveszíti személyiségét. Krisztusban megnövekszik az én egyedi és személyes jellege: „…drágának tartalak és becsesnek…, szeretlek …, megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy!” (Ézs 43,4.1). Egyéniségünk legfőbb kifejeződését Krisztusban találjuk meg, aki új azonosságot, új méltóságot ad nekünk, s személy voltunknak mély, átruházhatatlan érzésével ajándékoz meg. A keleti meditációkban ennek az ellenkezője történik: a személyiség megsemmisül és elvegyül az egyetemes tudat kozmikus tengerében.”

Tehát a belső szoba csendje nem egy süket csönd, és nem egy személyiségünket elvesztő és feloldó csönd – hanem a személyes Isten és megváltott gyermeke szeretetének a jelenléte.

Azt hiszem nemcsak a világ, de sok keresztyén is úgy él, mintha elhagyta volna ennek a belső szobának a kulcsát. Ez alatt azt értem, hogy felsóhajtunk néha: de jó lenne egy kis elmélyült Istennel töltött belső csönd. És nem lesz ez több mint egy sóhajtás. Néha elmegyünk az ajtó előtt és egy vágyakozó pillantást vetünk rá, de aztán megrázzuk a fejünket, annyi a megtennivaló, annyi a még elintézetlen, annyi minden vár ránk, amit nem szeretnénk elhalasztani.

Pedig a kulcs megvan. Még mindig ott van a zsebedben, hogy elővedd, betedd a zárba, kinyisd az ajtót, bemenj, majd belülről is egy kicsit bezárd – hogy ne zökkenthessen ki semmi abból a tíz percből, fél órából, órából amit az isteni bensőségesség szobájában töltesz.

Ez nem elvesztegetett idővé lesz, hanem életünkbe beáradó erővé. Ebben a mai rövid prédikációban ha sikerült elérnem egyetlen célt: hogy vágyjál a belső szoba csendjébe és meg is keresd a belső szobádat, egyedül, a pároddal, a családoddal nem telt el hiába ez az istentisztelet. Ámen.

Lekció: Mk 9:2-13
Alapige: Mk 9:14-29

Gondolom mindnyájatoknak vannak olyan tapasztalatai az életből, amire azt mondhatjuk, hogy a hegycsúcs élménye.

Eszünkbe juthat egy csodálatos szabadság, amikor az időjárás ideális volt, a szállás kényelmes, a körülmények nyugodtak, a környezet álomszerű. Vagy egy lelki hét, ahol úgy érezted Isten különleges módon nyitotta meg előtted a szívét és a kegyelem igazi csodáiba pillanthattál be – és elhitted, hogy a lehetetlen lehetségessé válik.

Azután bekövetkezett a sokkhatás … elérkezett az idő, le kellett ereszkedni a hegyről és vissza kellett térni a hétköznapi valóság mindennapjaiba. Haza kellett térni, úgy vége lett az álomnak és a valóság, mintha valami egészen más lenne. Mintha nem az lenne a valóság, mint ott a hegyen, hanem az, ami a hegy lábánál zajlik.

Valami ilyesmit élhetett át az a három tanítvány, aki ott volt Jézussal a hegyen és tanúi voltak Jézus mennyei dicsőségének. Képzeljétek el azt a csalódást, amikor mindez véget ért és le kellett jönniük a hegyről. Éppen egy nagyszerű élményük volt – bepillantottak a mennybe. De még ennél is több történt – a menny körbeölelte őket. Jézus átalakult, megjelent Mózes és Illés és a tanítványokat is beborította a dicsőség felhője és hallották Isten hangját. Ez a tapasztalat annyira meghatotta őket, hogy Péter végleg ott akart maradni. De ez ott és akkor még nem lehetséges. Le kell menniük a hegyről … és odalent várja őket az élet. És minden olyan más. Vissza kell térni a hétköznapi valóságba.

Amit azonban szeretnék, ha a mai alkalom végére megértenétek: Jézus, aki megdicsőült a hegyen, ugyanaz a Jézus a hegy lábánál is. És az a Jézus, aki most a mennyben van, ugyanaz, aki jelen van velünk abban, amit a hétköznapok valóságának nevezünk. Ennek meglátásához olvasom alapigénket a Mk 9:14-29

Amikor a tanítványok közelébe értek, nagy sokaságot láttak körülöttük, írástudókat is, akik vitatkoztak velük. Amint meglátták Jézust, az egész sokaság nyomban megdöbbent, és eléje futva köszöntötte őt. Ő pedig megkérdezte tőlük: „Miről vitatkoztok velük?” A sokaságból így felelt neki valaki: „Mester, elhoztam hozzád a fiamat, akiben néma lélek van; és amikor ez megragadja, úgy leteperi őt, hogy tajtékzik, fogát csikorgatja, és megmerevedik. Szóltam tanítványaidnak, hogy űzzék ki, de nem tudták.” Jézus így válaszolt nekik: „Ó, hitetlen nemzedék, meddig leszek még veletek? Meddig szenvedlek még titeket? Hozzátok őt elém!” Odavitték hozzá, és amikor meglátta őt a lélek, azonnal megrázta a fiút, úgyhogy az a földre esve fetrengett és tajtékzott. Jézus megkérdezte a fiú apjától: „Mennyi ideje, hogy ő így van?” Mire ő ezt válaszolta: „Gyermekkora óta. Sokszor vetette tűzbe is, meg vízbe is, hogy elpusztítsa, de ha valamit lehet tenned, szánj meg minket, és segíts rajtunk!” Jézus ezt mondta neki: „Ha lehet valamit tennem? – Minden lehetséges annak, aki hisz.” Erre azonnal felkiáltott a gyermek apja, és így szólt: „Hiszek, segíts a hitetlenségemen!” Amikor meglátta Jézus, hogy összefut a sokaság, ráparancsolt a tisztátalan lélekre ezt mondva neki: „Te néma és süket lélek, megparancsolom neked: menj ki belőle, és ne menj bele többé!” Erre az felkiáltott, erősen megrázta őt, és kiment belőle. A gyermek olyan lett, mint a halott, úgyhogy sokan azt mondták: vége van. Jézus azonban kezét megragadva magához térítette, és az felkelt. Amikor azután Jézus bement egy házba, tanítványai megkérdezték tőle maguk között: „Mi miért nem tudtuk kiűzni?” Ő pedig ezt mondta nekik: „Ez a fajta semmivel sem űzhető ki, csak imádsággal.”

1. Egy nagy csalódás története

Mit látnak Jézus és a tanítványok, miután lejönnek a hegyről?

• Látják a tömeget – a nyüzsgő, fárasztó sokaságot, ami úgy tűnik, mindig ott van – és mindig a szükségeivel van elfoglalva. Egyszer, amikor Jézus a tanítványaival megpróbált visszavonulni pár napra, a tömegnek valahogy sikerült megtalálni őket.

• Azután látják a vallási vezetőket, a teológusokat, a hagyomány őrzőit, akik úgy tűnik mindig dühösen vádaskodnak, ha Jézus a közelben van.

• És a tömeg közepén ott vannak összezavarodva a lent maradt tanítványok, magyarázkodva és vitázva az őket támadó teológusokkal és nem állnak valami fényesen ebben a helyzetben.

Úgy tűnik leginkább a teológusok beszélnek – kérdéseket tesznek fel, amire úgy tűnik a tanítványok nemigen tudnak válaszolni. Úgy tűnik Jézus nélkül itt ők most nagy bajban vannak.

Aztán valaki meglátta Jézust a tömegből és az egész tömeg megrohamozza őt. De Jézus most nem a tömeggel foglalkozik. Átlátja az egész helyzetet és felteszi a kérdést: „Miről is szól a vita?”. Egy pillanatra minden elcsendesedik. A vallási vezetők ellenségesen méregetik Jézust, de nem szólnak egy szót sem; a tanítványok feszengve néznek egymásra, de mukkanni ők sem mernek.

És ekkor valaki előlép fáradtan és megtörten – mint, aki nagyon nehéz terhet cipel egy hosszú úton, ahol nem pihenhet meg sehol. Amikor megszólal tele van a hangja kétségbeeséssel.

Mester, elhoztam hozzád a fiamat, akiben néma lélek van; és amikor ez megragadja, úgy leteperi őt, hogy tajtékzik, fogát csikorgatja, és megmerevedik. Szóltam tanítványaidnak, hogy űzzék ki, de nem tudták.”

A hangja lemondó, de vádló is. Tájékoztat, de a csalódottságának is hangot ad. „Mester elhoztam hozzád a fiamat … de te nem voltál itt. Azt gondoltam majd a tanítványaid segítenek, de nem tudnak … milyen tanítványaid vannak?”

Mindezt karba tett kézzel hallgatják a teológusok és önelégült felsőbbrendűséggel várják, hogy ebből majd hogy jön ki Jézus. A tanítványok közben elvörösödnek és idegesen néznek egymásra – keresik a mentségeket úgy, hogy közben tudják nincs mentségük. Szólni azonban nem szól senki.

Végül Jézus töri meg a csendet.

„Ó, hitetlen nemzedék, meddig leszek még veletek? Meddig szenvedlek még titeket? Hozzátok őt elém!”

Nem tart sokáig. A fiú kócos és koszos, már nem gyerek, de még nem is egészen felnőtt. Egykedvűen hagyja magát vezetni addig amíg Jézus láthatóvá válik. De akkor egyetlen pillanat alatt bekattan benne az idegen lélek rángatózva és habzó szájjal vonaglik a földön, miközben a tömeg együttérzéssel vegyes elszörnyedéssel morajlik körülötte. Mindenki hátrahőköl a gonosz lélek ilyen vad kitörése láttán. Mindenki … kivéve Jézust és az apát.

Ott állnak egymás mellett nézve a porban vonagló fiút. Nézik, amíg a roham véget ér és a fiú merev testtel fekszik a földön. A szemei kifejezéstelenek az arca mocskos a nyállal kevert portól. A roham után Jézus úgy kérdezi az apát, mint egy orvos, aki diagnosztizálja a beteget.

„Mennyi ideje, hogy ő így van?” … „Gyermekkora óta.” – feleli az apa.

A vád eltűnik a hangjából csak a fáradtság süt át rajta – a fáradtság, a kétségbeesés és a csalódottság. Majd ezzel a fáradtsággal folyatja:

Sokszor vetette tűzbe is, meg vízbe is, hogy elpusztítsa,

és azután úgy fordul Jézushoz, mint aki már nem is gondolja komolyan, amit kér, csak az automatizmus mondatja vele, hiszen annyi mindent átélt és próbált már.

„de ha valamit lehet tenned, szánj meg minket, és segíts rajtunk!”

Ekkor Jézus dorgálni kezdi: „Ha lehet valamit tennem? – Minden lehetséges annak, aki hisz.” Nincs ebben a dorgálásban semmi megvetés, vagy megbántódás – csak valami isteni szomorúság – hogy nincs bizalom, nincs ismeret, az elszakadt ember iránti isteni szeretet mély szánakozása. De ez már sok volt ennek az apának és a Biblia egyik legmélyebb emberi segélykiáltását mondja:

„Hiszek, segíts a hitetlenségemen!”

A tömeg érzékeli, hogy most valami történni fog. Elkezdenek izgatottan nyüzsögni, emberek hátulról előrefurakodnak, nehogy kimaradjanak valami nagyszerű eseményből, ha Jézus gyorsan cselekszik.

„Te néma és süket lélek, megparancsolom neked: menj ki belőle, és ne menj bele többé!”

A szavak úgy hasítják a levegőt, mint egy villámcsapás, és ekkor a fiú felemelkedik, borzalmasan megrázkódik, közben valami eszeveszett, földöntúli hangon rikoltozik. Aztán visszahull a porba és vége.

Mindenki dermedten áll, a fiú holtsápadtan, mozdulatlanul fekszik a porban … úgy tűnik meghalt. A műtét sikerült ugyan, de a beteg meghalt. A döbbenettől mindenki némán áll. Ekkor azonban a fiú kinyitja a szemét és kifejezéstelen tekintet helyett értelem ül a szemében és zavarodottság helyett nyugalom. A tekintetét Jézusra emeli, aki lenyúl érte és felállítja a porból.

A tömeg szétoszlik, az apa is hazamegy a fiával – Jézus pedig bemegy egy házba a tanítványaival. Eddig nem mertek szólni egy szót sem, de most a bátorságukat összeszedve megkérdezik: „Mi miért nem tudtuk kiűzni?”

Jézus válasza tárgyilagos: „Ez a fajta semmivel sem űzhető ki, csak imádsággal.”

Az, ami engem ebben a történetben különösen megragad, nem a csoda. Nem a csoda – ami egyébként bámulatos – hanem a csalódás. Olvasva ezt a szakaszt ez olyan, mint egy tükörbe nézés. Ott látom maga a történet minden fordulatában. A teológusok kételkedésénél. Az apa kétségbeesésénél. A tanítványok zavarodottságánál. Itt úgy tűnik mindenki csalódott valakiben. A fiú apja csalódott Jézusban és a tanítványaiban. Jézus csalódott a tanítványokban. És a tanítványok, azt gondolom, egy nagyot csalódtak saját magukban.

2. Csalódás ebben a „Krisztus dologban”

Erről a csalódásról szeretnék a továbbiakban beszélni. Végeredményben minden ugyanabban az alapproblémában összegződik – ez a keresztyén dolog, ott a hegy lábánál, pont ott ahol élünk, nem tűnik működőképesnek. Lehet, hogy a hegyen olyan csodálatos ideig óráig – de a hegy lábánál ez érvényét veszti.

Tudom, hogy sokan vannak, akik így éreznek. Akik úgy gondolják, hogy ami itt a templom falai között igaz, az egyáltalán nem működőképes a templom falain kívül. A templom falain belül érvényesül a kegyelem, de a templom falain kívül – mondjuk az otthon falai között már nem érvényes a bűnök bocsánata és Isten szeretetakarata. Itt jó belemerülni a kegyelembe, de innen kilépve már könyörtelenül megtoroljuk a sérelmeinket, és haragunkat nyilvánítjuk ki mások bűneivel szemben. Szóval ami a hegyen működik, nem működik a hegy lábánál.

Jó pár évvel ezelőtt egy volt ifissel küszködtünk ezzel a „keresztyénség a számomra nem működőképes” dologgal. Azt vallotta, hogy megtért, átadta az életét Krisztusnak … de azután hozott néhány rossz döntést az életében, és nem sokkal később teljesen megfordult. Egyfajta antimegtérésen ment át – sajnos ezzel nincs egyedül. Amikor beszélgettünk elmondta, hogy egyáltalán nem biztos abban, hogy valaha is követni akarja Jézust. És amikor próbáltam érdeklődni a változásról azt felelte: „Ez az én számomra nem működőképes.” Ahogy küszködött a bűnnel és a bűntudattal nem volt képes megtalálni az abból kivezető utat. Így levonta a következtetést: az evangélium nem működik a számára. Volt egy kis hegycsúcs-élménye, de a hegy lábánál ez egészen más megvilágításba került.

Talán pont ez az, amit éreztek a tanítványok hallva ennek az apának a csalódottságát. Végül is nem az ő ötletük volt, hogy megpróbálják kiűzni ezt a démont. Ezt a fiú apja is elmondta: „Szóltam tanítványaidnak, hogy űzzék ki, de nem tudták.” Aztán kudarcot vallottak – és azon töprengtek, hogy miért? Ahogy az a fiatal, akiről az előbb szó volt: miért nem működőképes ez a Jézus dolog úgy, ahogy elképzelték? Ennek működnie kellett volna.

Valóban, és úgy tűnik, hogy Jézus egyetért velük. Ennek működnie kellett volna. Ennek a történetnek másként kellett volna történnie. Mi egyébért kiáltott volna fel így:

„Ó, hitetlen nemzedék, meddig leszek még veletek? Meddig szenvedlek még titeket?”

Kiknek szól ez? Talán a tömegnek? Dehogy. A tanítványoknak. És kizárólag a tanítványoknak.

Tudjátok, a hegy lábánál történt kudarc előtt nem sokkal volt egy másik történet, ami szintén egy hegyen történt. A Mk 3:13-15-ben azt olvassuk:

Azután felment a hegyre, és magához hívta, akiket akart; ők pedig odamentek hozzá. Tizenkettőt választott ki arra, hogy vele legyenek, és azután elküldje őket, hogy hirdessék az igét, és hogy a tőle kapott hatalommal kiűzzék az ördögöket.

Tehát Jézus felhatalmazta őket. Nem sokkal később azután használták is felhatalmazásukat, amikor Jézus kiküldte őket, hogy hirdessék az evangéliumot a zsidó népnek. És mi történt?

A tanítványok pedig elindultak, és hirdették az embereknek, hogy térjenek meg; sok ördögöt kiűztek, sok beteget megkentek olajjal és meggyógyítottak.¹

A tanítványok ezért nagyon is tudják, hogy Jézusnak igaza van. A hitüknek elég erősnek kellett volna lennie, hogy megszabaduljon a fiú. Jézus dorgálása elég ok lett volna az elkedvetlenedésre, ha nem mondott volna még egy mondatot.

Hozzátok őt elém!

Csalódásból jutott itt elég mindenkinek, de Jézus ismeri a gyógyszert. „Hozzátok elém!”

Jézus tudja azt, hogy az élet mikor rántja ki alólad a szőnyeget és esel egy nagyot, miközben úgy tűnik, ez a Jézus dolog egyáltalán nem felel meg az elvárásaidnak, amikor az egyház alatta marad az elhívásának, amikor vétkeznek azok, akik Isten embereinek mondják magukat – nos akkor itt az ideje félretenni a vágyálmokat és visszatérni a valóságba. A valóságba – de nem úgy, ahogy azok, akik azt mondják, hogy más a hegytetőn és más a hegy lábánál, hanem abba a valóságba, amelyik tudja azt, hogy Jézus a hegytetőn is ugyanaz, mint a hegy lábánál. Két ilyen valódi valóságot szeretnék megosztani veletek.

3. A valódi valóságok

3.1. A valóság az, hogy a mi csalódásunk semmivel sem kisebbíti Isten hatalmát.

Ez egy valódi valóság. Sajnos sokszor úgy tűnik, hogy Isten embereinek bűnei azok, amelyek Istent rossz megvilágításba helyezik. Istent nem ismerő emberek Istenről következtetéseket azoknak a viselkedése alapján vonnak le, akik hozzá tartoznak. Ha már megpróbáltad megosztani másokkal az evangéliumot, akár egy baráttal, ismerőssel vagy idegennel, már biztos nem egyszer hallottál valami ilyesmit: „Igen, ismertem olyanokat már korábban is, akik azt hitték, amit te, de tudod … szörnyen pletykálkodtak … borzasztóan pontatlanok voltak … nem lehetett bennük megbízni … és biztos te is be tudnád fejezni a nyitott mondatot a saját csalódásod vagy bűnöd történetével. De Jézus tisztázza: Isten embereinek bűne vagy hibája az nem egyenlő Isten bűnével vagy hibájával.

Vétkeztek veled szemben? Akkor Jézus azt mondja: „Gyere hozzám, hozd ide elém”. Persze ezt nem egyszer könnyebb kimondani, mint megtenni. Mert aki egyszer már megégette magát, az másodszor már bizalmatlan. És jó néhányan vagyunk, akik már többször is megégtünk, mint egyszer.

Ez nagyon igaz ennek a fiúnak az apjára. Ha látjuk az ő történetét, akkor megértjük, miért olyan nehéz hinnie. Jézus megkérdezi, hogy mióta tart ez az állapot és kiderül, hogy évek óta. Kicsi gyermekkora óta. Ez a gyermek és vele együtt az apja gyakorlatilag egész életében szenvedett. A démon befolyása a fiúra életveszélyes volt és sűrűn ismétlődött. A legjobb is, amit az apa tenni tudott, csak félmegoldás lehetett. Ez az apa mindent megtesz, amit tehet, de egy dolgot nem tud megtenni: megszabadítani a fiát.

Napról napra, hétről hétre, hónapról hónapra és évről évre nézte, ahogy a démon emésztette a fia életét. Nyilván érted, hogy mit érzett ez az apa, ha már virrasztottál betegágy mellett és úgy érezted soha nem jön el a reggel. Vagy ha hosszú éjszakákat töltöttél a térdeiden könyörögve önfejű fiadért vagy lányodért a reménytelenségbe hajló félelemmel, hogy nem jön haza.

Aki annyira mélyen ivott már a bánat poharából, mint ez az ember ismeri a kételkedés keserűségét, amikor az összekeveredik a kétségbeeséssel. És akkor már értjük ezt az elgyötört kiáltást a 22. versben:

„ ha valamit lehet tenned, szánj meg minket, és segíts rajtunk!”

Ezután mit érthetünk meg Jézus válaszából?

„Ha lehet valamit tennem? – Minden lehetséges annak, aki hisz.”

Ebből megérthetjük, hogy Jézus a lelkek orvosa többet lát itt, mint egy beteget a váróteremben. Őt nagyon is érdekli, hogy segítsen ezen a fiún, de az apa is segítségre szorul. És amikor Jézus válaszol az apának, akkor az apa meglátja a saját problémáját is.

Ezt nagyon jól figyeljük meg. Az apa egyszerre csak meglátta, hogy nem a fia az egyetlen akinek Jézus gyógyítására van szüksége. Nézzük, hogy egy perc alatt hogy megváltozik a kérése. Előbb még azt kéri: „segíts rajtunk” – most már azt kéri: „segíts rajtam”. Előbb még az: „segíts a fiamon”, majd ez: „segíts a hitetlenségemen.”

Nem árulkodik ez a mi hitetlenségünkről? Ahogy kérjük Istent, hogy változtassa meg a gyereket, a férjet vagy a feleséget, de nem engedjük azt, hogy megláttassa velünk, hogy mi magunk is segítségre szorulunk, mert nem adunk bizalmat, nem adunk türelmet, bocsánatot és kegyelmet a körülöttünk rászorulóknak. A „segíts a fiamon” és a „segíts a hitetlenségemen” nagyon is szorosan összetartozik.

Gyanítom, hogy a gondolatainkban hajlanánk arra, hogy legyen fordítva a sorrend. Azt mondanánk: „Jézus előbb hozd helyre a fiút és az majd segít az apának is rendbe jönni.” Ha helyre hozod a férjemet, akkor én is majd rendbe jövök. Ha észhez téríted a gyerekemet, akkor majd én is helyreállok. De Jézus először a mélyebb problémával foglalkozik. Jézus, mivel a lelkek jó orvosa, ennek az embernek azt az egyetlen dolgot adja, ami valóságosan segíteni fog neki ezen a ponton.

3.2. A valóság az, hogy a mi kételkedésünk nem korlátozza Isten lehetőségeit.

Azzal, hogy Jézus megmutatja ennek az embernek a személyes szükségét, egyben biztosíték is a számára, hogy az ő kételkedése semmilyen módon nem korlátozza Isten lehetőségeit. Jézus szavai elsőre talán szigorúnak hangzanak, de valójában nem azok. Olyan, mint az a sebész, aki felnyitja a gennyes, elfertőződött sebet. És Jézus tudja, hogy a fájdalom pillanata egyben a megkönnyebbülés pillanata is. Jézus receptje ennek az embernek az igazi valóság egy darabja.

Ez az, amire szükséged van amikor az élet kirántja alólad a szőnyeget, és keményen megütöd magad. Amikor azok, akik segíthetnének nem teszik, amikor azok, akikről azt gondoltad, hogy segíthetnének nem segíthetnek, és amikor tudod mire lenne szükséged, de erőd, hogy véghez vidd azt, már nincs, odafordulsz az egyetlenhez, aki valóban segíthet. Odafordulsz Jézushoz.

Minden lehetséges annak, aki hisz.

Minden lehetséges annak, aki hisz, mert az, aki hisz, a reménységét egyedül abba a helyezi, aki igazán képes kézbe venni a dolgainkat.

Ami igaz volt erre az apára, igaz ránk is. Az a tény, hogy kétségekkel küszködünk, még nem helyez minket kívülre Isten hatókörén. Az apa kiáltása a mi kiáltásunk: Uram hiszünk – segíts a hitetlenségünkön.

Ez a vallomás nem a betegség tünete. Ez az első jele a gyógyulásnak.

Egyszer valaki azt írta²: „A kételkedés nem tud hinni. A hitetlenség nem akar hinni. A kételkedés becsületes; a hitetlenség önfejű. A kételkedés a világosságot keresi; a hitetlenség elégedett a sötétséggel.” És Jézus soha nem téveszti össze a kételkedést a hitetlenséggel.

Mit mond tehát Jézus azoknak, akik „nem tudnak hinni”? Mit mond közülünk azoknak, akiknek nagy reményei voltak de elbuktak, és a bűneik visszarángatták őket a valóságba? Mit mond közülünk azoknak, akik csalódtak az egyház jó szándékú retorikájában, ami többet ígér, mint amit ténylegesen biztosítani tud? Mit mond közülünk azoknak, akiknek a problémái olyan reménytelenül összetettek, hogy alig tudják, hogy hova fordulhatnak? És mit mond közülünk azoknak – a legtöbbeknek közöttünk – akiknek a problémái mindennapi gondokból tevődnek össze – a kocsi, a gyerekek, a feleség, a munka – amelyek szüntelen fejfájást okoznak a számunkra.

Mit mond Jézus? Egyszerű dolgot: Hozd ide elém! Imádkozzál érte!

A tanítványok a fiúval kapcsolatban azt kérdezik: „Mi miért nem tudtuk kiűzni?” Kiderül, hogy a tanítványok valamit valahogy elfelejtettek. „Ez a fajta semmivel sem űzhető ki, csak imádsággal.”

Milyen ironikus az, hogy mi csak akkor fordulunk a legfelsőbb hatalom forrásához, amikor már minden más lehetőség kudarcot vallott.

Urunk, hiszünk. Segíts a hitetlenségünkön. Szükségünk van rád, hogy felnyisd a szemünk a mi imádkozó szavaink igazi erejére, amikor azokat hittel mondjuk ki a te jelenlétedben. Mert a valóság az, hogy a mi csalódásunk semmivel sem kisebbíti Isten hatalmát, és a mi kételkedésünk semmiben sem korlátozza Isten lehetőségeit. Ez a valóság – hozd elém, mondja Jézus és térj vissza a szellemi valósághoz. Mert Jézus ugyanaz a megdicsőülés hegyén, mint a hegy lábánál. Ámen.

Lekció: Fil 3:12-21

Alapige: Fil 3:20-21

 Letöltés, meghallgatás

A múlt héten arról a más jövőképről hallottuk Isten üzenetét, amit Ézsaiás próféta fogalmazott meg az utolsó  napokkal kapcsolatban.

A történelem utolsó időszakában – ahogy azt Ézsaiás prófétálta minden nép Krisztusban az Úrhoz járul. Ebben a korszakban élünk. Beszélt még egy utolsó nagy isteni ítéletről, amelyben Isten helyreállítja tökéletes igazságát. Ezek ennek a történelmi korszaknak a legvégső napjai, amelyek már közel vannak; végül beszél a Krisztus országának teljes és múlhatatlan békéjéről.

Bővebben: A keresztyének városa

Lekció: 1 Pét 2:1-9

Alapige: 1 Krón 9:22-34

 Letöltés, meghallgatás

Pap András igehirdetése.

Lekció: 1Pt 2:1-12
Alapige: 1Pt 2:7-8

Van, amikor az ember nincs tisztában azzal, hogy milyen kincs birtokában van.

Ez történhetett azzal az emberrel is, aki egy általa nem sokra értékelt rajzot leadott a Habitat for Humanity adományboltjában. Ezt a rajzot azután megvette valaki fillérekért, majd egy művészettörténészhez fordult azért, hogy megállapítsa ez vajon egy Egon Schiele nevű osztrák festő tanulmánya-e vagy sem? Eredeti volt 1918-ból, aminek az értéke a művészettörténész becslése szerint 100-200 ezer dollár között – azaz kb. 30-60 M Ft között van. Valaki nem ismerte fel az értékét és kacatként kezelte – éppen, hogy ki nem dobta – más felismerte az értéket és meggazdagodott belőle.

Bővebben: Megvetett vagy drága kincs?

Lekció: Mt 9:35-10:10
Alapige: Mt 9:35-38

Letöltés, meghallgatás!

A felolvasott lekcióban azt láttuk meg, hogy Jézus kiküldte tizenkét tanítványát, hogy egyetlen dologgal foglalkozzanak: hirdessék azt – Itt van az Isten országa, ennek jeleként pedig gyógyítsanak betegeket, támasszanak fel halottakat; de végezzék ezt úgy, hogy nekik abból semmilyen személyes hasznuk ne származzon. Egyetlen dolog legyen a fontos: Isten országának jó híre.

Ez a küldetés a tanítványok felkészítésének a része volt. Mondhatjuk úgy, hogy egy szakmai gyakorlat az evangélizáció munkájában. Látniuk kellett a tanítványoknak azt, hogy az evangélium jó híre hogyan hat az emberekre, meg kellett tapasztalniuk azt, hogy mit jelent az Isten országának szabadító ereje; és tudniuk kellett azt, hogy mire számítsanak Jézus halála és feltámadása után azzal kapcsolatban, hogy mi lesz a feladatuk, a küldetésük … egészen a világ végezetéig.

Bővebben: Az irgalmasság missziója

Lekció: Jel 22:12-21
Alapige: Mk 15:42-47

 Letöltés, meghallgatás

Pap András igehirdetése.

Lekció: Zsolt 90.
Alapige: Mk 14:26-42

 Letöltés, meghallgatás

Pap András igehirdetése.

Lekció: Lk 14:15-24
Alapige: Ézs 55:1-3

 Letöltés, meghallgatás!

Ti szomjazók mind, jöjjetek vízért, még ha nincs is pénzetek! Jöjjetek, vegyetek és egyetek! Jöjjetek, vegyetek bort és tejet, nem pénzért és nem fizetségért! ²Minek adnátok pénzt azért, ami nem kenyér, keresményeteket azért, amivel nem lehet jóllakni? Hallgassatok csak rám, és jó ételt fogtok enni, élvezni fogjátok a kövér falatokat! ³Figyeljetek rám, jöjjetek hozzám! Hallgassatok rám, és élni fogtok! Örök szövetséget kötök veletek, mert hűséges maradok Dávidhoz.

Ézsaiás prófétán keresztül ebben a bibliai szakaszban egy meghívást olvasunk. Ma erről a meghívásról szeretnék nektek beszélni.

Bővebben: Meghívás egy lakomára