Ma Jób Istenéről lesz szó. Egy olyan ember Istenéről, aki hatalmas emberi mélységeket élt át, amit nem értett. Hol az Isten jósága és igazsága? Nyomorúságai között ezekkel a kérdésekkel birkózott. Hogy végül hogyan birkózott meg velük?
Ennek megértéséhez ma alapigeként négy olyan verset hoztam Jób könyvéből, amelyek talán a legismertebbek, leginkább idézettek, amelyeket akár aranymondásként is hordozunk magunkkal és magunkban. Nem véletlenül van ez így – ezek az igeversek szólnak Jóbról és az ő Istenéről. Nem csak ezek az igék. Vannak mások is – egészen más hangnemben. De ezek a Jób könyvének olyan katartikus mondatai, amelyek bennünket is segítenek a hitünkben.
Ma az ifjaink végre bizonyságot tehettek arról, amit a bibliai, evangéliumi, hitről, a református hitvallásról tanultak. Azt mondtam bizonyságot tettek. De ez csak akkor bizonyságtétel, ha az a hit is mögötte áll, amiről szól. Hit nélkül ez csak egy szép, nyilvános beszámoló volt a tanultakról. Azt, hogy kitől volt bizonyságtétel, kitől volt beszámoló nem a mi tisztünk megítélni. Azt látja a szíveket ismerő és vizsgáló Isten, és megmutatja az idő: ki az, aki Jézussal járja az életét és kitart az ő követésében; és ki az, aki nélküle járja az életének útját.
Emlékezzetek erre a napra ezen a kérdésen keresztül is: Bizonyságot tettem a hitemről, vagy beszámolót adtam a tanultakról? A különbség nem kívül van, hanem belül.
A hitnek van egy sajátos vonása: a hit nap mint nap próba alá kerül. Ezek a próbák erősítik a hitet. A bizonyságtétel előtt felolvasott szakaszban Keresztelő Jánosról olvasunk, akinek hite súlyos próba alá került: ő, az Isten prófétája, Krisztus útkészítő követe Isten Igének igazságáért börtönbe került. Nem bűnökért, nem törvénysértésért – azért, mert következetesen kiállt Isten igazsága mellett. Vajon megérte? Vajon érdemes volt? Érdemes kiállni az igazságért, amikor ma már szinte minden azt mondja körülöttünk, hogy nincs igazság, legfeljebb igazságok vannak; és nincs abszolút értelemben vett igazság, csak az igaz, amit egy ember igaznak tart? Felteszi a kérdést, és ez a kérdés a mai alapigénk: Mt 11:3
Lassan úgy tűnik lecseng a járvány, véget ér a veszélyhelyzet. Természetesen a gondolatainkban nem múlik el nyomtalanul, újra és újra visszatérünk: mi a jó magatartás? Maradjunk továbbra is óvatosak, vagy éppen próbáljuk meg az életet – ha nem is pont úgy ahogy korábban, de mégis valamiféle normalitásban élni?
A világjárvány kezdetén hívők és nem hívők próbálták feltárni az okokat és a nagyobb összefüggéseket. A nem hívők elsősorban arra helyezték a hangsúlyt, hogy az emberiség önfeledten felelőtlen életmódja is felelős ezért a járványárt. A hívők azonban Istent is keresték az események mögött. Többféle reakcióval találkoztam:
– valaki szerint Isten büntetése az emberiségen
– valaki szerint Isten felemelte a mutatóujját
– lelkészek pedig arról is beszámoltak, hogy gyülekezeti tagjaik fordultak hozzájuk azzal a kérdéssel, hogy ezt miért hagyja Isten; hol van ilyenkor Isten? Most ez utóbbinál szeretnék egy kicsit elidőzni, mert ezekből a kérdésekből világosan látszik két dolog:
1. Az emberek szeretnék az események mögött meglátni Isten.
2. De nem látják.
Ezzel együtt van egy kellemetlen érzésem ezekkel a kérdésekkel kapcsolatban. Ez pedig az, hogy, olyan emberek, akik évek vagy évtizedek óta hallgatja az evangéliumot, miért lepődnek meg? Nyilván, ha valaki csak ismerkedik az evangéliummal, vagy csak nem régen lépett rá az Úr útjára, érthető ha feltesz ilyen kérdéseket – de aki régóta hallgatja, esetleg még olvassa is a Szentírást, annak miért kérdés?
Tudom, hogy ez most úgy hangzik, mintha ítélkeznék – de mindenképpen érdemes mérlegre tennünk igehallgatásunk minőségét. Péter azt írja az első levelében:
Szeretteim! A szenvedés tüze miatt, amely megpróbáltatásul támadt közöttetek, ne háborogjatok úgy, mintha valami meglepő dolog érne titeket.1
Péter ezt az akkor aktuális üldözésekkel kapcsolatban írta, de a megpróbáltatás ölthet más formát is. Erről beszélt Jézus is a nagy megpróbáltatással és az Emberfia eljövetelével kapcsolatban. Külön beszél arról is, hogy jönnek természeti katasztrófák, járványok, éhínségek és rettenetes dolgok. Márpedig, ha Jézus beszélt ezekről, akkor egy hívő ember számára nem kell, hogy meglepetés legyen a megpróbáltatás – nemcsak a személyes jellegű, hanem a világ vajúdása sem.
De ha a világ szegezi nekünk a kérdést: hol van Isten, hol látható mindezekben az Isten, tudunk-e hitből, az Igére alapozott bölcs választ adni? Mert Isten tényleg nem látható – ő rejtőzködik az események mögött. De az, hogy rejtőzködik az események mögött, nem jelenti azt, hogy nincs ott.
Van egy könyv a Bibliában, aminek az a különlegessége, hogy egyszer sincs megemlítve benne Isten. Semmilyen formában. Sem maga az író, sem a szereplők nem beszélnek Istenről. Nem említik sem név szerint, sem nem utalnak rá. Nem tesznek róla bizonyságot és nem imádkoznak hozzá. Eszter könyve ez a különleges könyv. Mégis ma Eszter Istenéről szeretnék nektek beszélni. Egy részletet olvasok ebből a könyvből alapigeként, de a teljes történetet igyekszünk szem előtt tartani. Eszt 4:13-16
13Akkor Mordokaj ezt üzente vissza Eszternek: Ne képzeld, hogy te a királyi palotában megmenekülhetsz a többi zsidó közül! 14Mert ha te most néma tudsz maradni, a zsidók kaphatnak módot máshonnan a szabadulásra és menekvésre, te azonban családoddal együtt elpusztulsz. Ki tudja, nem éppen a mostani idő miatt jutottál-e királynői méltóságra? 15Eszter ezt üzente vissza Mordokajnak: 16Menj, és gyűjts össze minden zsidót, aki csak Súsánban található, és böjtöljetek értem! Ne egyetek, és ne igyatok három napig se éjjel, se nappal! Én is ugyanígy böjtölök szolgálóimmal, aztán bemegyek a királyhoz a törvény ellenére is. Ha elveszek, hát vesszek el!
Tamási Áron szállóigévé vált mondatával hadd kezdjem a mai bibliai üzenet megértését:
„Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.”
Ezt még olyanok is sokan ismerik, akik maguk az Ábel ciklust nem olvasták.
Minden tiszteletem Tamási Ároné, de mivel ez a mondata szállóigévé vált (tehát egy önmagában is élő mondattá), nézzük meg először önmagában ezt a szállóigét. Valóban az az emberi élet célja, hogy találjon magának egy olyan békés zugot a világon, ahol otthon érezheti magát, ahol biztonságban érezheti magát, ahol nyugta van? Ahol szépen be tud rendezkedni, sőt amit akár az életével is hajlandó védelmezni, úgy, hogy az az övé.
Ne egyszerűsítsük le a választ egy puszta nemre vagy egy puszta igenre, hanem Jézus mennybemenetele kapcsán igyekezzünk megérteni: egyszerre igen és egyszerre nem a válasz. A mai üzenetünk fő célja az, hogy megértsük: milyen otthon megtalálása végett vagyunk is ezen a világon? Jézusnak a halála előtti búcsúbeszédéből olvasok három igeverset, a Jn 14:1-3-at.
„Ne nyugtalankodjék a ti szívetek: higgyetek Istenben, és higgyetek énbennem. Az én Atyám házában sok hajlék van; ha nem így volna, vajon mondtam volna-e nektek, hogy elmegyek helyet készíteni a számotokra? És ha majd elmentem, és helyet készítettem nektek, ismét eljövök, és magam mellé veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ott legyetek ti is.
Március 15.-n tartottuk az utolsó istentiszteletet itt a templomban. Azóta ez a kilencedik istentisztelet, amelyet zárt templomból a YouTube-on közvetítünk, és egyben remélem, hogy az utolsó is. És bár akár a YouTube közvetítés, akár a TV-s közvetítés azoknak, akiknek nincs internetelérése lehet egy áthidaló megoldás egy ilyen különleges helyzetben, mégis sokan átérzik, hogy ez nem a rendes és nem a normális állapot. Az istentisztelet mégis egy olyan esemény, aminek a teljes átéléséhez szükség van a test jelenlétére – és itt nem a mi testünk jelenlétéről beszélek, hanem arról a titokról, hogy a Krisztus teste, annak tagjaiban van jelen az istentiszteleten. Valóban nagy titok ez, hogy az istentisztelet nem egyszerűen hívő emberek összeverődése egy helyre, hanem a Krisztus test van jelen és a Szentlélek kapcsolja egybe a tagokat.
Egészen addig, amíg magától értetődőnek vesszük, hogy vasárnap egy erre a célra szentelt helyen, egy erre a célra szentelt időben összejövünk, talán nem is igazán vesszük komolyan. Úgyis van, majd a jövő héten megyek. Vagy egy hónapban egyszer megyek. És akkor hirtelen gyorsasággal elvétetett. Nem teljesen – hiszen itt az internet, ami akár tíz évvel ezelőtt sem biztos, hogy még működhetett volna – de mégiscsak elvétetett. És érezzük, hogy ez így nagyon nincs rendjén. Az istentisztelet mégiscsak több, mint otthon leülni a képernyő elé, amikor hétköznapi kis dolgaink hihetetlen erőszakossággal betörnek az életünkbe: jönnek az üzenetek, jön egy telefonhívás, meglátunk egy pókot a falon, dudálnak az utcán, becsöngetnek; és egyébként is nagy a kísértés, hogy ottlétünk, figyelmünk, szent odaadásunk csak részlegesen és nem teljesen kapcsolódjon be és mindezek mellett még a Krisztus test szerető közege sem vesz körül bennünket. Tudom, hogy amit most elmondtam, az még sok önmagát keresztyénnek tartó embert is hidegen hagy – nyilván őket a Szentlélek nem avatta be ebbe a titokba, és nem is fogja, ha nem nyitják meg előtte a szívüket – de igen, alapvetően érezzük: elvétetett az istentisztelet Isten népétől és a Krisztus testtől és ez így nincs rendjén.
Ahogy Isten rendezi a dolgokat, vezeti a gondolatokat és a lelket abban sokszor megdöbbenek, hogy mennyi tudatosság és tervszerűség van. Mert ma egy olyan emberről és Istenéről lesz szó, akinek a nagy feladata és küldetése volt, hogy helyreállítsa és újraindítsa az istentiszteletet Isten népe életében. Ezsdrás Istenéről lesz szó. Egy igeverset szeretnék felolvasni az Ezsdrásról elnevezett könyvből a 3. fejezt 12.13. versét:
12Sokan az idősebb papok, léviták és családfők közül, akik még látták az első templomot, hangosan sírtak, amikor szemük láttára rakták le ennek a templomnak az alapját, sokan pedig hangosan ujjongtak, és örvendeztek, 13úgyhogy a nép közül senki sem tudta megkülönböztetni az örömujjongás hangját a sírás hangjától, mert a nép igen hangosan ujjongott, és messzire hallatszott a hangja.
Ma is egy olyan bibliai alak Istenéről szeretnék beszélni, akin keresztül az evangélium elért a szívemig. A múlt héthez képest egy kicsit visszamegyünk az időben. Maradunk a királyok korszakában, de nem egy királyról szeretnék beszélni, sőt még csak nem is egy izrálitáról, hanem egy pogány hadvezérről. Ma Naamán történetén keresztül fogunk Istenre nézni – kicsoda Naamán Istene? A történetet a 2Kir 5:1-19-ből olvasom.
Sámuellel véget ért a bírák korszaka és megkezdődött a királyság kora. A következő bibliai alakunk már egy király, Salamon. Ma az ő Istenéről szeretnék beszélni nektek. Alapigénk egyrészt a már felolvasott lekció, másrészt pedig Salamon templomszentelő imája. Mielőtt azonban felolvasnám azt a hosszú szakaszt, szeretnék pár szót elmondani Salamonról. (Dávidról azért nem beszélnék, mert róla nemrég egy sorozatban prédikáltam).
Salamon volt Izráel harmadik királya. Az ő életében érte el Izráel királysága a fénykorát. Hiszen ekkor épült fel a templom a Sion hegyén és mindeközben Salamon megőrizte az egységes Izráelt, amelyet apja Dávid hosszú harcok árán épített fel. A maga módján Salamon királysága Izráelnek egy hosszú és gazdag békekorszaka volt.
Salamon fiatalon került a trónra, és az elsőszülöttségi jogrend szerint nem ő volt a trón várományosa, még azok után sem, hogy Amnónt, a koronaherceget Absolon ölette meg bosszúból, majd a fellázadt és polgárháborút kirobbantó Absolon is meghalt a lázadásában.
Salamon lényegében Isten választottja, akinek Dávid mondja el, hogy milyen ígéretet kapott felőle Istentől. Isten mondta Dávidnak, hogy a Betsabétól született fiának adja a Salamon nevet. Azt is elmondja Isten, hogy miért. Mert ő lesz a nyugalom és békesség embere, mert az ő uralmának idején békében és nyugalomban fog élni Izráel. Dávid végül elfogadta Isten választását és Salamont tette meg utódjának. Természetesen ez a választás nem mindenkinek tetszett, Salamonnak kemény eszközökhöz kellett nyúlnia, hogy érvényesítse trónigényét, amely Isten választása volt.
Salamon bölcsessége nemzetközi hírűvé vált, ő maga is jeleskedett a héber költészetben, apjához hasonlóan szerzett zsoltárokat és énekeket, de igazi szellemi tevékenységet a bölcs mondások gyűjtésében és alkotásában fejtett ki. A Biblia hagyományos értelmezése szerint három bibliai könyv szerzője is Salamon: neki tulajdonítják a Példabeszédek, Prédikátor és Énekek éneke könyveit. Nem szabad elfelejteni azt sem, hogy ő lett az, aki felépítette az Úr templomát Jeruzsálemben, az egyetlen templomot, ahol az egyetlen igaz Istennek mutattak be áldozatokat. És bár Salamonnak a bibliai megítélése is kettős, hiszen élete vége felé a szíve elhajlott Istentől és pogány feleségei miatt a szíve nem maradt teljesen Istené, ma életének ezzel az ellentmondásaival nem szeretnék foglalkozni, mert nem annyira Salamonról, mint az ő Istenéről szeretnék beszélni.
Az az Ige, amit most felolvasok az ő templomszentelő imája, amit akkor mondott el, amikor befejezte a jeruzsálemi templom építését és ünnepélyes keretek között Istennek szentelték azt. Hosszú szakasz lesz, de most kérem a türelmeteket ehhez a hosszú részhez is. Akinél van Biblia kéznél, nyissa ki az 1Kir 8:22-nél a Bibliát. Az 53. versig olvasom.
Mostani igénk egy érdekes alaphelyzetből indul ki: a korinthusi hívők egy része ugyanis tagadta a hívők feltámadását, és ezzel komoly meghasonlást okoztak a gyülekezetben. Tegnap valaki megkérdezte, hogy mi van akkor, ha valaki tagadja a feltámadást. A beszélgetésből kiderült, hogy olyanokra gondolt, akik Krisztusban sem hisznek. Amikor ma a hívők feltámadásának tagadásáról beszélünk, akkor nem azokról lesz szó, akik a Krisztusban való hitet elutasítják, hanem olyan hívőkről, akik bár hívők, a hívők feltámadását mégsem vallják, az a hitüknek nem része, vagy tagadják is. Voltak ilyen hívők a korinthusi gyülekezetben – ez a levélből kiderül.
Ők Krisztusnak a feltámadását ugyan nem vonták kétségbe nyíltan, de hogy halottak feltámadnának, azt határozottan elvetették. Erre viszont Pál nem mondja azt, hogy az a lényeg, hogy hisznek Krisztusban, és tulajdonképpen nem is olyan nagy baj az, hogy nem hiszik a hívők feltámadását, mert ez nem üdvösségkérdés. Mostani istentiszteletünkön azt fogjuk meglátni, hogy a holtak feltámadásának kérdése a Szentírás szerint igenis üdvösségkérdés. Ezért nem mindegy, hogy mit hiszünk a hívők feltámadásáról. Tehát ma azt kérdést fogjuk körbejárni, hogy milyen következményei vannak az Írások szerint annak, ha valaki bár keresztyénnek vallja magát, de mégsem hiszi, ill. tagadja a halottak, a hívők feltámadását. 1Kor 15:12-20
Ha pedig Krisztusról azt hirdetjük, hogy feltámadt a halottak közül, hogyan mondhatják közületek némelyek, hogy nincs halottak feltámadása? Hiszen ha nincs a halottak feltámadása, akkor Krisztus sem támadt fel. Ha pedig Krisztus nem támadt fel, akkor hiábavaló a mi igehirdetésünk, de hiábavaló a ti hitetek is. Sőt Isten hamis tanúinak is bizonyulunk, mert akkor Istennel szemben arról tanúskodtunk, hogy feltámasztotta a Krisztust, akit azonban nem támasztott fel, ha csakugyan nem támadnak fel a halottak. Mert ha a halottak nem támadnak fel, Krisztus sem támadt fel. Ha pedig Krisztus nem támadt fel, semmit sem ér a ti hitetek, még bűneitekben vagytok. Sőt akkor azok is elvesztek, akik Krisztusban hunytak el. Ha csak ebben az életben reménykedünk a Krisztusban, minden embernél nyomorultabbak vagyunk. Ámde Krisztus feltámadt a halottak közül, mint az elhunytak zsengéje.
Jézus kereszten mondott szavai és imádságai közül csak Lukács említi azt az imádságot, amelyben Jézus az őt megfeszítőkért könyörög:
Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek.1
Tette ezt úgy, hogy semmi nem változott a kereszt alatt. A gúnyolók tovább gúnyolódtak, a katonák tovább játszottak és osztották szét sorsvetéssel Jézus ruháit. Nem változik semmi a könyörgés hatására. Azonban ahogy tovább olvassuk Jézus szenvedéstörténetét, mégis látunk olyan embereket, akiket megváltoztatott ott és akkor az a könyörgés és Jézus általuk is látott és átélt szenvedése.
