A szent otthonok harcosai - édesanyák

Alapige: Mt 23:37

Lekció: Zsolt 84

 

 

 

A nagy Japán földrengés idején történt, hogy az egyik mentőosztag egy fiatalasszony házához érkezett. A repedéseken keresztül lehetett látni a holttestét. Az asszony teste egy furcsa, térdeplő pózban volt, mintha imádkozott volna. Törzse előredőlt és két kezével valamilyen tárgyra támaszkodott. A ház az asszony hátára és fejére omlott. Nagy nehézségek árán a mentőosztag vezetője átnyúlt kezével a keskeny nyíláson, és próbálta elérni az asszony testét. Azt remélte, hogy talán még mindig életben találja. A hideg és merev test azonban ennek az ellenkezőjéről árulkodott. Az osztag majdnem tovább is állt, már a következő romokba dőlt ház irányába tartott. De valami nyugtalanította a vezetőt, olyan ellenállhatatlan érzése támadt, hogy vissza kell menni a halott asszony házához. Újra letérdelt és kezével benyúlt a keskeny repedésen, hogy megtapogassa az asszony teste alatti kicsi helyet. Hirtelen felkiáltott: „Egy gyermek! Egy gyermeket találtam!” Miután sikerült óvatosan elmozdítani a romokat a halott asszony teste körül, egy virágos takaróba bugyolált három hónapos kisfiú feküdt az édesanyja holtteste alatt. Amikor karba vették a babát, még mindig békésen aludt. Amikor a mentőorvos szétnyitotta a takarót, hogy megvizsgálja a kicsit, egy mobiltelefont találtak benne egy SMS üzenettel a képernyőjén: „Ha ezt túléled, emlékezz arra, hogy szeretlek.”1

Megrendítően mély emberi történet, amelyen átsüt az isteni fény, az emberfelettiség csodája, valami olyan, amit Isten cselekszik velünk és értünk. Jézus élete utolsó hetében, nem sokkal szenvedései előtt a templomban egy nagyon fájdalmas panaszbeszédet mondott Jeruzsálem ellen. A templomban mondta, amely már nem az imádság háza, hanem a rablók barlangja. Előtte nem sokkal már megsiratta a várost2, és a mai alapigénkben ugyanez a fájdalom fogalmazódik meg. Mt 23:37

Jeruzsálem, Jeruzsálem, aki megölöd a prófétákat, és megkövezed azokat, akik hozzád küldettek, hányszor akartam összegyűjteni gyermekeidet, ahogyan a tyúk szárnya alá gyűjti a csibéit, de ti nem akartátok!

Az elmúlt két alkalommal az otthonainkért folytatott harcról beszélgettünk. Az volt az alapgondolatunk, hogy Isten választottait Isten szent, Istennek engedelmes életre hívta el, és a megszentelt nép otthonai is szentek. Az otthonainkért komoly harc folyik, az istentelen világ minden szellemi erejét beveti, hogy uralma alá hajtsa otthonainkat – éppen ezért beszélnünk kell a harcosokról is, mert a harcot harcosok vívják.

Az otthonok megszenteléséért küzdő harcosok egyik csoportja az anyáké, a másik csoportja az apáké. Mivel ma anyák napja is van ezért legyen szó róluk, a szent harcosokról, elsősorban arról a méltóságról szólva, ahogy a Biblia beszél az anyai méltóságról.

1. A feszültség

A mai világ rendkívül ellentmondásosan viszonyul az anyasághoz. Mert egyrészt megünnepli az anyaságot, méltatja az anyaságot könnyfakasztó romantikus költemények idézésével, és egyfajta dicsfényt vetít az anyák feje fölé … másrészt nem becsüli meg az anyaságot. Nem a nyilatkozatokkal van baj, hanem az élethez való viszonyulással. Mert a nőideál nem a gyermekét nevelő édesanya – sem a férfiak számára, sem a nők számára – hanem a független egzisztenciát teremteni tudó, karriert építő nő, aki énjének kiterjesztését a munka frontján tudja elképzelni, és amelybe a gyerek jelenléte inkább csak akadály, ezért ha vállal is egy-két gyermeket, azok viszonylag hamar bölcsődében és óvodában találják magukat.

Mielőtt azt gondolnátok, hogy naivan szemlélem az életet, és elszakadtam a valóságtól, el kell mondanom, hogy tisztában vagyok azzal a nyomással, ami alá a társadalom a helyezi a családokat. Az egészségtelen jövedelemszerkezettel, ami miatt a családok úgy érzik, hogy anya jövedelmére is elengedhetetlen szüksége van a családnak, a nagycsaládos édesanyák felé megnyilvánuló ellentmondásos reakcióknak, amelyek egyrészt megjelennek valamiféle csodálatban, másrészt pedig egyfajta lesajnáló kézlegyintésben, ami miatt nagyon sok nő érzi úgy, hogy ha nem megy el dolgozni és pénzt keresni, akkor értelmetlen és értéktelen az élete. Az egzisztenciális aggodalmakban és a családokra nehezedő anyagi nyomásban, valamint korunk és kultúránk hamis nőideáljainak nyomásában. Ezen pedig nem fognak segíteni a virágok, az anyák napi ünnepségek és az ellenideálok erőtlen hangjai, amelyekkel rövid időre próbáljuk megnyugtatni a lelkiismeretünket, de azután e világ realitásai maguk alá gyűrnek minket.

Nyilván állandó a feszültség, hogy a karrier vagy jövedelem összeegyeztethető-e az anyasággal, ezért nem mindegy, hogy hol vannak a prioritások, mi az, ami elsőbbséget kap az életünkben. Hogyha döntésre kényszerülünk – márpedig a döntéseket megúszni nem lehet – akkor mi kerül a háttérbe. Márpedig a harc ezeken a döntéseken dől el.

Nagy a nyomás? Nagy. Nem is véletlenül beszélünk harcról. A harcos nem meghátrál az ellenség előtt, nem elfut az ellenség elől, hanem szembeszáll vele.

Ne igazodjatok e világhoz, hanem változzatok meg értelmetek megújulásával, hogy megítélhessétek mi az Isten akarata, mi az, ami jó, neki tetsző és tökéletes.”3

Ez a harc is istentisztelet, okos istentisztelet.

Most talán többen úgy érzik, hogy elég sötéten indulunk és egy kicsit ünneprontó az, amit eddig mondtam, de vállalom ezt a prófétai terhet, nem másért, mint azért, hogy beszélhessek arról a nagyszerű titokról, ami nagy harcossá teheti az édesanyákat a választottak otthonainak szentségéért folytatott harcban.

2. Az anyaság méltóságának titka Krisztusban

Ezért másodszor szeretnék arról beszélni, hogy az anyaság igazi méltóságának a titka is Krisztusban van elrejtve.

Azért fontos ez, mert általában az istenképünk eléggé férfiközpontú, ami nem teljesen indokolatlan, hiszen Jézus Istent mennyei Atyának jelenti ki. Ennek is természetesen megvan a maga oka, ugyanakkor azonban Isten nemcsak úgy beszél magáról, mint apáról, hanem úgy is beszél magáról, mint anyáról.

Abban a kijelentésben, amit Jézus mond Istenként beszél, aki egy tyúkanyóval azonosítja magát. Nagyon meglepő kép egy fiatal férfi szájából, nem? Mi lenne, ha úgy beszélnék itt magamról, hogy olyan vagyok, mint egy tyúkanyó. Vagy, ha egy férfitársunkról azt mondanánk, hogy olyan mint egy tyúkanyó. Elég furán venné ki magát, talán még sértésnek is felfoghatná, hogy nem tartják őt eléggé férfinak.

És itt van Jézus, aki isteni kinyilatkoztatásként azt mondja magáról

„… hányszor akartam összegyűjteni gyermekeidet, ahogyan a tyúk szárnya alá gyűjti a csibéit …”

És nemcsak ezen a helyen beszél így Isten önmagáról. Már a teremtésnél is úgy beszél önmagáról, mint egy tyúkanyóról. Az 1Móz 1:2-ben azt olvassuk:

„A föld még kietlen és puszta volt, a mélység fölött sötétség volt, de Isten Lelke lebegett a vizek fölött.”

Az Írás eredeti nyelvében az a szó, amit úgy fordítottak, hogy „lebegett”, az valójában egy olyan kifejezés, amit a fészkén, a tojásain ülő anyamadár csinál. A fordítók nyilván azért fordították így, mert nevetségesen hangozna úgy a szöveg, hogy „Isten Lelke kotlott a vizek felett”, de lényegében erről van szó. Vagyis Isten az ő szeretetének melegével veszi körbe a világot, és szeretetének melegével hívja életre a világot, ahogy az anyamadár testmelegével kelti ki a tojásait. A világ létrejöttének az Istenben lévő anyai szeretet a forrása.

Nem sokkal később, amikor az ember teremtését írja le Mózes, azt mondja:

„Megteremtette Isten az embert a maga képmására, Isten képmására teremtette, férfivá és nővé teremtette őket.”4

Vagyis az ember férfiként és nőként az Isten képmása. Egymást kiegészítve, a házasságban egy testté válva ábrázolódik ki az Isten képe. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy valaki egyedülállóként nem élhet teljes életet, mert hit által a Krisztusban abszolút teljes életet élhet, elég ha csak Jézusra gondolunk, mert nála teljesebb életet nem élhetett senki – de ettől függetlenül igaz marad, hogy a bibliai emberképben a férfi és nő egymást kiegészítve az Isten képmása.

Ézsaiás prófétánál is többször megjelenik az anya képe, amelybe Isten belehelyezi magát. A 49:15-ben azt mondja magáról Isten

„Megfeledkezik-e csecsemőjéről az anya, nem könyörül-e méhe gyermekén? Ha mások megfeledkeznének is, én nem feledkezem meg rólad!”

Ebben Isten az állandóan gyermekére gondoló, teljes időben róla gondoskodó anya képébe helyezi magát. Sőt azzal az őszinte realizmussal teszi ezt, hogy tud arról, hogy vannak a gyermekükkel nem törődő anyák … mi is tudunk elhagyott gyermekekről, ellátatlan gyermekekről, bántalmazott gyermekekről, érzelmileg elhanyagolt gyermekekről. És azt mondja: ha vannak is ilyen anyák, sőt ha minden anya ilyenné is válna, Ő az Isten sohasem teszi ezt választottaival. Mindig olyan szeretettel vesz körül, ahogy a gyermekéről folyamatosan gondot viselő édesanya, amibe soha nem fárad bele, amiből soha nem kell szabadságra mennie.

És ugyancsak Ézsaiás prófétánál olvashatjuk a 66:13-ban

„Ahogyan az anya vigasztalja fiát, úgy vigasztallak én titeket: Jeruzsálemben kaptok vigasztalást!”5

Itt pedig a síró gyermeket magához ölelő, karjaiba záró édesanya képébe helyezi magát, ahogy az anyai ölelésben az előbb még vigasztalhatatlan gyermek sírása hüppögéssé halkul, majd teljesen elcsendesedik.

Miért olyan fontos ezt látnunk? Azért, hogy férfiként és nőként is táguljon az istenképünk. Hiszen Istent annyiszor csak zord apának látjuk – pedig a Biblia istenképe még Atyaként sem ábrázolja zordnak Istent – még akkor sem, amikor dicsőségesnek, hatalmasnak, szentnek és bűngyűlölőnek írja le – de még kevésbé zord, ahogy a csecsemőjéről szüntelenül gondoskodó édesanya képébe helyezi bele magát, a síró gyermekét vigasztaló édesanya képébe helyezi bele magát, ahogy Jézus a csibéit veszély esetén szárnyai alá gyűjtő tyúkanyó képébe helyezi bele magát, vagy éppen a világ teremtésénél a tojásain kotló anyamadár képébe helyezi bele magát.

Mit is jelent ez? Azt, hogy az anyaság tanulmányozásához is a legjobb, ha Istent tanulmányozzuk, amennyire ő kijelenti magát nekünk. A Biblia mind férfiak, mind nők számára azt tűzi ki életcélul, hogy hasonlókká legyenek Isten Fiának képéhez. Pál azt írja a rómaiaknak:

„akiket eleve kiválasztott, azokról eleve el is rendelte, hogy hasonlókká legyenek Fia képéhez, …”6

Ez azt jelenti, hogy az anyai hivatáshoz sem máshonnan kell keresni a mintát és az erőforrást, mint Krisztusban. Akkor lesztek a legjobb édesanyák, ha olyanok lesztek mint Krisztus. Mert mire is választott ki bennünket? Arra, hogy

„szentek és feddhetetlenek legyünk előtte szeretetben.”7

A szent nép otthonai is szentek. Ebben az otthonainkért folytatott harcban pedig harcosok vagytok, a biztonságot nyújtó menedék harcosai.

3. A biztonságot nyújtó menedék

Kanyarodjunk vissza alapigénkhez, amelyben Jézus azt mondja:

„...hányszor akartam összegyűjteni gyermekeidet, ahogyan a tyúk szárnya alá gyűjti a csibéit …”

Mit is fejez ki ebben a mondatban Jézus? Mikor gyűjti a tyúk a szárnyai alá a csibéket? Mindig veszély esetén. Éjszaka a sötétben, vagy ha jön a ragadozó. Akkor szárnyak szét, csibék futás a szárnyak alá. És ha kell ő szenvedi el a ragadozó halálos támadását.

Értjük, hogy mekkora méltóságot ad Isten az anyáknak? Ez méltóság és kiváltság. Hogy az otthon biztonságot nyújtó melegébe térhessenek haza a gyermekek. Hogy várják őket meleg szeretettel és meleg étellel, vigasztaló öleléssel. És ebbe bizony beleáldozza önmagát, az idejét, az álmait, az önmegvalósítási vágyait is – ahogy Krisztus is odaáldozta önmagát, hogy meghaljon a bűneinkért.

Ennek a megvilágítására most több valódi példát szeretnék megosztani veletek. Nem tanmeséket, hanem igazi hús vér történeket, annak a fontosságáról, hogy mennyire fontos, hogy az édesanya biztonságot nyújtó menedék legyen, és így legyen Krisztus jó harcosa.

  1. A mi családunk is olyan volt, mint bármelyik másik család. Apa, anya dolgozott. Óvodáskoromból még arra is emlékszem, hogy óvodába menet rendszeresen láttam a napfelkeltét, olyan korán kellett óvodába menni. Általános iskolában természetesen napközis voltam. Anyámnak munka után még a húgomért kellett menni az óvodába, bevásárolni stb. Ezért a téli időszakban rendszeresen sötétben egyedül kellett hazamennem – első osztályos koromtól kezdve – a sötét lakásba. Senki nem várt otthon és ez mindig rettenetes szorongással és félelemmel töltött el. A hazaérkezés egyáltalán nem volt boldog és biztonságot nyújtó, mert csak a sötét lakás várt, amit gyermeki fantáziám mindig megtöltött különböző szörnyekkel és rablókkal, úgyhogy a lakásba belépés után mindig az volt az első dolgom, hogy az összes létező lámpát felkapcsoltam, és csak azután nyugodtam meg. Jó-e egy gyereknek, ha így kell hazamennie?

  2. A másik példa már a felnőttkoromhoz kapcsolódik. Már felnőttként sokszor különös töltése volt annak, ha egyedül mentem édesanyámhoz. Mert akkor nem a lelkipásztor voltam, a felelősségteljes, terheket hordozó férj és apa, hanem csak egy gyerek, és ezek olyan minősített békeidők voltak a számomra, amelyek ki tudtak kapcsolni. Amikor meghalt, és kórházból hazamentünk a nagymamámmal a lakásába, akkor egyszer csak úgy rámzuhant, hogy ennek egyszer s mindenkorra vége, és én akkor sirattam el az édesanyámat. Ezzel csak azt akartam elmondani, hogy mekkora szüksége van a fiaitoknak és a lányaitoknak rátok.

  3. Egy nagyon jó lelkészbarátomnak és testvéremnek elcsellengett a legnagyobb fia. Elvitte a család megtakarított készpénzét – nem is keveset – és megszökött egy drogos lánnyal. Kérdeztem tőle, hogy voltak-e ennek előjelei? És akkor csak úgy ömlött belőle az önvád. Elkezdte sorolni, hogy mennyi sérülést okoztak a gyereküknek.

    Pont akkor költöztek a külföldi szolgálati helyükre, amikor megszületett a kistestvére, sőt emiatt több hétre el kellett szakadnia az anyjától. Amikor anya utánuk ment a pici babával, akkor sem tudott vele törődni, új lakhely, új környezet, új helyzet, ezért apa vitte mindenhova magával a kisfiút, amikor látogatta a gyülekezetet. Azt gondolnánk, hogy milyen jó, mert törődött a fiával. Később jött rá, hogy ez nem így volt. Mert bár sokat voltak együtt, mégis nem tudott a fiára figyelni, hiszen mindig valaki másra kellett, a kisfiúnak csendben, rendben jól kellett viselkednie. Az emberek csodálkoztak rajta, hogy milyen jó kisfiú és dicsérték a szülőket. És közben a kisfiú mélyen nagyon magányos volt. Amikor a kisfiú nagyobb lett, azért hogy ne szakadjon el a magyar nyelvtől és kultúrától, mert ők is tervezték, hogy majd hazajönnek, ezért hazahozták egy évre Magyarországra, hogy itt járjon iskolába, és addig a nagyszülőknél lakott. Őszintén azt gondolták, hogy milyen jó és fontos ez a gyerek számára. És amikor 8 évvel később a gyerek megszökött, csak akkor derült ki a számukra, hogy ez az élmény olyan volt neki, mintha ellökték volna maguktól, kilökték volna a semmibe. Ebből semmit nem vettek észre, mert mélyen elfojtotta magában, ők pedig azt hitték, hogy valami nagyon jót tesznek a gyerekkel. És nem is annyira az apától, mint inkább az anyától való elszakadás viselte meg.

    Az elszakadásnak, a leválásnak meg kell történnie. Ha egy gyermek válik le az anyjáról, soha nem lesz egészséges felnőtt, erről a Biblia is beszél, amikor azt mondja

    „Ezért a férfi elhagyja apját és anyját, ragaszkodik feleségéhez, és lesznek egy testté.”8

    De korunkban az a probléma, hogy a gyereket túl korán és túl hirtelen választják le magukról az anyák. Nem fokozatosan, hogy ez a leválás felnőttkorban váljon teljessé. Ez néha még azzal is tetéződik, hogy a bölcsőde, óvoda előtt a még agyonajnározott és kényeztetett gyerekbálvány egyik pillanatról a másikra vadidegen gyerekek között, vadidegen felnőttekre bízva találja magát. Ez a gyerek számára nem kevesebbet jelent, mint azt, hogy le lettem pattintva, hiszen többet van velem az óvónéni, aki nem az anyám, mint az anyám. Ezt nem mondja ki gyerekként, mert nem tudja elmondani, de a traumatikus szakadás attól még nagyon mélyen beleég a lelkébe – és a következményei beláthatatlanok – például egyszer csak elcselleng.

    Pálhegyi Ferenc pszichológus kakukk-anyának nevezi ezeket az anyákat. A kakukk az, akinek a fiókáit más neveli – a kakukk anyák gyerekeit sem maguk nevelik, hanem a nagyszülőknek adják át, az óvodának adják át, meg az iskolának adják át; sőt most már belépett a képbe a TV-nél is rombolóbb nevelő az internet – nem kell mást tenni, mint a fiatalok facebookos bejegyzéseit böngészgetni, és rögtön érthetővé válik, hogy miről beszélek; aztán néha pánikszerűen próbálnak ebből bepótolni valamit, de az inkább kudarccal tölti el a kakukk-anyákat és ezért bele is törődnek a sorsukba és még távolabb menekülnek a problémától, vagy éppen anyatigrisként kompenzálnak az óvodákkal és iskolákkal szemben. Csakhogy egy anyatigris tigriseket fog nevelni, a tigrisről pedig jó tudni, hogy az egyik legantiszociálisabb állat, mindig egyedül él a nőstény is, a hím is. Ezért egy emberi anyatigris ne nagyon lepődjön meg, ha kistigrise felnőve már nem törődik vele.

  4. Az utolsó példa az anyai szeretet biztonságot nyújtó fontosságáról, illetve hiányának tragikus következményeiről, egy olyan példa lesz, amit azt hiszem római katolikus templomban a legnagyobb sikertörténetként mondanának el. Pázmány Péterről esztergomi érsekről, bíborosról, az ellenreformáció legélesebb szellemi fegyveréről van szó.

    A szülei ugyanis mindketten hitvalló protestánsok voltak a reformáció kálvini ágának követői. Pont 12 éves volt, amikor meghalt az édesanyja, és édesapja nagyon rövid időn belül megnősült, egy római katolikus vallású asszonyt vett feleségül, akinek sikerült olyan hatást gyakorolni a kamaszfiúra, hogy áttért a római katolikus vallásra, és mivel rendkívül jó képességű és tehetséges fiú volt, a jezsuiták nagyon magas szintű képzésben részesítették, annyira, hogy amikor a jezsuitákat kitiltották Erdélyből ők a tíz legtehetségesebb tanítványukat külföldre vitték tanulni. Köztük volt Pázmány Péter is. Biztos, hogy nagyon összetett az a lelki folyamat, ami őt elfordította a reformációtól és rekatolizált, de vajon nem az édesanyától való traumatikus elszakadás, és az új anyához való érzelmi kötődés vágya váltotta ezt ki?

Higgyétek el ennyire nem mindegy, hogy kinek a szárnyai alá szaladnak a gyermekeitek, ha baj van. Mert valahova megpróbálnak majd szaladni, ha ti nem vagytok sehol, mert az időtök legnagyobb részében éppen mással vagytok elfoglalva.

Én csak egy dolgot szeretnék a szívetekre helyezni és a férfiakat szeretném arra buzdítani, hogy maximálisan támogassák ebben a feleségeiket, akár még ellenükre is. Hogy legyetek sokáig biztonságot nyújtó menedék a gyermekeiteknek. Mert ha nem futhatnak hozzátok, máshoz fognak, aki viszont nem az anyjuk és ezért nem is adhatják meg neki azt, amit csak ti tudtok.

Szeretném, ha megjegyeznétek, a szívetekben forgatnátok három igét, mint Krisztus harcosainak erős fegyverét, hogy meglássátok a Krisztus lényéből fakadó anyai csodát – a többi pedig az átadott akarat és engedelmesség kérdése. Ez a három ige segítségül rajta lesz az összefoglalón is.

„hányszor akartam összegyűjteni gyermekeidet, ahogyan a tyúk szárnya alá gyűjti a csibéit”

„Megfeledkezik-e csecsemőjéről az anya, nem könyörül-e méhe gyermekén? Ha mások megfeledkeznének is, én nem feledkezem meg rólad!”

„Ahogyan az anya vigasztalja fiát, úgy vigasztallak én titeket …”

Ámen.

1Reformátusok Lapja, 2012. május 6.

2vö. Lk 19:41-44

3Rm 12:2

41Móz 1:27

5Ézs 66:13

6Rm 8:29

7Ef 1:4

81Móz 2:24

Tags: , ,

Gyülekezetünk elérhetőségei:

Címünk: 2360 Gyál, Zrinyi u. 33
Telefon: 06-29-340-531
E-mail címünk: hivatal@gyaliref.hu
Az egyházközség számlaszáma: 64400044-10408234
A lelkész hivatal nyitvatartási ideje: Kedd-Péntek: 16:00-18:00


Térkép:

 

Copyright © 2013 Gyáli Református Gyülekezet. Minden jog fenntartva.

A Joomla! a GNU/GPL licenc alatt kiadott szabad szoftver.
Fordította a Magyar Joomla! Felhasználók Nemzetközi Egyesülete

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Hétköznapok ünnepei

Gyáli Református Egyházközség (@gyaliref.egyhaz) által megosztott bejegyzés,

© Gyáli Református Egyházközség. Minden jog fentartva.
Free Joomla! templates by Engine Templates
A weboldal sütiket (cookie-kat) használ, hogy biztonságos böngészés mellett a legjobb felhasználói élményt nyújtsa.
Ok