Vissza a valóságba

Lekció: Mk 9:2-13
Alapige: Mk 9:14-29

Gondolom mindnyájatoknak vannak olyan tapasztalatai az életből, amire azt mondhatjuk, hogy a hegycsúcs élménye.

Eszünkbe juthat egy csodálatos szabadság, amikor az időjárás ideális volt, a szállás kényelmes, a körülmények nyugodtak, a környezet álomszerű. Vagy egy lelki hét, ahol úgy érezted Isten különleges módon nyitotta meg előtted a szívét és a kegyelem igazi csodáiba pillanthattál be – és elhitted, hogy a lehetetlen lehetségessé válik.

Azután bekövetkezett a sokkhatás … elérkezett az idő, le kellett ereszkedni a hegyről és vissza kellett térni a hétköznapi valóság mindennapjaiba. Haza kellett térni, úgy vége lett az álomnak és a valóság, mintha valami egészen más lenne. Mintha nem az lenne a valóság, mint ott a hegyen, hanem az, ami a hegy lábánál zajlik.

Valami ilyesmit élhetett át az a három tanítvány, aki ott volt Jézussal a hegyen és tanúi voltak Jézus mennyei dicsőségének. Képzeljétek el azt a csalódást, amikor mindez véget ért és le kellett jönniük a hegyről. Éppen egy nagyszerű élményük volt – bepillantottak a mennybe. De még ennél is több történt – a menny körbeölelte őket. Jézus átalakult, megjelent Mózes és Illés és a tanítványokat is beborította a dicsőség felhője és hallották Isten hangját. Ez a tapasztalat annyira meghatotta őket, hogy Péter végleg ott akart maradni. De ez ott és akkor még nem lehetséges. Le kell menniük a hegyről … és odalent várja őket az élet. És minden olyan más. Vissza kell térni a hétköznapi valóságba.

Amit azonban szeretnék, ha a mai alkalom végére megértenétek: Jézus, aki megdicsőült a hegyen, ugyanaz a Jézus a hegy lábánál is. És az a Jézus, aki most a mennyben van, ugyanaz, aki jelen van velünk abban, amit a hétköznapok valóságának nevezünk. Ennek meglátásához olvasom alapigénket a Mk 9:14-29

Amikor a tanítványok közelébe értek, nagy sokaságot láttak körülöttük, írástudókat is, akik vitatkoztak velük. Amint meglátták Jézust, az egész sokaság nyomban megdöbbent, és eléje futva köszöntötte őt. Ő pedig megkérdezte tőlük: „Miről vitatkoztok velük?” A sokaságból így felelt neki valaki: „Mester, elhoztam hozzád a fiamat, akiben néma lélek van; és amikor ez megragadja, úgy leteperi őt, hogy tajtékzik, fogát csikorgatja, és megmerevedik. Szóltam tanítványaidnak, hogy űzzék ki, de nem tudták.” Jézus így válaszolt nekik: „Ó, hitetlen nemzedék, meddig leszek még veletek? Meddig szenvedlek még titeket? Hozzátok őt elém!” Odavitték hozzá, és amikor meglátta őt a lélek, azonnal megrázta a fiút, úgyhogy az a földre esve fetrengett és tajtékzott. Jézus megkérdezte a fiú apjától: „Mennyi ideje, hogy ő így van?” Mire ő ezt válaszolta: „Gyermekkora óta. Sokszor vetette tűzbe is, meg vízbe is, hogy elpusztítsa, de ha valamit lehet tenned, szánj meg minket, és segíts rajtunk!” Jézus ezt mondta neki: „Ha lehet valamit tennem? – Minden lehetséges annak, aki hisz.” Erre azonnal felkiáltott a gyermek apja, és így szólt: „Hiszek, segíts a hitetlenségemen!” Amikor meglátta Jézus, hogy összefut a sokaság, ráparancsolt a tisztátalan lélekre ezt mondva neki: „Te néma és süket lélek, megparancsolom neked: menj ki belőle, és ne menj bele többé!” Erre az felkiáltott, erősen megrázta őt, és kiment belőle. A gyermek olyan lett, mint a halott, úgyhogy sokan azt mondták: vége van. Jézus azonban kezét megragadva magához térítette, és az felkelt. Amikor azután Jézus bement egy házba, tanítványai megkérdezték tőle maguk között: „Mi miért nem tudtuk kiűzni?” Ő pedig ezt mondta nekik: „Ez a fajta semmivel sem űzhető ki, csak imádsággal.”

1. Egy nagy csalódás története

Mit látnak Jézus és a tanítványok, miután lejönnek a hegyről?

  • Látják a tömeget – a nyüzsgő, fárasztó sokaságot, ami úgy tűnik, mindig ott van – és mindig a szükségeivel van elfoglalva. Egyszer, amikor Jézus a tanítványaival megpróbált visszavonulni pár napra, a tömegnek valahogy sikerült megtalálni őket.

  • Azután látják a vallási vezetőket, a teológusokat, a hagyomány őrzőit, akik úgy tűnik mindig dühösen vádaskodnak, ha Jézus a közelben van.

  • És a tömeg közepén ott vannak összezavarodva a lent maradt tanítványok, magyarázkodva és vitázva az őket támadó teológusokkal és nem állnak valami fényesen ebben a helyzetben.

Úgy tűnik leginkább a teológusok beszélnek – kérdéseket tesznek fel, amire úgy tűnik a tanítványok nemigen tudnak válaszolni. Úgy tűnik Jézus nélkül itt ők most nagy bajban vannak.

Aztán valaki meglátta Jézust a tömegből és az egész tömeg megrohamozza őt. De Jézus most nem a tömeggel foglalkozik. Átlátja az egész helyzetet és felteszi a kérdést: „Miről is szól a vita?”. Egy pillanatra minden elcsendesedik. A vallási vezetők ellenségesen méregetik Jézust, de nem szólnak egy szót sem; a tanítványok feszengve néznek egymásra, de mukkanni ők sem mernek.

És ekkor valaki előlép fáradtan és megtörten – mint, aki nagyon nehéz terhet cipel egy hosszú úton, ahol nem pihenhet meg sehol. Amikor megszólal tele van a hangja kétségbeeséssel.

Mester, elhoztam hozzád a fiamat, akiben néma lélek van; és amikor ez megragadja, úgy leteperi őt, hogy tajtékzik, fogát csikorgatja, és megmerevedik. Szóltam tanítványaidnak, hogy űzzék ki, de nem tudták.”

A hangja lemondó, de vádló is. Tájékoztat, de a csalódottságának is hangot ad. „Mester elhoztam hozzád a fiamat … de te nem voltál itt. Azt gondoltam majd a tanítványaid segítenek, de nem tudnak … milyen tanítványaid vannak?”

Mindezt karba tett kézzel hallgatják a teológusok és önelégült felsőbbrendűséggel várják, hogy ebből majd hogy jön ki Jézus. A tanítványok közben elvörösödnek és idegesen néznek egymásra – keresik a mentségeket úgy, hogy közben tudják nincs mentségük. Szólni azonban nem szól senki.

Végül Jézus töri meg a csendet.

Ó, hitetlen nemzedék, meddig leszek még veletek? Meddig szenvedlek még titeket? Hozzátok őt elém!”

Nem tart sokáig. A fiú kócos és koszos, már nem gyerek, de még nem is egészen felnőtt. Egykedvűen hagyja magát vezetni addig amíg Jézus láthatóvá válik. De akkor egyetlen pillanat alatt bekattan benne az idegen lélek rángatózva és habzó szájjal vonaglik a földön, miközben a tömeg együttérzéssel vegyes elszörnyedéssel morajlik körülötte. Mindenki hátrahőköl a gonosz lélek ilyen vad kitörése láttán. Mindenki … kivéve Jézust és az apát.

Ott állnak egymás mellett nézve a porban vonagló fiút. Nézik, amíg a roham véget ér és a fiú merev testtel fekszik a földön. A szemei kifejezéstelenek az arca mocskos a nyállal kevert portól. A roham után Jézus úgy kérdezi az apát, mint egy orvos, aki diagnosztizálja a beteget.

Mennyi ideje, hogy ő így van?” … „Gyermekkora óta.”feleli az apa.

A vád eltűnik a hangjából csak a fáradtság süt át rajta – a fáradtság, a kétségbeesés és a csalódottság. Majd ezzel a fáradtsággal folyatja:

Sokszor vetette tűzbe is, meg vízbe is, hogy elpusztítsa,

és azután úgy fordul Jézushoz, mint aki már nem is gondolja komolyan, amit kér, csak az automatizmus mondatja vele, hiszen annyi mindent átélt és próbált már.

de ha valamit lehet tenned, szánj meg minket, és segíts rajtunk!”

Ekkor Jézus dorgálni kezdi: „Ha lehet valamit tennem?Minden lehetséges annak, aki hisz.” Nincs ebben a dorgálásban semmi megvetés, vagy megbántódás – csak valami isteni szomorúság – hogy nincs bizalom, nincs ismeret, az elszakadt ember iránti isteni szeretet mély szánakozása. De ez már sok volt ennek az apának és a Biblia egyik legmélyebb emberi segélykiáltását mondja:

Hiszek, segíts a hitetlenségemen!”

A tömeg érzékeli, hogy most valami történni fog. Elkezdenek izgatottan nyüzsögni, emberek hátulról előrefurakodnak, nehogy kimaradjanak valami nagyszerű eseményből, ha Jézus gyorsan cselekszik.

Te néma és süket lélek, megparancsolom neked: menj ki belőle, és ne menj bele többé!”

A szavak úgy hasítják a levegőt, mint egy villámcsapás, és ekkor a fiú felemelkedik, borzalmasan megrázkódik, közben valami eszeveszett, földöntúli hangon rikoltozik. Aztán visszahull a porba és vége.

Mindenki dermedten áll, a fiú holtsápadtan, mozdulatlanul fekszik a porban … úgy tűnik meghalt. A műtét sikerült ugyan, de a beteg meghalt. A döbbenettől mindenki némán áll. Ekkor azonban a fiú kinyitja a szemét és kifejezéstelen tekintet helyett értelem ül a szemében és zavarodottság helyett nyugalom. A tekintetét Jézusra emeli, aki lenyúl érte és felállítja a porból.

A tömeg szétoszlik, az apa is hazamegy a fiával – Jézus pedig bemegy egy házba a tanítványaival. Eddig nem mertek szólni egy szót sem, de most a bátorságukat összeszedve megkérdezik: „Mi miért nem tudtuk kiűzni?”

Jézus válasza tárgyilagos: „Ez a fajta semmivel sem űzhető ki, csak imádsággal.”

Az, ami engem ebben a történetben különösen megragad, nem a csoda. Nem a csoda – ami egyébként bámulatos – hanem a csalódás. Olvasva ezt a szakaszt ez olyan, mint egy tükörbe nézés. Ott látom maga a történet minden fordulatában. A teológusok kételkedésénél. Az apa kétségbeesésénél. A tanítványok zavarodottságánál. Itt úgy tűnik mindenki csalódott valakiben. A fiú apja csalódott Jézusban és a tanítványaiban. Jézus csalódott a tanítványokban. És a tanítványok, azt gondolom, egy nagyot csalódtak saját magukban.

2. Csalódás ebben a „Krisztus dologban”

Erről a csalódásról szeretnék a továbbiakban beszélni. Végeredményben minden ugyanabban az alapproblémában összegződik – ez a keresztyén dolog, ott a hegy lábánál, pont ott ahol élünk, nem tűnik működőképesnek. Lehet, hogy a hegyen olyan csodálatos ideig óráig – de a hegy lábánál ez érvényét veszti.

Tudom, hogy sokan vannak, akik így éreznek. Akik úgy gondolják, hogy ami itt a templom falai között igaz, az egyáltalán nem működőképes a templom falain kívül. A templom falain belül érvényesül a kegyelem, de a templom falain kívül – mondjuk az otthon falai között már nem érvényes a bűnök bocsánata és Isten szeretetakarata. Itt jó belemerülni a kegyelembe, de innen kilépve már könyörtelenül megtoroljuk a sérelmeinket, és haragunkat nyilvánítjuk ki mások bűneivel szemben. Szóval ami a hegyen működik, nem működik a hegy lábánál.

Jó pár évvel ezelőtt egy volt ifissel küszködtünk ezzel a „keresztyénség a számomra nem működőképes” dologgal. Azt vallotta, hogy megtért, átadta az életét Krisztusnak … de azután hozott néhány rossz döntést az életében, és nem sokkal később teljesen megfordult. Egyfajta antimegtérésen ment át – sajnos ezzel nincs egyedül. Amikor beszélgettünk elmondta, hogy egyáltalán nem biztos abban, hogy valaha is követni akarja Jézust. És amikor próbáltam érdeklődni a változásról azt felelte: „Ez az én számomra nem működőképes.” Ahogy küszködött a bűnnel és a bűntudattal nem volt képes megtalálni az abból kivezető utat. Így levonta a következtetést: az evangélium nem működik a számára. Volt egy kis hegycsúcs-élménye, de a hegy lábánál ez egészen más megvilágításba került.

Talán pont ez az, amit éreztek a tanítványok hallva ennek az apának a csalódottságát. Végül is nem az ő ötletük volt, hogy megpróbálják kiűzni ezt a démont. Ezt a fiú apja is elmondta: „Szóltam tanítványaidnak, hogy űzzék ki, de nem tudták.” Aztán kudarcot vallottak – és azon töprengtek, hogy miért? Ahogy az a fiatal, akiről az előbb szó volt: miért nem működőképes ez a Jézus dolog úgy, ahogy elképzelték? Ennek működnie kellett volna.

Valóban, és úgy tűnik, hogy Jézus egyetért velük. Ennek működnie kellett volna. Ennek a történetnek másként kellett volna történnie. Mi egyébért kiáltott volna fel így:

Ó, hitetlen nemzedék, meddig leszek még veletek? Meddig szenvedlek még titeket?”

Kiknek szól ez? Talán a tömegnek? Dehogy. A tanítványoknak. És kizárólag a tanítványoknak.

Tudjátok, a hegy lábánál történt kudarc előtt nem sokkal volt egy másik történet, ami szintén egy hegyen történt. A Mk 3:13-15-ben azt olvassuk:

Azután felment a hegyre, és magához hívta, akiket akart; ők pedig odamentek hozzá. Tizenkettőt választott ki arra, hogy vele legyenek, és azután elküldje őket, hogy hirdessék az igét, és hogy a tőle kapott hatalommal kiűzzék az ördögöket.

Tehát Jézus felhatalmazta őket. Nem sokkal később azután használták is felhatalmazásukat, amikor Jézus kiküldte őket, hogy hirdessék az evangéliumot a zsidó népnek. És mi történt?

A tanítványok pedig elindultak, és hirdették az embereknek, hogy térjenek meg; sok ördögöt kiűztek, sok beteget megkentek olajjal és meggyógyítottak.1

A tanítványok ezért nagyon is tudják, hogy Jézusnak igaza van. A hitüknek elég erősnek kellett volna lennie, hogy megszabaduljon a fiú. Jézus dorgálása elég ok lett volna az elkedvetlenedésre, ha nem mondott volna még egy mondatot.

Hozzátok őt elém!

Csalódásból jutott itt elég mindenkinek, de Jézus ismeri a gyógyszert. „Hozzátok elém!”

Jézus tudja azt, hogy az élet mikor rántja ki alólad a szőnyeget és esel egy nagyot, miközben úgy tűnik, ez a Jézus dolog egyáltalán nem felel meg az elvárásaidnak, amikor az egyház alatta marad az elhívásának, amikor vétkeznek azok, akik Isten embereinek mondják magukat – nos akkor itt az ideje félretenni a vágyálmokat és visszatérni a valóságba. A valóságba – de nem úgy, ahogy azok, akik azt mondják, hogy más a hegytetőn és más a hegy lábánál, hanem abba a valóságba, amelyik tudja azt, hogy Jézus a hegytetőn is ugyanaz, mint a hegy lábánál. Két ilyen valódi valóságot szeretnék megosztani veletek.

3. A valódi valóságok

3.1. A valóság az, hogy a mi csalódásunk semmivel sem kisebbíti Isten hatalmát.

Ez egy valódi valóság. Sajnos sokszor úgy tűnik, hogy Isten embereinek bűnei azok, amelyek Istent rossz megvilágításba helyezik. Istent nem ismerő emberek Istenről következtetéseket azoknak a viselkedése alapján vonnak le, akik hozzá tartoznak. Ha már megpróbáltad megosztani másokkal az evangéliumot, akár egy baráttal, ismerőssel vagy idegennel, már biztos nem egyszer hallottál valami ilyesmit: „Igen, ismertem olyanokat már korábban is, akik azt hitték, amit te, de tudod … szörnyen pletykálkodtak … borzasztóan pontatlanok voltak … nem lehetett bennük megbízni … és biztos te is be tudnád fejezni a nyitott mondatot a saját csalódásod vagy bűnöd történetével. De Jézus tisztázza: Isten embereinek bűne vagy hibája az nem egyenlő Isten bűnével vagy hibájával.

Vétkeztek veled szemben? Akkor Jézus azt mondja: „Gyere hozzám, hozd ide elém”. Persze ezt nem egyszer könnyebb kimondani, mint megtenni. Mert aki egyszer már megégette magát, az másodszor már bizalmatlan. És jó néhányan vagyunk, akik már többször is megégtünk, mint egyszer.

Ez nagyon igaz ennek a fiúnak az apjára. Ha látjuk az ő történetét, akkor megértjük, miért olyan nehéz hinnie. Jézus megkérdezi, hogy mióta tart ez az állapot és kiderül, hogy évek óta. Kicsi gyermekkora óta. Ez a gyermek és vele együtt az apja gyakorlatilag egész életében szenvedett. A démon befolyása a fiúra életveszélyes volt és sűrűn ismétlődött. A legjobb is, amit az apa tenni tudott, csak félmegoldás lehetett. Ez az apa mindent megtesz, amit tehet, de egy dolgot nem tud megtenni: megszabadítani a fiát.

Napról napra, hétről hétre, hónapról hónapra és évről évre nézte, ahogy a démon emésztette a fia életét. Nyilván érted, hogy mit érzett ez az apa, ha már virrasztottál betegágy mellett és úgy érezted soha nem jön el a reggel. Vagy ha hosszú éjszakákat töltöttél a térdeiden könyörögve önfejű fiadért vagy lányodért a reménytelenségbe hajló félelemmel, hogy nem jön haza.

Aki annyira mélyen ivott már a bánat poharából, mint ez az ember ismeri a kételkedés keserűségét, amikor az összekeveredik a kétségbeeséssel. És akkor már értjük ezt az elgyötört kiáltást a 22. versben:

ha valamit lehet tenned, szánj meg minket, és segíts rajtunk!”

Ezután mit érthetünk meg Jézus válaszából?

Ha lehet valamit tennem? – Minden lehetséges annak, aki hisz.”

Ebből megérthetjük, hogy Jézus a lelkek orvosa többet lát itt, mint egy beteget a váróteremben. Őt nagyon is érdekli, hogy segítsen ezen a fiún, de az apa is segítségre szorul. És amikor Jézus válaszol az apának, akkor az apa meglátja a saját problémáját is.

Ezt nagyon jól figyeljük meg. Az apa egyszerre csak meglátta, hogy nem a fia az egyetlen akinek Jézus gyógyítására van szüksége. Nézzük, hogy egy perc alatt hogy megváltozik a kérése. Előbb még azt kéri: „segíts rajtunk”most már azt kéri: „segíts rajtam”. Előbb még az: „segíts a fiamon”, majd ez: „segíts a hitetlenségemen.”

Nem árulkodik ez a mi hitetlenségünkről? Ahogy kérjük Istent, hogy változtassa meg a gyereket, a férjet vagy a feleséget, de nem engedjük azt, hogy megláttassa velünk, hogy mi magunk is segítségre szorulunk, mert nem adunk bizalmat, nem adunk türelmet, bocsánatot és kegyelmet a körülöttünk rászorulóknak. A „segíts a fiamon” és a „segíts a hitetlenségemen” nagyon is szorosan összetartozik.

Gyanítom, hogy a gondolatainkban hajlanánk arra, hogy legyen fordítva a sorrend. Azt mondanánk: „Jézus előbb hozd helyre a fiút és az majd segít az apának is rendbe jönni.” Ha helyre hozod a férjemet, akkor én is majd rendbe jövök. Ha észhez téríted a gyerekemet, akkor majd én is helyreállok. De Jézus először a mélyebb problémával foglalkozik. Jézus, mivel a lelkek jó orvosa, ennek az embernek azt az egyetlen dolgot adja, ami valóságosan segíteni fog neki ezen a ponton.

3.2. A valóság az, hogy a mi kételkedésünk nem korlátozza Isten lehetőségeit.

Azzal, hogy Jézus megmutatja ennek az embernek a személyes szükségét, egyben biztosíték is a számára, hogy az ő kételkedése semmilyen módon nem korlátozza Isten lehetőségeit. Jézus szavai elsőre talán szigorúnak hangzanak, de valójában nem azok. Olyan, mint az a sebész, aki felnyitja a gennyes, elfertőződött sebet. És Jézus tudja, hogy a fájdalom pillanata egyben a megkönnyebbülés pillanata is. Jézus receptje ennek az embernek az igazi valóság egy darabja.

Ez az, amire szükséged van amikor az élet kirántja alólad a szőnyeget, és keményen megütöd magad. Amikor azok, akik segíthetnének nem teszik, amikor azok, akikről azt gondoltad, hogy segíthetnének nem segíthetnek, és amikor tudod mire lenne szükséged, de erőd, hogy véghez vidd azt, már nincs, odafordulsz az egyetlenhez, aki valóban segíthet. Odafordulsz Jézushoz.

Minden lehetséges annak, aki hisz.

Minden lehetséges annak, aki hisz, mert az, aki hisz, a reménységét egyedül abba a helyezi, aki igazán képes kézbe venni a dolgainkat.

Ami igaz volt erre az apára, igaz ránk is. Az a tény, hogy kétségekkel küszködünk, még nem helyez minket kívülre Isten hatókörén. Az apa kiáltása a mi kiáltásunk: Uram hiszünk – segíts a hitetlenségünkön.

Ez a vallomás nem a betegség tünete. Ez az első jele a gyógyulásnak.

Egyszer valaki azt írta2: „A kételkedés nem tud hinni. A hitetlenség nem akar hinni. A kételkedés becsületes; a hitetlenség önfejű. A kételkedés a világosságot keresi; a hitetlenség elégedett a sötétséggel.” És Jézus soha nem téveszti össze a kételkedést a hitetlenséggel.

Mit mond tehát Jézus azoknak, akik „nem tudnak hinni”? Mit mond közülünk azoknak, akiknek nagy reményei voltak de elbuktak, és a bűneik visszarángatták őket a valóságba? Mit mond közülünk azoknak, akik csalódtak az egyház jó szándékú retorikájában, ami többet ígér, mint amit ténylegesen biztosítani tud? Mit mond közülünk azoknak, akiknek a problémái olyan reménytelenül összetettek, hogy alig tudják, hogy hova fordulhatnak? És mit mond közülünk azoknak – a legtöbbeknek közöttünk – akiknek a problémái mindennapi gondokból tevődnek össze – a kocsi, a gyerekek, a feleség, a munka – amelyek szüntelen fejfájást okoznak a számunkra.

Mit mond Jézus? Egyszerű dolgot: Hozd ide elém! Imádkozzál érte!

A tanítványok a fiúval kapcsolatban azt kérdezik: „Mi miért nem tudtuk kiűzni?” Kiderül, hogy a tanítványok valamit valahogy elfelejtettek. „Ez a fajta semmivel sem űzhető ki, csak imádsággal.”

Milyen ironikus az, hogy mi csak akkor fordulunk a legfelsőbb hatalom forrásához, amikor már minden más lehetőség kudarcot vallott.

Urunk, hiszünk. Segíts a hitetlenségünkön. Szükségünk van rád, hogy felnyisd a szemünk a mi imádkozó szavaink igazi erejére, amikor azokat hittel mondjuk ki a te jelenlétedben. Mert a valóság az, hogy a mi csalódásunk semmivel sem kisebbíti Isten hatalmát, és a mi kételkedésünk semmiben sem korlátozza Isten lehetőségeit. Ez a valóság – hozd elém, mondja Jézus és térj vissza a szellemi valósághoz. Mert Jézus ugyanaz a megdicsőülés hegyén, mint a hegy lábánál. Ámen.

1Mk 6:12-13

2Henry Drummond

© Gyáli Református Egyházközség. Minden jog fentartva.
Free Joomla! templates by Engine Templates
A weboldal sütiket (cookie-kat) használ, hogy biztonságos böngészés mellett a legjobb felhasználói élményt nyújtsa.
Ok