Ragadjátok meg az örökkévalóságot

Alapige: Lk 13:22-30

Lekció: Mt 26:31-46

 Letöltés, meghallgatás!

 

Egyszer vidékről jöttem haza, senki nem volt otthon. Mielőtt hazamentem volna beugrottam ide a templomhoz, hogy valamit elintézzek. Siettem és figyelmetlen voltam … bejöttem, majd indultam volna haza a kocsival, amikor észrevettem, hogy nincs nálam a kocsikulcs. Kerestem, majd egy sanda gyanú kezdett eluralkodni rajtam … és ahogy benéztem a kocsi ablakán, láttam, hogy a kocsikulcs bent van, én pedig kizártam magam az autóból. Még jó, hogy ez itthon történt – gondoltam –, hazaballagok a tartalék kulcsért, kinyitom a kocsit és minden rendben. Akkor kezdtem el keresni a lakáskulcsot … és persze, hogy az is a kocsiban volt. Szóval – ki voltam zárva a kocsiból is, a lakásból is. Milyen érzés kizárva lenni? Elképesztően pocsék … főleg, ha az ember egy időre le is bénul ettől – hogy most hogyan tovább?

Egyszer egy továbbképzésen vettem részt, egy németországi magyar pasztorálpszichológus tartotta a foglalkozást. Amikor egy foglalkozás szünetét megbeszéltük – legyen tíz perc szünet – akkor megkérdezte: német tíz perc legyen vagy magyar tíz perc? Végül a magyar tíz percben állapodtunk meg … gondolom tudjuk, hogy ez mit jelent. Amikor azonban lejárt a magyar tíz perc is, akkor bezárta a terem ajtaját és elmagyarázta azt is, hogy miért. Szeretne a következő egy órányi foglalkozási időben valóban azzal foglalkozni és arra figyelni, amiért összejöttünk, és a 10-15 másodpercenként érkező késők, akiknek még a magyar tíz perc sem volt elég, újra és újra megakasztják, kizökkentik őt is, a résztvevőket is – úgyhogy hosszú percekig megint nem azt csináljuk, amiért együtt vagyunk. Egyszerűen kizárta azokat az embereket abból a foglalkozásból. Ez a továbbképzési hét első napján volt … többé soha nem volt rá szükség, hogy bezárja az ajtót. Valószínűleg nem esett ez jól azoknak, akiket akkor kizártak. Mint ahogy nagyon nem esik jól az, ha kizárnak minket valahonnan – vagy éppen kizárjuk saját magunkat.

Ma az örökkévalóság vasárnapján, amikor az örökkévalóság reménysége kapcsán beszél velünk Isten, a mennyei örökkévalóságból való kizárás veszélye kapcsán hív minket arra: ragadjuk meg az örökkévalóságot és ne zárjuk ki magunkat abból. Alapigénk a Lk 13:22-30

Amikor Jeruzsálem felé tartott, városról városra és faluról falura haladva mindenütt tanított. Egyszer valaki ezt kérdezte tőle: „Uram, kevesen vannak-e, akik üdvözülnek?” Erre ő így felelt nekik: „Igyekezzetek bemenni a szoros kapun, mert mondom nektek, hogy sokan akarnak majd bemenni, de nem tudnak. Attól kezdve, hogy felkelt a ház ura, és bezárta az ajtót, megálltok kívül és zörgetni kezdtek az ajtón, és így szóltok: Uram, nyiss ajtót nekünk! De ő így válaszol nektek: Nem tudom, honnan valók vagytok. Akkor kezditek majd mondani: Előtted ettünk, ittunk, és az utcáinkon tanítottál. Erre ő így szól: Mondom nektek, nem tudom, honnan valók vagytok, távozzatok tőlem mindnyájan, ti gonosztevők! Akkor lesz sírás és fogcsikorgatás, amikor látjátok Ábrahámot, Izsákot, Jákóbot és a prófétákat mind az Isten országában, magatokat pedig kirekesztve onnan. Akkor eljönnek napkeletről és napnyugatról, északról és délről, és asztalhoz telepednek az Isten országában. És íme, vannak utolsók, akik elsők lesznek, és vannak elsők, akik utolsók lesznek.”

Már magam is többször eljátszottam a gondolattal, hogy mi történne akkor, ha a 10 órás beharangozás után egyszer csak bezárnánk az ajtót. Milyen indulatok fortyognának azokban, akik így kizáródnának. Valószínűleg ilyesmik hangoznának el: ez milyen szeretetlenség, ez milyen törvényeskedés, hogy képzelik azt, hogy kizárjanak minket? Valószínűleg úgy gondolják, nekik jár az, hogy késsenek.

Vagy lehet, hogy igazi lelki alázattal azt mondanák a késők: Elkéstem, mert nem szenteltem meg igazán a szívemben az alkalmat, nem tiszteltem meg igazán istent – hiszen istentiszteletnek nevezett alkalomra jövünk – megérdemlem a figyelmeztetést.

Nos, tartok attól, hogy többnyire az előbbi fortyogó indulatokkal kellene szembenéznünk. Nem az indulatok miatt – de nem fogjuk bezárni az ajtót 10 órakor, és ezért valószínűleg továbbra is hétről hétre végig kell néznem, hogy nagyjából mindig ugyanazok 5-10 perc, negyedórás késéssel érkeznek, ami hagyján is lenne, de nem egyszer amikor megérkeznek, még nekiállnak jattolni, pusziszkodni, bájcsevegni, éneklés alatt, imádság alatt, egy bizonyságtétel alatt vagy éppen a hirdetések alatt, mintha nekik abszolút joguk lenne arra, hogy még a másikat is elvonják az istentisztelettől, ahelyett hogy csendben leülnének, bocsánatot kérnének Istentől a tiszteletlenségükért és igyekeznének ráhangolódni magára Istenre. És higgyétek el, jobb ha ezt most így mondom el, mintha meg kellene szakítanom az istentiszteletet és meginteni a testvért valami olyanért, amit nem engedhetne vagy engedne meg magának egy iskolában vagy egy színházban, de itt megengedi magának.

Valaki persze kérdezhetné, hogy mi köze van ennek az örökkévalósághoz, amiről beszélünk? Nagyon egyszerű. A földön a magatartásunk, a gondolkodásunk, a beszédünk mind-mind az örökkévalósághoz való viszonyunknak egyfajta tükörképei. Jézus egyáltalán nem véletlenül beszél nem is egyszer arról, hogy lesznek olyanok, akik mindig halogatnak, mindig késnek – és végül az örökkévalóságot is lekésik akkor, amikor felkel a ház Ura és bezárja az ajtót – aztán lehet Istent is vádolni szeretetlenséggel, meg törvényeskedéssel.

De nézzünk a történet mélyére – hogy ne a felszínen, ne pusztán az etika szintjén, hanem egészen mélyen a szívünkben tudjon hatni az Ige.

1. Hányan üdvözülnek?

Egy érdekes kérdésfeltevéssel kezdődik meg a beszélgetés. Ez mindig is valamilyen szinten foglalkoztatta az embereket – legalább azokat, akikben volt valami lelki érdeklődés is, nem pusztán veszendő porhüvelyüket igyekeztek ékesíteni, táplálni és szórakoztatni. A kérdés pedig az, hogy vajon hányan üdvözülnek? És itt megint érdemes kiemelni, hogy az üdvözülés szó megmenekülést, megszabadulást jelent. Vagyis az a kérdés, hogy hányan menekülnek meg? De a kérdező nem is így kérdez. Még csak nem is azt kérdezi, hogy vajon sokan menekülnek meg? Hanem az kérdezi: Uram, kevesen vannak, akik üdvözülnek – kevesen vannak, akik megmenekülnek?

Valami fontosat azt hiszem megértett ez az ember Jézus tanítását hallgatva. Már kezdi sejteni, hogy az, amit Jézus mindenkinek felkínál milyen kevés szívben talál magának jó talajra. Már kezdi sejteni azt, hogy a megmenekülés az üdvözülés az ember számára lehetetlen – ahogy majd a gazdag ifjú története kapcsán Jézus világosan meg is mondja:

„Az embereknek lehetetlen, de az Istennek nem, mert az Istennek minden lehetséges.”1

És akármilyen egyszerűen hangzik – mi képtelenek vagyunk megmenteni magunkat – de az Isten nem képtelen megmenteni minket.

De mitől is vagyunk képtelenek megszabadulni, mitől is vagyunk képtelenek megmenteni magunkat? Az emberi élet Isten nélkül a következő nagyon egyszerű folyamatban írható le. Élet a bűn uralma alatt (ami alól nincs kivétel, mert ebbe az állapotba születünk) → halál → örök ítélet a kárhozatra. Ez az emberi élet nagyon egyszerű folyamata. És akárhogy próbálunk mi ebből a folyamatból kiszabadulni, nem tudunk. Mert ahhoz meg kellene szabadulni a bűn fogságától. A bűn kezdettől fogva túszul ejt minket. És bizony az emberiség nagy része nem is akar szabadulni a bűntől – a saját bűnétől. A bűn következményétől igen, a bűntől nem. Mert a bűn nagyon érdekesen tart fogva minket. Az ember a bűnnel szemben gyakorlatilag Stockholm-szindrómában szenved.

A Stockholm-szindrómát egy 1973-ban történt bankrablás után írták le, mint pszichológiai jelenséget. Két bankrabló megtámadott egy bankot, túszul ejtettek négy alkalmazottat és fogva tartották őket 5 és fél napon keresztül. Egy ilyen helyzetben azt gondolnánk, hogy a túszoknak automatikusan gyűlölniük kellene túszul ejtőiket. De nem mindig van így. Van, amikor megtörténik, hogy a kiszolgáltatott helyzetben lévő túszok szeretet kezdenek érezni kínzóik és rabtartóik iránt. Az 1973-as túszdráma alatt a túszok annyira megkedvelték fogva tartóikat, hogy kiszabadulásuk után gyűjtést rendeztek a rablók jogi védelmének költségeire. Innentől nevezik ezt a fajta jelenséget Stockholm-szindrómának.

A bűnös emberiség – persze ez csak hasonlat – egy ilyesfajta Stockholm-szindrómában szenved a bűn miatt. A bűn kegyetlen és könyörtelen, a halál és a kárhozat felé visz bennünket. Általában véve el is ítéljük a bűnt, de nagyon nehezen tesszük meg ezt azzal a bűnnel, ami bennünk munkálkodik. Ami fogva tartja a vágyainkat és szembehelyezi Isten kijelentett akaratával. Ami nem tudja megkülönböztetni egymástól a szabadságot és a függetlenséget. A függetlenség az Istentől való elszakadást jelenti. A függetlenség nem szabadság. Ádámban ezt a függetlenséget hajszoljuk – miközben a bűnt cselekedjük és a bűn foglyai vagyunk. Szabadok csak az Istentől való minél teljesebb függésben lehetünk, gyermeki módon teljesen átadva magunkat Istennek és az ő akaratának. Ez volt Jézus szabadsága, akiben a Sátánnak soha nem volt semmije – ő csak és kizárólag az Atya akaratától függött, azt soha nem kérdőjelezte meg, nem forgatta ki. Nem volt kétsége abban, hogy amit Isten a Szentírásban leírt, az az ő kijelentése és ahhoz igazította az életét; és egyáltalán nem tartotta azt törvényeskedésnek. Ez a szabadság.

És a bűnből való szabaduláshoz fel kell adnunk a bennünk levő Stockholm-szindrómát. A bűnt bűnnek és halálos ellenségnek kell tartanunk, amitől meg kell szabadulnunk.

Ehhez azonban fel kell adnunk a szabadulásról alkotott téves elképzeléseinket. Hogy majd a saját erényeinkkel sikerül valahogy kiszabadítani önmagunkat. Ha vallásosak leszünk, akkor az egy jó pont lesz Istennél. Nos, jó pontokat még így sem lehet szerezni.

Valami egészen másra van szükségünk. Hogy a kérdést bizalommal letegyük Isten kezébe, aki azt mondta: neki nem lehetetlen megszabadítani bennünket. És az Istennel élő embereknek az életfolyamata egészen máshogy írható le, mint az Isten nélkül élő emberé. Élet a bűn uralma alatt → Isten szabadítása Krisztusban a bűn uralmától → halál → feltámadás és örök élet.

Ehhez viszont meg kell történnie bennünk egy fontos döntésnek: radikális szembefordulás a bűnnel és Jézus áldozatáért, Jézus nevében kérni arra bocsánatot. Ha itt nem tudunk tovább lépni, nem fogunk életre jutni.

Sokan, vagy kevesen vannak-e, akik üdvözülnek? Sokan vagy kevesen vannak-e, akik megmenekülnek? Jézus nem mond sem igent, sem nemet. Mert vajon segít e rajtam, hogy sokan vagy kevesen üdvözülnek-e, ha én magam nem menekülök meg? Persze, nyilván a kérdező szándéka az is lehetett, hogy megnyugtassa magát: ha sokan üdvözülnek, akkor még neki is lehet esélye. Az esélyeket azonban egészen máshogy kell nézni – Jézus egészen világosan beszél a kérdésről.

2. A felszólítás: Igyekezzetek bemenni a szoros kapun

Tehát nem mond Jézus sem igent, se nemet. Ehelyett egy felszólítást intéz a körülötte lévő hallgatókhoz.

„Igyekezzetek bemenni a szoros kapun, mert mondom nektek, hogy sokan akarnak majd bemenni, de nem tudnak.”

Tehát Jézus sokkal komolyabban veszi a kérdést, hogy mint igent, vagy nemet mondjon. Azoknak, akik hallgatják őt azt mondja igyekezzenek, mert az a kapu, ami az életre nyílik, és az az út, ami az életre vezet, szoros és keskeny.2 Itt azt mondja: sokan akarnak majd bemenni, de nem tudnak.” Máté evangéliumában azt mondja: a szoros a kapu és keskeny az út – kevesen vannak, akik azt megtalálják. Ez nyilván arra mutat rá, hogy miközben Isten szeretetében kitárta a szívét minden ember felé, és feltárta az üdvösség útját, mégis kevesen ragadják meg az örökkévalóságot.

De ez nem zár ki téged a menekülésből. Senki sem veheti el tőled azt, ha meg akarod ragadni. Senki nem viheti el előled a mentőcsónakot, mert mondjuk nem vagy elég előkelő, ahogy az a Titanic katasztrófájánál történt. Ha Jézus azt mondja, hogy „igyekezzetek”, akkor ez azt a jó hírt jelenti, hogy igazából csak rajtad múlik, hogy elfogadod-e az Isten ajándékát. Azt a jó hírt jelenti, hogy senki sem állhat közéd és az üdvösséged közé. Az igyekvés alapvetően arra vonatkozik, hogy fogadd el, amit Isten felkínál – mert nem az érdemeid szerint kínálta fel azt, hanem Krisztusra, az ő kegyelmére nézve.

Mert Isten kegyelme valóban a bűnösöknek szól, a meghívás az idők végéig hangzik, de nem áll a rendelkezésünkre végtelen idő. Ez az idő a saját földi életünkig áll rendelkezésre. Ez a földi idő lejárhat a saját testi halálunkkal, vagy Krisztus visszajövetelével. És ha addig valaki nem igyekezett, az bizony zárt ajtóval találja magát szemben. Az örökkévalóság bezárt ajtajával.

3. A figyelmeztetés

Mert a felszólítást követi egy nagyon komoly figyelmeztetés. Egy olyan példázatszerű figyelmeztetés, ami Jézus felszólítását nagyon hangsúlyossá teszi, és az evangélium hívását kimondottan sürgetővé.

Attól kezdve, hogy felkelt a ház ura, és bezárta az ajtót, megálltok kívül és zörgetni kezdtek az ajtón, és így szóltok: Uram, nyiss ajtót nekünk! De ő így válaszol nektek: Nem tudom, honnan valók vagytok.

Isten szava világos. Ő minden népből, törzsből és nyelvből hívja az embereket bűnbánatra, megtérésre és ezzel az ő csodálatos mennyei országába. Azt mondja Jézus:

Akkor eljönnek napkeletről és napnyugatról, északról és délről, és asztalhoz telepednek az Isten országában.

Az egész világról jönnek a meghívottak, akik elfogadták a meghívást: „Igyekezzetek bemenni a szoros kapun.” De Jézus nem csak őket láttatja velünk, hanem azokat is, akik addig halogatták a hívás elfogadását, míg végül lekéstek. Jönnének, de késő. Ott kopogtatnak a ház ajtaján, de a ház ura már bezárta az ajtót – és többé nem fogja kinyitni.

Pedig hangzik a könyörgés:

Akkor kezditek majd mondani: Előtted ettünk, ittunk, és az utcáinkon tanítottál.

És talán érdemes odafigyelni arra, hogy kik azok, akik itt könyörögnek. Ők valamiféle kapcsolatra hivatkoznak Jézussal. Vajon kiket érthetünk a példázat nyelve szerint rajtuk?

Olyan emberekről van szó, akik azt mondják, hogy együtt ettek Jézussal, hallgatták a tanítását. Értjük mindennek a drámáját? Olyan emberek, akik hallgatták Jézust, mégsem hallgattak rá. Olyan emberek, akik közösségben voltak Jézussal, mégsem azonosult az életük vele. Ott voltak mellette, de mégis a saját életüket élték.

Olyan sokszor nyugtatjuk magunkat abba a hamis hitbe, hogy ha elmegyünk a templomba akár rendszeresen, akár csak időnként, akkor az valamiféle belépő az örökkévalóságba. De Jézus arra figyelmeztet:

Ne csak hallgass engem – hallgass rám. Ne csak meghallgasd az igehirdetést, hanem alkalmazd is az életedre az üzenetét. Ne csak azt, ami könnyű vagy neked tetszik.

Jézus figyelmeztet: Ne csak úrvacsorázz, hanem engedd, hogy az a lelki közösség amit az úrvacsora jelent átformáljon és velem azonosuljon az életed.

Mert a bezárt ajtó előtt már hiába bizonygatod, hogy jó ember voltál, vagy jó egyháztag voltál, az már rajtad nem segít.

Azért szól ma is az örökkévalóságba szóló meghívás, hogy megragadjátok az örökkévalóságot és ne késsetek le róla. Mindenképpen tedd fel a kérdést: enyém már a Jézus által kínált örök élet, vagy még mindig halogatom azt? Készen állsz-e már az örökkévalóságra?

Ahogy Füle Lajos verse is int és hív bennünket:

Siessetek, hamar lejár!

Kegyelme már régóta vár.

Ma még lehet, ma még szabad,

borulj le a kereszt alatt!

Elszáll a perc, az életed.

Ma még, ha jössz, elérheted.

Ne késs tovább, ne várj tovább,

ma kérd ATYÁD bocsánatát!

1Mk 10:27

2Mt 7:13-14

 

© Gyáli Református Egyházközség. Minden jog fentartva.
Free Joomla! templates by Engine Templates
A weboldal sütiket (cookie-kat) használ, hogy biztonságos böngészés mellett a legjobb felhasználói élményt nyújtsa.
Ok