Úrvacsora: a szeretet vacsorája

Lekció: Jn 13:1-35

Alapige: 1Kor 11:17-34

Nagycsütörtök ünnepe egy olyan alkalom, amelyben annyi esemény történik, és olyan gyors egymásutánban, hogy valóban változatos lehetőségét kínálja annak, hogy rávezessen bennünket az igazán nagy ünnepre. A legjelentősebb talán mégis mindezek között az utolsó vacsora, amelyen Jézus utoljára van együtt a tanítványaival, és amelyen János evangéliuma szerint még egy nagy utolsó tanítást ad nekik halála előtt, összefoglalva az evangéliumot azzal, hogy kiemeli eredeti jelentéséből a vacsora két mozzanatát – a kenyér megtörését és a kehely megáldását -, és elrendeli választott egyháza számára, hogy minden időkben a kenyér megtörésével és közös elfogyasztásával, valamint a kehely körbeadásával emlékezzenek meg az ő haláláról.

Ahogy János evangéliumában hallottuk, ezen az utolsó vacsorán mondta el tanításai között azt is, hogy mi az ő tanítványainak az ismertetőjele, amely Ige éves igénk is. És mivel ilyenkor nagypénteken is, valamint húsvétkor is megterítjük a templomban az Úr asztalát, és az ünnep során háromszor – sőt akár négyszer is – lehetőségünk van úrvacsorázni a gyülekezet közösségében, az utolsó vacsorával és az úrvacsorával kapcsolatban ma egyetlen dologról beszélni. Arról, hogy az úrvacsora a szeretet vacsorája. A címben pedig hozzátettem egy kérdőjelet is zárójelben – valóban az? Az úrvacsora valóban szimbóluma annak, hogy Jézus tanítványai szeretik egymást?

Az úrvacsorához tartozó legismertebb és legtöbbet idézett igeszakaszt szeretném most felolvasni az 1Kor 11:17-34

17Amikor a következőkre rátérek, nem dicsérhetlek titeket, mivel nem javatokra, hanem károtokra jöttök össze.   18Mert először is azt hallom, hogy amikor összejöttök a gyülekezetben, szakadások vannak közöttetek, és ezt részben el is hiszem. 19Mert szükséges, hogy legyen közöttetek szakadás is, hogy a kipróbáltak nyilvánvalókká legyenek közöttetek. 20Amikor tehát összejöttök egy helyre, nem lehet úrvacsorával élni, 21mert az evésnél mindenki a saját vacsoráját veszi elő, és az egyik éhezik, a másik pedig megrészegedik. 22Hát nincsen házatok, hogy ott egyetek és igyatok? Vagy megvetitek az Isten gyülekezetét, és megszégyenítitek azokat, akiknek nincsen? Mit mondjak erre? Dicsérjelek ezért titeket? Nem dicsérlek.

23Mert én az Úrtól vettem, amit át is adtam néktek, hogy az Úr Jézus azon az éjszakán, amelyen elárultatott, vette a kenyeret, 24és hálát adva megtörte, és ezt mondotta: „Vegyétek, egyétek, ez az én testem, amely tiérettetek megtöretik, ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.” 25Hasonlóképpen vette a poharat is, miután vacsoráltak, és ezt mondta: „E pohár amaz új szövetség az én vérem által, ezt cselekedjétek, valamennyiszer isszátok az én emlékezetemre.” 26Mert valamennyiszer eszitek e kenyeret, és isszátok e poharat, az Úrnak halálát hirdessétek, amíg eljön.

27Azért, aki méltatlanul eszi az Úr kenyerét, vagy issza az Úr poharát, vétkezik az Úr teste és vére ellen. 28Vizsgálja meg azért az ember önmagát, és úgy egyék abból a kenyérből, és úgy igyék abból a pohárból. 29Mert aki úgy eszik és iszik, hogy nem becsüli meg az Úrnak testét, ítéletet eszik és iszik önmagának. 30Ezért erőtlenek és betegek közöttetek sokan, és ezért halnak meg számosan. 31Mert ha mi magunk ítélnénk meg önmagunkat, nem esnénk ítélet alá. 32De amikor az Úr ítél minket, akkor nevel, hogy a világgal együtt el ne vesszünk. 33Azért tehát, testvéreim, ha evésre egybegyűltök, várjátok meg egymást. 34És ha valaki éhes, otthon egyék, hogy ne ítéletre jöjjetek össze. A többiről majd akkor rendelkezem, ha hozzátok érkezem.

1. Az úrvacsora kezdetben

A tanítványok nem felejtették el Jézus utolsó vacsoráját, és a gyülekezet megalakulásától kezdve éltek vele Jézus rendelése szerint. A jeruzsálemi gyülekezet születése után állandó gyakorlattá vált az, hogy „kitartóan részt vettek”[1] nemcsak az apostoli tanításban, a közösségben és az imádkozásban, hanem a kenyér megtörésében is. Amikor pedig „házanként megtörték a kenyeret, örömmel és tiszta szívvel részesültek az ételben.”[2]

Nem derül ki teljes bizonyossággal, hogy ez mindennap megtörtént-e, de Lukács leírása enged erre következtetni. Ami viszont lényeges, nem az, hogy milyen sűrűn tették ezt, hanem az, ahogyan tették: „örömmel és tiszta szívvel részesültek az ételben.” Hagyjuk ezt a mondatot egy kicsit tovább csengeni a lelkünkben, hogy majd ennek visszhangja újra megszólaljon a számunkra.

2. Az úrvacsora eltorzulása

Ezzel szemben, amikor Pál apostol az úrvacsorával kapcsolatban a korinthusiaknak ír, azzal kell szembesülnünk, hogy abban a gyülekezetben mennyire eltorzult az úrvacsora gyakorlata. Erről hadd mondjak pár szót, ami kiderül a szövegből.

2.1. Káros összejövetel

Az apostol elég kemény kritikát fogalmaz meg a gyülekezetnek. Azt mondja, hogy káros és nem hasznos. Ha belegondolunk, akkor ez nagyon gáz. Összejön egy keresztyén gyülekezet és ez a gyülekezet, valamint a gyülekezeti tagoknak kárára és nem javára válik. Gondoljunk bele, hogy mit szólnánk, ha ezt nekünk mondaná valaki.

A Pál által említett kár a gyülekezet belső szakadásaiból következik. Aki ismeri a gyülekezethez írt levelet, annak eszébe juthat, amit Pál már a levél elején leírt arról, hogy mennyire méltatlan az a fajta pártokra szakadás, ami a gyülekezetet jellemzi. A pártok pedig viszálykodtak is egymással. Volt pártja Pálnak, volt pártja Péternek és Apollósnak is – de volt egy olyan párt is, amely Krisztus pártjának nevezte magát – és úgy tűnik, hogy ez a párt sem volt semmivel sem jobb a másik háromnál. De a mai szövegünkből az is kiderül, hogy nemcsak ilyen – úgymond ideológiai – pártok menténk voltak a gyülekezetben szakadások, hanem a világból beszűrődő társadalmi szakadékok is megjelentek a gyülekezetben. A gazdagok is elkülönültek a szegényektől, lenézve és megvetve őket. Azt mondja Pál: ilyen körülmények között nem lehet úrvacsorával élni. Le is írja, hogy hogyan néz ki egy összejövetel:

nem lehet úrvacsorával élni, 21mert az evésnél mindenki a saját vacsoráját veszi elő, és az egyik éhezik, a másik pedig megrészegedik. 22Hát nincsen házatok, hogy ott egyetek és igyatok? Vagy megvetitek az Isten gyülekezetét, és megszégyenítitek azokat, akiknek nincsen? Mit mondjak erre?

Mi történik? Nagyjából arra lehet következtetni, hogy amikor összejött a gyülekezet, amelynek voltak jómódú és szegény – vélhetően rabszolga – tagjai, a gazdagok a gyülekezeti összejövetelen jóllaktak, egyesek még be is csiccsentettek, a szegények és a rabszolgák pedig kénytelenek voltak megelégedni az úrvacsora falat kenyerével és korty borával. Hogy a bibliai tanítás és imádság ebben hol helyezkedett el, azt nem tudhatjuk, de valószínűleg az összejövetelt a vacsorával és az úrvacsorával kezdték, ezt követte az apostoli tanítás és az imádság.

Szóval a gyülekezet összejövetele olyan, hogy az úrvacsora nem tölti be azt a szerepét, amire azt Jézus rendelte. Mire rendelte Jézus?

3. Amire Jézus rendelte az úrvacsorát

Pál a korinthusiaknak azt emeli ki: „az Úr halálát hirdessétek, amíg eljön.” Az evangélium üzenetét ismerők tudják azt, hogy ebben a mondatban minden benne van az evangéliumból.

Benne van Jézus halálának ténye. Benne mintegy utalásként Jézus feltámadásának ténye és benne van Jézus visszajövetelének ígérete. De benne van valami más is. Mégpedig az utolsó vacsorának János által írt bevezetőjében. Amiről Jézus egész élete szólt, és ami az egész utolsó vacsora hangulatát adja. Így olvastuk:

Jézus jól tudva, hogy eljött az ő órája, amelyben át kell mennie e világból az Atyához, jóllehet szerette övéit e világban, szerette őket mindvégig.[3]

A keresztyénség évezredeit végigkísérte egy időnként felmerülő vita: hogyan helyes úrvacsorázni. Egy szín alatt – mint a misében? Két szín alatt, mint a protestánsoknál és ahogy a bibliai leírásban van említve? Olyannyira, hogy a két szín alatt úrvacsorázókat kiátkozzák mint eretnekeket, amire a protestáns válasz az, hogy a mise meghamisítja Krisztus áldozatát és kárhozatos bálványimádás?

Vagy az a vita, hogy mi történik az úrvacsorában és Jézus hogyan van jelen benne? Átlényegül a kenyér és a bor, ahogy a római katolikusok hiszik? Vagy valami titokzatos módon van jelen, de nem tudjuk hogyan, ahogy az evangélikusok? Vagy a Szentlélek által van jelen Krisztus, akit a szent jegyek így közvetítenek, ahogy a reformátusok egy része; vagy pusztán Krisztus áldozatának jelképei, ahogy más reformátusok? Nem teljesen lényegtelen kérdések ezek, ha őszintén meg akarjuk érteni az úrvacsora titkát, de tényleg jó felől közelítjük ezt meg?

Vagy az a vita, hogy ki veheti? Valóban csak a hívők, és abból mindenki mást ki kellene rekeszteni? Olyannyira, hogy ha valaki nincs arról meggyőződve, hogy csak az evangélium szerint hívők veszik, akkor inkább nem is vesz, mert az már nem tiszta?

Szóval mire rendelte Jézus az úrvacsorát? Arra, hogy tanítványai szeretet-közösségének látható ismertetőjegye legyen. Ha így nézzük meg az utolsó vacsora jánosi leírását, máris észrevesszük ennek a Jézus által adott kereteit. A vacsora így kezdődik:

szerette övéit e világban, szerette őket mindvégig.

És így fejeződik be:

 

A vacsora kezdete – Jézus szereti az övéit; a vacsora értelme: szeressétek egymást, ahogyan én szerettelek titeket.

4. Torzulások

4.1. Korinthusban

Máris értjük, hogy hol torzult el az úrvacsora Korinthusban. A hívők nem várták meg egymást. A gazdagok kizárták a szegényeket a közös vacsorából és megalázták őket. Pál számára ez botrányos – és joggal mondja el, hogy ez a gyülekezet kárára van. Olyan botrányos, hogy még a korabeli pogányok is tudtak ennél különbet mutatni. Ezzel kapcsolatban ifjabb Plinius levele – aki egyébként kifejezetten keresztyénellenes hozzáállása volt egy levelében a közös étkezésekről így értekezik:

„Kedves Avitusom! Olyasvalakihez voltam ebédre hivatalos - felesleges és hosszadalmas volna elmondanom az előzményeket -, akivel egyáltalán nem vagyok bizalmas viszonyban, s aki saját véleménye szerint bőkezű és jó házigazda, szerintem azonban fösvény és pazarló egyszerre. Magának és néhány vendégének a legjobb falatokat hordatta fel, a többiek meg hitvány ételeket kaptak, abból is keveset. Bort is háromfélét osztatott ki apró üvegecskékben, hogy a vendég ne választhasson, sőt vissza se utasíthassa. Mást tálaltatott magának és nekünk, mást jelentéktelenebb barátainak (mert a barátai között is rangsor van) s mást az ő és a mi szabadosainknak. Asztalszomszédom, látva mindezt, megkérdezte, helyénvalónak találom-e a dolgot. „Nem”-mel feleltem. „Te hogy szoktad csinálni?” - kérdezte. „Minden vendégemnek ugyanazt adom, hiszen ebédre és nem rangsorolásra hívtam meg őket, s az egyazon asztalhoz és kerevetre meghívottakat minden másban is egyenlőnek tekintem.” „A szabadosokat is?” „Azokat is. Hiszen ilyenkor vendégeim és nem szabadosaim.” Mire ő: „De nem vered ezzel magad túl nagy költségbe?” „Egyáltalán nem.” „Hogyhogy?” „Nagyon egyszerűen. Nem a szabadosok isznak velem, hanem én iszom velük.” Szavamra, mérsékeljük csak falánkságunkat, s egyáltalán nem lesz kellemetlen megosztani a többiekkel, amit mi eszünk. A mértéktelenséget kell megfékezni és korlátozni, ha takarékoskodni akarunk, s ehhez sokkal jobb út az önmérséklet, mint mások megalázása.”[5]

Ez nyilván nem az általános pogány etika – de a korinthusiak nemcsak Krisztustól tanulhatnának, hanem ifj. Pliniustól is.

Emlékszem egyszer, egy gyülekezeti tag egy templomszentelési ünnep kapcsán az értetlenségét fejezte ki, hogy a szeretetvendégsében nem vett mindenki részt – az egyházi elöljáróknak VIP helyen terítettek. Érthető az értetlenség – vagy felháborodás?

Amikor Pál azt írja a korinthusiaknak, hogy

Azért, aki méltatlanul eszi az Úr kenyerét, vagy issza az Úr poharát, vétkezik az Úr teste és vére ellen.

Vajon mire akart utalni? Vajon nem arra a torzulásra-e, amely eltért attól, ahonnan Jézus kiindult és ahova megérkezett: „szerette őket mindvégig – arról fogja megtudni mindenki, hogy a tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást”?

4.2. Nálunk?

Vajon azzal, hogy úrvacsoránk már nem olyan közösségi keretbe illeszkedik mint Korinthusban, sikerült kiiktatnunk az úrvacsora eltorzulásait? Hiszen tényleg mondhatjuk: istentiszteletünk alkalmain, amelyen megtörjük a kenyeret és felemeljük a kelyhet nem következik be az, hogy az egyik jóllakik, a másik megéhezik; az egyik megrészegedik, a másikat megalázzák. Ezt valóban kiküszöböltük.

De nem feledkeztünk-e el arról, hogy miről is szól az úrvacsora? Természetesen az úrvacsora nagyon sok mindenről szól – ezért a szimbólum – hiszen Krisztus ebbe az egy szimbólumegyüttesbe, mindent belesűrített:

1. Belesűrítette áldozatának jelentését – hogy ő a kereszten engesztelő áldozattá lett a bűneink miatt megtört testével és kiontott vérével.

2. Belesűrítette feltámadásának jelentését – az Atya elfogadta az engesztelő áldozatot, és Jézus ezért nem zárhatta magába a sír és a halál.

3. Belesűrítette visszajövetelének jelentését – dicsőségesen fog visszatér a mennyből, hogy választottait a mennyei dicsőségbe ragadja.

Az úrvacsorába mindez bele van sűrítve, hogy újra és újra erősítse hitünket. De nem túlságosan erre koncentrálunk, miközben elfelejtjük, hogy az úrvacsora Krisztus egyháza iránti szeretetének, és tanítványai egymás iránt tanúsított szeretetének a jele, szentsége is. Nem torz-e az az úrvacsora, ahol tudsz úgy úrvacsorázni, hogy a testvéred Krisztusban – sőt az embertársad – nélkülözi a szeretetedet?

Van a miseliturgiának egy olyan eleme, ami hasonlít a mi istentiszteletünkön a kezdeti köszöntéshez. Miután véget ért az úrvacsora – ahogy ők nevezik a szentáldozás szertartása – a pap felszólítja a gyülekezetet: „Köszöntsétek egymást a béke jelével.” A gyülekezet tagjai ekkor egymás felé fordulnak és kézfogással együtt azt mondják: „Legyen békesség köztünk mindenkor.”

Ez valami kicsit felvillant az úrvacsora rendeltetéséből: az úrvacsora legyen jele annak, hogy Krisztus tanítványai szeretik egymást, ahogyan Krisztus is szerette őket mindvégig.

Igen, eltorzítjuk az úrvacsorát, ha kihagyjuk belőle azt a rendeltetését, hogy arról fogja megtudni a világ, hogy az ő tanítványai vagyunk, ha szeretjük egymást.

Eltorzítjuk az úrvacsorát, ha azt pusztán hitünk megerősítéseként fogjuk fel.

Eltorzítjuk az úrvacsorát, ha csak a felénk irányuló kegyelem jeleként és nem a rajtunk keresztül áradó kegyelem jeleként vesszük magunkhoz.

Holnap, vasárnap és hétfőn is úrvacsorázhatunk – remélem, hogy az istentiszteleteink Krisztus jelenlétét adják meg, és a Szentléleknek nem kell ránkpirítania úgy, hogy kárunkra és nem a javunkra ünneplünk. Részesüljünk örömmel és tiszta szívvel az ételben.

Csendesedjünk el és tartsunk úgy önvizsgálatot, hogy az ünnepi istentisztelet olyan legyen, hogy javunkra váljon, és magunk is testvéreink javára legyünk Krisztus nevében. Ámen.

 

[1]ApCsel 2:42

[2]ApCsel 2:46

[3]Jn 13:1

[4]Jn 13:34-35

[5]ifj. Plinius: Levelek II.6

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Táborzárás. Megyünk haza.

Gyáli Református Egyházközség (@gyaliref.egyhaz) által megosztott bejegyzés,

© Gyáli Református Egyházközség. Minden jog fentartva.
Free Joomla! templates by Engine Templates
A weboldal sütiket (cookie-kat) használ, hogy biztonságos böngészés mellett a legjobb felhasználói élményt nyújtsa.
Ok