Aki örökre üdvözíteni tud

Alapige: Zsid 7:11-25

Lekció: Mt 5:17-20

Letöltés, meghallgatás!

 

Egy José Rodrigues dos Santos nevű portugál újságíró, haditudósító és egyetemi tanár regényírásra adta a fejét és már magyarul is több könyve megjelent, ezek közül olvastam néhányat. Van olyan regénye, amelynek középpontjában az iszlám fundamentalizmus áll, és van olyan, aminek a középpontjában Jézus személye és a Biblia. Amit az iszlám fundamentalizmusról írt, az nagyon tetszett, amit Jézus személyéről és a Bibliáról, az nagyon nem. Egy muszlim vsz. pont fordítva lenne ezzel. De miért is nem tetszett a Jézus személyéről és a Bibliáról írt regénye, amelyen „Végső titok” a címe. Két dolog miatt. Egyrészt azért, mert támadja a Biblia hitelességét, amihez felhasználja a liberális bibliakutatás megállapításait. Másrészt a történeti Jézus személyét teljesen elválasztja a hit Krisztusától, és teszi ezt úgy, hogy közben önkényesen a Bibliára hivatkozik – és a názáreti Jézust gyakorlatilag úgy mutatja be, mint egy bukott Messiást, akit a rómaiak öltek meg lázadásért és nem támadt fel a halálból. Közben az író olyan alaposan felkészült, hogy egy hitetlennek, vagy egy a Biblia igazságaiban járatlanabb hívőnek komoly meggyőző erővel ír. Az egyik visszatérő gondolata, hogy a Szentírás tele van ellentmondásokkal és ezért nem igazán megbízható forrása a hitnek.

Miért mondom ezt? Mert a lekcióban azt hallottuk Jézus szájából: „amíg az ég és a föld el nem múlik, egy ióta vagy egy vessző sem vész el a törvényből, míg minden be nem teljesedik.”1. Ma pedig a Zsidókhoz írt levél folytatásaképpen mintha valami egészen mást hallanánk. Hallgassuk meg az igeszakaszt a Zsid 7:11-25-ből

Ha tehát a tökéletesség elérhető volna a lévita papság által, mert a nép ez alatt kapta a törvényt, mi szükség még azt mondani, hogy Melkisédek rendje szerint más pap támad, aki nem Áron rendje szerint való? Amikor megváltozik a papság, szükségképpen megváltozik a törvény is. Ugyanis akiről ez elhangzik, más törzshöz tartozik, amelyből senki sem szolgált az oltárnál. Mert ismeretes, hogy a mi Urunk Júdából támadt, de ebből a törzsből származó papokról semmit sem mondott Mózes. És ez még inkább nyilvánvaló, ha Melkisédekhez hasonlóan támad más pap, aki nem testi parancsolat törvénye szerint lett azzá, hanem örökkévaló élet ereje szerint. A bizonyságtétel így szól: „Te pap vagy örökké, Melkisédek rendje szerint.” Ugyanis egy korábbi parancsolat eltöröltetik, mivel erőtlen és használhatatlan, mert a törvény semmit sem tett tökéletessé. Viszont egy jobb reménységet támaszt, amely által közeledünk Istenhez. Azután: Jézus nem eskü nélkül lett főpappá – azok ugyanis eskü nélkül lettek papokká –, hanem annak esküjével, aki így szólt hozzá: „Megesküdött az Úr, és nem bánja meg; te pap vagy örökké.” Ezért ő jobb szövetségnek lett a kezesévé. És azok többen lettek papokká, mivel a halál nem engedte őket szolgálatban maradni; ő viszont, mivel megmarad örökké, átruházhatatlanul viseli a papságot. Ezért üdvözíteni tudja örökre azokat, akik általa járulnak Istenhez, hiszen ő mindenkor él, hogy esedezzék értük.

1. Az eltörölt és el nem törölt törvény

Talán rögtön kiderült a felolvasásból, hogy mi is okozhatja a dilemmát. Jézus azt mondja: „egy vessző sem vész el a törvényből” és ő ragaszkodik Isten kijelentett törvényéhez; a Zsidókhoz írt levél pedig azt mondja: „egy korábbi parancsolat eltöröltetik, mivel erőtlen és használhatatlan, mert a törvény semmit sem tett tökéletessé.”

Most akkor a Zsidókhoz írt levél elszakad Jézustól? Hiszen Jézus a legfőbb tekintély, mint Isten Fia. Mer mást mondani, mint Jézus, akiről eddig azt mondta, hogy nagyobb, mint az angyalok, nagyobb, mint Mózes és Melkisédek papságára hivatkozva azt is elmondja, hogy nagyobb, mint az ószövetségi papság rendszere, és nagyobb, mint a főpap? Mégis szembekerül Jézussal, mert mást állít mint Jézus? Hogyan tudjuk ezt a dilemmát feloldani?

Mi az, amire Jézus azt mondta, hogy semmi sem töröltetik el belőle, és mi az a parancsolat, ami eltöröltetik?

Amikor Isten Mózesnek adta a törvényt, annak két nagy ága volt. Az egyik ága volt az erkölcsi törvény. Ezt foglalja össze a Tízparancsolat, és egészítik ki az erkölcsi rendelkezések. A törvény másik ága a szertartási törvény volt: a papság, az áldozatok, a szent sátor, illetve templomról szóló rendelkezések. Vajon melyik a fontosabb?

Természetesen az erkölcsi törvény a fontosabb. És ha Jézus Hegyi Beszédét megnézzük, akkor azt látjuk, hogy ő végig az erkölcsi törvényről beszél. Semmit nem mond a Hegyi Beszédben a szertartási törvényről. Erre mondja Jézus, hogy egy vessző sem veszhet el a törvényből – de ez az erkölcsi törvényre utal.

De miről is szólt a szertartási törvény? Arról, hogy az erkölcsi törvénynek megfelelni nem tudó ember, ha Istenhez akar eljutni, akkor szüksége van közbenjáróra és áldozatra. Ezért kellett a szertartási törvény. Hogy újra és újra szembesítsen azzal, hogy nem tudunk megfelelni Isten erkölcsi követelének. Ehhez kellett a szent sátor, ehhez kellett az oltár, ehhez kellett a papság, amely odatette az oltárra az engesztelő áldozatot. De többet nem is tud tenni.

Ezeket mutatja be a levél írója. Elmondja, hogy

1. A tökéletesség nem érhető el a lévita papság – azaz a szertartási törvén által.

2. A törvény semmit nem tett tökéletessé. Itt is a szertartási törvényről beszél, ami azt jelenti, hogy az Ószövetség szertartásai és áldozatai nem képesek a bűntől megszabadítani a bűnös embert.

3. A lévita papok tökéletlenségét mutatja az is, hogy az ő szolgálatukat a halál megszakította. Azért szakította meg a halál az ő szolgálatukat, mert ugyanúgy bűn alá voltak rekesztve, mint bármilyen másik ember.

Amiről a Zsidókhoz írt levél írója ír, az nem az erkölcsi törvény, hanem a szertartási törvény. A szertartási törvény pedig erőtlen és használhatatlan. Kemény szavak ezek. Nagyon kemény szavak. Olyan embereknek mondja, akik ebben nőttek fel: az áldozatokban, a zarándoklatokban. A szertartási törvény erőtlen és használhatatlan.

2. A Zsidókhoz írt levél írója

De ki írja ezeket a szavakat? Ki áll a levél mögött, aki le meri írni, hogy a szertartási törvény erőtlen és használhatatlan. Eddig még semmit nem szóltam a levél szerzőjével kapcsolatban, éppen ezért itt az ideje, hogy pár szóban róla is beszéljünk.

A bibliaolvasókat és bibliakutatókat, már egészen a II. századtól kezdve izgatja ez a kérdés: ki írta ezt a levelet? A kérdés azért olyan eleven, mert a levél írója nem nevezi meg magát. Nem írja le, hogy én X.Y. írom ezt a levelet. Erre szokták azt mondani: ha a levél írója nem mondja, akkor ne is kutassuk. Ez titok marad. De nem ennyire egyszerű a dolog, legfeljebb nekünk 2000 év távlatából, akik abban nőttünk fel, hogy a Biblia a Szentlélek által készen van.

Csakhogy az első századok keresztyénei számára ez nem volt ennyire egyszerű kérdés, hiszen el kellett dönteni azt, hogy mi kerüljön bele az újszövetségi szentiratok gyűjteményébe és mi ne? Nagyon sok és sokféle irat keletkezett. Mind a mai napig vádolják a kánonalkotókat azzal, hogy önkényesen jártak el az Újszövetség könyveinek kiválogatásánál. De ez nem igaz. Volt egy nagyon komoly feltétele annak, hogy egy iratot olyan ihletettségűnek tekintsenek, ami bekerülhet a kijelentés szent gyűjteményébe.

Ez a nagyon komoly feltétel az volt, hogy a szerző vitathatatlanul apostoli tekintéllyel bírjon vagy apostoli tekintély álljon mögötte. Ezért már kezdetektől fogva az egyik legnépszerűbb elképzelés az volt, hogy a Zsidókhoz írt levelet Pál apostol írta. De már a korai századokban is többen kétségbe vonták Pál apostol szerzőségét. Ennek több oka is van.

1. Pál mindegyik levelében megnevezi magát, mint szerzőt és feladót. Kérdés, hogy miért tett volna kivételt a Zsidókhoz írt levélben.

2. Pál apostol ahogy maga is leírta, farizeusi háttérből lett keresztyén. A farizeusok elsősorban az erkölcsi törvény betartására törekedtek, és ha végigolvassuk Pál leveleit, akkor azt látjuk, hogy elsősorban ebből a szempontból viszi közel az evangéliumot az emberekhez: nem vagytok képesek megfelelni Isten erkölcsi törvényének, ezért nem vagytok igazak. Szükséges, hogy valaki igazzá tegyen benneteket. Ezt tette meg a tökéletesen bűntelen Jézus akkor, amikor saját igazságát ajándékozza nekünk és ezáltal Isten is igaz embernek fogad el minket.

A Zsidókhoz írt levél azonban nagyon erőteljesen Krisztus áldozatának papi oldalát emeli ki. Hátterében a zsidó szertartási törvény, a lévita áldozatok állnak, újra és újra találkozunk ezzel a gondolattal, a levél 7-10. fejezeteiben. Ez azt a következtetést adja nekünk, hogy maga a szerző is lévita származású, és a lévita papság köréből érkezett. Természetesen nem áll távol egymástól Pál apostol és a levél szerzője, csak hangsúlybeli eltéréseket fedezhetünk fel a farizeus és a lévita hátterű tanító között. Csak egy példát hadd említsek. A Zsidókhoz írt levél szerzője a következőt írja:

„a törvény semmit sem tett tökéletessé. Viszont egy jobb reménységet támaszt, amely által közeledünk Istenhez.”

Ez a gondolat Pál apostolnál így jelenik meg:

a törvény nevelőnk volt Krisztusig, hogy hit által igazuljunk meg.2

Most már csak egy kérdésünk van: ismerünk-e a Bibliában olyan apostolt, aki lévita volt? Jézus tanítványai között nem találunk ilyet, de van valaki, akit Lukács a Cselekedetek könyvében apostolnak3 nevez, és lévita volt. Ez pedig nem más, mint Barnabás. Ő eredetileg lévita volt és őt is apostolnak nevezi a Szentírás. És ha abba is belegondolunk, hogy Barnabás a nevét úgy kapta, hogy komolyan tudta bátorítani és vigasztalni az embereket – és megértjük az egész levél intéseinek és bátorításainak a lényegét, akkor máris eljutunk oda – bár nem mondhatjuk biztosan, de nagyon is elképzelhető, hogy ennek a levélnek a szerzője Barnabás, amit maga Tertullianus egyházatya is feltételezett.

Miért olyan fontos ez? Mert Barnabás – ha valóban ő volt a szerző – lévitaként megértett egy nagy titkot és ezt adja tovább. Az, amiben szolgált, amire gyerekkora óta készült, hogy majd az oltárnál ő is részt vesz az áldozatok bemutatásában és felnőve elkezdte a szolgálatát a megállapított rend szerint. És amikor megértette a Krisztus titkát, ő a lévita azt is megértette, hogy az a törvény, ami őt az oltárhoz rendelte erőtlen és használhatatlan. Az áldozatok erőtlenek és használhatatlanok.

Mire? Arra, hogy tökéletessé tegyenek Isten előtt. Az áldozatok erőtlenek és használhatatlanok arra, hogy üdvözítsenek. Nem tudnak üdvözíteni: csak arra jók, hogy szembesítsenek minket a bűneinkkel és a tökéletlenségeinkkel, amikor újra és újra oda kell menni az oltárhoz az áldozattal.

És amikor megértette Krisztus áldozatának a nagyságát – hogy ő az Isten Báránya, aki hordozza a világ bűnét4, akkor azt is megértette: itt ért véget az ő lévitai szolgálata – mert minek maradjon meg abban, ami erőtlen és használhatatlan arra, hogy megragadja Isten bocsánatát és az örök életet.

Mert mi értelme van az életében annak, ami nem az örök élethez vezet előre? Ő a lévita szertartástörvénynél jobb reménységet keres. Olyat, ami biztos és ami örök. És felismeri Krisztusban azt, hogy ő az a Melkisédek rendje szerinti örök főpap, akinek a szolgálatát nem megszakítja, hanem kiteljesíti a halála – úgy, hogy feltámad a halálból és a mennyben örök főpapként jár értünk közben.

3. A nagy következtetés

És kimondja a végső következtetést, ami a legnagyobb vigasztalást jelenti mindannyiunk számára:

Ezért üdvözíteni tudja örökre azokat, akik általa járulnak Istenhez, hiszen ő mindenkor él, hogy esedezzék értük.

Ez ennek a szakasznak a leghangsúlyosabb mondata. Ő örökre üdvözíteni tud. Egyedül ő képes arra, amire senki és semmi más nem: tud örökre üdvözíteni. Ezért most egy kicsit mélyebben csendesedjünk el ennek a mondatnak az üzenete előtt.

Ennek a mondatnak három része van:

1. Krisztus képes örökre üdvözíteni;

2. Ő mindig él, hogy közbenjárjon értünk.

3. Ez mindazoké, akik Krisztus által közelednek Istenhez.

Krisztus azért tud örökre üdvözíteni, mert az ő élete örök. Rajta már nem uralkodik a halál. Ezért jobb az a reménység, amit az egyébként erőtlen és használhatatlan törvény támasztott. Mert ez a reménység egy erős kapaszkodó az életbe.

Korábban már utalt erre, amikor azt írta:

Ez a reménység lelkünknek biztos és erős horgonya, amely behatol a kárpit mögé, ahova elsőként bement értünk Jézus, aki Melkisédek rendje szerint főpap lett örökké.5

Az ember természete szerint kapaszkodik az életbe. Annak az embernek, aki nem kapaszkodik az életbe, a lelkét is megmérgezte a halál. Minden ember természetes vágya az élet és az abba való kapaszkodás. Mindig ott van bennünk, de különösen akkor válik erőssé, amikor megérint a halál szele.

Egy kánikulában, már jó előre érezhető a vihar. Tegnap délután is a Dunántúlon borzasztó nyomott volt a levegő, olyan igazi agytompító, de még a napsütés színei is mások voltak, és érezhető volt, ahogy az érkező lehűlés és eső nyomja maga előtt azt a kellemetlen, tompító, száraz meleg levegőt. Igen, valahogy így tud megérinteni a halál szele is. És ekkor sokkal inkább elkezdünk kapaszkodni az életbe – ami teljesen rendjén is van: de nem mindegy, hogy merre kapaszkodunk az életbe. Visszafelé, vagy előre.

Az az ember, akinek nincs meg ez a jobb reménysége – hogy Krisztus örökre üdvözíteni tudja azokat, akik általa járulnak Istenhez – az csak visszafelé tud az életbe kapaszkodni. Ő nem láthat előre, és nem láthat mást csak az élet elvesztését. És kapaszkodik az utolsó percig és leheletig valamibe, amit úgysem tarthat meg. Mint amikor a kettétört Titanicon kapaszkodtak a hajón ragadtak a korlátba, mindenbe, amibe csak kapaszkodni lehetett, amíg csak az erejük engedte, vagy egészen a végig, amíg a hajótest magával nem rántotta őket a hullámsírba. Aki visszafelé kapaszkodik az életbe az előbb-utóbb mindenképpen elveszíti az életét.

De lehet előre is kapaszkodni az életbe – úgy, hogy reménységünket, erős horgonyként Krisztusba akasztjuk, mert tudjuk, hogy bár ezt az életet nem tarthatjuk meg, ő aki örökre tud minket üdvözíteni olyan életet kínál nekünk áldozata árán, amit még a halál sem vehet el tőlünk. Ezért érdemes végiggondolni azt, hogy mi hogyan kapaszkodunk az életbe. Visszafelé, vagy előre.

Talán többen ismeritek Joó Sándornak azt a képét, hogy valakinek az élete múlik, másoké pedig telik. Első hallásra talán fel sem tűnik a lényegi különbség. De ha kiegészítjük: a gondolatot. Reménység nélkül múlik az élet, végül teljesen elmúlik. A Krisztusba kapaszkodó reménységben pedig telik, míg végül teljesen betelik. Visszafelé kapaszkodva a földi élet valóban elmúlik és nem lesz egyéb, mint állandó gyötrelem és rettegés – előre kapaszkodva pedig telik, halad a teljesség felé, ezért az öröm és a békesség tölti ki a szívünket. Minden nap ajándék lesz, ami egyel közelebb hozza azt a napot, amikor színről színre láthatjuk a mi megváltónkat.

Az a reménységem, hogy a ti reménységetek is olyan erős horgony, ami Krisztusban kapaszkodik az életbe.

Ezért üdvözíteni tudja örökre azokat, akik általa járulnak Istenhez, hiszen ő mindenkor él, hogy esedezzék értük.

1Mt 5:18

2Gal 3:24

3vö. ApCsel 14:14 „Amikor meghallották ezt az apostolok, Barnabás és Pál, ruhájukat megszaggatva a sokaság közé futottak”

4Jn 1:29

5Zsid 6:19-20

Gyülekezetünk elérhetőségei:

Címünk: 2360 Gyál, Zrinyi u. 33
Telefon: 06-29-340-531
E-mail címünk: hivatal@gyaliref.hu
Az egyházközség számlaszáma: 64400044-10408234
A lelkész hivatal nyitvatartási ideje: Kedd-Péntek: 16:00-18:00


Térkép:

 

Copyright © 2013 Gyáli Református Gyülekezet. Minden jog fenntartva.

A Joomla! a GNU/GPL licenc alatt kiadott szabad szoftver.
Fordította a Magyar Joomla! Felhasználók Nemzetközi Egyesülete

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Hétköznapok ünnepei

Gyáli Református Egyházközség (@gyaliref.egyhaz) által megosztott bejegyzés,

© Gyáli Református Egyházközség. Minden jog fentartva.
Free Joomla! templates by Engine Templates
A weboldal sütiket (cookie-kat) használ, hogy biztonságos böngészés mellett a legjobb felhasználói élményt nyújtsa.
Ok