Ma Jób Istenéről lesz szó. Egy olyan ember Istenéről, aki hatalmas emberi mélységeket élt át, amit nem értett. Hol az Isten jósága és igazsága? Nyomorúságai között ezekkel a kérdésekkel birkózott. Hogy végül hogyan birkózott meg velük?
Ennek megértéséhez ma alapigeként négy olyan verset hoztam Jób könyvéből, amelyek talán a legismertebbek, leginkább idézettek, amelyeket akár aranymondásként is hordozunk magunkkal és magunkban. Nem véletlenül van ez így – ezek az igeversek szólnak Jóbról és az ő Istenéről. Nem csak ezek az igék. Vannak mások is – egészen más hangnemben. De ezek a Jób könyvének olyan katartikus mondatai, amelyek bennünket is segítenek a hitünkben.
Ma az ifjaink végre bizonyságot tehettek arról, amit a bibliai, evangéliumi, hitről, a református hitvallásról tanultak. Azt mondtam bizonyságot tettek. De ez csak akkor bizonyságtétel, ha az a hit is mögötte áll, amiről szól. Hit nélkül ez csak egy szép, nyilvános beszámoló volt a tanultakról. Azt, hogy kitől volt bizonyságtétel, kitől volt beszámoló nem a mi tisztünk megítélni. Azt látja a szíveket ismerő és vizsgáló Isten, és megmutatja az idő: ki az, aki Jézussal járja az életét és kitart az ő követésében; és ki az, aki nélküle járja az életének útját.
Emlékezzetek erre a napra ezen a kérdésen keresztül is: Bizonyságot tettem a hitemről, vagy beszámolót adtam a tanultakról? A különbség nem kívül van, hanem belül.
A hitnek van egy sajátos vonása: a hit nap mint nap próba alá kerül. Ezek a próbák erősítik a hitet. A bizonyságtétel előtt felolvasott szakaszban Keresztelő Jánosról olvasunk, akinek hite súlyos próba alá került: ő, az Isten prófétája, Krisztus útkészítő követe Isten Igének igazságáért börtönbe került. Nem bűnökért, nem törvénysértésért – azért, mert következetesen kiállt Isten igazsága mellett. Vajon megérte? Vajon érdemes volt? Érdemes kiállni az igazságért, amikor ma már szinte minden azt mondja körülöttünk, hogy nincs igazság, legfeljebb igazságok vannak; és nincs abszolút értelemben vett igazság, csak az igaz, amit egy ember igaznak tart? Felteszi a kérdést, és ez a kérdés a mai alapigénk: Mt 11:3
Lassan úgy tűnik lecseng a járvány, véget ér a veszélyhelyzet. Természetesen a gondolatainkban nem múlik el nyomtalanul, újra és újra visszatérünk: mi a jó magatartás? Maradjunk továbbra is óvatosak, vagy éppen próbáljuk meg az életet – ha nem is pont úgy ahogy korábban, de mégis valamiféle normalitásban élni?
A világjárvány kezdetén hívők és nem hívők próbálták feltárni az okokat és a nagyobb összefüggéseket. A nem hívők elsősorban arra helyezték a hangsúlyt, hogy az emberiség önfeledten felelőtlen életmódja is felelős ezért a járványárt. A hívők azonban Istent is keresték az események mögött. Többféle reakcióval találkoztam:
– valaki szerint Isten büntetése az emberiségen
– valaki szerint Isten felemelte a mutatóujját
– lelkészek pedig arról is beszámoltak, hogy gyülekezeti tagjaik fordultak hozzájuk azzal a kérdéssel, hogy ezt miért hagyja Isten; hol van ilyenkor Isten? Most ez utóbbinál szeretnék egy kicsit elidőzni, mert ezekből a kérdésekből világosan látszik két dolog:
1. Az emberek szeretnék az események mögött meglátni Isten.
2. De nem látják.
Ezzel együtt van egy kellemetlen érzésem ezekkel a kérdésekkel kapcsolatban. Ez pedig az, hogy, olyan emberek, akik évek vagy évtizedek óta hallgatja az evangéliumot, miért lepődnek meg? Nyilván, ha valaki csak ismerkedik az evangéliummal, vagy csak nem régen lépett rá az Úr útjára, érthető ha feltesz ilyen kérdéseket – de aki régóta hallgatja, esetleg még olvassa is a Szentírást, annak miért kérdés?
Tudom, hogy ez most úgy hangzik, mintha ítélkeznék – de mindenképpen érdemes mérlegre tennünk igehallgatásunk minőségét. Péter azt írja az első levelében:
Szeretteim! A szenvedés tüze miatt, amely megpróbáltatásul támadt közöttetek, ne háborogjatok úgy, mintha valami meglepő dolog érne titeket.1
Péter ezt az akkor aktuális üldözésekkel kapcsolatban írta, de a megpróbáltatás ölthet más formát is. Erről beszélt Jézus is a nagy megpróbáltatással és az Emberfia eljövetelével kapcsolatban. Külön beszél arról is, hogy jönnek természeti katasztrófák, járványok, éhínségek és rettenetes dolgok. Márpedig, ha Jézus beszélt ezekről, akkor egy hívő ember számára nem kell, hogy meglepetés legyen a megpróbáltatás – nemcsak a személyes jellegű, hanem a világ vajúdása sem.
De ha a világ szegezi nekünk a kérdést: hol van Isten, hol látható mindezekben az Isten, tudunk-e hitből, az Igére alapozott bölcs választ adni? Mert Isten tényleg nem látható – ő rejtőzködik az események mögött. De az, hogy rejtőzködik az események mögött, nem jelenti azt, hogy nincs ott.
Van egy könyv a Bibliában, aminek az a különlegessége, hogy egyszer sincs megemlítve benne Isten. Semmilyen formában. Sem maga az író, sem a szereplők nem beszélnek Istenről. Nem említik sem név szerint, sem nem utalnak rá. Nem tesznek róla bizonyságot és nem imádkoznak hozzá. Eszter könyve ez a különleges könyv. Mégis ma Eszter Istenéről szeretnék nektek beszélni. Egy részletet olvasok ebből a könyvből alapigeként, de a teljes történetet igyekszünk szem előtt tartani. Eszt 4:13-16
13Akkor Mordokaj ezt üzente vissza Eszternek: Ne képzeld, hogy te a királyi palotában megmenekülhetsz a többi zsidó közül! 14Mert ha te most néma tudsz maradni, a zsidók kaphatnak módot máshonnan a szabadulásra és menekvésre, te azonban családoddal együtt elpusztulsz. Ki tudja, nem éppen a mostani idő miatt jutottál-e királynői méltóságra? 15Eszter ezt üzente vissza Mordokajnak: 16Menj, és gyűjts össze minden zsidót, aki csak Súsánban található, és böjtöljetek értem! Ne egyetek, és ne igyatok három napig se éjjel, se nappal! Én is ugyanígy böjtölök szolgálóimmal, aztán bemegyek a királyhoz a törvény ellenére is. Ha elveszek, hát vesszek el!
Tamási Áron szállóigévé vált mondatával hadd kezdjem a mai bibliai üzenet megértését:
„Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.”
Ezt még olyanok is sokan ismerik, akik maguk az Ábel ciklust nem olvasták.
Minden tiszteletem Tamási Ároné, de mivel ez a mondata szállóigévé vált (tehát egy önmagában is élő mondattá), nézzük meg először önmagában ezt a szállóigét. Valóban az az emberi élet célja, hogy találjon magának egy olyan békés zugot a világon, ahol otthon érezheti magát, ahol biztonságban érezheti magát, ahol nyugta van? Ahol szépen be tud rendezkedni, sőt amit akár az életével is hajlandó védelmezni, úgy, hogy az az övé.
Ne egyszerűsítsük le a választ egy puszta nemre vagy egy puszta igenre, hanem Jézus mennybemenetele kapcsán igyekezzünk megérteni: egyszerre igen és egyszerre nem a válasz. A mai üzenetünk fő célja az, hogy megértsük: milyen otthon megtalálása végett vagyunk is ezen a világon? Jézusnak a halála előtti búcsúbeszédéből olvasok három igeverset, a Jn 14:1-3-at.
„Ne nyugtalankodjék a ti szívetek: higgyetek Istenben, és higgyetek énbennem. Az én Atyám házában sok hajlék van; ha nem így volna, vajon mondtam volna-e nektek, hogy elmegyek helyet készíteni a számotokra? És ha majd elmentem, és helyet készítettem nektek, ismét eljövök, és magam mellé veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ott legyetek ti is.
Az elmúlt években az istentisztelet előtti hirdetésekben folyamatosan hallhattátok, hogy áll a dolog az új parókiával. A gyakran változó tervekről, a pénzgyűjtésről, és főleg persze az építkezés hullámzó lendületéről is mindig megosztotta a híreket Zsolt. Végül lelkesen készültünk a közös takarításra, de leginkább a bejárásra. Jött azonban a járvány, és a parókia ügye is karanténba került. Ezt nagyon sajnálom. Jó lett volna, ha legalább egy kicsit osztoztok abból az örömből, ami ért minket! Mert meglett. Kész lett. És beköltöztünk!
Még mindig minden nap rácsodálkozom, hogy itt vagyunk. És minden csodálkozásomnak része, hogy rátok gondolok. Mert én lakom itt, de ez nem a mi házunk: a tietek és a mienk.
Amikor Zsolt először hirdette meg a lehetőséget a céladományokra, és először érkeztek meg a pénzösszegek és felajánlások, nekem összeszorult a szívem. Én tudom, kik élnek Gyálon (és környékén), tudom, kik járnak a gyülekezetünkbe. Ez nem az a réteg, amelyik könnyedén vesz ki a családi kasszából nagy összegeket. Ez nem az a réteg, amelynek a vállalkozásai csak úgy mellékesen kitermeli a milliókat. Ez az a réteg, ahol az ezresek is számítanak.
Aki nem ismer engem közelről, annak elárulom, hogy rémesen spórolós vagyok. Annál inkább megindított, hogy mennyit adtatok a tietekből! Különleges dolog volt ez, egy különleges gyülekezetben. Mélyen megindított.
Március 15.-n tartottuk az utolsó istentiszteletet itt a templomban. Azóta ez a kilencedik istentisztelet, amelyet zárt templomból a YouTube-on közvetítünk, és egyben remélem, hogy az utolsó is. És bár akár a YouTube közvetítés, akár a TV-s közvetítés azoknak, akiknek nincs internetelérése lehet egy áthidaló megoldás egy ilyen különleges helyzetben, mégis sokan átérzik, hogy ez nem a rendes és nem a normális állapot. Az istentisztelet mégis egy olyan esemény, aminek a teljes átéléséhez szükség van a test jelenlétére – és itt nem a mi testünk jelenlétéről beszélek, hanem arról a titokról, hogy a Krisztus teste, annak tagjaiban van jelen az istentiszteleten. Valóban nagy titok ez, hogy az istentisztelet nem egyszerűen hívő emberek összeverődése egy helyre, hanem a Krisztus test van jelen és a Szentlélek kapcsolja egybe a tagokat.
Egészen addig, amíg magától értetődőnek vesszük, hogy vasárnap egy erre a célra szentelt helyen, egy erre a célra szentelt időben összejövünk, talán nem is igazán vesszük komolyan. Úgyis van, majd a jövő héten megyek. Vagy egy hónapban egyszer megyek. És akkor hirtelen gyorsasággal elvétetett. Nem teljesen – hiszen itt az internet, ami akár tíz évvel ezelőtt sem biztos, hogy még működhetett volna – de mégiscsak elvétetett. És érezzük, hogy ez így nagyon nincs rendjén. Az istentisztelet mégiscsak több, mint otthon leülni a képernyő elé, amikor hétköznapi kis dolgaink hihetetlen erőszakossággal betörnek az életünkbe: jönnek az üzenetek, jön egy telefonhívás, meglátunk egy pókot a falon, dudálnak az utcán, becsöngetnek; és egyébként is nagy a kísértés, hogy ottlétünk, figyelmünk, szent odaadásunk csak részlegesen és nem teljesen kapcsolódjon be és mindezek mellett még a Krisztus test szerető közege sem vesz körül bennünket. Tudom, hogy amit most elmondtam, az még sok önmagát keresztyénnek tartó embert is hidegen hagy – nyilván őket a Szentlélek nem avatta be ebbe a titokba, és nem is fogja, ha nem nyitják meg előtte a szívüket – de igen, alapvetően érezzük: elvétetett az istentisztelet Isten népétől és a Krisztus testtől és ez így nincs rendjén.
Ahogy Isten rendezi a dolgokat, vezeti a gondolatokat és a lelket abban sokszor megdöbbenek, hogy mennyi tudatosság és tervszerűség van. Mert ma egy olyan emberről és Istenéről lesz szó, akinek a nagy feladata és küldetése volt, hogy helyreállítsa és újraindítsa az istentiszteletet Isten népe életében. Ezsdrás Istenéről lesz szó. Egy igeverset szeretnék felolvasni az Ezsdrásról elnevezett könyvből a 3. fejezt 12.13. versét:
12Sokan az idősebb papok, léviták és családfők közül, akik még látták az első templomot, hangosan sírtak, amikor szemük láttára rakták le ennek a templomnak az alapját, sokan pedig hangosan ujjongtak, és örvendeztek, 13úgyhogy a nép közül senki sem tudta megkülönböztetni az örömujjongás hangját a sírás hangjától, mert a nép igen hangosan ujjongott, és messzire hallatszott a hangja.
Ma is egy olyan bibliai alak Istenéről szeretnék beszélni, akin keresztül az evangélium elért a szívemig. A múlt héthez képest egy kicsit visszamegyünk az időben. Maradunk a királyok korszakában, de nem egy királyról szeretnék beszélni, sőt még csak nem is egy izrálitáról, hanem egy pogány hadvezérről. Ma Naamán történetén keresztül fogunk Istenre nézni – kicsoda Naamán Istene? A történetet a 2Kir 5:1-19-ből olvasom.
És amikor eljön, leleplezi a világ előtt, hogy mi a bűn, mi az igazság és mi az ítélet.(Jn 16:8)
Ezek a szavak egy értékes ígéret részei, amelyet az áldott Jézus örömmel teljesített síró és szomorkodó tanítványainak. Eljött az idő, amikor az Emberfia előbb a keresztre, majd a mennybe emeltetik fel. Kedves, csodálatosan kedves volt az irgalmas Főpap tanítványaihoz amíg köztük volt. Részvéttel volt gyengeségeik iránt, tanította őket még ellenségei támadása közben is, és helyreigazította őket, amikor eltértek az ő útjától akár elvben, akár a gyakorlatban. Nem szolgáknak hívta őket, nem is bánt velük, hanem barátokként kezelte őket, és időről időre kijelentette nekik a titkait. Megnyitotta az értelmüket, hogy érthessék az Írásokat, elmagyarázta az Isten Országának rejtett titkait, miközben másoknak példázatokban beszélt. Itt ő lett mindnyájuk szolgájává, és ő ereszkedett le, hogy megmossa a lábaikat. Egy ilyen szerető és kedves Mester gondolatai hosszú időre hatással kell legyen rájuk.
