A világirodalom egyik ismert alakja Münchhausen báró, aki valójában nem egy hazudozó volt, hanem egy éleselméjű és tapasztalt katona, aki groteszk történeteivel éppen a társasági leplezte le és tette nevetségessé. Ma már úgy van jelen a köztudatban, mint beteges hazudozó, akiről még egy betegséget is elneveztek az ún. Münchausen szindrómát.
Az ő egyik ilyen groteszk története – talán a legismertebb, vagy legtöbbet idézett – az, amikor lovastul egy mocsárban rekedt és jobb híján a saját hajánál fogva emelte ki saját magát a mocsárból.
A mai napon sorozatunkban búcsút veszünk az ószövetségi alakoktól és az első ember az Újszövetségből, akiről beszélünk az Jézus anyja, Mária lesz: Mária Istenéről lesz szól. És hogy mi köze van egymáshoz Máriának és Münchhausen bárónak. Talán ez is kiderül ma.
Alapigénk Mária imádsága. Lk 1:46-53
Mária pedig ezt mondta: „Magasztalja lelkem az Urat, 47és az én lelkem ujjong Isten, az én Megtartóm előtt, 48mert rátekintett szolgálóleánya megalázott voltára: és íme, mostantól fogva boldognak mond engem minden nemzedék, 49mert nagy dolgokat tett velem a Hatalmas, és szent az ő neve, 50irgalma megmarad nemzedékről nemzedékre az őt félőkön. 51Hatalmas dolgot cselekedett karjával, szétszórta a szívük szándékában felfuvalkodottakat. 52Hatalmasokat döntött le trónjukról, és megalázottakat emelt fel. 53Éhezőket látott el javakkal, és bővelkedőket küldött el üres kézzel.”
Egy idős lelkész testvér beszámolójában hallottam, aki különös szeretettel viseltetett a zsidók iránt, hogy koncentrációs táborból visszatért fiatal zsidó emberek számára tett bizonyságot, akik nagyon haragosan utasították el őt, nem is Krisztus miatt, hanem amiatt, hogy ők nem hajlandók hinni abban az Istenben – akár létezik, akár nem – aki engedte megtörténni velünk ezt a szörnyűséget, hogy szüleinket, testvéreinket velünk együtt elhurcolják és megöljék, magunk is alig menekültünk meg. Ilyen Istenben akkor sem hiszünk, ha létezik. Egyértelműen megtagadták atyáik Istenét és az abba vetett hitet.
Minden olyan ember felől, aki ilyen tűzön meg át az a reményem, hogy az Úr valahogy vissza tudja szeretni önmagához és ez a tagadás nem számít bűnükül és nem válik végső megkeményedéssé, mert akkor egy még szörnyűbb tűz vár rájuk.
Mi minden befolyásolja, hogy mit gondolunk Isten felől? Mi minden van hatással arra, hogy hiszünk-e benne vagy sem? Egyáltalán van-e bármi, ami ki tud bennünket lökni Istenbe vetett hitünkből? Ma három, ill. négy zsidó fiatalember Istenéről fogok beszélni a Dániel könyve alapján. A három, ill. négy zsidó fiatalember Hananjá, Misáél és Azarjá, valamint Dániel.
Bibliaolvasó emberek is lehet, hogy egy pillanatra zavarba jönnek: Dánielt ismerjük, de azt a másik hármat a Biblia milyen eldugott zugából szedtük elő. Nem annyira eldugott, sőt általában elég jól ismert a történetük – talán ezen a néven jobban beugrik: Sadrak, Mésak Abéd-Negó. Az ő Istenükről fogok ma beszélni. El fogom mondani a teljes történetet, de nem olvasom fel most csak azt a bizonyságtételt, amit Nebukadneccar előtt mondtak el, ez pedig a Dániel könyve 3:17-18
14Nebukadneccar ezt kérdezte tőlük: Sadrak, Mésak és Abédnegó! Igaz-e, hogy ti nem tisztelitek isteneimet, és nem hódoltok az aranyszobor előtt, amelyet felállíttattam? 15Készek vagytok-e most, ha meghalljátok a kürt, síp, citera, hárfa, lant, duda és mindenféle hangszer hangját, leborulni és hódolni a szobor előtt, amelyet csináltattam? Mert ha nem hódoltok, azon nyomban bedobnak benneteket az izzó tüzes kemencébe. És van-e olyan Isten, aki az én kezemből ki tud szabadítani benneteket? 16Sadrak, Mésak és Abédnegó így válaszolt a királynak: Ó, Nebukadneccar! Nem szükséges, hogy erre bármit is feleljünk. 17Van nekünk Istenünk, akit mi tisztelünk: ő ki tud minket szabadítani az izzó tüzes kemencéből, és ki tud szabadítani a te kezedből is, ó, király! 18De ha nem tenné is, tudd meg, ó király, hogy mi a te isteneidet nem tiszteljük, és nem hódolunk az aranyszobor előtt, amelyet felállíttattál!
Kezdjük ma egy kicsit a református hitvallásunk felidézésével. Legalábbis azzal a részével, hogy Jézus miért hordozza a Krisztus – azaz Messiás (magyarul: Felkent) – címet vagy rangot, és a Krisztus-hitünkből fakadóan miért neveznek minket keresztyéneknek; krisztusiaknak? Mit is hordoz magában a Krisztus útján járás, a Krisztus követés?
Akik nálam tanulják, tanulták a hitvallást remélem emlékeznek arra, hogy a Krisztus kifejezés Jézusra alkalmazása egyszerre három dolgot jelent. Azt, hogy a mennyei Atya őt felkente:
A legfőbb prófétánkká, aki Isten titkos tervét a megváltásunk felől nyilvánosságra hozta.
Egyetlen főpapunkká, aki önmaga tökéletes áldozatként való felajánlásával megváltott minket a bűneink terhétől és kényszerétől, és hogy ellen tudjunk állni a bűnnek folyamatosan közbenjár értünk.
Örök királyunkká, aki ezen a földön Igéjével és Lelkével védelmez és megőriz minket a gonosztól.1
Jézusnak ehhez a hármas méltóságához van köze annak, hogy bennünket keresztyénnek neveznek és mi magunkat keresztyénnek tartjuk. Mint keresztyén hívők részesülünk Krisztus kenetéből a következőképpen
Prófétai kenetéből: vallást tegyünk a nevéről a világban
Papi kenetéből: hogy életünket hálaáldozatként átadjuk Istennek
Királyi kenetéből: felvegyük a harcot tiszta lelkiismerettel a bűn és az ördög ellen, hogy azután mindennek végén vele együtt uralkodunk az új teremtés felett.2
Ezután a remélem nem unalmas bevezető után szeretném kiemelni az elsőt. A prófétai kenetet, vagy prófétai tisztet. Rögtön az első megjegyzés, amit végig ne felejtsünk el: a keresztyén prófétai kenete nem különleges egyházi tisztség. Nem bizonyos emberek kenete, hanem elhívásunk miatt mindannyiunk kenete. Ez a keresztyén ember küldetése a világban!
Sorozatunk mai részében a próféták Istenéről szeretnék beszélni. Eddig egy-egy szereplőt emeltem ki a Szentírásból és az ő Istenéről beszéltem, azaz arról, hogy az ő életében és hitében hogyan jelent meg Isten. Ma azonban nem szeretnék egyetlen prófétát – hanem Istennek azokról a vonásairól fogok beszélni, amelyek markánsan a prófétai szolgálatban általában megjelentek. Jézusnál is – és a mi prófétai kenetünkben is; ahogy egy keresztyén életében a prófétai kenet megjelenik, vagy kell, hogy megjelenjen. Ha nem is emelek ki különösen egy prófétát, azért a modellünk mégiscsak egy próféta lesz: Ézsaiás Alapigénk az Ézs 6:3, a lekcióból kiemelve, illetve fogok utalni még a szakasz más helyeire is.
Így kiáltott egyik a másiknak: Szent, szent, szent a Seregek Ura, dicsősége betölti az egész földet!
Ma Jób Istenéről lesz szó. Egy olyan ember Istenéről, aki hatalmas emberi mélységeket élt át, amit nem értett. Hol az Isten jósága és igazsága? Nyomorúságai között ezekkel a kérdésekkel birkózott. Hogy végül hogyan birkózott meg velük?
Ennek megértéséhez ma alapigeként négy olyan verset hoztam Jób könyvéből, amelyek talán a legismertebbek, leginkább idézettek, amelyeket akár aranymondásként is hordozunk magunkkal és magunkban. Nem véletlenül van ez így – ezek az igeversek szólnak Jóbról és az ő Istenéről. Nem csak ezek az igék. Vannak mások is – egészen más hangnemben. De ezek a Jób könyvének olyan katartikus mondatai, amelyek bennünket is segítenek a hitünkben.
Lassan úgy tűnik lecseng a járvány, véget ér a veszélyhelyzet. Természetesen a gondolatainkban nem múlik el nyomtalanul, újra és újra visszatérünk: mi a jó magatartás? Maradjunk továbbra is óvatosak, vagy éppen próbáljuk meg az életet – ha nem is pont úgy ahogy korábban, de mégis valamiféle normalitásban élni?
A világjárvány kezdetén hívők és nem hívők próbálták feltárni az okokat és a nagyobb összefüggéseket. A nem hívők elsősorban arra helyezték a hangsúlyt, hogy az emberiség önfeledten felelőtlen életmódja is felelős ezért a járványárt. A hívők azonban Istent is keresték az események mögött. Többféle reakcióval találkoztam:
– valaki szerint Isten büntetése az emberiségen
– valaki szerint Isten felemelte a mutatóujját
– lelkészek pedig arról is beszámoltak, hogy gyülekezeti tagjaik fordultak hozzájuk azzal a kérdéssel, hogy ezt miért hagyja Isten; hol van ilyenkor Isten? Most ez utóbbinál szeretnék egy kicsit elidőzni, mert ezekből a kérdésekből világosan látszik két dolog:
1. Az emberek szeretnék az események mögött meglátni Isten.
2. De nem látják.
Ezzel együtt van egy kellemetlen érzésem ezekkel a kérdésekkel kapcsolatban. Ez pedig az, hogy, olyan emberek, akik évek vagy évtizedek óta hallgatja az evangéliumot, miért lepődnek meg? Nyilván, ha valaki csak ismerkedik az evangéliummal, vagy csak nem régen lépett rá az Úr útjára, érthető ha feltesz ilyen kérdéseket – de aki régóta hallgatja, esetleg még olvassa is a Szentírást, annak miért kérdés?
Tudom, hogy ez most úgy hangzik, mintha ítélkeznék – de mindenképpen érdemes mérlegre tennünk igehallgatásunk minőségét. Péter azt írja az első levelében:
Szeretteim! A szenvedés tüze miatt, amely megpróbáltatásul támadt közöttetek, ne háborogjatok úgy, mintha valami meglepő dolog érne titeket.1
Péter ezt az akkor aktuális üldözésekkel kapcsolatban írta, de a megpróbáltatás ölthet más formát is. Erről beszélt Jézus is a nagy megpróbáltatással és az Emberfia eljövetelével kapcsolatban. Külön beszél arról is, hogy jönnek természeti katasztrófák, járványok, éhínségek és rettenetes dolgok. Márpedig, ha Jézus beszélt ezekről, akkor egy hívő ember számára nem kell, hogy meglepetés legyen a megpróbáltatás – nemcsak a személyes jellegű, hanem a világ vajúdása sem.
De ha a világ szegezi nekünk a kérdést: hol van Isten, hol látható mindezekben az Isten, tudunk-e hitből, az Igére alapozott bölcs választ adni? Mert Isten tényleg nem látható – ő rejtőzködik az események mögött. De az, hogy rejtőzködik az események mögött, nem jelenti azt, hogy nincs ott.
Van egy könyv a Bibliában, aminek az a különlegessége, hogy egyszer sincs megemlítve benne Isten. Semmilyen formában. Sem maga az író, sem a szereplők nem beszélnek Istenről. Nem említik sem név szerint, sem nem utalnak rá. Nem tesznek róla bizonyságot és nem imádkoznak hozzá. Eszter könyve ez a különleges könyv. Mégis ma Eszter Istenéről szeretnék nektek beszélni. Egy részletet olvasok ebből a könyvből alapigeként, de a teljes történetet igyekszünk szem előtt tartani. Eszt 4:13-16
13Akkor Mordokaj ezt üzente vissza Eszternek: Ne képzeld, hogy te a királyi palotában megmenekülhetsz a többi zsidó közül! 14Mert ha te most néma tudsz maradni, a zsidók kaphatnak módot máshonnan a szabadulásra és menekvésre, te azonban családoddal együtt elpusztulsz. Ki tudja, nem éppen a mostani idő miatt jutottál-e királynői méltóságra? 15Eszter ezt üzente vissza Mordokajnak: 16Menj, és gyűjts össze minden zsidót, aki csak Súsánban található, és böjtöljetek értem! Ne egyetek, és ne igyatok három napig se éjjel, se nappal! Én is ugyanígy böjtölök szolgálóimmal, aztán bemegyek a királyhoz a törvény ellenére is. Ha elveszek, hát vesszek el!
Az elmúlt években az istentisztelet előtti hirdetésekben folyamatosan hallhattátok, hogy áll a dolog az új parókiával. A gyakran változó tervekről, a pénzgyűjtésről, és főleg persze az építkezés hullámzó lendületéről is mindig megosztotta a híreket Zsolt. Végül lelkesen készültünk a közös takarításra, de leginkább a bejárásra. Jött azonban a járvány, és a parókia ügye is karanténba került. Ezt nagyon sajnálom. Jó lett volna, ha legalább egy kicsit osztoztok abból az örömből, ami ért minket! Mert meglett. Kész lett. És beköltöztünk!
Még mindig minden nap rácsodálkozom, hogy itt vagyunk. És minden csodálkozásomnak része, hogy rátok gondolok. Mert én lakom itt, de ez nem a mi házunk: a tietek és a mienk.
Amikor Zsolt először hirdette meg a lehetőséget a céladományokra, és először érkeztek meg a pénzösszegek és felajánlások, nekem összeszorult a szívem. Én tudom, kik élnek Gyálon (és környékén), tudom, kik járnak a gyülekezetünkbe. Ez nem az a réteg, amelyik könnyedén vesz ki a családi kasszából nagy összegeket. Ez nem az a réteg, amelynek a vállalkozásai csak úgy mellékesen kitermeli a milliókat. Ez az a réteg, ahol az ezresek is számítanak.
Aki nem ismer engem közelről, annak elárulom, hogy rémesen spórolós vagyok. Annál inkább megindított, hogy mennyit adtatok a tietekből! Különleges dolog volt ez, egy különleges gyülekezetben. Mélyen megindított.
Március 15.-n tartottuk az utolsó istentiszteletet itt a templomban. Azóta ez a kilencedik istentisztelet, amelyet zárt templomból a YouTube-on közvetítünk, és egyben remélem, hogy az utolsó is. És bár akár a YouTube közvetítés, akár a TV-s közvetítés azoknak, akiknek nincs internetelérése lehet egy áthidaló megoldás egy ilyen különleges helyzetben, mégis sokan átérzik, hogy ez nem a rendes és nem a normális állapot. Az istentisztelet mégis egy olyan esemény, aminek a teljes átéléséhez szükség van a test jelenlétére – és itt nem a mi testünk jelenlétéről beszélek, hanem arról a titokról, hogy a Krisztus teste, annak tagjaiban van jelen az istentiszteleten. Valóban nagy titok ez, hogy az istentisztelet nem egyszerűen hívő emberek összeverődése egy helyre, hanem a Krisztus test van jelen és a Szentlélek kapcsolja egybe a tagokat.
Egészen addig, amíg magától értetődőnek vesszük, hogy vasárnap egy erre a célra szentelt helyen, egy erre a célra szentelt időben összejövünk, talán nem is igazán vesszük komolyan. Úgyis van, majd a jövő héten megyek. Vagy egy hónapban egyszer megyek. És akkor hirtelen gyorsasággal elvétetett. Nem teljesen – hiszen itt az internet, ami akár tíz évvel ezelőtt sem biztos, hogy még működhetett volna – de mégiscsak elvétetett. És érezzük, hogy ez így nagyon nincs rendjén. Az istentisztelet mégiscsak több, mint otthon leülni a képernyő elé, amikor hétköznapi kis dolgaink hihetetlen erőszakossággal betörnek az életünkbe: jönnek az üzenetek, jön egy telefonhívás, meglátunk egy pókot a falon, dudálnak az utcán, becsöngetnek; és egyébként is nagy a kísértés, hogy ottlétünk, figyelmünk, szent odaadásunk csak részlegesen és nem teljesen kapcsolódjon be és mindezek mellett még a Krisztus test szerető közege sem vesz körül bennünket. Tudom, hogy amit most elmondtam, az még sok önmagát keresztyénnek tartó embert is hidegen hagy – nyilván őket a Szentlélek nem avatta be ebbe a titokba, és nem is fogja, ha nem nyitják meg előtte a szívüket – de igen, alapvetően érezzük: elvétetett az istentisztelet Isten népétől és a Krisztus testtől és ez így nincs rendjén.
Ahogy Isten rendezi a dolgokat, vezeti a gondolatokat és a lelket abban sokszor megdöbbenek, hogy mennyi tudatosság és tervszerűség van. Mert ma egy olyan emberről és Istenéről lesz szó, akinek a nagy feladata és küldetése volt, hogy helyreállítsa és újraindítsa az istentiszteletet Isten népe életében. Ezsdrás Istenéről lesz szó. Egy igeverset szeretnék felolvasni az Ezsdrásról elnevezett könyvből a 3. fejezt 12.13. versét:
12Sokan az idősebb papok, léviták és családfők közül, akik még látták az első templomot, hangosan sírtak, amikor szemük láttára rakták le ennek a templomnak az alapját, sokan pedig hangosan ujjongtak, és örvendeztek, 13úgyhogy a nép közül senki sem tudta megkülönböztetni az örömujjongás hangját a sírás hangjától, mert a nép igen hangosan ujjongott, és messzire hallatszott a hangja.
Ma is egy olyan bibliai alak Istenéről szeretnék beszélni, akin keresztül az evangélium elért a szívemig. A múlt héthez képest egy kicsit visszamegyünk az időben. Maradunk a királyok korszakában, de nem egy királyról szeretnék beszélni, sőt még csak nem is egy izrálitáról, hanem egy pogány hadvezérről. Ma Naamán történetén keresztül fogunk Istenre nézni – kicsoda Naamán Istene? A történetet a 2Kir 5:1-19-ből olvasom.
