Igehirdető: Gyimóthy Zsolt
Lekció: Zsolt 46
Énekek: 46. 299. 234. 390.
Amikor Luther Márton 1517. október 31-én közzétette 95 vitatételét arról, hogy egy ember hogyan lehet igaz és elfogadható Isten számára – semmiképpen nem pénzen vett búcsúért – akkor még ő maga sem gondolta volna, hogy milyen szellemi lavinát indít el egész Európában. Ezt szellemi lavinát hívjuk mi reformációnak, ami egész Európa számára hatalmas lelki megújulást is jelentett.
Talán, ha Luther tudja mi vár rá, vissza is retten – hiszen ő eredetileg nem akart mást, mint felhívni a figyelmet arra, hogy Isten kegyelme ingyen rendelkezésére áll annak, aki hisz; azt nem kell és nem is lehet kiérdemelni, vagy megvásárolni. Dehogy akart ő a császár elé állni a birodalmi gyűlésen; dehogy akart ő kiátkozott és üldözött ember lenni – egyszerűen csak felismert valamit Isten Igéjéből és azt akarta tovább adni az embereknek, hogy ők is megismerjék az üdvösség útját. De amikor kiderült, hogy mekkora vihart kavart, többé nem hátrált meg. Nem hátrált meg V. Károly császár előtt sem a wormsi birodalmi gyűlésen[1], nem hátrált meg a kiátkozás árnyékában sem; Megértette azt is, hogy mindent meg kell újítani. Meg kell újítani a Biblia szövegét az olvashatóság érdekében – ezért lefordította anyanyelvére a Szentírást; meg kell újítani az éneklést és meg kell újítani az istentiszteletet. A megújulás nem érinthet egyetlen pontot (Luther esetében pusztán a megigazulás kérdését), hanem annak mindent át kell hatnia. A személyes életet, az egyházi életet, az istentiszteletet, a liturgiát, mindent. Ennek következtében aztán az egész élet háborúsággá vált, mert azok, akik semmit nem akartak változni pokollá tették az életét.
De nemcsak az ő életét tette háborúsággá a reformáció. Mindazoknak az életét is, akik elfogadták a Biblia igazságait és ahhoz akarták igazítani az életüket nagyon komoly árat kellett fizetni ezért az engedelmességért. Több évszázados háborúság, üldöztetés és vértanúság lett a sorsa azoknak, akik a hit bibliai útját, és a Krisztusban kapott kegyelmet választották. És akármekkora is volt az üldözés, az elnyomás a régi erők részéről – azoknak az erőknek a részéről, akik nem akartak megújulni Isten kegyelme által; mégsem tudta elhallgattatni a reformációt. Az új és új hajtásokat hajt mind a mai napig. Néha a halott és száraz ágak vastagabbak, de már nincs élet bennünk, de a zsenge hajtásban, az új élet hajtásában több erő van.
De honnan merítették a reformáció neves és kevésbé neves alakjai a bátorságot, hogy természetes hajlamukkal ellentétben válasszák a reformáció, a megújulás rögös, sokszor háborúsággal terhelt életét? Erre ad választ a 46. zsoltár, amelyből kiindulva maga Luther Márton írt is egy éneket, a 390. dicséretet. Ma a megújulás embereinek bátorságáról szeretnék nektek beszélni a 46. zsoltár alapján.
Isten a mi oltalmunk és erősségünk, mindig biztos segítség a nyomorúságban. 3Azért nem félünk, ha megindul is a föld, és hegyek omlanak a tenger mélyébe; 4ha háborognak és tajtékoznak is vizei, és tombolásától megrendülnek a hegyek. (Szela.)
5Egy folyam ágai örvendeztetik Isten városát, A Felségesnek szent hajlékait. 6Isten van benne, nem inog meg, megsegíti Isten reggelre kelve. 7Népek háborognak, országok inognak, ha az ÚR mennydörög, megretten a föld. 8A Seregek URa velünk van, Jákób Istene a mi várunk. (Szela.)
9Jöjjetek, lássátok az ÚR tetteit, aki bámulatos dolgokat művel a földön. 10Háborúkat szüntet meg a föld kerekségén, íjat tör össze, lándzsát tördel szét, harci kocsikat éget el. 11Csendesedjetek el, és tudjátok meg, hogy én vagyok az Isten! Magasztalnak a népek, magasztal a föld. 12A Seregek URa velünk van, Jákób Istene a mi várunk. (Szela.)
1. A háborúságok forrása
Vissza-visszatérő történelmi jelenség, hogy a megújulás embereinek mindig is szembe kellett néznie azoknak az üldözésével, rágalmazásaival, megjegyzéseivel és pusmogásival, akik jottányit sem akarták engedni, hogy Isten megújítsa az életüket. Az egyház története ezzel kezdődött – és ahogy a végidők próféciáit értem – ezzel is fog végződni.
Péter és János a templom kapujában talpra állítanak egy mindkét lábára béna embert, aki örömében borzasztó illetlen dolgot tesz – ugrálva dicséri Istent a templomban. Huh. Skandallum – de könyörgöm ennek az embernek az életébe beáradtak Krisztus erői és a legméltóbb helyen ugrál örömében: Isten templomában.
Luthert kiátkozzák, mert felismeri, hogy Isten kegyelme ingyenes – és abból a jottányit sem enged. Persze borul a jól bejáratott egyházi rend. Ebbe a kegyelem ingyenességének gondolata – legyen bármennyire is jól megalapozott bibliai üzenet – nem fér bele. Pontosan az történik abban a korszakban is, mai mindig is és amiről Jézus beszélt Ézsaiás prófétát idézve:
Mert megkövéredett e nép szíve, fülükkel nehezen hallanak, szemüket behunyták, hogy szemükkel ne lássanak, fülükkel ne halljanak, szívükkel ne értsenek, hogy meg ne térjenek, és meg ne gyógyítsam őket.[2]
Miért nem hallanak? Azért, mert süketek? Nem. Azért, mert befogták a fülüket. Miért nem látnak? Azért, mert vakok? Nem. Azért, mert befogták a szemüket. Mint az a gyerek, akire rászólnak, és sértődötten befogja a fülét és hátat fordít, hogy ne kelljen meghallgatnia, amit mondanak neki. Mi a következmény? Nem térnek meg és nem gyógyulnak meg. És még csak rá sem jönnek, hogy mindezt csak a saját kemény szívüknek köszönhetik.
Ezek az emberek a keresztre gyűlölik Jézust, bebörtönzik Pétert, kiátkozzák Luthert, kiközösítik Wesleyt – és persze mindig és mindenütt ott vannak száraz ágként az egyház élő testén. És nincs hiábavalóbb dolog, mint az önmagukat süketté és vakká tevő embereknek beszélni a megújulásról – pont arról, amit annyira nem akarnak, hogy szó szerint az „Istennek se engednek”. De a számukra ítéletté válik az hallott ige, ahogy Jézus mondja:
Ha valaki hallja az én beszédeimet, és nem tartja meg azokat, én nem ítélem el azt; mert nem azért jöttem, hogy elítéljem a világot, hanem azért, hogy megmentsem. 48Aki elvet engem, és nem fogadja el az én beszédeimet, annak van ítélő bírája: az az ige, amelyet szóltam, az ítéli el őt az utolsó napon.[3]
Mondhat bármit Isten Igéje, ők úgy beszélnek, ahogy Jeremiás prófétál róluk:
Térjetek meg azért mindnyájan gonosz útjaitokról, jobbítsátok meg útjaitokat és tetteiteket! 12De ők ezt mondták: Nem érdemes! Mi már csak a magunk gondolatai után megyünk, és megátalkodott, gonosz szívünk szerint élünk![4]
De arra mindig lesz bennük erő, hogy az evangélium megújító erejének ellenálljanak és háborgassák a megújulás embereit. Ez mindig így volt és így lesz.
2. A bátorság forrása
De mégis mi volt az, ami bátorságot öntött az apostolokba, Lutherbe, és általában a megújulás, a reformáció embereibe? Erre ad választ a 46. zsoltár hitvallásos imádság formájában. Három dolgot mond el ez a hitvallás.
2.1. Nem félünk!
Isten a mi oltalmunk és erősségünk, mindig biztos segítség a nyomorúságban. 3Azért nem félünk, ha megindul is a föld, és hegyek omlanak a tenger mélyébe; 4ha háborognak és tajtékoznak is vizei, és tombolásától megrendülnek a hegyek.
Ad egy nagyon határozott kijelentést! „Nem félünk!” A megújulás, a reformáció embereire ez is jellemző. Nem félelemből cselekszenek. Nem azt jelenti ez, hogy időnként nem törhet rájuk a félelem érzése! A félelem természetes emberi érzés, amely a bűnesetből és a mulandó világ természetéből fakad. Nem is természetes „nem félni”. A „nem félünk” azt takarja, hogy nem félelemből cselekszünk. A félelem nem lehet úrrá rajtunk annyira, hogy elhagyjuk a mi Istenünket. Miért? Mert pont ő az a menedék, amely a legnagyobb nyomorúságban – a nagy nyomorúság idején is – erős menedék.
Nagyon erős képekkel mutatja be azokat a körülményeket, amelyekre azt mondja, hogy nem félünk!
- ha megindul a föld
- ha hegyek omlanak a tenger mélyébe
- ha annyira tombol a föld, hogy tombolásától még a hegyek is megrendülnek.
Sokszor ezt az érzést élik át Isten gyermekei, akik engedelmességben járnak, akik Isten népe megújításán fáradoznak.
De nemcsak erről beszél ez a zsoltár, hanem a végidők nagy hitvallásáról is. Eszünkbe juthatnak a Jelenések könyvének félelmetes képei, például a 6. fejezetből:
És láttam, amikor feltörte a hatodik pecsétet: nagy földrengés támadt, és a nap elsötétült, mint egy fekete szőrcsuha, a telihold olyan lett, mint a vér, 13és az ég csillagai lehullottak a földre, ahogyan a fügefa hullatja éretlen gyümölcsét, amikor nagy szél rázza; 14az ég is eltűnt, mint egy felgöngyölődő papírtekercs, minden hegy és sziget elmozdult a helyéről. 15A föld királyai, a fejedelmek és a vezérek, a gazdagok és a hatalmasok, a szolgák és a szabadok mind elrejtőztek a barlangokban és a hegyek szikláiban, 16és így szóltak a hegyekhez és a sziklákhoz: „Essetek ránk, és rejtsetek el minket a királyi trónuson ülő arca elől, és a Bárány haragja elől, 17mert eljött az ő haragjuk nagy napja, és ki állhat meg?”
Valóban félelmetes ez a kép és milyen sokan félnek és rettegnek. Sokan félve és remegve olvassák, vagy éppen ezért nem olvassák a Jelenések könyvét.
Isten gyermekei azonban azt mondják, mi nem félünk. Bennünket ez a könyv sem rettent meg, sőt bátorít. Mert nekünk még ekkor is Isten a segítségünk és erősségünk. Ő még a nagy nyomorúságban is a mi erősségünk marad. Jöhet bármilyen vihar, bármilyen földrengés, a megújulni nem akarók bármilyen fenyegetése és ármánykodása – mi nem félünk.
2.2. Isten városának békéje
Azért is van ez így, mert Isten gyermeke és a megújulás embere soha nem csak a jelenre néz. Alapvetően mindig előre szegezi a tekintetét a jövőre. És mit lát a jövőben? Nézzük meg ezt a csodálatos képet!
Egy folyam ágai örvendeztetik Isten városát, A Felségesnek szent hajlékait.
Látják a szent várost, amit János így mutat meg:
És a szent várost, az új Jeruzsálemet is láttam, amint alászáll a mennyből az Istentől, felkészítve, mint egy menyasszony, aki férje számára van felékesítve. Hallottam, hogy egy hatalmas hang szól a trónus felől: „Íme, az Isten sátora az emberekkel van, és ő velük fog lakni, ők pedig népei lesznek, és maga az Isten lesz velük; … A trónuson ülő ezt mondta: „Íme, újjáteremtek mindent”.[5]
Ez a város a béke szilárd városa a tomboló vihar közepette és után. Megdönthetetlen város és a Seregek Urának békéje uralkodik benne. És azok látják hit által, és azok mennek be hit által Isten városába, akik Isten kegyelmének megújított és megújuló gyermekei, akik tudnak új, élő hajtásokat hozni az életükben. Én mindig olyan örömmel figyelem meg az örökzöldeken az új hajtásokat. Így növekszik – ott van az előző hajtás, de van rajta üde, új hajtás, amiből majd az újabb hajtások is kihajtanak.
És látják a folyót is, amely felüdíti Isten városát – az élet vizének folyóját
Azután megmutatta nekem az élet vizének folyóját, amely ragyogó, mint a kristály, s az Isten és a Bárány trónusából ered.[6]
A jövőnek ez a hitbeli látása az, ami segít legyőzni a félelmet és megadja az erőt ahhoz, hogy újra és újra a megújulás útját járjuk. A megújulás ugyanis nem pusztán egy egyszeri esemény. Ahogy Isten egyházának folyamatosan kell újulnia, úgy kell benne Isten gyermekeinek is folyamatosan újulnia. Hogyan tehetnénk ezt máshogy, honnan lenne meg ehhez a megfelelő indíttatás, mint abból, hogy hit által nemcsak a jelen, nehézségeit látjuk – amelyben Isten a mi erősségünk – hanem a jövő csodálatos képét is, amely Isten városa az élet vizének folyójával.
2.3. Isten tetteinek meglátása
És végül Isten tetteinek a meglátására szólít fel.
Jöjjetek, lássátok az ÚR tetteit, aki bámulatos dolgokat művel a földön. 10Háborúkat szüntet meg a föld kerekségén, íjat tör össze, lándzsát tördel szét, harci kocsikat éget el. 11Csendesedjetek el, és tudjátok meg, hogy én vagyok az Isten! Magasztalnak a népek, magasztal a föld. 12A Seregek URa velünk van, Jákób Istene a mi várunk.
Isten bámulatos dolgokat cselekszik a földön is. Azokat a háborúkat, amelyeket az emberek kirobbantanak, ő szünteti meg. Az ember szíve annyira tele van gyűlölettel és haraggal, hogy képtelen lenne békességet teremteni. Ebből fakad, hogy újabb és újabb konfliktusok alakulnak ki, vagy mélyen rejlő parázsként izzanak fel. Minden békesség Isten csodája. De a legnagyobb csoda az a békesség, amelyet Isten az idők végén teremt meg. Amelyet már nem bonthat meg semmi többé.
Ez pedig abból a csodából fakad, ahogy Isten Fia saját testének feláldozásával békességre hívott minket Istennel; és arra hívott, hogy a békesség fiai legyünk itt a földön. Ezért szól igéje.
Az a kérdés itt a végén ennek a zsoltárnak – Isten megújuló gyermeke vagy Krisztusban, aki új hajtásokat hoz az életében, békességet teremt és békességben jár; vagy száraz ág, akinek csak arra van képessége, hogy háborgassa Isten gyermekeinek az életét?
Hajtsd le a fejed és nézz a szívedbe, amikor Isten szavait hallod:
Jöjjetek, lássátok az ÚR tetteit, aki bámulatos dolgokat művel a földön. … Csendesedjetek el, és tudjátok meg, hogy én vagyok az Isten!
Ámen.
[1] 1521. április 18.
[2] Mt 13:15
[3] Jn 12:47-48
[4] Jer 18:11-12
[5] Jel 21:2-3.5
[6] Jel 22:1