Lekció: Lk 22:32-43
Alapige: 2Kor 5:18-21
Jézus kereszten mondott szavai és imádságai közül csak Lukács említi azt az imádságot, amelyben Jézus az őt megfeszítőkért könyörög:
Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek.[1]
Tette ezt úgy, hogy semmi nem változott a kereszt alatt. A gúnyolók tovább gúnyolódtak, a katonák tovább játszottak és osztották szét sorsvetéssel Jézus ruháit. Nem változik semmi a könyörgés hatására. Azonban ahogy tovább olvassuk Jézus szenvedéstörténetét, mégis látunk olyan embereket, akiket megváltoztatott ott és akkor az a könyörgés és Jézus általuk is látott és átélt szenvedése. Lukács két ilyen embert is említ. Az egyik a kereszten függő egyik lator, aki a gúnyolódásból egyszer csak odafordul Jézushoz és arra kéri, hogy emlékezzen meg róla, amikor eljön a királyságába. Jézus pedig azt ígéri neki, hogy még aznap vele lesz a paradicsomban. A másik pedig a kivégzést vezető százados, aki Jézus halálát látva döbben rá, hogy Isten Fiát feszítették keresztre.
A mai kérdésünk, ahonnan továbblépünk: hozott-e már változást az életedbe Jézus áldozata és halála. Vagy hoz-e változást ez a Nagypéntek, ez a húsvéti ünnep? Hányan lépnek tovább majd ezen az ünnepen úgy, hogy semmi, de semmi nem változik az életükben? Pedig ez az ünnep is változást hoz és benne Isten egy egész életre, sőt örök életre szóló változást kínál. Hiszen Jézus értem és érted is könyörgött akkor, amikor megfeszítőiért könyörgött. Eltolhatjuk magunktól ezt, mondván, hogy nincs hozzá közünk, de Jézus halálában benne voltak a mi vétkeink is. A mi bántó szavaink, a mi igazsághajlításaink, a mi önzésünk és a mi békétlenségünk.
Jézus könyörgése után egy másik könyörgést is szeretnék veletek megosztani. Ez pedig Pál apostol könyörgése, sőt Isten könyörgése hozzánk. Mielőtt továbblépnénk szeretném felolvasni a mostani alapigénket, amit a 2Kor 5:18-21-ből hallunk.
Mindez pedig Istentől van, aki megbékéltetett minket önmagával Krisztus által, és nekünk adta a békéltetés szolgálatát. 19Isten ugyanis Krisztusban megbékéltette a világot önmagával, úgyhogy nem tulajdonította nekik vétkeiket, és reánk bízta a békéltetés igéjét. 20Tehát Krisztusért járva követségben, mintha Isten kérne általunk: Krisztusért kérünk, béküljetek meg az Istennel! 21Mert azt, aki nem ismert bűnt, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk őbenne.
Ebben az Igében a megbékélésről van szól. Olyannyira hangsúlyos ez a megbékélés, hogy ebben a rövid szakaszban ötször is megemlíti Pál. Azt mondja, hogy az ő szolgálata a békéltetés szolgálata. Ő, aki Krisztus követe ott áll Isten és az Istennel békétlen ember között és kér, sőt könyörög, hogy béküljetek meg Istennel. Ő azonban ezt a könyörgést továbbadja – mert ez Isten könyörgése hozzánk.
Isten azért könyörög hozzánk, hogy béküljünk meg vele. De miért teszi ezt Isten? Miért kell neki könyörögnie?
1. Békétlenség Istennel
Amikor Pál apostol azt írja, hogy Isten megbékéltetett minket önmagával Krisztus által, arra irányítja a figyelmet, hogy az, hogy békességben lehetünk Istennel magának Istennek a munkája. Ez a békesség annak a változásnak a következménye, hogy nekünk nem volt békességünk Istennel. És ebben nem is az számít igazán, hogy mi hogyan éreztünk Istennel kapcsolatban. Az Írás egészen határozottan tesz bizonyságot arról, hogy Krisztus nélkül, a Krisztusban való hit nélkül Isten ellenségei vagyunk.
Pál egy másik helyen (a Római levélben) erről a megbékéltetésről azt írja:
Mert ha akkor, mikor ellenségei voltunk, megbékéltetett minket az Isten önmagával Fia halála által, akkor miután megbékéltettünk, még inkább üdvözíteni fog élete által.[2]
Ezért kell a megbékéltetés munkája Krisztusban. Mert Isten ellenségei voltunk vagy még mindig vagyunk. Ebben nem csak az a baj, hogy emiatt nincs üdvösségünk – ez a legfőbb baj – hanem az is nagyon nagy baj, hogy ez az Istennel való békétlenség újra és újra kiütközik az életünkben.
Kiütközik ez nemcsak az Istennel való kapcsolatunkban, hanem kiütközik emberek egymás közötti kapcsolatában is. Veszekedés, háborúskodás, bántások és bántódások, sértések és sértettség, gyűlölködés, a másik ember kihasználása és életének kizsákmányolása, káröröm vagy éppen szándékos károkozás, bosszú, féltékenység, harag, önzés mind-mind azt jelzik, hogy nagyon hiányzik belőlünk a békesség.
Most ebben a megváltozott helyzetben, amikor felborult az életünk, kiborult a rendes, megszokott rendjéből, amikor a nagy globális válságban mindannyiunknak szembe kell néznünk saját életünk megszokott mikroválságaival, amikor a bizonytalanság miatti stresszt egymáson vezetjük le, akkor bizony érezzük, hogy hiányzik a békesség az életünkből. Amikor félelmeink, aggódásaink és elégedetlenségeink a másikra csattannak ki, azok valójában csak jelek. Fájdalmas jelei annak, hogy magával Istennel nincs békességünk. És ez a sok kis konfliktus éppen egy sokkal súlyosabb és halálos konfliktusnak, az Istennel elégedetlen és békétlen embernek a végzetes konfliktusa magával Istennel.
Pedig a jövő nem békétleneké. Isten azt mondja:
Vigyázz, hogy feddhetetlen légy, ügyelj, hogy becsületes maradj, mert a jövő a béke emberéé! 38De a vétkesek mind megsemmisülnek, a bűnösök vége pusztulás. 39Az igazak segítséget kapnak az Úrtól, erőt a szükség idején.[3]
Mégis ellenséges viszonyban vagyunk és harcban állunk Istennel. A békétlenség útját választva csak az életünket pusztítjuk. Akarjuk-e mégis inkább a békesség útját választani, akarod-e engedni azt, amit Zakariás (Keresztelő János apja) prófétált a Szentlélek által a Krisztusról:
meglátogat minket a felkelő fény a magasságból; 79hogy világítson azoknak, akik sötétségben s a halál árnyékában lakoznak, hogy ráigazítsa lábunkat a békesség útjára.[4]
Isten jött el megbékélni, kibékülni velünk. Akik az ellenségei voltunk, vagyunk. Eljött, hogy megbéküljön velünk, ráigazítsa a lábunkat a békesség útjára, hogy reményteljes jövőt adjon nekünk.
2. A békülő Isten
Nagypéntek a csodák napja. Vannak benne ugyan természetfeletti csodák is, mint a háromórás sötétség, vagy a földrengés és a kárpit meghasadása, de valójában azok a csodák az érdekesek igazán a Nagypéntekben, amely emberhez közeledésének csodája.
Nagypénteken ugyanis Isten megmutatta azt, hogy mit kezd ő az ellenségeivel. Ehhez azonban az ember Istennel szembeni békétlenségének kellett csúcsra jutva lelepleződnie: hogy az ember a lelke mélyén mennyire gyűlöli Istent. Ez a gyűlölet jelent meg a kereszthalálban. Igen, Nagypénteken a tetőfokára hágott az ember istengyűlölete. A Nagypéntek erről is beszél, de mégsem ez a fő üzenete, hanem az, hogy Isten Krisztusban elvállalja a halált, mert jót akar, a legjobbat akarja az embernek. Ez a legjobb pedig a vele megtalált békesség, amely egymás felé is békességet munkál.
Ha megtaláltad a békesség útját Istennel – azáltal, hogy ő nem tulajdonítja neked a vétkeidet – azaz megbocsát, rád is bízza a békéltetés szolgálatát. Isten azzal nyújtja a legjobbat, hogy nem kéri számon a vétkeidet. Nem neked tulajdonítja, hanem Krisztusnak tulajdonította, nem rajtad kéri számon, hanem Krisztuson kérte számon. Szabad vagy a számonkéréstől. Ezt jelenti a megbocsátás, hogy Isten felmentett minden számonkérés alól.
Ez a békéltetés szolgálatának a kulcsa. Mi szeretjük számonkérni másokon a vétkeiket. Mi mindig, újra és újra elégtételt követelünk. Csak akkor érezzük, ha helyreállt a rend, ha megkapjuk az elégtételt, akár jóvátétel, kártérítés, de legalább bocsánatkérés formájában. De így nem fogjuk megtalálni a békesség útját. Csak a békétlenséget növeljük tovább.
Isten a nagypénteki kereszten egy különb utat mutat nekünk. Valójában akkor áll helyre az egyensúly, ha az irgalom és a megbocsátás embereivé – a békéltetés Igéjének embereivé tudunk válni. Isten a békéltetés Igéjét bízta ránk.
Emiatt nem nézhetjük tétlenül, közömbösen, különösen nem kárörvendően, vagy bosszúálló szívvel, hogy az emberek úgy éljék mellettünk és körülöttünk az életüket, mintha Isten nem szeretné őket. Tartozunk nekik az igazsággal – de nem a számonkérő igazsággal, hanem a kegyelem igazságával. Nem könnyű hirdetni azt a feltétel nélküli kegyelmet, amely minket is utolért. Újra és újra beleütközünk saját korlátainkba, amelyeket mi húzunk a kegyelem elé mások irányában. De ha el tudjuk engedni ezeket a korlátokat, tudunk a megbocsátás és a béke embereivé lenni, a többit rábízhatjuk Istenre. Mindenki életében el fogja végezni a munkáját, akin akar, megkönyörül, akit akar megkeményít[5].
3. A könyörgő Isten
Ami azonban egészen elképesztő ebben az Igében, hogy Isten könyörög azért, hogy béküljünk meg vele. Úgy tűnik, mintha Pál apostol könyörögne. De ezt úgy teszi, így mondja:
mintha Isten kérne általunk
Az Isten nem egyszerűen csak alászáll és emberré lesz, hogy az Emberfia szolgáljon és életét adja váltságul sokakért. Ő még ennél mélyebbre megy. Könyörög ellenségeiért a kereszten, és könyörög ellenségeinek a kereszt miatt: itt a békességem, fogadd el.
Az Isten, aki alkotta az eget és a földet, aki életet lehelt minden élőbe, aki a kezében tartja a mindenséget, akinek nem állhat ellen semmilyen hatalom, könyörög neked, nekünk, hogy béküljünk meg vele és hordozzuk a békességet ebben a világban. Mert tudja, hogy csak a vele való megbékélés hozza el a reményteljes jövőt a számunkra.
Könyörögni az emberek akkor szoktak amikor tehetetlenek; Isten könyörgése nem ilyen. Isten nem azért könyörög a vele való békességért, mert tehetetlen velünk szemben, hanem azért, hogy megtaláljuk az ő haragja alól a békességre vezető utat.
Könyörögnünk nekünk kellene, hogy ha egyáltalán lehetséges odataláljunk hozzá. Ehelyett ez a hatalmas Isten, a mindenség Király könyörög nekünk, hogy fogadjuk el a vele való megbékélés útját, hogy ráigazítsa lábunkat a békesség útjára. Ennyire mélyre jött értünk Isten, aki megalázta magát és emberré lett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig.
Ámen.
[1]Lk 22:34
[2]Rm 5:10
[3]Zsolt 37:37-39
[4]Lk 1:78-79
[5]vö. Rm 9:18