Lekció: Mk 1:21-28
Alapige: Lk 1:49
Ha felteszem a kérdést, hogy mi a legfontosabb – pontosabban: mi kell, hogy legyen a legfontosabb az egyházban, akkor egészen biztosan a legkülönbözőbb válaszokat kapnánk. Egyesek azt mondanák, hogy az evangélizáció vagy misszió. Mások azt mondanák, hogy a diakónia, a szegénygondozás. Megint mások azt, hogy a személyes növekedés, a testvéri közösség, egymás építése. Olyan dolgokat említettem, amelyek valóban fontosak és az egyház életjelenségei. Olyan fontosak, hogy ezek hiányában nem is beszélhetünk egyházról. De valóban ezek között található a legfontosabb?
Gondolkodjunk arról, hogy mi volt Jézusnak a legfontosabb? Honnan tudjuk ezt meg? Ha megnézzük a Jézus által tanított imádságot, akár a Máté, akár a Lukács által lejegyzett változatában, akkor mi Jézus legelső kérése? Ezt kívülről is tudjuk.
„Szenteltessék meg a te neved!”
Jézus az imájában az első kérést így fogalmazta meg. „Szenteltessék meg a te neved”. Ha pedig ez az első kérés, ami nemcsak Jézus kérése, hanem úgy tanított minket imádkozni, hogy legyen a mi első kérésünk is, az hogy Isten neve legyen szent az egyházban és Isten neve legyen szent az életünkben.
Talán néhányan emlékeznek arra, hogy amikor a próféták Istenéről beszéltem, akkor azt a megállapítást tettem, hogy a „próféták Istene szent”. Akkor szinte csak karcolgattuk ezt a kérdést. De ha Jézusnak ennyire fontos, hogy ez az első kérése az imádságban és azt akarja, hogy az életünkben is ez legyen a legfontosabb, igyekezzünk mélyebbre menni ebben a kérdésben. Hogy kicsoda az Úr a mi Istenünk? Vasárnapról vasárnapra azt fogjuk keresni, hogy mit is jelent a számunkra Isten szentsége, nevének szentsége, nevének megszenteltetése. Hogy nekünk, és a gyülekezetünkben az legyen a legfontosabb, ami Jézusnak is a legfontosabb. Mert akkor lesz a helyén az evangélizáció és a misszió, akkor kerül a helyére a lelki növekedés és a testvéri közösség, akkor tölti be a gyülekezet a szerepét is igazán a diakóniában.
Mária, amikor imájában magasztalja az Urat, a következőt mondja Lk 1:49 szerint – és ez a mai alapigénk:
„szent az Ő neve.”
A bibliai kijelentésben a szentség gondolata annyira központi szerepet kap, hogy nem mehetünk el mellette szó nélkül. Azért szent a neve, mert ő maga is szent. Az emberek mégsem bánnak vele szent megbecsüléssel. Beletapossák a nevét a világ mocskába, belekeverik sötét üzelmeikbe, káromkodásra és trágár beszédre használják. Az, hogy a világ mennyire nem tiszteli Istent, nyilvánvaló abból, ahogyan a nevéhez viszonyul. Semmi tisztelet, semmi megbecsülés, semmi hódolat Isten iránt.
1. Mária találkozása a Szenttel
Mária hódolattal említi Isten szent nevét. Amikor Mária az énekébe belefoglalta ezt a mondatot, hogy „szent az Ő neve”, ezt a Szenttel való különleges találkozása után énekelte meg. Vajon addig nem tudta? Én hiszem, hogy Mária tudta. Mária, akinek a származása révén volt kapcsolata a zsidó papi családokból tudta. Tudta, hogy Isten szent, hiszen azt is tudta, hogy az a templom, amit Isten még Mózesnek kijelentett, és szent sátorként elkészített a pusztai vándorlás során, amelyet azután Salamon kőtemplomként megépített a Sionon, majd Ezsdrás idejében újjáépítettek és Nagy Heródes hatalmas építkezésekkel a világ egyik csodájává fejlesztett éppen Istennek ezt a szentségét hivatott kiábrázolni. Hogy a szent templomban van egy rész, ami a Szentek Szentje, ahova élő ember a lábát nem teheti be, csak Izráel vallásának főpapja egyszer egy évben, amikor előbb elvégezte önmagáért az engesztelést, hogy azután a Szentek Szentjében elvégezze az engesztelést a népért.
Szóval Mária bizonyosan hitt a Szentben, akinek a neve kimondhatatlan. De mégis mennyire más volt, amikor ez a Szent belépett az életébe. Amikor – bár közvetve – de mégis személyesen tapasztalta meg a Szent közelségét. Ez a mondat, nem egy általános hitvallás a Szentről, hanem a személyes tapasztalat imája.
Szent az Ő neve
2. Találkozásunk a Szenttel
Megúszhatjuk-e a szenttel való találkozást? Elég-e, ha valahol a hitünk mélyén ez az információ is meglapul, hogy Isten szent? Meg vagyok róla győződve, hogy ezt a találkozást egyetlen ember sem kerülheti el, és nem kerülheti meg. Az életünk egy-egy pontján, lehet hogy önkényesnek tűnően, hogy mikor, leginkább nem pont akkor, amikor várjuk, de Isten közel lép hozzánk a szentségével. Azzal, ahogy Ady is fogalmaz: „csöndesen és váratlanul átölelt az Isten.” Igen, ez lehet ilyen csöndes és váratlan ölelés, és lehet egészen más.
2.1. Két személyes tapasztalat
Két ilyen tapasztalatomat szeretném nektek elmondani, ami komoly hatással bírt az életemben később is.
2.1.1. Köln
Az egyik ilyen emlékem, amikor még gimnazistaként Kölnben jártam. Ott áll a híres Kölni Dóm. És ahogy ott álltam a kölni dóm bejáratánál és szembesültem azzal az élménnyel, hogy az egész olyan hatást kelt, mintha hirtelen kiszakadt volna a földből és fölém magasodott, majd bent a hatalmas oszlopcsarnokban jártam átéltem, hogy mennyire Isten szentsége motiválta mindazokat az embereket, akik ezt a 145 m hosszú és 157 m magas templomot emelték, és építették 600 éven keresztül. De nem ez a lényeg, hanem az a hihetetlen hatás, hogy ennek az épületnek a szándékában ott van annak az Istennek a szentsége, akinek emelték. Ez nem megmagyarázható – ez annak az Istennek a különleges odalépése volt, aki újra és újra közellép valamilyen különleges módon hozzánk.
2.2.2. Éjszakai látogatás
Egy másik már egyetemista koromban történt, amikor egy éjjel Isten felébresztett az álmomból. A sötét szobában olyan hatása volt ennek, mintha hatalmas fényesség öntötte volna el a szobát. Egy különleges kettős élmény volt, mert miközben fizikailag a szobában továbbra is sötétség volt szellemileg teljesen azt éltem át, hogy valami földöntúli fényesség vesz körbe. De ez a fényesség és tisztaság egy meg nem vallott bűnömre emlékeztetett, amit akkor könnyek között vallottam meg az Úrnak és éltem át a szentségének megújító erejét. Aztán minden elsötétült én pedig visszafeküdtem és békésen elaludtam.
Meggyőződésem, hogy a Szenttel való különleges találkozás része a hívő tapasztalatnak. Amikor Isten a hétköznapitól eltérően közeledik hozzánk. Amikor nem pusztán a hitünkkel ragadjuk meg őt, hanem valami megmagyarázhatatlan, ugyanakkor valóságosan többet mutat meg magából az Úr.
Nem kell ehhez misztikusnak lenni – nem is kell kergetni a misztikus élményeket. A Biblia számtalan különböző példát mutat arra, amikor valaki előtt felsejlik Isten szentsége.
3. Bibliai találkozások a szentséggel
Természetesen a Szentírás összes találkozása a szenttel való találkozás, de ma kettőt emelek ki. A későbbiekben fogunk ebből a szempontból nézni még sok más történetet.
3.1. A zsinagógai megszállott
Az egyik ilyen példa éppen a lekciónk volt, amelyben egy tisztátalan lélektől megszállott ember tapasztalta meg ezt a szentséget. Ott van a zsinagógában istentiszteleten. Jézus pedig tanított, és éppen a szokásos istentisztelet vált egy olyan közeggé annak az embernek a számára, hogy nem tudott rejtőzködni a benne rejlő tisztátalan lélek és felkiáltott.
Mi közünk hozzád, názáreti Jézus? Azért jöttél, hogy elpusztíts minket? Tudom rólad, ki vagy: az Isten Szentje.[1]
Ez a felkiáltás, lelepleződés azonban a szabadulást és a gyógyulást hozta el a számára. Az Isten Szentje a gonosznak pusztulást, a betegnek gyógyulást, a megkötözöttnek szabadulást hoz.
3.2. Péter rádöbbenése
Egy másik esetben egészen különlegesen tárult fel ez a Szentség, amelyet Jézus hozott el a világba. Amikor mindenki elhagyta őt. Mindenki, még a saját nagyobb tanítványi köre is megbotránkozott benne. Amikor elvesztette a népszerűségét és csak a tizenkettő maradt vele. Akkor megkérdezte ezt a tizenkét tanítványt Jézus: „Vajon ti is el akartok menni?” Péter válaszolt neki akkor.
Uram, kihez mennénk? Örök élet beszéde van nálad. És mi hisszük és tudjuk, hogy te vagy az Istennek Szentje.[2]
Éppen a népszerűségvesztésben, az elhagyottságban tárul fel Péter számára a Szent. A legváratlanabb pillanatokban ér utol. De egy-egy ponton utolér, hogy azután leborulj és azt mondd:
Szent az Ő neve.
Ez lehet egy hatalmas katedrális, egy hirtelen rád nehezedő régi bűn, egy istentisztelet felkavaró élménye és üzenete, vagy éppen az örök élet beszéde, amikor úgy érzed senki más nem érti körülötted csak te.
Jézus, Isten Fia, a hatalmas és élő Isten ad ilyen különleges időket, hogy szentségével megközelítsen – nem közvetlenül, azt nem bírnád ki; de valamit közvetítőként felhasználva, hogy megérintse a lelked mélyét önmagával úgy, hogy azzal olyan meghatározó tapasztalatot adjon, amit nem tudsz kiverni a fejedből, ami újra és újra emlékeztet arra, hogy „szent az ő neve”.
Éppen azért teszi ezt, mert az életünk minden területére kihat, és áthatja az, amit az Atya Isten személyéről gondolunk és vallunk. Ez nem pusztán az ún. vallásunkat hatja át. Éppen ez a lényeg.
Isten elől nem lehet elmenekülni és elbújni. Azért éri el az életünket, hogy áthassa életünk minden területét, de mint dicsőséges és szent Isten hassa át. Ezért fogunk a következő hetekben arra törekedni, hogy megértsük mit is jelent az, hogy szent. Hogy keresztyénként legyen célunk az életszentség, amire maga Isten hív minket, amit Péter is megoszt a gyülekezettel
Szentek legyetek, mert én szent vagyok.[3]
Szent az Ő neve? Az imádság csendjében elmélkedjünk, imádkozzunk azokon a kérdéseken:
Mit jelent a számomra az, hogy szent az ő neve? Van-e olyan alkalom az életedben, amikor megragadott Isten szentsége? Milyen változást jelentett ez a számodra? Milyen érzést jelent az, ha arra gondolsz, hogy Isten szent? Ez inkább vonz, vagy inkább nem is szeretsz rá gondolni? Miközben ezeket végiggondoljátok, mondjátok el Istennek is.
Szent az ő neve.
Ámen.
[1] Mk 1:24
[2] Jn 6:68-69
[3] 1Pt 1:16