Lekció: Mt 23:1-36
Alapige: Mk 4:37-41
Miközben a múlt héten Isten szentségének és szent nevének titokzatosságáról beszéltem, talán többeknek kérdés maradhatott az, hogy hogy is van a vonzással és a taszítással? Ha Isten szentsége egyben az ő tökéletes jósága is, az miért nem csak vonzó? Mik ezek az ellentmondásos érzések ezzel kapcsolatban? Sőt tényleg beszélhetünk-e ellentmondásos érzésekről? Azt kell mondjam, hogy az egyházi közeg sokszor nem segít, mert már szinte csak a szüntelenül kedves, megértő és mézédesen jóságos Istennel próbál bennünket a hit útjára csábítani, vagy éppen azon tartani. És miközben nem vitathatóak el Istennek ezek a kétségkívül valódi vonásai – mégis mintha szentsége nagyon is háttérbe szorulna. Mégpedig azért, mert bár Isten kétségkívül legfontosabb tulajdonságáról beszélünk – ez nemegyszer kellemetlenül nyomasztó, ijesztő a számunkra és a vele való találkozást valódi traumaként élhetjük át. Mivel a bibliai találkozások is ilyen traumatikus élmények voltak – ahogy azt mutatja Ézsaiás, vagy a múlt héten ismertetett Mánóah esete.
Valaki úgy közelítette meg a múltheti igehirdetést – ez nagyon ószövetségi. Elismerem. Az volt. Akkor most jöjjön egy nagyon újszövetségi prédikáció – és a mai alkalmunk címe: a szentség traumája. Vajon a szentséggel való találkozás valóban traumatikus? És ha igen, miért? Szükségszerűen az-e?
Három ilyen traumát szeretnék ma bemutatni nektek.
1. A tanítványok traumáját
2. Péter traumáját
3. A farizeusok traumáját
Alapigénk egy olyan történet, ahol a szereplőket egymás után érik a traumák! Egy kemény viharos történet a Mk 4:37-41-ből.
37Ekkor nagy szélvihar támadt, és a hullámok becsaptak a hajóba, úgyhogy az már kezdett megtelni. 38Ő pedig a hajó hátsó részében volt, és a vánkoson aludt. Ekkor felébresztették, és így szóltak hozzá: „Mester, nem törődsz azzal, hogy elveszünk?” 39Ő pedig felkelt, ráparancsolt a szélre, és azt mondta a tengernek: „Hallgass el, némulj meg!” És elállt a vihar, és nagy csendesség lett. 40Akkor ezt mondta nekik: „Miért féltek ennyire? Miért nincs hitetek?” 41Nagy félelem fogta el őket, és így szóltak egymáshoz: „Ki ez, hogy a szél is, a tenger is engedelmeskedik neki?”
1. A tanítványok traumája
Jézus Galileába járt a tanítványaival és a Genezáreti-tó – más néven Galileai-tenger partján tanította a sokaságot. Ez a gyönyörű tó egy hegyektől körülölelt medencében található és Izráel legnagyobb édesvízi tava, a vize élteti a környező Palesztina száraz vidékét.
Ez a tó ugyanakkor olyan mint egy váratlan hangulat-ingadozásokra hajlamos nőszemély. Arrafelé mindenkit figyelmeztetnek a tó kiszámíthatatlanságára, aki hajóra száll és kimerészkedik a vízre. Mivel sajátos a mikroklímája, a természet erői váratlan fordulatokat képesek produkálni rajta. A mai modern, műholdas előrejelzések nagyban segítik itt is a hajósokat, de ez nem volt mindig így. Amikor váratlanul kitört a vihar, heves szelek vágtáztak a felszínén. Minden előjel nélkül képes volt feltámadni a szél és pillanatok alatt dühöngő förgeteggé korbácsolták az addig nyugodt vizet. Ezt a tanítványok is tudták, mégsem tartottak ettől a vízreszállástól. Egy részük ugyanis kipróbált hajós volt, másrészt és ez még fontosabb volt velük tartott a Mester. Szemernyit sem féltek, amikor Jézus arra utasította őket, hogy „Menjünk át a túlsó partra!”. Miért is féltek volna, noha már este volt. Előkészítették a hajókat és felkészültek az indulásra. Csakhogy a tóra éppen akkor tört rá a dühönghetnék:
Ekkor nagy szélvihar támadt, és a hullámok becsaptak a hajóba, úgyhogy az már kezdett megtelni.[1]
Bekövetkezett, amitől a egy galileai halász a legjobban tartott: lecsapott a kiszámíthatatlan szélvihar és félő volt, hogy elsüllyeszti a halászhajót. A legjobb úszó sem menekülhetett volna, ha vízbe sodorja egy hullám. Szerény kis halászladikban ültek, nem holmi kétárbocoson vagy óceánjárón. Egyetlen hirtelen fordulat, egyetlen oldalról érkező magas hullám is a halálba küldhette volna őket. Ádázul küzdöttek a tengerrel, és minden erejükkel igyekeztek hogy a vizet kívül tartsák a hajón, de az kezdett megtelni.
Mit csinált mindeközben Jézus?
Ő pedig a hajó hátsó részében volt, és a vánkoson aludt.[2]
Szundított egyet. Látott már valaki hasonlót? Hogy valaki ilyen helyzetben aludni tudjon? Én nem láttam és elképzelni sem tudom. Sőt emlékszem, egészen kicsi gyerek voltam, még talán óvodáskorú, amikor Siófokon nyaraltunk a vállalati üdülőben és kivittek minket hajókázni a vállalati hajón, a Csigabigán. Hogy már eleve hullámzott-e a Balaton, vagy csak később jött a nagyobb szél és a nagyobb hullámok, arra nem emlékszem, de arra igen, hogy mennyire féltem, sőt rettegtem a viharos Balatonon a hajó belsejében, hogy el fogunk süllyedni, annyira nagyok voltak a hullámok. Egy percig sem voltunk veszélyben, de én iszonyatosan féltem a hánykolódó hajóban. Rajtam kívül senki sem félt, de aludni sem aludt senki.
A Bibliában az áll, hogy Jézus nyugodtan aludt. Mialatt mindenki halálra rémült, Ő békésen szendergett. Ahogy a csónak kezdett megtelni vízzel, a tanítványoknál is betelt a pohár. Haraggal vegyes félelemmel indultak, hogy felébresszék Jézust. Nem tudom, mit is vártak tőle voltaképpen. Annyi bizonyos, hogy nem azt, amit végül tett.
Tökéletesen reménytelen volt a helyzet. A hullámok másodpercről- másodpercre egyre magasabbra emelkedtek és mind erőszakosabban csapkodtak. A tanítványoknak sejtelmük sem volt róla, hogy mihez kezd most Jézus. Úgy viselkedtek, mint az emberek általában: ha veszély fenyegeti őket, és nem tudják, mit tegyenek, mindjárt a vezetőjükhöz fordulnak. A vezetőnek kell tudnia, mi legyen a következő lépés – akkor is, ha semmiféle következő lépés nem látszik kivitelezhetőnek.
„Ekkor felébresztették, és így szóltak hozzá: Mester, nem törődsz azzal, hogy elveszünk?”[3]
Kérdésük nem is annyira kérdés volt, mint inkább vád. Az együttérzés hiányával vádolták Isten Fiát. Jézus ellen intézett támadásuk összecseng azzal, ahogy az emberek többsége Istenhez viszonyul. Az Úrnak nap mint nap efféle hálátlan panaszokat kell hallgatnia. Dühös teremtményei egyre csak bombázzák a mennyet a szüntelen vádaskodásukkal. Szeretetlennek, kegyetlennek és érdektelennek állítják Istent, mintha nem tett volna már eddig is éppen eleget azért, hogy bizonyítsa irántunk való jóindulatát.
A szövegben nincs utalás arra, hogy Jézus bármit is felelt volna a tanítványok „kérdésére”. Beszéd helyett mindjárt a tettek mezejére lépett, a szavakat pedig megtartotta a tengernek és a viharnak:
„Ő pedig felkelt, ráparancsolt a szélre, és azt mondta a tengernek: „Hallgass el, némulj meg!” És elállt a vihar, és nagy csendesség lett. Akkor ezt mondta nekik: „Miért féltek ennyire? Miért nincs hitetek?”[4]
Jézus élete csodák egymásutánja volt. Annyi csodát tett, hogy könnyen meg is unhatjuk hallgatni. Megeshet, hogy ez a történet sem érint meg bennünket igazán, és már lapozunk is a következő oldalra, pedig Jézus valamennyi csodatétele közül az egyik legdöbbenetesebbről számol be. Olyan eseményről, amely különösen mély benyomást gyakorolt a tanítványokra, és amit még ők is felfoghatatlannak találtak.
Jézus a szavával parancsolt a természet ádáz erőinek! Nem imádkozott, nem az Atyát kérte, hogy mentse meg őket a vihartól, hanem Ő maga intézkedett. Parancsot adott – isteni felszólítást, a természet pedig azonnal engedelmeskedett neki. A szél meghallotta Teremtője hangját. A tenger menten felismerte, hogy Ura parancsolt rá. Mindjárt elült a szél, annyira, hogy szellő sem rebbent. Tükörsima lett a tenger, a legapróbb fodrozódás sem látszott rajta.
Figyeljük meg a tanítványok reakcióját! A tenger már lecsendesedett, de az ő szívük még mindig fel volt dúlva.
„Nagy félelem fogta el őket, és így szóltak egymáshoz: „Ki ez, hogy a szél is, a tenger is engedelmeskedik neki?”[5]
Furcsa eseménysor rajzolódik ki előttünk: az persze nem meglepő, hogy a vihar és a háborgó tenger halálra rémítette a tanítványokat, ám azt várnánk, hogy miután elmúlt a veszély és elcsitult a tenger, a viharral együtt a félelem is elhagyja őket. Márpedig nem így történt. Most, hogy csendes volt a tenger, a tanítványok félelme inkább csak fokozódott. Vajon mi lehet erre a magyarázat?
A modern pszichiátria atyja, Sigmund Freud nevéhez fűződik egy elmélet, miszerint az emberek a természettől való félelmüktől vezérelve találták ki a vallást. Freud szerint annyira félünk a földrengéstől, az árvíztől és a pusztító betegségektől, hogy kitaláltunk magunknak egy Istent, akinek hatalma van mindezek felett. Isten személy, ezért beszélhetünk hozzá. Megpróbálhatunk alkudozni vele. Könyöröghetünk, hogy mentsen meg bennünket a természet pusztító erőitől. A földrengésnek nem könyöröghetünk, az árvízzel nem tárgyalhatunk, a rák sem áll velünk szóba. Freud elmélete szerint gyártunk hát magunknak egy Istent, aki segíthet megbirkóznunk e rémisztő dolgokkal.
Ebben a történetben viszont mintha az ellenkezője történne. A tanítványok a vihar elültével még jobban féltek, mint azelőtt! Megrémítette őket a vihar, Jézus viszont annál is inkább, amikor szavával lecsendesítette. Krisztus hatalmát rettenetesebbnek találták, mint bármi egyebet, amivel korábban találkoztak, hiszen most egyszerre a szentséges jelenlétében találták magukat. Ugyan minek alkottak volna maguknak olyan Istent a tanítványok, akinek a szentsége a természet erőinél is rémisztőbb? Az még érthető volna, ha az emberek egy „szentségtelen” istent kreálnának, aki csupa nyugalmat áraszt, de olyat minek, aki a földrengésnél, az árvíznél és a betegségeknél is félelmetesebb? Egy dolog az árvíz vagy a rák áldozatául esni, az élő Isten kezébe esni azonban egészen más.
A tanítványok sokatmondó kérdést tettek fel, miután Jézus lecsendesítette a tengert. „Ki ez?” – tudakolták. „Ugyan miféle ember ez, hogy még a szél és a tenger is engedelmeskedik neki?” Arra voltak kíváncsiak, hogy miféle, azaz milyen fajta emberrel van dolguk. Egy számukra ismerős kategóriát kerestek, amelybe Jézus is belefér, hiszen akit be tudunk sorolni valahová, azzal mindjárt tudjuk, hogy mit kezdjünk. Másként viszonyulunk az ellenséges emberekhez és másként a barátságosakhoz. Másként kezeljük az intellektuális típusúakat és másként azokat, akik jó szociális érzékkel rendelkeznek. A tanítványok azonban nem találtak olyan kategóriát, amelybe Jézus tökéletesen beleillett volna. Jézust nem lehetett beskatulyázni. A logikus válasz pedig – hogy ő maga Isten – még mindig hihetetlennek tűnt.
A tanítványok sosem ismertek hozzá hasonlót. Páratlan volt, mindenki mástól teljességgel különböző. Sokféle emberrel találkoztak azelőtt – magasakkal és alacsonyakkal, kövérekkel és soványakkal, okosakkal és ostobákkal egyaránt. Találkoztak görögökkel és rómaiakkal, szírekkel és egyiptomiakkal, samaritánusokkal és maguk fajta zsidókkal is, de még soha nem volt dolguk szent emberrel – senkivel, aki szólt a szélnek és a hullámoknak, mire azok engedelmeskedtek neki.
Jézus lehengerlően más volt, mint amiről addig fogalmuk volt. Ő volt a mindenek felett való, titokzatos idegen, aki mellett a többiek kényelmetlenül érezték magukat.
2. Péter traumája
A vihar lecsendesítéséről eszünkbe juthat egy másik történet, ami szintén itt játszódott. Néhány héttel ezelőtt beszéltem róla Péter apostol Istene kapcsán. Most csak röviden szeretném felidézni. Arra az esetre gondolok, amikor a tanítás után Pétert arra utasítja Jézus, hogy evezzen ki a mélyre és vesse ki a hálót. Amire Péter tesz egy erőtlen ellenvetést, de azután mégis kiveti a hálót, amit azután nem bánt meg, hiszen annyi halat fogott, hogy segítséget kellett hívni, hogy egyáltalán ki tudja szedni a vízből. Ezek után viszont Péter reakciója teljesen más lett, mint amire egyébként számítanánk. Nem hálát ad, nem azt kéri, hogy Jézus időnként ugorjon be egy kis segítségre, ha nehezen megy a bolt, hanem leborul előtte és azt kéri tőle:
„Menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok, Uram!”[6]
Péter abban a pillanatban rájött, hogy a Megtestesült Szentség jelenlétébe került. Borzasztó kényelmetlenül érezte magát.
Krisztus egész élettörténete tülekedő tömegekről szól, akik mindenáron a közelébe akartak kerülni. A leprás így kiabált: „Könyörülj rajtam!” A tizenkét éve vérfolyásos asszony legalább a ruhája szegélyét szerette volna megérinteni. A kereszten függő lator minden erejét megfeszítve figyelt a haldokló Jézus szavaira. És még sokan mások mondták: „Jöjj közel hozzám! Nézz rám! Érints meg!”
Nem így Péter. Ő egészen másért könyörgött. Azt kérte Jézustól, hogy távozzon el tőle, engedje levegőhöz jutni, hagyja magára.
Hogy miért? Nem kell spekulálnunk a válaszon, és nem szükséges a sorok között olvasnunk, mert fehéren-feketén ott áll, hogy miért akarta Péter távozásra bírni Jézust: „Bűnös ember vagyok!” – mondta, márpedig a bűnösök nem érzik jól magukat a szent jelenlétében, ahogy a tolvajok sem igen keresik a rendőrök megnyugtató közelségét. A bűnösök nem szívesen vannak egy fedél alatt a tisztasággal.
A legfurcsább történelmi tények egyike, hogy a Názáreti Jézus még azok körében is egyetemes jó megítélésnek örvend, akik nem vallják hívőnek magukat. Ritkaságszámba megy, hogy egy hitetlen ember negatívan beszéljen Jézusról. Sokszor még azok sem fukarkodnak a dicsérő szavakkal, ha Jézusról van szó, akik az egyházzal szemben nyíltan ellenséges magatartást tanúsítanak, a keresztyéneket pedig megvetik.
A világ meggyőzően tanúskodik Jézus semmihez sem fogható tökéletességéről. Még George Bernard Shaw is azt mondta, hogy Krisztusnál magasabb mércét nem tud elképzelni, bár nem kis iróniával megjegyezte azt is: „Előfordult, hogy Jézus nem viselkedett keresztyénként”.
3. A farizeusok traumája
Jézus általános elismertségét látva nehéz felfogni, hogy miért is gyilkolták meg kortársai. Vajon miért követelte a vérét a sokaság? Miért gyűlölték annyira például a farizeusok? Miért ítélte halálra az ország legfelsőbb vallási bírósága ezt a kedves és jóravaló embert?
Jézus idejében tisztelték az ószövetségi prófétákat, hiszen ők voltak a múlt nagy népi hősei, életükben azonban gyűlölték, kigúnyolták, megvetették, üldözték és meggyilkolták őket kortársaik.
Az emberek értékelik a nemes erkölcsöt mindaddig, amíg az tőlük tisztes távolságra van. A zsidók tisztelték a prófétákat, de csak biztonságos távolságból. Amikor azonban a próféta megjelent közöttük, azt nem bírták elviselni. Az utolsó próféta, Keresztelő János is mártírhalált halt. A nemes erkölcs, ha közel jön úgy érezzük követelése van velünk szemben – ez pedig már elviselhetetlen.
Péter is szeretett volna Jézussal lenni mindaddig, amíg Jézus túl közel nem ment hozzá. „Menj el tőlem!” – kiáltotta ekkor.
A hetvenes években végeztek egy nagyvállalati kutatást arról, hogy egy ember miképpen jut előre a nagyvállalati ranglétrán[7]. A kutatók arra a megállapításra jutottak, hogy az üzleti világban a jól teljesítő alkalmazottakat rendszerint előléptetik, akik ilyenkor feljebb kúsznak kissé a szervezeti hierarchiában, ám egy bizonyos ponton megrekednek a felfelé menetelésben – ez az a pont, ahol már képtelenek jól teljesíteni. Lényegében eljutnak egy olyan szintre, ami már meghaladja a képességeiket. Leegyszerűsítve, azt a megfigyelést tették, hogy a legtöbbször az emberek egyel feljebb jutnak mint amiben képesek jól teljesíteni. Van ebből két kivétel. Őket nevezik a kutatók „szuperinkompetenseknek”, valamint „szuperkompetenseknek”. A „szuperinkompetensek” nem jutnak el sehova, mert ugyebár szuperinkompetensek ezért, hamar kikerülnek a legalsóbb szintről is.
Vannak azonban a „szuperkompetensek”, akiknek azért nagyon nehéz előrejutniuk, mert képességeik miatt komoly fenyegetést jelentenek a felettük állókra nézve. Főnökeik attól tartanak, hogy kitúrhatják őket a helyükről. A „szuperkompetens” emberekben jelentős és valós veszélyt látnak feletteseik, s félnek, hogy elveszítik miattuk megbecsült hatalmi pozíciójukat. Ezeket a szuperkompetenseket igen sokszor befagyasztják egy alacsony beosztásba, mert feljebbvalóik féltik tőlük a pozíciójukat. Nem mindenki örül mások sikerének.
Márpedig Jézus Krisztus éppen ilyen szuperkompetens volt. Az Ő teljesítménye messze kiugrott a többieké közül. Nála jobban senkire sem illett a szuperkompetens jelző. A társadalom számkivetettjei szerették, mert odafigyelt rájuk, ám a megbecsültek és hatalmi pozícióban lévők nem bírták elviselni.
Ez volt a farizeusok traumája. A zsidóságon belül a farizeusok pártja egyenesen Jézus halálos ellenségének tartotta magát.
A farizeusok az ószövetségi időszak lezárulta és az újszövetségi időszak kezdete között léptek színre. Az irányzatot a törvény iránti buzgalomtól vezérelt emberek alapították. A farizeus szó „elkülönítettet” jelent. Az irányzat tagjai a szentség céljával különültek el másoktól. Életük legfőbb tevékenysége a szentségre törekvés volt. Mondhatni, a szentségre szakosodtak. Ha valakiknek a levegőbe kellett volna dobálniuk a kalapjukat örömükben, amikor megjelent a színen a szentség megtestesítője, azoknak éppen a farizeusoknak kellett volna lenniük.
A szentségre való odaadó és kizárólagos törekvésük révén páratlan tiszteletet vívtak ki maguknak; istenfélő és igaz embereknek tartották őket. Ezen a téren nem volt senki hozzájuk fogható. Lubickoltak a hízelgő elismerésekben. VIP-es helyre ültették őket a vacsoraesteken. Vallási szakértőkként tekintettek rájuk. Egyenruhájukat a magas rangjukat jelző bojtok díszítették. Nyilvános helyeken is gyakorolták szokásaikat. Ott böjtöltek, ahol mindenki látta őket. Az utcasarkon és az éttermekben hajtották ájtatos imára a fejüket. Ha alamizsnát osztottak, úgy dobták be adományukat a koldusok poharába, hogy mindenki hallja az érmék csörrenését. „Szentségük” senkinek sem kerülhette el a figyelmét.
Jézus azonban képmutatóknak nevezte őket. Máté evangéliuma majdnem egy teljes fejezetet szánt annak, ahogy Jézus ezekről az emberekről beszélt. Egészen felkavaró és megdöbbentő szavakat használt rájuk. „Bolondok, vakok, vak vezetők, kígyók, viperafajzatok, olyanok mint a kívül tiszta, de belül szennyes pohár, meszelt sírok; ilyen hízelgő kifejezéseket használt.
Jézus nem bánt csínján a kemény szavakkal, amikor őket ostorozta. Páratlanul, de nem indokolatlanul kemény szavakat használt. Másként beszélt, mint ami egyébként jellemző volt rá. Rendszerint gyengéden intette a bűnösöket. Bár határozottan, de szelíden szólt a házasságtörésen kapott asszonyhoz és ahhoz a nőhöz is, akivel a kútnál találkozott. A jelek szerint a „nagykutyáknak”, vagyis a teológia szakértőinek tartogatta a csípős megjegyzéseket. Velük nem bánt kesztyűs kézzel.
Azt gondolhatnánk, hogy a farizeusok bizonyára azért gyűlölték Jézust, mert olyan szigorú volt hozzájuk. Senki sem szereti, ha kritizálják, a dicsérethez szokott emberek pedig végképp nem. Ám a farizeusok dühe mélyebben gyökerezett ennél. Alapos okkal feltételezhetjük, hogy akkor is megvetették volna Jézust, ha egy szóval sem illeti őket. A puszta jelenléte is elegendő volt ahhoz, hogy elborzadjanak tőle.
Mint mondani szokás, semmi sem oszlat el egy hazugságot gyorsabban az igazságnál, és semmi sem leplezi le a hamisítványt hamarabb, mint az eredeti. Az avatatlan szemű ember talán észre sem veszi, ha hamis pénz kerül a kezébe, de minden pénzhamisító félelme, hogy az eredetivel vessék össze „alkotását”. Ahol Jézus megjelent, ott az eredeti tűnt fel a hamisítványok között, és a szentség hamisítói nem fogadták kitörő örömmel a valódi szentséget.
A farizeusok kezdetben csak bosszankodtak Jézus miatt, ám bosszúságuk idővel forrongó dühvé fajult, mígnem végül üvöltve követelték a halálát. Egyszerűen képtelenek voltak elviselni Jézust. A Galileai-tengeren a tanítványok semmilyen kategóriába nem tudták besorolni Krisztust, és nem találták a választ a kérdésükre, hogy „miféle emberrel” van dolguk. A farizeusok és a szadduceusok ezzel szemben kész válasszal álltak elő. Ők mindjárt tudták, hogy minek nevezzék Jézust: „istenkáromlónak” és „ördögnek” titulálták. Jézusnak mennie kellett. A szuperkompetens vetélytársat el kellett tenni láb alól.
A testet öltött Krisztus nincs többé a földön, mert felment a mennybe, így ma már senki sem látja Őt és nem beszélhet vele testi valójában. Sok vallásos ember számára ez elég biztonságos távolság, kockázat nélkül beszélhetnek hozzá, imádkozhatnak. Azonban szentségének fenyegető továbbra is érzékelhető, sőt, időnként követőire is „átragad”. Ahogy a zsidók a Sínai-hegy lábánál rémülten menekültek Mózes sugárzó arca elől, úgy fészkelődnek sokan ma is kényelmetlenül a keresztyének társaságában.
Van egy holland szólás, amit akkor mondanak, ha egy beszélgetésben hirtelen csend áll be és nem tudják, hogyan folytassák. Ez így szól: „Erre járt egy lelkész”.
Az áll a hátterében, hogy semmi sem fojthatja belé a szót gyorsabban egy vidám társaságba, mint egy szent ember megjelenése. Ha feltűnik a színen egy lelkész, lőttek a mulatságnak. Onnantól kezdve vége a nevetésnek és a hangos társalgásnak, és csak a néma csendnek van helye. Ha tehát ilyen csend áll be, arra nem is képzelhető el más magyarázat, mint hogy éppen arra járt egy lelkész.
Bizonyára voltatok már hasonló helyzetben ti is. Addig egész jól el tudtok beszélgetni egy emberrel, amíg ki nem derül, hogy keresztyének vagytok. Amikor azonban kiderül, hirtelen úgy érzik az emberek, hogy kínos helyzetbe kerültek. Esetleg elkezdenek szabadkozni, hogy ők miért nem hisznek – vagy a korábbi nyersebb kifejezéseikért is bocsánatot kérnek. Pedig messze vagyunk attól, hogy olyan szentséggel rendelkezzünk, mint Jézus. Azonban ennek is megvan a magyarázata. A Példabeszédek könyve azt mondja:
Futnak a bűnösök, ha nem üldözik is őket[8]
Luther ezt úgy fogalmazta meg: „A pogányok a zizegő falevéltől is megrettennek.” A kellemetlen érzés, melyet a keresztyének jelenléte vált ki az emberekből, az egyház Krisztussal való azonosításának egyik negatív folyománya, amely furcsa hatással lehet az emberekre.
A 70-es években meghívták az akkori legjobb profi golfjátékosok egyikét, hogy játsszon négyszemélyes játszmát Gerald Forddal (az USA akkori elnökével), egy másik híres profi golfjátékossal és Billy Grahammel. Az illető nagyon örült, hogy Forddal és Billy Grahammel játszhat.
– Na, milyen volt az elnökkel és Billy Grahammel játszani? – kérdezte egyik társa a profi golfost, miután lement a játszma, mire az káromkodott egyet, majd undorodva felelte:
– Nincs szükségem rá, hogy Billy Graham ledugja a torkomon a vallását! – azzal sarkon fordult és elviharzott a gyakorlóhely felé, ám barátja követte.
A profi játékos elővette ütőjét és dühösen ütögetni kezdte a labdákat. A nyaka kivörösödött, és mintha még a füle is füstölgött volna dühében. Barátja nem szólt hozzá, csak leült egy padra és onnan figyelte. Pár perc múltával kérdezte csak meg tőle, miután lecsillapodott:
– Mi történt? Mindenáron meg akart téríteni Billy?
A profi játékos megszégyenülten felsóhajtott és így felelt:
– Dehogy, egy szót sem ejtett vallásról. Egyszerűen csak rosszul ment a játék.
Hát nem döbbenetes? Billy Graham egy szót sem ejtett Istenről, Jézusról vagy a vallásról, a profi játékos mégis elrohant a játék után és azzal vádolta, hogy le akarta tuszkolni a vallást a torkán. Hogy mi lehet erre a magyarázat? Nem túl bonyolult. Billy Grahamnek meg sem kellett szólalnia, és egyetlen rosszalló pillantásra sem volt szükség ahhoz, hogy játékostársa kellemetlenül érezze magát. Billy Graham annyira eggyé vált a vallásával és Isten dolgaival, hogy a puszta jelenléte is elég volt ahhoz, hogy fussanak a bűnösök, még ha nem üldözik is őket. Igaza volt Luthernek: a pogányok csakugyan megrettennek a zizegő falevéltől is. Azt hiszik, hogy egy mennyei kopó liheg a nyakukban. Úgy érzik, hogy körülkerítette őket a szentség, még ha csak tökéletlen, és csupán részben megszentelt, emberi edényeken keresztül jelenik is meg.
A profi golfozó hasonlóképpen reagált Billy Grahamre, mint Péter Jézus Krisztusra: „Menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok, Uram!” Mindkettőjüket traumaként érte a szent jelenléte. A szentség gyűlöletet ébreszt az emberekben, és minél nagyobb a szentség, annál erősebb az ellenszenv. Milyen abszurd is ez! Soha senkiben nem volt nagyobb szeretet, mint Jézus Krisztusban, de még az Ő szeretete is haragra gyújtotta a többieket. Az Ő szeretete tökéletes, természetfölötti és szent szeretet volt, ugyanakkor traumát is okozott. Ez a fajta szeretet ugyanis annyira dicsőséges, hogy nem lehetett és ma sem lehet elviselni. Illetve igen, de ahhoz valami mély és alapvető változásra van szükségünk, amit csak Krisztus evangéliuma tud elvégezni bennünk.
Valahogy így volt ez Krisztussal. A világ elviselte Jézust; szeretni is tudták, de csak tisztes távolból. Krisztus egészen addig biztonságos számunkra, míg térben és időben leláncoljuk. Egy jelenlévő Krisztus azonban nem maradhat életben az ellenséges emberek világában. Kajafás úgy ítélkezett, hogy Jézust a nemzet java érdekében meg kell gyilkolni. Mert „néha ilyet is muszáj tenni.”
Ha pedig végül a csendben magunkba nézünk, gondolkodjunk el azon: Jézus szentsége nekünk is jobb biztonságos távolból, vagy pedig keressük azt, hogy magunk is megszentelődjünk általa?
[1] Mk 4:37
[2] Mk 4:38
[3] Mk 4:38
[4] Mk 4:39-40
[5] Mk 4:41
[6] Lk 5:8
[7] Laurence Peter és Raymond Hull: A Peter-elv
[8] Péld 28:1