Lekció: Zsolt 6

Alapige: Ézs 6:5

Ha Isten szentsége körül forognak a gondolataink akkor azok bizony felkavaró eredménnyel járnak. Folytatjuk az Isten szentségéről szóló sorozatot. Mai alapigénk így szól az Ézs 6:5-ből

Jaj nekem! Elvesztem …

De visszaidézhetjük azt is, amikor a találkozás döbbenetéből Mánóah, Sámson apja úgy ocsúdott:

„Meg fogunk halni …”[1]

Amikor pedig Péter rádöbbent, hogy mi lakozik Jézusban, ő is csak összeroskadni tudott:

„Menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok, Uram!”[2]

Ezek a találkozások mind félelmet, rettenetet – egy igazi sokkoló, traumatikus élményt váltottak ki az emberekből. Vajon ezek csak bibliai élmények? Bennünket elkerülnek – sőt kerüljenek is el? Néha az az érzésem, hogy az egyházi tanítást vagy az igehirdetést is annak a szolgálatába állítottuk, hogy kíméljük meg a hívőket is, meg a hitetleneket is a Szenttel való találkozástól. De ha nem a Szenttel találkoznak, akkor kivel? Ha nem a Szenttel találkoznak – találkozunk – akkor valamilyen bálványt állítottunk a helyére még akkor is ha úgymond „Krisztusnak” nevezzük őt. Ma mi is beletekintünk a szentség tükrébe.

1. Luther

Ha játszanánk egy olyan játékot, hogy ki kellene találni hogy egyes idézeteket mely híres ember mondta, akkor mit gondolnák a következő mondatról ki mondta?

„Szeretni Istent? Néha gyűlölöm Őt!”

Ez az idézet nem mástól származik, mint Luther Mártontól, a nagy reformátortól. Bizony szokatlan dolog efféle szavakat hallani valaki olyan szájából, akit annyira tisztelnek vallásos buzgalmáért, mint őt. És ugyancsak tőle származik az a számunkra talán megbotránkoztató kijelentés:

„Néha nem látom egyébnek Krisztust egy dühös bírónál, aki karddal a kezében jön felém.”

Honnan jönnek ezek az egészen szélsőséges mondatok? Hogy meri egyáltalán kimondani őket? Úgy hogy az ő gondolatai is élete egy pontjától kezdve elkezdtek Isten szentsége körül forogni és ez őt is felkavarta.

Luthert egyébként úgy ismerték, hogy hajlamos volt viharos dühkitörésekre és nemigen válogatta meg a szavait. Ennek nyilván voltak személyiségbeli okai, egészségügyi okai, komoly gyomor- és vesebántalmak is gyötörték és igen, lelki okai is, amelyet alakítottak az életbeli tapasztalatai.

Az egyik ilyen súlyos élettapasztalata éppen az volt, hogy mint ifjú joghallgatót egy útja során útközben hatalmas vihar érte utol, és hozzá egészen közel csapott le egy hatalmas villám, ami a földre sodorta. Rémületében így kiáltott fel:

„Szent Anna, segíts rajtam! Ha megteszed szerzetes leszek.”

Ezt a fogadalmát be is tartotta, sőt a döntését egy helyen még azzal is megindokolta:

„A kétségbeesés teszi az embert szerzetessé”

De mi volt, ami ezt a kétségbeesést okozta, és ami mellett szerzetesként sem tudott megnyugodni a lelke? Luther egyre attól rettegett, hogy lesújt rá az isteni ítélet és büntetés. Ez a rettegés és kétségbeesés a számunkra olyan hátborzongató dolgokra sarkallta, amely alapján simán örültnek lehetne őt tartani.

Miután beállt szerzetesnek, szigorú önsanyargatásra adta a fejét, ugyanis tökéletes szerzetes akart lenni. Az önmegtagadás terén messze túltejesítette a szerzetesi regulát. Imaéjszakáin mindenki másnál tovább virrasztott, nem fogadta el a neki juttatott takarókat és csaknem halálra fagyott. Olyan súlyosan büntette a testét böjtölésekkel, éjszakázásokkal, hogy – és ezt később ő maga értékelte így – a szerzetesi cellájában tette tönkre maradandóan az emésztőrendszerét.

Amit azonban a gyónás kapcsán művelt, az egyenesen az őrületbe kergette a gyóntatóját. A szerzetesi élet természetes és szerves része a gyónás. A rend előírta a szerzetesek számára, hogy vallják meg a bűneiket naponta. Meg is tették ezt a szerzetesek nap mint nap, megvallva olyan vétkeiket, hogy „Vétkeztem. Tegnap este fennmaradtam takarodó után és gyertyafénynél olvastam” vagy „Tegnap ebédnél megkívántam Fülöp testvér krumplisalátáját.” A gyóntató pap meghallgatta a bűnvallást és feloldozta a bűnbánó lelket, majd kijelölt a számára valamilyen enyhe vezeklést. Ez rutinszerűen megtörtént. Luther számára azonban gyónás nem volt rutin. Ő nem érte be a bűnei futólagos megnevezésével. Ő egészen bizonyos akart lenni afelől, hogy az életében felmerülő valamennyi bűnt megvallotta. Egy alkalommal hat órán keresztül sorolta, hogy milyen bűnöket követett el az előző nap. Már komolyan azon gondolkoztak a vezetői, hogy vagy nem normális, vagy lógós, nem akar dolgozni vagy tanulni. De nem erről volt szó, hanem valami egészen másról. Arról, hogy ő Istent valóban szentnek látta és ebbe a tükörbe nézve csak bűneinek mélységét fedezte fel, amelyek miatt annyira gyötrődött és olyan zaklatott volt a lelkiállapota, már-már nem is tudott normális emberi lényként működni. Saját maga azt írta önmagáról később

„Jó szerzetes voltam, és olyan szigorúan betartottam a rend szabályait, hogy bátran mondhatom: ha szerzetes valaha is a mennybe juthatott volna a szerzetessége folytán, az én lettem volna. A kolostorbeli valamennyi testvérem tanúsíthatja ezt, aki csak ismert. Ha tovább folytatom, előbb-utóbb megöltem volna magam a virrasztásokkal, imádkozásokkal, olvasással és egyéb erőfeszítésekkel.”

Ez lehetne akár dicsekedés is, de nem az. Nagyon hasonló ahhoz, amit Pál ír a filippieknek, nem dicsekedésképpen, hanem úgy, hogy ha lehetne valamivel dicsekedni Isten és emberek előtt, akkor ő megtehetné.

nem a testben bizakodunk. ⁴Pedig nekem lehetne bizakodásom a testben is. Ha másvalaki úgy gondolja, hogy testben bizakodhat, én méginkább: ⁵nyolcadik napon metéltek körül, Izráel népéből, Benjámin törzséből származom, héber a héberek közül, törvény szempontjából farizeus, ⁶buzgóság szempontjából az egyház üldözője, a törvényben követelt igazság szempontjából feddhetetlen voltam. ⁷Ellenben azt, ami nekem nyereség volt, kárnak ítéltem a Krisztusért. ⁸Sőt most is kárnak ítélek mindent Krisztus Jézus, az én Uram ismeretének páratlan nagyságáért. Őérte kárba veszni hagytam, és szemétnek ítélek mindent, hogy Krisztust megnyerjem. ⁹Hogy kitűnjék rólam őáltala: nincsen saját igazságom a törvény alapján, hanem a Krisztusba vetett hit által van igazságom Istentől a hit alapján …

De Luthernél miért ez a megfeszített és buzgó önsanyargatás, és gyónások végeláthatatlansága, ami alapján azt mondja, hogy ha ez alapján a mennybe lehetne jutni, akkor ő oda jutott volna?

Valami baj volt a fejével? Nem. A fejével semmi baj nem volt. Luther kiváló koponya volt, ragyogóan vágott az esze, azzal tűnt ki saját jogászhallgató társai közül is, hogy szövevényes és bonyolult jogi összefüggéseket is fel tudott fogni. Voltak, akik a jogtudományok leendő géniuszaként tekintettek rá. Aztán jött az a bizonyos villámcsapás. Ez azonban nem annyira az elméjében, hanem a lelkében vitt végbe hatalmas változást. És elgondolkodott valami nagyon fontos dolgon is.

2. A Nagy Parancsolat és a Nagy Bűn

Tanulmányozta például a Nagy Parancsolatot. A héten pont mindkét konfirmandus csoportban ez is téma volt. Hogy is szól? Biblia és kátéismerő emberek számára remélem nem fehér folt és álmotokban is tudjátok idézni. A nagy parancsolat így szól a legtömörebb lukácsi változat szerint:

Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes erődből és teljes elmédből, és felebarátodat, mint magadat.[3]

Ez a nagy parancsolat. Luther pedig feltette magának a kérdést: mi a nagy bűn? Ha feltennék az embereknek ezt a kérdést: mi a Nagy Bűn, akkor valószínűleg valami olyasmit felelnének rá, hogy a gyilkosság, a népirtás, milliárdok ellopása a közös nemzeti vagyonból; vagy valaki azt mondaná, hogy a házasságtörés, az istenkáromlás. Vagy éppen egy gyermeki lélek megrontása – amire egyébként Jézus egy helyen külön is kitér. Ezekkel kapcsolatban megegyezhetünk, hogy mind súlyos bűnök, de Luther a Nagy Bűnről gondolkodva mégis más eredményre jutott.

Ha az a Nagy Parancsolat, hogy teljes szívünkből szeressük Istent, akkor a Nagy Bűn nem lehet más mint az ha nem szeretjük őt teljes szívünkből (és persze a felebarátunkat úgy mint saját magunkat.)

De még egyszer térjünk vissza a nagy parancsolat első felére. Ugyanis Jézus nem azt mondja, hogy szeresd Istent, ahogy jónak látod. Szeresd Istent, amennyire gondolod vagy bírod. Hanem azt, hogy szeresd Istent teljesen és mindeneddel. Nos Luther számára ez a mondat volt egy olyan találkozás a Szenttel, mint amikor Ézsaiás látta az Urat a trónján ülve. Mert egyensúlyban látta a nagy kötelezettségeket a nagy bűnökkel.

Ha értjük a Nagy Parancsolatot, akkor azt is megértjük, hogy egyikünk sem tartja be. Még öt perc erejéig sem. Nos pontosan ez volt az, ami Luthert is gyötörte. Ő nem akart vagy nem tudott belemenekülni abba az önámító világba, amely elhessegeti magától a Nagy Parancsolat valód jelentését és ebben a jelentésében a Szent Istennel való szembesítést, amelynek a végén azt látja:

Nem tudjátok, hogy Isten elérhetetlen fényben lakozik? Mi, gyönge és tudatlan teremtmények próbára akarjuk tenni és meg akarjuk érteni kifürkészhetetlenül ragyogó és felfoghatatlanul dicsőséges csodáját. Közel akarunk menni hozzá; nekikészülünk, hogy megközelítsük. Nem csoda hát, hogy dicsősége maga alá gyűr és megrenget bennünket.

Vajon mi mit látunk meg a szentségnek, a Szentnek ebben a tükrében? Meglátjuk-e valójában azt, amit meglátott Ézsaiás és meglátott Luther?

Jaj nekem! Elvesztem …

És Luther próbált ettől menekülni. Világosan látta, hogy a Nagy Parancsolat megszegése miatt senki sem úszhatja meg a büntetést a világon. És akárhogy próbálkozott elérni a szerzetesi életszentségben a tökéletességet arra jutott végül, hogy ő sem úszhatja meg. Vajon Luther őrült volt? Vagy rádöbbent az igazságra és feltette a kérdést: miképpen nyílhat meg számomra mégis a menny? Hogy ezt megértsük, nézzünk meg egy „normális” embert.

3. Egy teljesen normális ember: a gazdag ifjú

Ez a normális ember sok bibliaolvasó ember számára ismerős. Nem nehéz megjegyezni az ő történetét. Azt olvassuk a Lk 18-ban:

Akkor egy előkelő ember megkérdezte tőle: „Jó Mester, mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?” ¹⁹Jézus ezt válaszolta neki: „Miért mondasz engem jónak? Senki sem jó, egyedül csak az Isten.  ²⁰A parancsolatokat tudod: Ne paráználkodj, ne ölj, ne lopj, ne tanúskodj hamisan, tiszteld apádat és anyádat!”[4]

Ő is az örök életről faggatta Jézust, ahogy Luther is. Jézust „jó Mesternek” szólítja. Jézusnak nem kerülte el a figyelmét a megszólítás. Tudta, hogy most egy olyan emberrel áll szemben, akinek csupán felületes ismeretei vannak a jó mibenlétéről. Ezért Jézus először finoman témát váltott, hogy azután visszatérjen az eredeti kérdésre. A gazdag ifjú az üdvösségről akart társalogni, de Jézus a jóra terelte e beszélgetés fonalát.

Visszakérdezett: „Miért mondasz engem jónak? Senki sem jó, egyedül csak az Isten.” Ebben a kérdésben benne van az, hogy tudod, hogy miért mondtad, amit mondtál? Mielőtt valaki félreértené itt Jézust, ő itt nem isteni természetét tagadta, hanem azt firtatta, hogy kinek látja őt a gazdag ifjú. Valóban annak az Istennek, aki testet öltött – aki maga a megtestesült jóság? Ha igen, akkor már jó az irány. De ha Jézusban csak a nagy tanítót tiszteli és úgy szólítja jó Mesternek, akkor fogalma sincs arról, hogy a testet öltött Istennel beszél, fogalma sincs arról, hogy valójában mi a jóság. A jelek szerint nem ismerte, vagy nem értette a Szentírást, amit pl. a 14. zsoltár fogalmaz meg

Azt gondolja magában a bolond, hogy nincs Isten! Romlottak és utálatosak tetteik, senki sem tesz jót. ²Az Úr letekint a mennyből az emberekre, hogy lássa, van-e köztük értelmes, aki keresi az Istent?  ³Mindnyájan elfordultak tőle, egyaránt megromlottak. Senki sem tesz jót, egyetlen ember sem. [5]

Ezt még Pál apostol is visszaidézte a rómaiakhoz írt levelében[6]. És amikor ezt halljuk, akkor viszolyog a lelkünk és azt mondjuk, hogy ilyet Isten nem mondhat, csak valami fanatikus pap osztja az észt, hogy a megfélemlítés útján manipulálja az embereket. Nyilván a Biblia is túloz, hiszen ismerünk jó embereket, miközben azt is tudjuk, hogy senki sem tökéletes. Időnként mindannyian megbotlunk, de azért mégiscsak teszünk jót is.

Így gondolkozott ez a gazdag ifjú is. Isten előírt a számunkra bizonyos jó cselekedeteket.

Megparancsolta például, hogy adakozzunk a szegényeknek, adakozzunk az Isten országának szolgálatára is, amit sokan meg is teszünk. Ez egy jó cselekedet, nem? De nem ilyen egyszerű a helyzet. Ha a külsőt nézzük, akkor azt mondhatjuk, hogy valóban az. Ebben az értelemben valóban cselekszünk jót. Csakhogy Isten a szívet is nézi. Istent az is érdekli, hogy a lelkünk mélyén mi motivál bennünket. Ahhoz, hogy egy jócselekedet elérje Isten jóságmércéjét, olyan szívből kell kiindulnia, amely Istent és az embertársat is tökéletes szeretettel szereti.

Ki képes erre? Ki merne ideállni bárki közeletek azzal az igénnyel, hogy elmondja én Isten tökéletes szeretetével szeretem Istent és benneteket, sőt minden embertársamat? Még a legjobb cselekedeteinket is elcsúfítja belső motivációink tökéletlensége. Márpedig a Szentírás állítása rólunk, az emberről az, hogy mivel senkinek sincs tökéletes szíve, ezért tökéletes cselekedetre sem lehet képes senki.

És itt jön a csapda. Ha senki sem lehet tökéletes, akkor nyilván az „elég jó” is megfelelő. Azt mondjuk: tökéletes nem tudok lenni, de elég jó még lehetek. Vajon hányan áltatják magukat ezzel? Viszont akkor azt is kérdezzük meg, hogy mi az elég jó? Meg tudja valaki mondani? Van valami átlagolási technika és ha valaki legalább megüti az átlagot, az már elég jó? Ezzel az ún. elég jóval van egy kis bökkenő. Mert ki és hogy állapítja meg az átlagot? Kiderül, hogy valójában nincs mércéje, vagy az nagyon képlékeny lesz. A mérce mindenkinek önmaga lesz. Mindenki maga állapítja meg ezek után, hogy szerinte mi az elég jó. Pál apostol komolyan ráirányítja a figyelmet arra, hogy ez mekkora tévút az ember számára. A korinthusiaknak írja azt:

Mert ha mi magunk ítélnénk meg önmagunkat, nem esnénk ítélet alá.[7]

A gond éppen az, hogy Isten sehol sem mondja azt, hogy legyél „elég jó”. A gazdag ifjú pont így gondolkodott. Ezt leplezi le Jézus, amikor azt mondja neki:

A parancsolatokat tudod: Ne paráználkodj, ne ölj, ne lopj, ne tanúskodj hamisan, tiszteld apádat és anyádat![8]

Ezt hallva a gazdag ifjú cseppet sem jött zavarba. Pedig Jézus szándékosan a mózesi Tíz Igének csak a második kőtáblájáról sorolt parancsolatokat, az elsőről semmit sem említett. És ez a gazdag ifjú észre sem vette, hogy mennyire hiányos az, amit Jézus mondott neki. Rávágja, hogy ő ezzel rendben van – sőt mindig is rendben volt. Erre azt hiszem mindannyian igencsak a fejünket csóválnánk, nevetnénk, vagy mérgesen helyretennénk ezt az öntelt vagy éppen buta fiatalembert. De nem így tesz Jézus. Azt mondja neki

Még egy fogyatkozás van benned: add el minden vagyonodat, oszd szét a szegényeknek, és kincsed lesz a mennyben; azután jöjj, és kövess engem.[9]

Valóban csak egy fogyatkozás lett volna benne? De jó lenne, ha bennünk is egyetlen fogyatkozás lenne. Jézus finom iróniával irányítja rá a figyelmet arra, hogy nem csak egyetlen dolog hiányzik.

Vagy ha igen, egyetlen fogyatkozás van benne, akkor az elsősorban a gondolkodásmódjában található. Ez a beszélgetés itt nem a valaha élt két legigazabb ember között zajlott le, akik közül az egyik tökéletes, a másiknak pedig csak egyvalami hiányzik a tökéletességhez. Szó sincs erről. Sokkal inkább arról van itt szó, hogy komoly próba elé állította ezt a fiatalembert. A próba pedig így szólt: „Á, szóval ifjúságodtól fogva megtartottad a parancsolatokat? Akkor nézzük mi is a helyzet az első parancsolattal? Mi az első parancsolat?

Ne legyen más istened rajtam kívül![10]

Szóval ezzel hogy állsz? Mert ha itt elbuksz, akkor a többiben is már előre elbuktál. Azt nem tudom, hogy a gazdag ifjú megértette-e, hogy az első parancsolattal szembesítették, vagy csak pusztán képtelen volt elengedni a vagyonát anélkül, hogy megértette volna miről van szó. De mi értjük? Értjük, hogy minden ott kezdődik? Egyedül Isten legyen az istened. Se rajta kívül, se vele, se mellette ne legyen másik.

Évszázadokkal később Luther felismerte, hogy nem egyetlen fogyatkozása van. Ahogy belenézett Isten szentségének tükrébe: elborzadt. Nem a szentségtől, hanem önmagától. És az a paradox helyzet állt elő, hogy minél jobban akarta megjavítani magát, annál borzasztóbban látta önmaga bűnének szörnyűségét – és emiatt képtelen volt szeretni az igazságos és szent Istent. Így ír erről:

„Nagyon vágytam megérteni Pál Rómaiakhoz írott levelét, és semmi sem állt az útjában egyetlen kifejezésen: „Isten igazságán” kívül, mivel azt az igazságot értettem alatta, miszerint Isten igaz, így hát igazságosan megbünteti a nem igazakat. Én is ebben a helyzetben voltam, még ha kifogástalan szerzetesnek bizonyultam is. Bűnös emberként álltam Isten előtt, akit vádol a lelkiismerete, és korántsem voltam meggyőződve afelől, hogy érdemeim elégségesnek találtatnak-e majd. Mivel képtelen voltam szeretni egy igaz és haragos Istent, inkább gyűlöltem Őt és zúgolódtam ellene.

Éjjel-nappal töprengtem, míg fel nem fedeztem a kapcsolatot Isten igazságossága és aközött a kijelentés között, miszerint „Az igaz ember a hite által él”. Ekkor megértettem végre, Isten igazsága az az igazságosság, melynek alapján Isten kegyelemből és puszta irgalomból hit által igazít meg bennünket. Úgy éreztem ekkor, mintha újjászülettem volna, és nyitott ajtókon sétáltam volna át a paradicsomba. Az egész Szentírás új értelmet nyert, és míg korábban gyűlölettel töltött el „Isten igazsága”, most a nagy szeretetben kimondhatatlanul édessé vált számomra. E versek kaput nyitottak nekem a mennybe. […]

Luther miközben újra és újra a szent és igazságos Istennel szembesült, amikor önmaga tökéletesítésével próbált megfelelni Isten követelésének, ez csak mélyebbre és mélyebbre taszította a bűnei miatti kétségbeesésben. És akkor az Igében szembejött vele a szentségében is irgalmas Isten. Akit mindig is keresett, de az önigazulás útján sehogy sem talált meg. Mert Istennek nem elég jó az elég jó.

Ahhoz azonban, hogy eljusson hozzá Isten irgalma, a szentség tükrébe tekintve el kellett borzadnia önmagától, hogy Isten Igéje, amely Krisztusról szól, kaput nyisson neki a mennybe.

Ámen.

---

[1] Bír 13:22

[2] Lk 5:8

[3] Lk 10:27

[4] Lk 18:18-20

[5] Zsolt 14:1-3

[6] Rm 3

[7] 1Kor 11:31

[8] Lk 18:20

[9] Lk 18:22

[10] 2Móz 20:3