Lekció: 1Móz 32:23-31
Alapige: Rm 5:1
Miközben a Biblia úgy Isten története, hogy az Isten embereinek a története is – a hit története is. De nemcsak a hité, hanem sokszor olyan hívőké, akik Istennel viaskodtak: akik kihívták Istent párviadalra és Isten kiállt velük; majd és ebben a viaskodásban valami különlegesre jutottak. Ennek a viaskodásnak egy érdekes ellentmondására is rávilágít, amit Blaise Pascal így fogalmazott meg:
„Ha az ember nem Isten számára teremtetett, vajon miért csak Istenben boldog?
Ha az ember Isten számára teremtetett, vajon miért ellenkezik vele annyira?”
Arról beszélünk az utóbbi időben, hogy Isten szent. Ez pedig azt jelenti, hogy messze fölöttünk áll minden tekintetben. Erőben, hatalomban, igazságban, bűntelenségben, jóságban és szeretetben. Ugyanakkor meg lehet vele birkózni. Be lehet vele szállni a ringbe egy kemény menetre. De mégis mi az, amiért Isten – aki gondolatának egyetlen rezdülésével el tud tüntetni bennünket az élők sorából – hajlandó harcba szállni az őt kihívó emberrel. Az ő célja nem harc, hanem a megbékélés. Erről szól alapigénk is a Rm 5:1 szerint
Mivel tehát megigazultunk hit által, békességünk van Istennel a mi Urunk Jézus Krisztus által.
Mai ünnepi istentiszteletünkön olyan bibliai személyek alakját szeretném felidézni a számotokra, akik beléptek Istennel a ringbe, de végül békével távoztak onnan. Sem nem vesztesen – bár lehetett volna úgy is; sem nem győztesen – ami úgysem lehetséges, hanem békével.
Az a reménységem ezzel kapcsolatban, hogy 1) felismerjük a harcainkat, amelyeket Istennel vívunk vagy vívtunk 2) megértjük, hogy nem vagyunk bezárva ezekbe a harcokba – sőt Isten azért hajlandó kiállni velünk, hogy békességre jussunk vele.
1. Jákób
Az első bibliai hősünk, akivel a szent Isten harcba szállt, Jákób. Lehet, hogy éppen ő lenne az első ember, aki eszünkbe jutna az Istennel ringbe szálló és onnan élve távozó emberről.
Jákob igazi gazember volt; még nevének jelentése is az, hogy: „csaló”. Ő volt az a fickó, aki becsapta az apját, rászedte a bátyját és istentelen cselt szőtt az anyjával. Nehéz elképzelni ilyen mértékű romlottságot Izsák fiáról és Ábrahám unokájáról.
Ugyanakkor Jákob radikális változáson ment keresztül élete során. Miután a csalása után, életét féltve menekülnie kellett bátyja, Ézsau gyilkos haragja elől
Egy olyan helyre ért, ahol eltölthette az éjszakát, mikor a nap lement. Fogott egyet az ott levő kövek közül, azt a feje alá tette, és lefeküdt azon a helyen.[1]
Az utazás gyakran komoly megpróbáltatást jelentett az ókori Palesztinában. Éjszakánként rablók és vadállatok törhettek a vándorokra. Jákob útja során nem érkezett olyan állomáshoz, ahol szállást kérhetett volna. Csak ment és ment, hogy minél messzebb jusson napnyugtáig. Akkor aztán letáborozott a csillagos ég alatt, a feje alá pedig követ rakott párna gyanánt. Amikor elaludt, álmot látott, és ez az álom örökre megváltoztatta az életét:
És álmot látott: Egy létra volt a földre állítva, amelynek teteje az égig ért, és Isten angyalai jártak azon fel és le. Odafönt pedig az Úr állt, és ezt mondta: Én vagyok az Úr, atyádnak, Ábrahámnak Istene, és Izsáknak Istene! Ezt a földet, amelyen fekszel, neked adom és a te utódaidnak. Annyi utódod lesz, mint a föld pora, terjeszkedni fogsz nyugatra és keletre, északra és délre, és áldást nyer általad, meg utódod által a föld minden nemzetsége. Mert én veled vagyok, megőrizlek téged, akárhova mégy, és visszahozlak erre a földre. Bizony, nem hagylak el, amíg nem teljesítem, amit megígértem neked.[2]
Ezt az álombéli létrát „Jákob lajtorjájaként” is szokás emlegetni, amely hidat képezett a menny és a föld között. Jákob azelőtt nem került kapcsolatba a „mennyei dolgokkal”, Isten hiányát azonban annál inkább tapasztalhatta. Megdöbbentő, hogy Izsák fia és Ábrahám unokája ennyire „elvilágiasodott”, hiszen Ábrahám még beszélt Istennel, Jákob pedig egészen biztosan hallotta apja és nagyapja történeteit a tábortűz mellett. Tudnia kellett hogyan szólította meg és hívta el az Úr nagyapját; hogyan teljesítette ígéretét abban, ahogy megszülethetett apja Izsák. Az esti tábortüzeknél újra és újra hallhatta családjuk történetét Istennel.
Jákob azonban földi síkon élte az életét. A mennyei dolgokról folytatott beszélgetések nem tettek rá különösebben mély benyomást. Földhöz ragadt módon gondolkodott. Számára áthidalhatatlan szakadék tátongott a menny és a föld között. Úgy érezte, hogy ha van is Isten, annyira távoli és olyan mérhetetlenül transzcendens, hogy semmi köze sem lehet az ő földi életéhez. Az az Isten, akiről a szülei beszéltek, túl magasan volt ahhoz, hogy Jákob elérje – egészen addig, míg álmot nem látott.
Egy létra jelent meg előtte, s ez a létra találkozási pont volt a szentség birodalma és a földi világ között. Jákob a létrán angyalokat látott felkapaszkodni, s leereszkedni. Mindkét irányba haladtak: a mennyből a föld felé és a földről a menny felé, és folyamatos mozgásban voltak. Jákob társaságából Isten jelenlétébe léptek, és fordítva. A lépcső tetején Jákob megpillantotta Isten alakját, aki megszólította őt és megerősítette Ábrahámnak és Izsáknak tett egykori ígéretét. Isten ígérete az eljövendő nemzedékeknek is szól, és Jákobon keresztül lesz az övéké. Ő lesz a hordozója annak a szövetségnek, amely mellett esküvel kötelezte el magát Isten. Megígérte Jákobnak, hogy mindenütt vele lesz, és mindaddig vele marad, amíg valamennyi ígérete be nem teljesül.
Jákób kábultan tért magához az álomból. Egészen a hatása alá került az éjjeli víziónak.
„Amikor Jákob fölébredt álmából, ezt mondta: Bizonyára az Úr van ezen a helyen, és én nem tudtam! Félelem fogta el, és így szólt: Milyen félelmes ez a hely! Nem más ez, mint Isten háza és a menny kapuja.”[3]
Attól kezdve Béthelnek kezdték hívni azt a helyet, ahol Jákob az álmot látta, ami héberül azt jelenti, hogy „Isten háza”. Nem volt ott se szent sátor, se templom, se gyülekezeti épület, de Jákob mégis Isten házának nevezte, mert ott jelentette ki magát a szent Isten.
Jákob szavai tökéletesen jellemzik azt a helyzetet, amelyben korunk embere érzi magát. Olyan világot élünk, amikor Isten távolinak tűnik. Nem látni égő csipkebokrokat és tűzoszlopokat, de a testet öltött Krisztus sem sétál közöttünk. Elhagyatva érezzük magunkat, mint akiket belevetettek egy ellenséges vagy – ami ennél is rosszabb – közönyös világ tengerébe. Bezártak bennünket a világba, és nem találjuk a kijáratot. Nem vezet létra a mennybe.
Jákob is így érzett mindaddig, míg álmot nem látott. Szavai a mi helyzetünkre is tökéletesen passzolnak. „Bizonyára az ÚR van ezen a helyen, és én nem tudtam!” Isten mindig is ott volt. Nem volt távol Jákobtól, csak ezt ő egészen addig nem vette észre. Jákob nem volt tudatában Isten jelenlétének.
Világunkban milliókat érint Isten jelenlétének a tragikus figyelmen kívül hagyása. Isten itt van, de mi nem vesszük észre. Ám abban a pillanatban, ahogy tudatára ébredünk jelenlétének, kezdetét veszi a legmélyebb személyes vívódás, amelyben valaha is részünk lehet. Jákob esetében az álom nem vetett véget a küzdelemnek, hanem inkább egy hosszan tartó küzdelem nyitánya volt.
Ez a küzdelem évekkel később ért el a csúcspontjára, ott a Jabbók révénél, ahol Jákób egy éjszakán át tusakodott Valakivel. Nyilvánvaló, hogy nem földi halandó volt az a „Valaki”, aki Jákobbal birkózott, hanem Isten angyala. Kiélezett küzdelem zajlott kettejük között, mely egész éjszaka tartott, de egyik fél sem tudta maga alá gyűrni a másikat. Végül az angyal Isten hatalmas erejét bevetve megérintette Jákob csípőjét. Jákob nem abban az értelemben „győzött”, hogy legyőzte volna ellenfelét, hanem hogy sikerült életben maradnia. Élve távozhatott el a párviadal helyszínéről, de attól fogva élete végéig sántított.
Van egy érdekes fordulat a történetben. Az angyal megkérdezi Jákob nevét. Ha egy harcos elárulta nevét az ellenfélnek, azzal a másik felsőbbrendűségét ismerte el. A név közlése a behódolással volt egyenlő. Amikor Jákob megmondta a nevét az angyalnak, lélekben is alárendelte magát neki. Lemondott saját élete irányításáról. Ám a behódolás névváltoztatást, s ezzel új identitást is eredményezett. Izráel lett Jákob új neve.
A szent Istent nem lehet párviadalban legyőzni. Ugyanakkor vigaszt jelenthet számunkra, hogy Jákob életben maradt, miután megküzdött Istennel. Vereséget szenvedett ugyan, és sántán távozott a mérkőzésről, de legalább túlélte az összecsapást. Annyit minimum megtanulhatunk ebből, hogy Isten kész beszállni velünk a ringbe, amikor őszinte csatákat vívunk. Kiállhatunk a szent Isten ellen, sőt: ki is kell állnunk, ha azt akarjuk, hogy hatalmával átformálja az életünket. Ha nem tapasztaljuk meg, mit jelent egész éjjel tusakodni Istennel, abban az édes érzésben sem lehet részünk, amit lelkünk megadásakor élhetünk át.
Jákób végül behódolt, megadta magát – és új nevet kapott. És bár egész életében hordozta ennek a küzdelemnek a nyomát, de az új névvel új életet kapott és övé lett Isten örökkévaló ígérete és áldása.
2. Jób
Senki sem folytatott még élénkebb és harsányabb vitát Istennel Jóbnál. Ha valaki is jogot érezhetett rá a történelem folyamán, hogy kihívást intézzen Isten felé, akkor Jób biztosan. Jóbot maga Isten nyilvánította igaznak, és mégis mérhetetlen nyomorúság sújtotta. Drámáját olvasva az a benyomásunk támadhat, hogy ez a szegény ember eszköz volt csupán Isten és Sátán kozmikus viadalában. Isten megengedte Sátánnak, hogy megpróbálja Jóbot. Ellopták a vagyonát, elveszítette a hozzátartozóit, és végül még kínzó kelések is elborították a testét. Sehol sem talált megkönnyebbülésre, és a testi fájdalom hamarosan a lelkét is maga alá gyűrte.
Egyszer egy idős hölgy, aki rákos volt és kemoterápiát kapott ezért a kezelések miatt állandó hányinger gyötörte. Amikor a lelkipásztora megkérdezte tőle, hogy érzi magát lelkileg, akkor a legnagyobb őszinteséggel így felelt: „Nehéz keresztyénnek lenni, amikor a vécében van a fejed.” Ez az őszinte vallomás rávilágít egy fontos dologra: nagyon is szoros a kapcsolat a test és a lélek között. Mennyire nehéz lelki embernek maradni, amikor szűnni nem akaró fájdalmak gyötrik a testet.
Jób mindennek ellenére nem vetemedett istenkáromlásra. A felesége úgy póbált meg könnyíteni férje terhein, egy egyszerű és lényegre törő tanáccsal: „Átkozd meg Istent, és halj meg!”[4] Jób azonban nem volt hajlandó a könnyebb kimenekedést választani. Barátai ostoba tanácsait is végighallgatta, majd gondolt egyet, és Isten elé tárta az ügyét. Egyes-egyedül nézett szembe Istennel, választ keresve az őt ért nyomorúságra. Isten válasza azonban nem szolgált megnyugvással számára:
„Ekkor megszólalt az ÚR a viharban, és ezt mondta Jóbnak: Ki akarja elhomályosítani örök rendemet értelem nélküli szavakkal? Övezd hát föl derekadat férfiasan! Én kérdezlek, te meg oktass engem! Hol voltál, amikor a földnek alapot vetettem? Mondd el, ha tudsz valami okosat! Tudod, ki szabta meg annak méreteit, vagy ki feszített ki fölötte mérőzsinórt? Mire vannak erősítve oszlopai, vagy ki helyezte el sarokkövét, amikor együtt vigadoztak a hajnali csillagok, és ujjongtak mind az istenfiak? Ki zárta el ajtókkal a tengert, amikor buzogva előtört a föld gyomrából, amikor felhőbe öltöztettem, és sűrű homállyal takartam be, amikor határt szabtam neki, zárat és ajtókat raktam rá, és ezt mondtam: Eddig jöhetsz, tovább nem! Ez ellene áll büszke hullámaidnak!”[5]
Igen nehéz szóbeli vizsga volt ez. Jób választ követelt Istentől, de válaszok helyett kérdések sorát kapta cserébe. Isten megfeddte Jóbot amiatt, hogy önnön tudatlanságából fakadóan sötét árnyékot vetett az isteni bölcsességre. Mintha csak ezt mondta volna Jóbnak: „Rendben, szóval ki akarsz hallgatni? Nagyszerű. Felelek is mindjárt a kérdéseidre, de előbb hadd tegyek fel én neked néhányat!”
Erre Jób csak ennyit tudott mondani:
„Bizony, könnyelmű voltam! Mit felelhetnék neked? Kezemet a számra teszem. Egyszer beszéltem, de ezután nem szólok, vagy ha kétszer: többé nem teszem.”[6]
Jób végül azt mondja, hogy befogja a száját, nehogy további ostobaságok hagyják el azt. Sajnálta már, hogy tetemre hívta Istent. Belátta, hogy szemtelenül beszélt. Jób kihívó szavai kétségbe vonták Isten igazságosságát. Vádjaival megsértette a szent Istent.
Jób kétségkívül vágyott az igazolásra. Elege volt már barátai szüntelen vádaskodásából. Nem értette, miért került ilyen nyomorult helyzetbe. Azért imádkozott, hogy Isten igazolja őt, de elvetette a sulykot. Már-már ott tartott, hogy felcseréli Isten igazságát a sajátjára. Átlépte a határt a vita során, és arra célozgatott, hogy talán Isten gonosz módon járt el. Isten kereken kérdőre vonta ezért:
„Bűnösnek mondasz engem, hogy te lehess igaz?”[7]
Jób ezután mégis megszólalt, de most már csak azért, hogy a bűnbánatának adhasson hangot:
„Tudom, hogy mindent megtehetsz, és nincs olyan szándékod, amelyet meg ne valósíthatnál. Ki merné elhomályosítani az örök rendet tudatlanul? Azért mondottam, hogy nem értem. Csodálatosabbak ezek, semhogy felfoghatnám. Hallgass meg, hadd beszéljek! Én kérdezlek, te pedig oktass engem! Csak hírből hallottam rólad, de most saját szememmel láttalak. Ezért visszavonok mindent, bűnbánatot tartok porban és hamuban.”[8]
A könyvnek ez a végkifejlete aztán végképp zavarba ejt bennünket. Talán még nagyobb titok, mint a jóbi szenvedés kérdése. Mert Jób a feltett kérdéseire nem is kapott választ. Mégis úgy tűnik, hogy Jób végül meg volt elégedve. Mert ha Isten nem is válaszolt a feltett kérdésekre, mégis válaszolt valami mással – önmagával. Jób meglátta végre, hogy kicsoda Isten, és ez elég volt neki. Nem volt szüksége másra, mint hogy Isten megmutassa neki magát. A részletkérdéseket ott tudta hagyni Isten kezében. Miután Isten személyét nem fedte többé titok, Jób képes volt együtt élni néhány megválaszolatlan kérdéssel. Amikor Isten megjelent, Jób annyira el volt foglalva a bűnbánattal, hogy nem jutott ideje további faggatózásra.
3. A tarzuszi Saul
A harmadik nagy küzdőnk a tarzuszi Saul. Ő is a saját bőrén érezte Isten elsöprő győzelmét. Fanatikus farizeus volt, ezért mélységesen elborzasztotta a keresztyénség nevű új szekta megjelenése. Feltett szándéka volt, hogy eltörölje a keresztyéneket a föld színéről. A hatóságok felhatalmazásával házról-házra járva igyekezett felkutatni a híveket, hogy azután börtönbe vesse őket. István megkövezésénél is jelen volt, és helyeselte azt. Boldogan fogadta az új megbízást, amikor Damaszkuszba küldték, hogy ott is folytassa a keresztyének mészárlását. Éppen oda tartott, amikor útközben találkozott a Szenttel.
Saul megszállottan küzdött az igazság ügyéért. Buzgóságában az volt az ironikus, hogy minél buzgóbban törekedett céljai elérésére, annál inkább ellensége lett Isten munkájának. Nem mintha Isten ellenezné, ha valaki az igazság élharcosa, sőt, támogatja az igazságszeretőket, ugyanakkor ellene áll a büszke és arrogáns embereknek, akik önigazultságukban felfuvalkodtak. Saul meg volt győződve afelől, hogy Istenért harcol, holott valójában Isten ellen harcolt. S ahogy ezt az ironikus küzdelmét vívta, csak idő kérdése volt, hogy mikor találja magát szemtől szemben azzal a Krisztussal, aki ellen hadakozott.
Saulnak nem jelent meg angyal, hogy tusakodjon vele, de valamiféle természetfeletti erő a földre kényszerítette, és ráadásul ott helyben megvakult. Semmilyen előjel nem utalt rá, hogy mi fog történni, és baljós szélfuvallat sem figyelmeztette a veszélyre. A különös erő hatalmasan és ellenállhatatlanul az út porába döntötte.
A mennyei világossághoz hang is párosult. Ez a hang máshol úgy jelenik meg, mint sok vizek zúgása, mint a sziklákon átbukó vízesés moraja. Saul hallotta, hogy a hang személyesen hozzá szólt, sőt kétszer is a nevén szólította. „Saul, Saul, miért üldözöl engem?” A hang nem azt kérdezte Saultól, hogy miért üldözi Krisztus egyházát, hanem így hangzott: „Miért üldözöl engem?” Aki Krisztus egyházát támadja, az magát Krisztust támadja. Saul egy egyszerű, de annál fajsúlyosabb kérdéssel válaszolt: „Ki vagy, Uram?” Saul nem tudta, ki az pontosan, aki hatalmával a földre terítette, de abban bizonyos volt, hogy Úrnak kell lennie.
Saulból ekkor Pál lett – akárcsak annak idején Jákobból Izráel. A csata eldőlt. Saul küzdött Istennel és veszített. Saul elhívást kapott, mégpedig apostoli megbízatást. Megváltozott az élete, és ezzel a világtörténelem is gyökeres fordulatot vett. Pál a vereség közepette békességre lelt.
A szent Istennel vívott küzdelmünk az Isten igazsága és a mi bűnös voltunk között feszülő ellentétben gyökerezik. Ő igaz, míg mi nem vagyunk azok. Ez a feszültség félelmet, ellenséges indulatokat és haragot szül bennünk Istennel szemben. Bűnös ember aligha vágyik egy igaz bíró társaságára. Szökevény válik így belőlünk – menekülünk Annak a jelenléte elől, akinek a dicsősége megvakíthat, igazsága pedig megítélhet. Harcban állunk vele, hacsak és amíg meg nem igazíttatunk. Csak a megigazultak nem érzik kényelmetlenül magukat egy szent Isten jelenlétében.
Ennek a titkát mutatja fel az, amit Pál a rómaiaknak írt alapigénkben:
Mivel tehát megigazultunk hit által, békességünk van Istennel a mi Urunk Jézus Krisztus által.
4. A megbékélés
A megigazulás első gyümölcse az Istennel való megbékélés. Amikor véget ér az Istennel vívott szent háborúnk, hit által megigazulva lépjük át a paradicsom kapuját, a háborúnak egyszer s mindenkorra vége. A bűnből való megtisztulással és az isteni megbocsátás kinyilatkoztatásával örökre szóló békeszerződést kötünk Istennel. A megigazulás első gyümölcse az Istennel való megbékélés. Ez a béke szent, hibátlan, és nem lehet megtörni.
Ha Isten békeszerződést ír alá valakivel, akkor az az örökkévalóságig érvényes. A háború egyszer s mindenkorra véget ért. Persze ezután is vétkezünk és lázongunk, és elkövetünk ellenséges cselekményeket Istennel szemben, Ő azonban akkor sem hajlandó újra harcba szállni velünk. Van egy szószólónk az Atyánál. Egy közvetítő, aki mindenkor fenntartja a békét. Ő felügyeli a békét, mert Ő a Békesség Fejedelme és a békességünk is egyben.
Immár Isten gyermekeinek neveztetünk, vagyis olyan cím birtokosai lettünk, amely áldásként adatik a békességszerzőknek. Bűneinkkel nem egy hadseregparancsnok, hanem egy Édesatya foglalkozik. Békességet kaptunk. A tulajdonunkba került, Krisztus pecsételte le és garantálja a számunkra.
Istennel kötött békénk nem törékeny, hanem sziklaszilárd. Istennek nem tetszik, ha vétkezünk, ezért helyreigazít bennünket és megítél a bűn tekintetében, ugyanakkor nem indít háborút ellenünk. Nincs már kifeszítve az íja, és többé nem veszi célba a szívünket haragja nyilaival. Nem suhogtatja meg felettünk a kardját, amikor megszegjük a vele kötött szerződésünket.
Az Újszövetség szerint ez a békesség „minden értelmet meghaladó Szent békesség, mely merőben eltér a megszokott földi békétől. Ezt a fajta békességet egyedül Krisztustól kaphatjuk. Az a fajta békesség ez, amelynek Ő maga is a birtokában volt.
Az evangéliumokból tudjuk, hogy Jézusnak kevés dolog volt a birtokában, míg e földön élt. Nem volt otthona; nem volt egy hely, ahol álomra hajthatta volna a fejét. Nem volt vállalkozása, és nem voltak megtakarításai sem. Egyetlen köntöse volt, de még azt is ellopták tőle kivégzői. Úgy tűnhet, mintha vagyontalan koldusként halt volna meg, aki semmit sem hagyhatott örököseire.
Mi vagyunk Krisztus örökösei. Első látásra azt hihetnénk, hogy nem maradt ránk hagyaték, a Biblia szerint azonban tetszett Istennek, hogy szeretett Fiának adja országát. Jézus tehát örökölt az Atyjától, és ez az örökség ránk száll át. Megígérte, hogy egy nap ezt mondja majd nekünk Isten:
„Jöjjetek, Atyám áldottai, örököljétek a világ kezdete óta számotokra elkészített országot.”[9]
Ráadásul nem Isten országa az egyetlen örökségünk. Jézus végrendeletében valami mást is az örököseire hagyott, mégpedig egy rendkívüli kincset:
„Békességet hagyok nektek: az én békességemet adom nektek; de nem úgy adom nektek, ahogyan a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, ne is csüggedjen.”[10]
Ez Krisztus hagyatéka: a békesség. Az Ő békéjét örököltük mindnyájan. Másként adja nekünk ezt az ajándékot, mint az e világi ajándékokat szokás. Nem rejlik mögötte hátsó szándék, és semmilyen rejtett kötöttség nem kapcsolódik hozzá. Nem a maga érdekében, hanem a mi javunkra részesít bennünket békességében. Túlvilági ajándékot kapunk túlvilági formában és örökre szólóan.
Az Istennel való hadakozás után – mert Isten hajlandó volt harcba szállni velünk – szent béke lett az osztályrészünk. Talán Ady Endre is éppen ezekért küzdött ezekben a verssorokban:
Uram, háborúból jövök én,
Mindennek vége, vége:
Békíts ki Magaddal s magammal,
Hiszen Te vagy a Béke.
[1] 1Móz 28:11
[2] 1Móz 28:12-15
[3] 1Móz 28:16-17
[4] Jób 2:9
[5] Jób 38:1-11
[6] Jób 40:4-5
[7] Jób 40:8
[8] Jób 42:2-6
[9] Mt 25:34
[10] Jn 14:27