Lekció: Rm 6:19-23

Alapige: 3Móz 11:44

Ahogy Isten szentségéről gondolkozunk, valóban nagy kérdés, hogy vajon mennyire számít nekünk az, hogy Isten szent? Az, hogy ő mindenekelőtt szent és minden más: igazsága, szeretete, irgalma, hatalma is ebből a szentségéből fakad. Vajon mennyire tudjuk minden alkalommal komolyan imádkozni a Jézustól tanult imádság első kérését:

Szenteltessék meg a te neved![1]

Sokat beszéltünk már Isten szentségéről – nevének szentségéről; arról hogy milyen hatással van a bűnös emberre a szenttel való találkozás. Vajon gondolkoztunk-e már azon, hogy vajon miért jelenti ki Isten az ő szentségét? Miért kiáltják a szeráfok a templomban, hogy

Szent, szent, szent a Seregek Ura, dicsősége betölti az egész földet![2]

Úgy, hogy ezt Ézsaiás is hallja; és vajon miért látja és hallja János a látomásában szintén valószínűleg ugyanezeket a szeráfokat – ő négy élőlényt ír –

Szent, szent, szent az Úr, a mindenható Isten, aki volt, aki van, és aki eljövendő!”

Szóval miért olyan fontos, hogy Isten folyamatosan, és újra és újra kijelentse szentségét; miért olyan fontos Jézus számára, hogy imáink kéréseiben első helyen szerepeljen, hogy szenteltessék meg az ő neve. Erre a válasz Istennek a választottai életére nézve megfogalmazott parancsban ragadható meg, ami mai alapigénk a 3Móz 11:44 verséből

Mert én, az Úr, vagyok a ti Istenetek, mutassátok hát meg, hogy szentek vagytok! Legyetek szentek, mert én szent vagyok!

Nagyon világos tehát a kijelentés szándéka szerint. Azt mondja Isten: mivel ő az Úr, szent, mindazok, akiket kiválasztott az életre mutassák meg, hogy ők is szentek. Szentek pedig azért legyenek, mert ő szent.

Isten szentsége kijelentésének tehát nem pusztán az a célja, hogy mi lássuk azt, hogy kicsoda ő valójában, hanem az is, hogy ennek a szentségnek ránk nézve milyen következményei vannak.

1. Az eredeti szándék a teremtésben

Már az ember teremtésének és eredeti elhívásának is ez az eredeti szándéka. Ahogy Ádámot és Évát megteremtette az Úr, abban egyértelmű volt az akarat, hiszen az ember teremtése kapcsán azt olvassuk:

Megteremtette Isten az embert a maga képmására, Isten képmására teremtette, férfivá és nővé teremtette őket.[3]

Már maga a képmássá teremtés elhívás arra, hogy az ember kiábrázolja Isten szentségét a világban. Hitvallásunk a Heidelbergi Káté is így foglalja össze az ember teremtésének a célját, ami a képmás voltunkból következik:

„Isten az embert jónak teremtette, saját képére, azaz igazságosságra és valóságos szentségre alkotta, hogy teremtő Istenét igazán megismerje, szívből szeresse, vele örökké boldogan éljen, őt dicsérje és magasztalja.”

Mit látunk ebben a hitvallási gondolatban? Egész pontosan azt, hogy mitől boldog az ember. Mert hogy Isten teremtési szándéka az ember számára a boldogság is volt. Tehát mitől boldog az ember? A következő dolgoktól:

Megéli Isten igazságosságát és szentségét úgy, hogy Istent igazán megismeri és szívből szereti. Lényegében akkor boldog az ember, ha Istent tükrözi vissza az élete – Isten szentségét. Itt van rögtön egy bökkenő. Amikor az ember a bűnnel elszakadt Istentől azzal elszakadt a szentségtől és elszakadt a boldogságtól is. A boldogságot ugyanakkor még mindig keresi, de a szentséget nem keresi. Az ember akar ugyan boldog lenni, de szent nem akar lenni. Márpedig – és ezt teljes meggyőződéssel hirdetem – a boldogsághoz nem lehet eljutni a szentség nélkül. Mert Isten szentségre teremtett bennünket, aminek a következménye a boldogság és nem boldogságra, aminek legyen bármi is a következménye.

Lehet, hogy most amikor ezt hallod, akkor hirtelen kérdések sokasága merült fel benned. Zavarbaejtő lehet ezt hallani, hogy a szentség és a boldogság ilyen szorosan összefügg. Az evangéliumot hallva szerintem már sokan eljutottak oda, hogy az emberi boldogságnak köze van Istenhez és Isten nélkül lényegesen rosszabbak az esélyeink; de az lehet, hogy hirtelen túl erősnek tűnik, hogy szentség nélkül nincs boldogság. Mert bizony boldogságra mindannyian törekedünk – de vajon hányan törekedünk a szentségre? Sőt nagyon is sokszor – talán túlságosan is sokszor hivatkozunk arra, hogy mi bizony nem vagyunk szentek.

2. A hívők szentsége

Ezzel azonban a Bibliának egy rólunk hívőkről mondott állítását hazudtoljuk meg. Persze, ha hívők vagyunk egyáltalán. Ugyanis az Újszövetség a keresztyén egyház tagjairól az ősegyháztól kezdve azt a nagyon fontos állítást teszi, hogy az egyház tagjai szentek. Ez az állítás az egyház valamilyen különleges szent szuperhősi tagjait nevezi szenteknek, hanem az egyszerű hívőket jelöli ezzel a megnevezéssel. Az Újszövetségben mindenkinek kijárt ez a cím, aki Isten népéhez tartozott. Mindenkinek még akkor is, ha furcsának érezzük szentnek állítani azokat a hívőket, akik a legkülönbözőbb bűnökkel küszködnek. Pál apostol leveleiben, ha figyelmesen olvassuk egészen szembeötlő, hogy szenteknek szólítja az adott gyülekezethez tartozókat, majd megfeddi őket bűnös viselkedésükért. Nézzük meg például a római levelet, ahonnan a lekciót is hallottuk. A levelet így kezdi:

Mindazoknak, akik Rómában vagytok, Isten szeretteinek, elhívott szentjeinek: …

Majd bizony utal rá, hogy ezek a szentek tagjaikban még nem jutottak el az élő Istent kiábrázoló szentségre. Ezért is inti őket erre:

Ahogyan tehát tagjaitokat a tisztátalanság és a törvénytelenség szolgálatába állítottátok, hogy törvénytelenné legyenek, úgy most állítsátok tagjaitokat az igazság szolgálatába, hogy szentek legyenek.[4]

Mit látunk itt? Azt, hogy Pál, aki a római szenteknek írta a levelet, nem állítja azt, hogy nem szentek – ők azok; de mégis az életük és a magatartásuk, részben vagy egészben nem tükrözi vissza ezt a szentségüket.

De a hívők mind egytől egyig szentek. Hogy van ez? Az is okozza számunkra a nehézséget, hogy amit ma szentnek nevezünk az eléggé eltávolodott az eredeti jelentéstől. Egyáltalán nem gondoljuk azt, hogy minden hívő, aki Krisztusban hisz szent lenne. Sokkal inkább úgy gondoljuk, hogy az tekinthető szent embernek, aki rendkívüli jóságról és kegyességről tesz tanúságot és különleges lelki erő birtokában van; netán még csodákat is tesz. A római egyházban ez egy olyan különleges titulus, amit komoly vizsgálat előz meg és a keresztyén hit hősei és hősnői tartozhatnak a szentek csarnokába. Azt nem állítom, hogy ennek semmi köze a szentséghez, de az eredeti jelentéstől igen távol került azzal, hogy ennyire leszűkítette a szentség jelentését.

Emeljük ki a Biblia kijelentését az általános állításból, hogy az Újszövetség az egyszerű hívőket illeti a szent megjelöléssel. A Biblia rólad is azt állítja, hogy szent vagy. És nem az alapján állítja rólad ezt, hogy milyenek az erkölcseid, mennyire erős a hited, vagy azért mert olyan tiszta lennél. Egészen más alapon állítja ezt rólad a Biblia. Még egyszer mondom. Nem azért, mert annyira tiszta vagy, hanem azért, mert tisztaságra lettél elkülönítve.

3. A kettős jelentéstartalom

A szent jelző ránk, emberekre vonatkoztatva kettős jelentéstartalommal bír. Mi ez a kettős jelentéstartalom?

3.1. Az isteni elkülönítés

Az első az az elhívás, amit először Ádámnak és Évának adatott, hogy legyenek Isten képmása. Ezt azonban tönkretette a bűn, ezért Isten a teremtés után a megváltásban megújította ezt az elhívást a számunkra is Krisztusban. Pontosan ez a lényeg: amit beszennyezett a bűn és kivont Isten szeretetteljes kapcsolatából az nem lehet szent. Isten azonban nem elvetette az embert, hanem megújította a szentségre szóló elhívását. Ezért jött el ő maga közénk a Szentben, a Názáreti Jézusban, aki azért, hogy a bűnnel beszennyezett emberi természetünket, amiből csak szentségtelenség, árulás és lázadás tud kifakadni megtisztítsa az Isten számára. És abban a pillanatban, amikor valaki a szívével hallja meg ezt a hívást (füllel nem elég hallani), megtisztul az Isten megváltásában és onnantól kezdve Isten elhívott szentje.

Ezt bizony sokszor nehéz elhinni, különösen, ha küszködünk a bűneinkkel. De a szentségnek ezt a jelentéstartalmát akkor sem hagyhatjuk elveszni. Szent az, akit Isten elhívott és elkülönített a maga számára. Ez pedig független az erkölcseitől, a cselekedeteitől.

Viszont itt kell nagyon vigyázni, nehogy banánhéjra lépjünk. Mert a szentség kettős jelentésének ez az első része nagyon fontos. Szent vagy mert Krisztus áldozatot hozott érted és miután ezt elhitted, ohgy személyesen rád is igaz az ő elhívott szentje vagy. Nem azért mert te megszentelted magad, hanem azért, mert ő különített el a maga számára. Istené vagy Krisztusban, szent vagy. Fontos, hogy lásd így is magad.

3.2. Életprogram

Ezzel együtt nem mehetünk el a mellett sem, hogy a szentség az elhívottak számára életprogram. Ez tulajdonképpen az egész életünk alapprogramja. Éppen ezért van nagyon szoros, sőt elválaszthatatlan összefüggésben a boldogsággal. És két nagyon nagy nehézséggel nézünk szembe a szentséggel mint életprogrammal.

3.2.1. Szentség és boldogság feszültsége

Nem igazán értjük, hogy az igazi és teljes boldogsághoz miért is a szentség az életünk alapprogramja. Ez pedig a szentséggel kapcsolatos ellentmondásos kapcsolatunkból ered. Részben az Isten szentségével kapcsolatos ellentmondásos kapcsolatunkból, részben az emberi szentség, a megszentelődés, mint az az emberi élet alapprogramjával kapcsolatos ellenmondásos érzéseinkről.

Mert a megszentelődésre úgy gondolunk, mint egy olyan erőfeszítésre, amelynek a végén nagy jutalom vár ugyan miket mennyei örök élet formájában, de ezért cserébe fel kell adni a (földi) boldogság utáni vágyunkat. Ennél nagyobbat nem is tévedhetnénk. Az ördögnek ez a hazugsága kísértetiesen hasonlít arra a hazugságra, amellyel rávette Ádámot és Évát, hogy szakítsanak a tiltott gyümölcsből.

Valóban nagy fejtörést okoz nekünk az, hogy miként passzolhat össze a szentség a boldogsággal. Az életem során már sok bűnt elkövettem, de visszatekintve ezek közül egyik sem tett boldoggá. Nem volt közöttük olyan, ami csak szemernyi boldogsággal gazdagított volna. Éppen ellenkezőleg: a bűn egy csomó boldogtalanságot zúdított a nyakamba: lelkifurdalás, szorongás, harag, önzés és mindenféle egyéb formában. Valamit azonban el kell mondanom, amivel szerintem nem vagyok egyedül. A bűneim nem tettek boldoggá – ideig-óráig tartó gyönyörűséget azonban tudtak adni. És szeretjük, ha valami gyönyörűséget okoz.  És ez a különbség, amit jó ha tisztázunk: a bűn lehet élvezetes, okozhat gyönyörűséget: de boldoggá nem tehet. Miután ezzel tisztában vagyunk – miért érzünk rá mégis kísértést, hogy vétkezzünk? Amikor már tudjuk, hogy a boldogság útja az a szentségben és nem a bűnben van.

Bizonyára mindnyájatokkal fordult már előtt, hogy olyasvalamit tettetek, amihez nagy kedvetek volt, pedig az eszetekkel tudtátok, hogy helytelen. Az is lehet, hogy valahogy elkezdtétek bemagyarázni magatoknak, hogy nem az; vagy azt, hogy jogotok van a boldogsághoz és hasonlók. Bizony emberi gyengeségünk egyik nagyon is szemmel látható jele, hogy azt tesszük, amihez kedvünk van, ahelyett, amit helyesnek tartunk. És még szörnyűbb, amikor még azt is bemagyarázzuk magunknak, hogy az a helyes, amihez kedvünk van; azzal szemben, hogy ahhoz legyen kedvünk, ami helyes.

A gonosz szőlőművesek példázatában olyan bérlőkről olvasunk, akik nem akarják megfizetni a tulajdonosnak a bérleti díjat. A tulajdonos küldi a szolgáit és kéri a jussát, de ezek a bérlők vagy megverik a szolgákat, vagy megölik őket. Legvégül a fiát küldte el a tulajdonos, azt gondolva, hogy a fiát meg fogják becsülni. Ennek pont az ellenkezője történik: amikor felismerik, hogy a tulajdonos fia az, arra jutnak, hogy őt  is megölik, így az övék lesz a szőlő. Jézus végül felteszi a kérdést: de mi lesz a sorsuk? És hallgatói azt a választ adják, hogy a tulajdonos végül keményen megbünteti őket.

Amikor kiscsoportban beszélgetünk erről a példázatról mindig felmerül a kérdés: ha ezek a gonosz szőlőmunkások biztosan tudták volna, hogy magatartásuk végeredménye a súlyos ítélet lesz, vajon akkor is megölték volna a fiút? Olyan emberekkel szoktunk rendszeresen beszélgetni erről, akik még csak ismerkednek az evangéliummal, a hittel. És a példázatot tanulmányozva, szinte kivétel nélkül mindannyian arra jutnak, hogy akkor is azt tennék. Sőt, valahol a lelkük mélyén tudták – mégis szembefordultak a tulajdonossal. Érthetetlen ostobasággal kezelték az egész ügyet. És a bűnnek éppen ez az egyik nagy misztériuma: nemcsak gonosz és kártékony, hanem ha a mélyére nézünk mérhetetlen ostobaság is, mert az ember a bűnnel önmagát is elpusztítja.

3.2.2. Szentség és bűn feszültsége

A másik nehézségünk pedig az, hogy újra és újra azon kapjuk magunkat, hogy küzdünk a bűnnel – sőt nemcsak küzdünk, hanem ebben a küzdelemben bizony alulmaradunk nem egyszer. Ott a kérdés: most akkor bűnösök vagyunk vagy szentek?

Luther ezt úgy igyekezett megközelíteni, hogy azt mondta a hívő emberről: „Simul iustus et peccator”. Egyszerre megigazult és bűnös. Isten amikor nekünk tulajdonította Jézus Krisztus igazságát, akkor megszentelt bennünket és kiárasztotta ránk a Szentlelkét is. De tapasztaljuk, hogy megmaradt bennünk a bűnnel való küzdelem. Ugyanakkor mégis igaz az, hogy már nem a bűn uralkodik a testünkben, hanem Isten Lelke, aki a Lélek gyümölcsét termi az életünkben. A Szentlélek már ráállította az életünket egy olyan útra, amelyen egyre inkább elkezdjük teremni a Léleknek a gyümölcseit, amelyet Pál apostol így mutat be nekünk:

A Lélek gyümölcse pedig: szeretet, öröm, békesség, türelem, szívesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás. Az ilyenek ellen nincs törvény.

Mi az, ami Isten elhívott szentjeit képessé teszi arra, hogy teremjék a Lélek gyümölcsét és egyre jobban megszentelődjön az életük?

---

[1] Mt 6:10

[2] Ézs 6:3

[3] 1Móz 1:27

[4] Rm 6: 19