Igehirdető: Gyimóthy Zsolt
Lekció: Neh 13:15-22
Alapige: Jn 5:10-15
A múlt héten láttuk Jézusnak azt a gyógyítását, amikor egy harmincnyolc éve beteg embert állított talpra a Betesda tavánál. Egy olyan embert, akinek már minden reménye elveszett arra, hogy újra ép és egészséges életet élhessen. Szerintem elképzelni sem nagyon tudjuk, hogy mit jelenthet harmincnyolc évig bezárva lenne egy betegségbe. Vajon milyen lehetett belőle kiszabadulni? Ma megnézzük, hogy milyen hatások és élmények érték azt az embert ezután, aki ebben az emberléptékben elképesztően hosszú ideig tartó bezártságból kiszabadult. Alapigénk a Jn 5:10-15
A zsidók ekkor így szóltak a meggyógyított emberhez: „Szombat van, nem szabad felvenned az ágyadat.” Ő így válaszolt nekik: „Aki meggyógyított, az mondta nekem: Vedd az ágyadat, és járj!” Megkérdezték tőle: „Ki az az ember, aki azt mondta neked: Vedd fel és járj!?” De a meggyógyított ember nem tudta, hogy ki az, mert Jézus félrehúzódott az ott tartózkodó sokaság miatt. Ezek után találkozott vele Jézus a templomban, és ezt mondta neki: „Íme, meggyógyultál, többé ne vétkezz, hogy valami rosszabb ne történjék veled.” Elment ez az ember, és megmondta a zsidóknak, hogy Jézus az, aki meggyógyította.
Nagyon egyszerű lesz, amit szeretnék ma kifejteni előttetek. Az Igében három találkozásról olvasunk. Ez a három találkozás:
- A gyógyulás utáni első találkozás a zsidókkal
- A gyógyulás után egy újabb találkozás Jézussal
- A második találkozás a zsidókkal
1. Első találkozás a zsidókkal
A gyógyulás után Jézus azt az utasítást adta az embernek, hogy keljen fel, vegye fel az ágyát és járjon. Ehhez fűzte hozzá János azt, hogy aznap pedig szombat volt. Ez e megjegyzés nem véletlen.
1.1. A nyugalomnap
A szombat – a teremtés hetedik napja – Izráel legszentebb ünnepnapja volt. Az Úr már a teremtéskor jelezte ennek a szentségét, amikor megpihent, megáldotta és megszentelte azt. Amikor pedig a kegyelemben kiválasztott népét megszabadította Egyiptomból és átadta nekik a szabadságuk alaptörvényét a Tízparancsolatot a hetedik nap megszentelését is belefoglalta abba.
Emlékezzél meg a nyugalom napjáról, és szenteld meg azt! Hat napon át dolgozz, és végezd mindenféle munkádat! De a hetedik nap a te Istenednek, az Úrnak nyugalomnapja. Semmiféle munkát ne végezz azon …[1]
A parancs világos. A történelemben ez a szombat nagyon sok gondot és problémát okozott a zsidóknak. Méghozzá azzal, hogy nagyon nem ment a szombat megünneplése a számukra. Eleinte évszázadokon át nagyon nem vették komolyan. Nagyon sokszor hangzott el a prófétai intés a nép bűnei miatt és ezek között visszatérő elem
törvényeimet megvetették, nem követték rendelkezéseimet, és a nyugalom napjait meggyalázták, mert bálványaikhoz vonzódott szívük.[2]
Úgy értékelték, hogy Jeruzsálem pusztulása és a babiloni fogság is nagyrészt annak volt köszönhető, hogy meggyalázták a nyugalomnapját. Ezért a visszatérés után, egyre komolyabban és komolyabban vették, egyre jobban igyekeztek megvédeni a szombatot. Nehémiás pl. amikor látta, hogy a visszatért nép onnan akarja folytatni az életet, ahol a fogság előtt abbahagyták, hozott egy nagyon komoly rendeletet.
Ezért megszidtam a júdai nemeseket, és ezt mondtam nekik: Miért követtek el ilyen gonoszságot, hogy megszentségtelenítitek a nyugalom napját?! Hiszen ugyanezt követték el őseitek, ezért hozta ránk és városunkra Istenünk ezt a sok bajt! Ti pedig még növelitek Isten haragját Izráel ellen azzal, hogy megszentségtelenítitek a nyugalom napját! Amikor a nyugalom napja előestéjén árnyék borult Jeruzsálem kapuira, megparancsoltam, hogy zárják be az ajtószárnyakat. Azt is megparancsoltam, hogy ne nyissák ki azokat, amíg el nem múlt a nyugalom napja. Néhány legényemet a kapukhoz állítottam, hogy ne jusson be semmiféle teher a nyugalom napján.[3]
Lényegében Nehémiás megtiltotta a kereskedést – ez volt az akkori és ottani vasárnapi boltzár. Nem volt ez sem népszerű intézkedés, de ő nem is ezzel törődött. Szóval egyre komolyabban vették a nyugalomnap megszentelését.
Egy idő után már annyira komolyan, hogy a két szövetség közötti korszakból származó Makkabeusok könyvében arról is lehet olvasni, hogy a Makkabeus felkelés idején, amikor a zsidó hívők megtagadták a bálványáldozatot, elmenekültek és elrejtőztek a pusztában. Azonban oda is üldözték őket ellenségeik, és amikor felszólították őket, hogy teljesítsék a király parancsát a bálványáldozatra, és azt megtagadták és azt mondták:
Inkább mindnyájan haljuk meg ártatlanságunkban! Az ég és a föld a tanúm, hogy törvénytelenül gyilkoltok minket.[4]
Ekkor ezer embert mészároltak le gyerekeikkel, feleségeikkel együtt. A felkelés vezetője Mattatiás nagyon megrendült, amikor ezt hallotta. És akkor egy elhatározásra jutottak.
Ha mindnyájan úgy cselekednénk, ahogy testvéreink tették, és nem harcolnánk a pogányok ellen életünkért és törvényes jogainkért, akkor hamar kiirtanának minket a föld színéről. Azon a napon tehát a következőket határozták el: Ha bárki fegyverrel támadna ránk szombaton, harcolni fogunk ellene, hogy ne haljunk meg mind úgy, ahogyan testvéreink meghaltak rejtekhelyeiken.[5]
Azt szerettem volna ezzel érzékeltetni, hogy János azért hívja irányítja a figyelmet arra, hogy szombat volt a gyógyítás napja, mert a történet ezután részben e körül forog tovább. A zsidóság számára alapvetően meghatározó hogyan viszonyult a nyugalom napjához. Összeállítottak egy harminckilenc elemből álló listát, hogy milyen tevékenységeket nem szabad végezni szombaton. Ebbe beletartozott az is, hogy tilos felemelni az ágyat és vinni azt.
1.2. Jézus „provokációja”
Jézus tehát nagyon is tudatosan döntött úgy, hogy a zsidókban botránkozást kelt. De ez nem egy amolyan punkos botránykeltés volt, amikor a botránykeltésnek pusztán az a célja, hogy bosszantsa a botránkozókat. Jézus botránkozáskeltésének nagyon határozott célja volt, mégpedig az, hogy felhívja a figyelmet arra, hogy kicsoda ő valójában.
- Erre adta jelként a gyógyítást.
- Ezzel jelezte és igazolta azt, hogy az eset nem a véletlenek puszta összjátéka, hanem azt is, hogy hatalma van a szombat fölött, így az egész világ fölött is.
- Ezzel szerzett alkalmat és módot arra, hogy elmondja az eset után azt a beszédet, amit majd a következő alkalmakon megismerünk.
Jézus ezzel nem arra akar tanítani minket, hogy mi, akik hozzá tartozunk, figyelmen kívül kell hagynunk Isten törvényét. A törvény felett Krisztus az Úr, mert ő a törvényadó Isten. Az első keresztyénekkel már volt több ilyen gond, hogy félreértették Jézusnak és a törvényeskedő zsidóknak a konfliktusát. Júdás például azt írja a levelében intésképpen az olvasóknak, hogy küzdjenek a hitükért és ismerjék fel azokat a közösségbe belopózott embereket, akik istentelenek és Isten kegyelmét ürügyül használják fel a kicsapongásra.
1.3. A zsidók figyelmeztetése
Be is következik, aminek be kell következnie. Az ágyát cipelő ember nem marad észrevétlen. Szóvá is teszik a zsidók.
A zsidók ekkor így szóltak a meggyógyított emberhez: „Szombat van, nem szabad felvenned az ágyadat.” Megkérdezték tőle: „Ki az az ember, aki azt mondta neked: Vedd fel és járj!?”
Nagyon tanulságos ez a párbeszéd. Az első figyelmeztetés érthető és indokolt. Nem gondolom, hogy ha törvénytelenséggel, engedetlenséggel vagy bűnnel találkozunk attól el kell fordítani a fejünket. Azt néven kell nevezni. Akik itt figyelmeztetik az embert még nem rendelkeznek minden információval. Akkor kezd érdekessé és izgalmassá válni a történet, amikor megismerik a „törvénysértés” hátterét. Ez az ember gyógyíthatatlan beteg volt. Valaki meggyógyította és talpra állította. Méghozzá természetfeletti erővel és módon. Ő azt parancsolta, hogy vegye fel az ágyát. És mit kérdeznek? Talán azt, hogy
„Ki gyógyított meg téged?”
Nem. Még mindig csak elvakultan a törvénysértésre koncentrálnak. Pedig akárhogy is nézzük itt nem pusztán az írott erkölcsi törvény áthágása történt meg, amit az ember számtalanszor megtesz egyébként is nemegyszer rövid távú következmények nélkül, hanem az íratlan természeti törvények átlépése is, amelyek olyan szilárdságúak, hogy azok nem hághatók át semmilyen körülmények között; azt csak az teheti meg, aki úgy a kezében tartja őket, hogy ő is alkotta és bármikor felfüggesztheti, ha szükségét látja. És nem veszik észre, meg sem akarják látni, mert lepel van a szívükön. Pál azt írja a korinthusiaknak, hogy eltompult értelemmel olvassák az Ószövetséget, mert amikor Mózest olvassák, lepel van a szívükön, és ez a lepel csak akkor vétetik el, ha megtérnek.[6]
Krisztus nélkül még a Szentírásban sem látjuk meg a lényeget, hiába olvassuk. Ha nem Krisztusra nézve olvassuk – hanem mondjuk puszta törvénykönyvként, isteni szabálygyűjteményként, akkor a mi szívünkön is lepel lesz. Ahhoz, hogy értsük az Írásokat, nekünk is Krisztust kell megértenünk. Azt a Krisztust, aki felemeli az elesettet, aki minden törvényt felülírva gyógyította meg ezt a beteg embert, aki a mi kificamodott életünket is helyreállítja. De ahhoz nem azt kell kérdezni, hogy „ki mondta azt, hogy vedd fel az ágyadat”, hanem azt hogy „ki gyógyított meg téged”?
1.4. Gyógyulás Krisztus ismerete nélkül
Ezt azonban még nem tudta ez az ember. Ebből azt is megérthetjük, hogy Krisztus már akkor cselekszik az életünkben, amikor még nem ismerjük őt. Vannak, akik esetleg szélsőségesen azt erőltetik, hogy ha az ember beteg, akkor ha hisz mindenképpen meggyógyul, ha pedig nem gyógyul meg nem hisz. Most ez a történet az, ami ezt az elméletet, ha ennyire egyoldalú, rommá dönti. Mert hitt-e ez az ember Krisztusban? Nem hitt, nem is hihetett, mert azt sem tudta, hogy kicsoda ő. A gyógyulása mégis bekövetkezett.
Azt kell mondjam, hogy Krisztus láthatatlanul sokkal többet cselekszik értünk – azokért is, akik nem ismerik őt, mint ahogy mi azt el tudjuk gondolni. A kérdés, amikor Jézus cselekszik az életünkben – de nem tudjuk, hogy ő volt, akkor keressük-e jólétünk forrását.
2. A második találkozás Jézussal
Bár az ember nem tudta megmondani, hogy ki volt, aki meggyógyította őt, az újabb találkozás már világossá tette a számára. Két mozzanatát szeretném kiemelni ennek a találkozásnak.
2.1. Találkozás a templomban
Azt olvassuk, hogy a templomban találkoztak legközelebb Jézus és a meggyógyított ember.
Ezek után találkozott vele Jézus a templomban …
Ennek az embernek az első útja a templomba vezetett. Mert lett egy embere, aki segített rajta, de végeredményben világos volt a számára, hogy az a gyógyulás, amit kapott, Istentől jött. Hogy azért ment-e a templomba, hogy Jézust keresse, vagy Istent akarta dicsőíteni és neki hálát adni, és így találkozott Jézussl, nem tudom. De jó irányba indult el. Mert a templomban Jézussal találkozott.
Nagyon fontos ez a mozzanat. Mert az egy nagyon komoly kérdés: hol található Krisztus? Egyáltalán nem véletlen, hogy János kiemeli ennek a találkozásnak a helyét. Mert maga Krisztus bárhol megtalál minket. A nyomorúságunk mélységeiben, a Betesda partján is. De én hol találom meg Krisztust? Erre pedig a Szentírás válasza egyértelmű: ott ahol Istent dicsőítik és Krisztust hirdetik. Igen – bárhol kereshetem Krisztust, de megtalálni ott fogom, ahol Isten dicsőségére az ő nevét hirdetik.
2.2. Krisztus figyelmeztetése
A második mozzanat, amit szeretnék kiemelni a számotokra, az Krisztus figyelmeztetése a bűn erejére. Jézus azt mondja neki:
„Íme, meggyógyultál, többé ne vétkezz, hogy valami rosszabb ne történjék veled.”
Nagyon érdekes a párhuzam aközött, ahogy Jézus figyelmezteti ezt az embert a bűn veszélyére, és ahogy a zsidók figyelmeztették őt.
A zsidók is figyelmeztették ezt az embert. Azt mondták neki, hogy nem szabad szombaton az ágyadat vinni. Benne van a fenyegetés: vigyázz, mert megbüntetünk. Ha nem vigyázol, hamar kőzáporban találod magadat. Ezzel szemben Jézus is figyelmeztet a bűnre. De az ő figyelmeztetése sokkal átfogóbb és szeretetteljesebb.
- Először is emlékezteti, hogy Isten milyen irgalmasan hajolt le hozzá, amikor meggyógyította őt.
- Másodszor emlékezteti, hogy a gyógyulás előtti állapota mögött mi állt. Betegségének oka a bűn volt. „többé ne vétkezz”. Állandó a vita, hogy egy ember nyomorúságos állapota mögött milyen bűnök vannak vagy lehetnek. Azt kell mondjam, hogy ezt a vitát általános értelemben eldönteni nem lehet. Később a vakon született ember betegsége mögött nem volt semmilyen konkrét bűn. Jób nyomorúsága nem a bűneinek volt köszönhető. Jézus azonban arra figyelmezteti ezt az embert, hogy gyógyulása után nem térhet vissza korábbi bűnös állapotába, aminek ezt a betegségét köszönhette. Tudjátok, amikor Isten csodálatosan cselekszik értünk és kimenekít, akkor szabadságot ad: de nem arra szabadít fel minket, hogy a megfürdött disznóhoz hasonlóan visszahenteregjük a sárba, vagy hasonlók legyünk a kutyákhoz, amelyek visszatérnek a saját okádásukra.[7] Óva inti attól, amitől Júdás is óva inti a gyülekezetet, amikor azt írja:
Mert belopóztak közétek bizonyos emberek, akik régóta elő vannak jegyezve erre az ítéletre: istentelenek, akik a mi Istenünk kegyelmét kicsapongásra használják, és a mi egyedüli uralkodónkat és Urunkat, Jézus Krisztust megtagadják.[8]
- Figyelmezteti arra, hogy ha a kegyelemre válaszul nem a kegyelemből él a továbbiakban még rosszabb is történhet vele, mint az a szörnyű és hosszan tartó betegség. Mi ez a rosszabb? Azért fontos kérdés ez, mert sokszor hallani szerencsétlenségbe és bajba jutott emberektől azt a panaszt, hogy „ennél rosszabb már nem is történhetne velem”. Ki tudja, hányszor sóhajtott fel ez az ember a Betesda partján is ezekkel a gondolatokkal. Lehet, hogy Jézus most erre is emlékezteti? Történhet veled rosszabb. És az nem más, mint ha kinyílik majd előtted életed végén az örökkévalóság ajtaja az örökkévaló nyomorúság vár rád visszavonhatatlanul, a megtérés lehetősége nélkül.
Júdás erre is figyelmezteti a kegyeseket, hogy milyen csodálatos ajándéka Istennek a bukott ember számára, hogy a kegyelem ereje megváltoztathatja az életét. Mert a bukott angyaloknak erre már most sincs lehetőségük.
Azokat az angyalokat is, akik nem becsülték meg a maguk fejedelemségét, hanem elhagyták saját lakóhelyüket, örökkévaló bilincsekben és sötétségben tartja fogva annak a nagy napnak az ítéletére.[9]
A bukott angyalok már örökre lázadásuk foglyai maradnak. De nem így az ember – Krisztus azért jött el, hogy halálával az örökkévalóságban az üdvösségre nyisson ajtót a számunkra. Ehhez viszont fontos, hogy megbecsüljük megváltásunk ajándékát azzal, hogy Isten kegyelmét nem kicsapongásra használjuk.
Jézus nagyon komolyan figyelmeztet bennünket a bűn hatalmára és realitásaira:
„Íme, meggyógyultál, többé ne vétkezz, hogy valami rosszabb ne történjék veled.”
3. A második találkozás a zsidókkal
A Jézussal való második találkozást követően az ember visszatér a zsidókhoz elmondja nekik azt, hogy Jézus az, aki meggyógyította.
Ezen a ponton a bibliamagyarázók két táborra szakadnak. Az egyik tábor azt mondja, hogy ez az ember árulóvá vált, amikor lényegében beárulta Jézust. A másik tábor pedig azt, hogy ez az ember kegyes és jóindulatú lélekkel tett bizonyságot Jézusról, mert azt akarta, hogy „orvosa jogos és illő tiszteletben részesüljön”[10].
Első látásra valóban nem lehet eldönteni, hogy melyik. De ha elmélyedünk a szövegben, akkor bizony kiderül.
Figyeljünk újra arra, hogy mit kérdeztek a zsidók Jézustól?
Ki az az ember, aki azt mondta neked: Vedd fel és járj!?
Ez az ember azonban nem erről akart beszélni, hanem arról, hogy ki gyógyította őt meg. Szó sincs itt az árulás szándékáról. Ha hamis lélekkel tért volna vissza a zsidókhoz, akkor azt mondta volna el nekik, hogy Jézus volt az, aki rávette arra, hogy szombaton vigye az ágyát. De nem ezt mondja. Azt mondja Jézus meggyógyította őt. Bizony, egy nagyon egyszerű és őszinte bizonyságtétel ez a javából. Jézus gyógyított meg, ezután tartozom neki azzal, hogy hallgatok rá és azt teszem, amit mond.
A másik, amit mindenképpen érdemes a gondolatainkban tartanunk az az, hogy ha elmondjuk az istenteleneknek, Jézus ellenségeinek és gyűlölőinek azt, hogy Jézus cselekedett az életünkben, hogy minden jót, amit az életünkben kaptunk: legyen a gondviselés csodája, gyógyulás, jólét – és mindenek felett pedig az örök élet, azt Jézusnak köszönhetjük, árulójává válhatunk-e Jézusnak? Nem sokkal inkább akkor, amikor elhallgatjuk azt, hogy ő volt? Amikor Péterhez hasonlóan eltagadjuk, és azt mondjuk, hogy még csak nem is ismerjük? Képtelenség, hogy ez az ember a besúgás és árulás szándékával ment volna a zsidókhoz. sokkal inkább annak a bizonyosságával: eddig nem tudtam, hogy Jézusnak köszönhetem a gyógyulásomat – most már tudom és meg is vallom őt a számotokra.
„Íme, meggyógyultál, többé ne vétkezz, hogy valami rosszabb ne történjék veled.”
Ő pedig nem akarta, hogy az a rosszabb megtörténjen – és bizonyságot tesz Jézusról, a gyógyítójáról, élete megváltoztatójáról és megváltójáról.
Ámen.
[1] 2Móz 20:8-10
[2] Ez 20:16
[3] Neh 13:17-19
[4] 1Mak 2:37
[5] 1Mak 2:
[6] 2Kor 3:14-16
[7] vö. 2Pt 2:22; Péld 26:11
[8] Júd 4
[9] Júd 6
[10] Kálvin