Dühvel vagy hittel

Lekció: Júd 3-13

Textus: Jn 10:31-42

Énekek: 118. 467.

Igehirdető: Gyimóthy Zsolt

Jézushoz a templomszentelési ünnepen, odamentek ezzel a kérdéssel Jézushoz:

Meddig tartasz még bizonytalanságban bennünket? Ha te vagy a Krisztus, mondd meg nekünk nyíltan![1]

Akkor Jézus nyíltan megmondta. Van, amikor azt mondta az általa meggyógyítottaknak, hogy nem mondják el senkinek azt, hogy ő a Krisztus. De eljött az idő, amikor már ő maga is nyíltan beszélt róla. Mi volt erre a válasz? Ebből az is kiderül, hogy mennyire is érdekelte őket tulajdonképpen a válasz. Innen indulunk el, ami üzenetünk megértéséhez. Alapige: Jn 10:31-42

Ekkor újra köveket vittek oda a zsidók, hogy megkövezzék. 32Jézus megszólalt, és ezt mondta nekik: „Sok jó cselekedetet vittem véghez előttetek az én Atyám nevében: ezek közül melyik cselekedetem miatt köveztek meg engem?” 33A zsidók így feleltek neki: „Nem jó cselekedetért kövezünk meg téged, hanem káromlásért, és azért, hogy te ember létedre Istenné teszed magadat.” 34Jézus így válaszolt: „Nincs-e megírva a ti törvényetekben: Én mondtam: istenek vagytok? 35Ha isteneknek mondta azokat, akikhez az Isten igéje szólt, márpedig az Írást nem lehet érvénytelenné tenni, 36akkor, akit az Atya megszentelt, és elküldött a világba, arról ti azt mondjátok: Káromlást szólsz, mert azt mondtam: az Isten Fia vagyok?! 37Ha nem az én Atyám cselekedeteit teszem, ne higgyetek nekem; 38de ha azokat teszem, akkor ha nekem nem is hinnétek, higgyetek a cselekedeteknek, hogy felismerjétek és tudjátok: az Atya énbennem van, és én az Atyában.” 39Ekkor ismét el akarták fogni, de ő kimenekült a kezük közül.

40Jézus újra elment a Jordánon túlra, arra a helyre, ahol korábban János keresztelt, és ott tartózkodott. 41Sokan mentek oda hozzá, és azt mondták, hogy János nem tett ugyan egyetlen csodát sem, de mindaz, amit János őróla mondott, igaz volt. 42És ott sokan hittek benne.

Azok, akik azzal mentek oda Jézushoz, hogy valljon nyíltan színt, amikor ezt a kérésükre megteszi azonnal gyilkos dühvel rontanak neki. Ismét meg akarják kövezni. Nem ez az első, hogy ez a szándék lelepleződik.

Jézus életét végigkíséri az a kettősség, ami ebben a szakaszban is megjelenik: az egyik a gyilkos indulat, amelyik el akarja őt pusztítani, a másik az őt kereső hit.

Beszéljünk először egy kicsit erről a kettősségről.

Kettős viszonyulás Jézushoz

Jézus megítélése sohasem volt egyértelmű. Saját korában sem. Állandóan elvárásoknak kellett megfelelnie – amiknek persze ő nem akart megfelelni, hiszen nem azért jött, hogy az emberi elvárásoknak feleljen meg, hanem hogy beteljesítse az Atya küldetését. Ez a küldetés pedig az volt, hogy hirdesse az evangéliumot a szegényeknek, hirdesse a szabadulást a foglyoknak, hirdesse a vakoknak a szemük megnyílását, szabadon bocsássa a megkínzottakat …[2]

Ez volt a küldetése és ezt mindig is megtette. Ebben benne volt, hogy meghirdette a bűnök bocsánatát a bűnösöknek, szóba állt a megvetett emberekkel, akiket bűnös életvitelük miatt lenéztek azok, akik makulátlannak gondolták magukat. És benne volt az is, hogy aki irgalomért fordult hozzá, az irgalmat talált: ha leprásként, akkor megtisztult a leprából, ha éhesként, akkor kenyeret kapott, ha vakként, akkor látást, ha félelméből kiáltott hozzá akkor legyőzte a félelem forrását. A hozzá fordulót nem küldte el, de nem emberi elvárásokat teljesített.

Ez ma sincs másként. Jézus szava most is igaz:

Akit nekem ad az Atya, az mind énhozzám jön, és aki énhozzám jön, azt én nem küldöm el[3]

Szeretjük ennek a kijelentésnek csak a második felét figyelembe venni, pedig a második fél az elsőből következik: „akit nekem ad az Atya hozzám jön …”

Ebben van egy nagy figyelmeztetés is. Mert látjuk, hogy van, aki üres kézzel távozott Jézustól. Üres kézzel távozott a gazdag ifjú; üres kézzel távozott az örökségéért küzdő, aki azt várta volna tőle, hogy ő tegyen igazságot; de üres kézzel távozott Heródes és Pilátus is. Pedig nem biztos, hogy üres kézzel kellett volna távozniuk. De ők úgy gondolták diktálhatnak Jézusnak és saját jogukon elvárásokat támaszthatnak vele szemben. Kénytelenek voltak azzal szembesülni, hogy így nincs a számukra semmi Jézustól, és majd az idők végén azzal kell szembesülniük, hogy Isten haragja maradt rajtuk.

Ahogy mondtam Jézussal szemben ma is ugyanez a kettős viszonyulás figyelhető meg.

Önigazoló elvárások

Egyrészt az az elvárásokkal terhelt viszonyulás, hogy Jézus igazolja vissza az életemet, hogy helyesen élem. Döbbenetes elvárásokat támasztanak emberek Krisztussal szemben.

Képmutató vallásosság

Van az az elvárás, amely az üres, vallásosságot, vagy valamiféle konzervativizmusnak vélt, esetlen arcátlanul keresztyénnek tartott képmutató életnek visszaigazolását várja Jézustól. Tényleg vannak olyan istentelen emberek, akik el tudják ámítani magukat azzal, hogy keresztyének azért mert Európában születtek, megkeresztelték őket és bizonyos politikai álláspontot képviselnek – de az evangélium igazi üzenetét látványosan tolják el maguktól, amit még erényként is beállítanak, közben az evangélium Jézusára és követőire csak úgy záporoznak köveik. Velük sokat találkozunk az evangéliumokban, de manapság is.

Kicsapongó életvitel

De van az az elvárás is, amely Jézustól az olyan istentelen életnek a visszaigazolását várja, amelyről Isten határozottan és világosan kinyilvánította, hogy az életellenes, és utálatosság a szemében. Az evangéliumokban ezzel nem találkozunk, a történeti Jézus ezekkel – legalábbis az evangélisták beszámolói szerint – direkt módon nem konfrontálódott, annál inkább az apostolok akkor, amikor az evangélium átlépte Izráel határait és belépett pogány-görög kultúrába. Az apostoli levelek tanúsága szerint bizony ezek a problémák rendesen mérgezték az Egyház, a gyülekezetek életét és nagyon komolyan igyekeztek befolyásolni azt. Amikor a megtért pogányok be akarták csempészni régi életüket az új életükbe. Keményen kellett küzdenie ezekkel Pál apostolnak, Péter apostolnak is. El kellett dönteni, hogy a régi vagy az új élet kell. túlságosan nem akarok most elidőzni ennél sem, mert nem akarom, hogy valahogy azt érezzétek, hogy az egyik bocsánatos, a másik meg nem, de idézzük ide Júdás leveléből azt a figyelmeztetést, amely így szól:

Mert belopóztak közétek bizonyos emberek, akik régóta elő vannak jegyezve erre az ítéletre: istentelenek, akik a mi Istenünk kegyelmét kicsapongásra használják, és a mi egyedüli uralkodónkat és Urunkat, Jézus Krisztust megtagadják.[4]

Majd ehhez többek között említi Sodoma és Gomorra példáját, mint a szexuális tisztátalanság örök mementóját – és akik ezeket igazolni akarják Júdás olyan álmodozóknak nevezi, akik beszennyezik a testüket. De éppen az a lelkület jellemzi őket: a kegyelmet visszaélésre használják, így akarják igazolni istentelen életüket, mintha az Isten előtt kedves és megfelelő lehetne. Amikor pedig az evangélium őket is megkeresi a kegyelemmel – a bűneikben – akkor inkább az igazolást keresik és várják el, ahelyett, hogy felismernék az Isten ajánlatában rejlő csodálatos ajándékot. Ezt viszont így nem kapják meg és ezért inkább álmodnak maguknak egy Krisztust, miközben hihetetlen dühvel támadnak az evangélium Krisztusára és követőire.

Ez az egyik viszonyulás, az életvitel igazolásának elvárása Krisztustól, még ha két egymással ellentétes táborról is van szó, akik egymást is mérhetetlen gyűlölettel gyűlölik, de abban nagyon is hasonlóak, sőt egyek, hogy az evangélium Krisztusát és követőit közösen gyűlölik, ahogy Jézus perében is az egymást kölcsönösen gyűlölő Heródes és Pilátus barátságot kötött egymással.

Krisztus követése bárhová

És van azoknak a viszonyulása, akik bárhová követik Jézust, bármibe is kerüljön az. A történet vége felé azt látjuk, hogy Jézus ekkor még kimenekült a kezük közül és elment a pusztába a Jordánnak arra a vidékére, ahol János szolgált. Ez volt Jézus utolsó jeruzsálemi tartózkodása a halála előtt. Oda a pusztába sokan követték őt és sokan hittek benne. Ezek azok az emberek, akik el tudják engedni az elvárásaikat Jézussal szemben és bárhová hajlandók követni őt csak azért, hogy vele legyenek. Ők azok, akik nem az elvárásaikkal közelednek Jézushoz, hanem irgalomért. Akik nem az önigazolást keresik, hanem Krisztus megigazító kegyelmét – nem számít hogy miből jöttek és tértek meg. Nem számít, hogy képmutatóan vallásosak voltak-e vagy kicsapongó élvhajhászok – megértették Isten ajánlatát, amit Krisztus hívása jelent:

Betelt az idő, és elközelített már az Isten országa: térjetek meg, és higgyetek az evangéliumban.[5]

Jézus szembesítő kérdése

Jézus a köveket ragadóknak, a rá támadóknak feltesz egy szembesítő kérdést.

Sok jó cselekedetet vittem véghez előttetek az én Atyám nevében: ezek közül melyik cselekedetem miatt köveztek meg engem?

Valóban miért is akarják megkövezni Jézust? Jézus amikor nekik szegezi ezt a kérdést nem kevesebbet tesz mint azt, hogy gondolják csak végig hogy mit is akarnak csinálni. Ugyanis ellenfelei is valójában a cselekedeteiben nem találtak hibát – csak mondvacsináltat. De cselekedeteinek nemcsak erkölcsi tisztasága, hanem természetfelettisége is bizonyítékul szolgál arra, hogy ő az, akinek mondja magát: a testet öltött Isten, az Isten Krisztusa. Most melyik jó cselekedetemért is akartok megkövezni? És hogy mennyire tiszta és jó volt Krisztus minden cselekedete.

– Sok beteget meggyógyított – de senkit, egyetlen ellenségét sem tette beteggé; pedig mennyivel könnyebb beteggé tenni, mint éppé.

– Amikor egy samáriai falu visszautasította és a tanítványai meg akarták leckéztetni a hitetleneket, azzal állította le őket Jézus, hogy „Nem tudjátok, milyen lélek van bennetek, mert az Emberfia nem azért jött, hogy az emberek életét elveszítse, hanem hogy megmentse.”[6]

– Az Úr a háborgó tengert lecsendesítette, de sohasem küldött vihart ellenségei elpusztítására.

– Amikor pedig jött ellene a sokaság kardokkal és botokkal felfegyverkezve, Péter pedig igyekezett a védelmére kelni, leállította a heveskedő tanítványt, akinek még egy fület is sikerült levágnia. Sőt a levágott fület is meggyógyította.

Péter apostol pedig már így hirdeti őt miután megkapta a Szentlelket:

A názáreti Jézust felkente az Isten Szentlélekkel és hatalommal, és ő szertejárt, jót tett, és meggyógyított mindenkit, akik az ördög igájában vergődtek, mert az Isten volt vele.[7]

Jézus cselekedeteiben nem lehetett hibát találni. És nem csak magában a cselekedetben, hanem még annak lelkületében sem. Jézus egyetlen jótettében sem volt hátsó szándék. Nem volt benne hiú dicsőségvágy, nem volt benne semmilyen haszonlesés – csak és kizárólag a legtisztább embermentő isteni szeretet. Jézus cselekedeteire még csak a kétség árnyéka sem vetül semmilyen módon.

Ezek közül vajon melyikért is akarják megkövezni? Erre nem tudnak mit mondani. Nem tudják azt mondani, hogy hogy ezért és ezért a cselekedetedért. Már azt sem merik mondani, hogy szombaton meggyógyítottál egy bénát – mert ha valóban megnézik a gyógyítás erejét és a szombatra vonatkozó kifogást, akkor már maguk is érzik, hogy ők lesznek ennek fényében nevetségesek. Egyetlen vádat tudnak csak megfogalmazni – ami végül Jézus halálához vezet.

Nem jó cselekedetért kövezünk meg téged, hanem káromlásért, és azért, hogy te ember létedre Istenné teszed magadat.

És Jézus még ezek után sem mond le róluk. Nem mondja azt, hogy kár veletek még csak szóba állni is. Újra elmagyarázza és újra a cselekedeteinek bizonyító erejét teszi eléjük:

Ha nem az én Atyám cselekedeteit teszem, ne higgyetek nekem; de ha azokat teszem, akkor ha nekem nem is hinnétek, higgyetek a cselekedeteknek, hogy felismerjétek és tudjátok: az Atya énbennem van, és én az Atyában.

Gondoljátok meg, hogy azok az emberek milyen kegyelmi pillanatban vannak. Tegnap az ötéves fiam megkérdezte: ma már miért nem történnek csodák? Már foglalkoztatta ez a kérdés. Két dolgot mondtam neki:

  1. Ma is vannak csodák. Neki csak ennyit mondtam, de nektek még hozzáteszek egy rövid gondolatot. Igen vannak olyan csodák, amikor nem az történik, aminek emberi elgondolás szerint történnie kellene.
  2. De elmondtam neki egy másik dolgot is. Az emberiség egészének történetében az ilyen csodás természetfeletti beavatkozás mindig rendkívüli dolog volt. Voltak egész történelmi korszakok, évszázadokban mérhetően is, amikor egyetlen csoda sem történt. Sőt – még a választott nép életében is volt olyan szakasz, amikor nemhogy csoda nem történt, de még kijelentés sem adatott. Sőt, még az sem véletlen, hogy a szakasz végén a világ legkiemelkedőbb prófétájáról azt mondja az evangélium, Keresztelő Jánosról, hogy János egyetlen csodát sem tett. De minden igaz volt, amit Krisztusról mondott.

Ezt most ismét csak nektek mondom: Istenen nem kérhetjük számon sem a csodákat, sem azok hiányát. Mert még azok is, akiknek ott volt a szemei előtt az a rengeteg jel és csoda, voltak olyan vakok, hogy minden csoda ellenére dühösen támadtak az Isten Fiára.

Ti magatok is elsősorban mindig arra törekedjetek, hogy amit Krisztusról mondtok és amit Krisztusban tesztek az az Ige mérlegén igaznak bizonyuljon. Ezzel sokkal hűségesebben szolgáltok a Krisztus evangéliumának, mint bármilyen csodával.

Ezért fontos, hogy lássuk és láttassuk azt a jót, igazán meglássuk és megláttassuk, amit Krisztus tett értünk. Hozott értünk egy engesztelő áldozatot, amelyben felvitte bűneinket a Golgotára. Senki nem lett volna erre képes, csak az Isten egyszülött Fia, aki azzal bizonyította, hogy halála eltörölte minden bűnünket, hogy irántunk is kiengesztelődött a mennyei Atya, hogy feltámadt a halálból úgy, hogy soha többé nem uralkodik rajta a halál.

Akik pedig hisznek benne azokon sem uralkodik többé sem a bűn, sem a halál. A kérdés, hogy hittel vagy dühvel fogadod az evangéliumnak ezt az ajánlatát. Önigazolást vársz Jézustól vagy irgalmat?

Ámen.


[1] Jn 10:24

[2] Vö. Lk 4:18-19

[3] Jn 6:37

[4] Júd 1:4

[5] Mk 1:15

[6] Lk 9:55-56

[7] ApCsel 10:38

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük